„Budapestnek tényleg van valamiféle közös agya”

Eredményt hirdetett november 17-én a 100 szóban Budapest zsűrije - de mit gondolnak ők az idei felhozatalról?

A 100 szóban Budapest pályázat szervezőcsapata november 17-én jelentette be a Facebookon, hogy a Boncsér Sára színésznő, tréner, Szabó Benedek zenész, szövegíró és Závada Péter költő, író alkotta zsűri 2020-ban mely három művet találta a legjobbnak, valamint ki a tizennyolc év alatti kategória győztese.

2020-ban több mint 2500 történetet küldtek be a felhívásra, ez meghaladta a korábban beérkezett pályaművek számát. Az idei 12+1 legnyerőbb írást kortárs magyar grafikusok illusztrálják, alkotásaikból és az előző évek legjobb szövegeiből plakátkiállítást rendeznek a Városháza Parkban, a legjobb száz mű pedig megjelenik egy POKET kiskönyvben.

Szabó Benedeket kellemes meglepetésként érte a pályaművek egyenletesen jó, élvezetes színvonala. „Az egyenletes színvonal azt jelentette, hogy lefelé nem sok lógott ki, de felfelé – szerencsénkre – jó néhány, így nem volt nagyon nehéz kiválasztani a legjobbakat” – mondja. Érdekes tanulság, hogy ezek a százszavas művek bizonyos értelemben archetipikusak, gyakran vissza-visszaköszön egy-egy téma, például az életre kelő szobrok gondolata sokszor felbukkan. Az értékelés ugyan feladat volt, munka, de amikor olvastam az írásokat, azt vettem észre, hogy a klasszikus olvasásélmény, a flow hatása alá kerülök, és nagyon élvezem. A közhely szerint mindenkiben van egy regény. Én tényleg hiszek ebben, azzal a kitétellel, ha nem is egy regény, de egy novella, vagy ha nem is egy novella, akkor legalább száz szó. Érezhetően nagyon sok pályázónak az ilyen alkalmak adják meg az esélyt, hogy a benne lévő száz szót a nyilvánosság elé tárja. Abból a szempontból is rendkívül fontos kezdeményezés a 100 szóban Budapest, hogy erősíti azokat az impulzusokat, amelyek az alkotáshoz kellenek. Alkotni jó, de az ember nem feltétlenül tudja, hogy képes rá, vagy nincsenek eszközei ahhoz, hogy kifejezze, ami benne rejlik. Ez a pályázat lehetővé teszi, hogy kiadjon magából valamit, hiszen írni otthon is lehet, és nincs műfaji, tematikai megkötés, csupán terjedelmi korlátot szabnak.”

Szabó Benedek (Fotó: Czirják Pál)

Szinte mentsvár volt ez a projekt. „2020-ban, ebben a vészterhes évben, amely a világjárványon túl is kataklizmaszerű változást hozott, világító fáklya nekem a 100 szóban Budapest. Azon kevés élmények egyike, ami egy rövid időre el tudta feledtetni velem, hogy egyébként mi zajlik körülöttünk. Hálás vagyok érte a szervezőknek és a pályázóknak is” – teszi hozzá Benedek.

Boncsér Sára számára meghatározó élmény érezni, tapasztalni a projekt közösségépítő erejét. Úgy véli: „A 100 szóban Budapest nagyon jól összehozza az embereket. Több mint 2500-an vették a fáradságot, hogy gondolkodjanak, pályaművet küldjenek. Pont annyit kell tenni azért, hogy az ember a projekt részese legyen, amit őrült erőfeszítés nélkül meg lehetett tenni. Nem regényt, drámát, novellát kell írni, ha valakinek van egy rövidke gondolata, az már elegendő. Olvasás közben is nagyon jó volt látni, hogy tényleg van valamiféle közös agy Budapesten, ami akkor is működik, ha személyesen nem találkozunk. Érződik, hogy mindenki szeretne legalább egy picit beadni a közös tudásba. Izgalmas és igazán megtisztelő, milyen sok művészeti terület kapcsolódott be. Illusztrátorok is dolgoztak, akik általában a háttérben szoktak maradni, nem feltétlenül derül ki, egyáltalán kik ők; a CAFe Budapest keretében tartott október végi, margitszigeti előadás létrehozásán rengetegen munkálkodtak, a zenészektől a szervezőkön át pályázókig. Az, hogy létrejön egy POKET kiadvány, amibe bekerül száz mű, az, hogy a világhálón mindenki elújságolhatja, ha bejutott, összetartó erővel bír, sokat hozzátesz a közösség jólétéhez. Felemelő, hogy ez a kezdeményezés mennyi embert összeköt, még akkor is, ha most nem állhatunk egymás mellett, mindenki csak a saját otthonából élheti át az élményeket.”

Boncsér Sára és Závada Péter (Fotó: Horváth Győző)

A pályázat eredményéről, tanulságairól november 18-án, szintén a Facebookon, Nyáry Krisztián irodalmár – vagy ahogy egy rádióbeszélgetésben nevezték: „irodalmi pók” – beszélget Faix Csabával, a Budapest Brand Zrt. vezérigazgatójával. (Az elnevezést azzal érdemelte ki, hogy szerteágazó irodalmi tevékenysége során gondolatok, értékek fonalából irodalmi hálót szó körénk.)  „Fontos, hogy Budapest krónikája ne csak arról szóljon, mekkora összeget költött a város csatornázásra, milyen épületeket húztak fel, vagy hol mennyit kellett a parkolóórába dobni. Ezek a százszavas írások, amelyeket novelláknak tartok, természetesen nagyon szubjektívek, de éppen ez a jó bennük. Megmutatják, milyen ebben a városban létezni, mit éreznek, gondolnak róla a lakói, hogyan viszonyulnak hozzá. Budapest nem pusztán lakóhely, hanem számtalan személyes történet, élmény, emlék színtere is. Ha valaki majd meg akarja tudni, milyen volt 2020 Budapestje, ezek a novellák is segítségére lesznek, hozzátesznek a képhez. A város történetében egyébként is hagyománya van az irodalomnak, elég, ha csak a kávéházakban zajló irodalmi életre vagy Krúdy Gyula írásaira gondolunk, amelyekben bemutatta a kiskocsmákat.”

Nyáry Krisztián (Fotó: Hencz Péter / Facebook)

Nyáry Krisztián tapasztalata szerint nem csak a fiatalok vállalkozó szelleműek; középkorúak, sőt idősebbek is jelentkeztek műveikkel a felhívásra. „Ez azt mutatja, hogy van az emberekben ilyenfajta közlési vágy. Nagyon jónak tartom, hogy a 100 szóban Budapest pályázat lehetőséget teremt arra, hogy valóra is válthassák a vágyukat. Abból a szempontból is hasznos kezdeményezés, hogy a jellemzően nem vagy csak keveset olvasók életében is megjelenik az irodalom. Egyre távolabb kerülünk az irodalmi művek befogadásától, de ezek a novellák plakátokon is, a buszmegállókban is ott lesznek. Elmélyült olvasást igényelnek, ugyanakkor rövidek, akár várakozás közben is elolvashatók. Fontos, hogy álljunk meg egy-egy pillanatra. Legalább ilyen módon.”

 A 100 szóban Budapest egy eredetileg Santiagóban meghirdetett pályázat magyarországi változata. Nálunk 2014 óta fut. Ám Cseh Tamás, Másik János és Bereményi Géza már 1977-ben dalba öntötte a maga Budapest-történetét. Igaz, nem száz, hanem százkilencvenhét szóban. Íme huszonhat belőle: „Azt mondd meg nékem,/hol lesz majd lakóhelyünk/Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?/Itt van a város, vagyunk lakói/Maradunk itt, neve is van: Budapest.”

Grafika: Zsuffa Zsanna

A cikk szerzője L. Horváth Katalin, megrendelője pedig az Énbudapestem tartalmi partnere, a Fidelio.hu online magazin.