Beszélgetés a Budapest 150 és a Petőfi 200 emlékévről, politika és irodalom keveredéséről, a pezsgő kulturális életről és a könyveket lefóliázó törvényről, valamint arról, miért nem lehet Budapesten egy jó szalontüdőt vagy resztelt májat enni.
– Tanácsadóként részt vettél a tavaly megvalósult Budapest 150 emlékévben. Készült egy animációs film is Budapest születéséről, miért gondolod azt, hogy Budapest nő?
– Nekem magától értetődő volt, hogy Budapestnek női hangon kell megszólalnia. Egy nem nagyon idős, nem is egy nagyon fiatal lány hangján, aki már megtapasztalt egy-két dolgot, de közben kicsit cserfes is. Egy olyan nő, aki tudja, hogy mit akar. Tud csábítani, képes túlélni és képes mindig talpra állni. Közben pedig egy kicsit félvállról veszi az életet. Szerettem volna, ha ebben a kisfilmben benne vannak azok is, amiket a város magában hordoz. (A filmben Budapest hangját Hámori Gabriella kölcsönözte – a szerk.)
– Budapesten születtél, Terézvárosban nőttél fel, majd Szentesen jártál gimnáziumba és Pécsre egyetemre. Miért hagytad el szülővárosodat?
– Nem is tudtam, hogy városligeti gyerekként milyen kitüntetett helyzetben vagyok. Szentesre kerülve szembesültem azzal, hogy másoknak egy életre szóló élmény, ha megnézhetik a Hősök terét, amelynek a szobraira mi rendszeresen felmásztunk. Úgy használtuk a várost, ahogy egy falusi gyerek használja az erdőt. Amikor már nem Budapesthez kötődött az életem, abban a megvilágításban értettem meg, hogy ez milyen jó gyerekkor volt. Szentesen nagyon jó volt a kontraszt szempontjából megismerni a kisvárosi Magyarországot, és hogy meg kellett küzdenem azzal a hendikeppel, hogy budapesti vagyok és egyetlen budapesti vagyok az egész iskolában.
– De hogyan kerültél oda a Terézvárosból?
– Vitray Tamás műsorában láttam a tévében egy lányt, aki a szentesi gimnázium drámatagozatáról mesélt izgalmasan. Volt egy bejátszás, amelyben egy osztályt mutattak, ahogyan vonulnak a főutcán iszonyú színes ruhákban. Volt egy fiú, akin bohóccipő volt, nekem az nagyon tetszett. A tévében lévő lány volt Náray Erika, a bohóccipős fiú Alföldi Róbert. Úgyhogy oda felvételiztem, a szüleim meg voltak róla győződve, hogy két hét kollégium után sírva jövök majd haza. De nem így lett: nekem pont ekkor született az öcsém, és nagyon kényelmes, konfliktusmentes életünk lett így. És mivel 14 évesen kirepültem a családi fészekből, tudtam, hogy én már nem repülök vissza, így fel sem merült, hogy Budapesten tanuljak. Így kerültem Pécsre, művészettudomány szakra.
– Lehet szeretni több várost is egy életben?
– A legszorosabb viszonyom a szülővárosommal van, ahol ma is élek. Kötődöm Szenteshez és Pécshez, de ilyen szerelem az életemben Kolozsvár is, ahová semmilyen életrajzi dolog nem köt, csak sokat vagyok ott és nagyon szeretem.
– Dolgoztál régebben is a fővárosnak, és tavaly az emlékévre visszatértél a tanácsadóként. Hogyan változott meg azóta Budapest és a város vezetése?
– Amikor én ott dolgoztam a kilencvenes években, még a rendszerváltás optimista, eufórikus hangulata uralkodott. Izgalmas időszak volt, hogy mindent ki kellett találni. A főváros jóval nagyobb anyagi, jogi önállóságot élvezett, mint azóta bármikor. Meg lehetett teremteni egy színházi struktúrát, építeni a közműveket, zajlottak az útfelújítások. Azóta visszagondolva, soha akkora lehetősége nem volt a fővárosnak, mint akkor. Fiatal voltam, a városvezetéssel együtt tanultam én is, hogy mennyi probléma van, amelyekről a budapestieket tájékoztatni kell. Nagy élmény volt, amikor egy külföldi vezető érkezett a városba, mert biztos, hogy meglátogatta a városházát is. Így találkozhattam Václav Havellel, Nelson Mandelával és Lech Wałęsával. S közben összesen 24 éves voltam.
Budapest történetében a gazdasági és a kulturális pezsgés egymást vonzza és egymást segíti. Voltak jobb meg rosszabb korszakok, de a világpolitika és a magyar belpolitika ellenére is a város gazdasága szépen teljesít, és ezzel együtt a kulturális élete is színes és izgalmas. Nemrég voltam Bostonban, ami Budapest méretű amerikai nagyváros, jóval nagyobb büdzsével, miközben a kulturális életét össze sem lehet hasonlítani Budapestével.
Nem tudjuk eléggé megbecsülni, milyen pezsgő a budapesti kulturális élet.
Az ország sem tudja megbecsülni: a legfrissebb Eurostat adatok szerint az országos GDP-ben Románia is megelőz minket, miközben Budapest és környéke a legfejlettebb nyugat-európai régiókkal van versenyben. Budapest az ország gazdasági motorja, és ezt általában nem szokta látni az ország mindenkori politikai vezetése. Miközben pont az lenne a cél, hogy Budapest fejlődjön, mert az kihatna az egész országra.
– A politikából váltottál az irodalmi világba, de a politika utánad ment. Az általad vezetett Líra eddig két pert nyert fólia-ügyben, és még egy eljárás van folyamatban ellenetek.
– A könyvpiac azért izgalmas világ, mert ha innen nézem, akkor egy gazdasági terület, ha onnan nézem, akkor a kulturális intézményrendszer része. Kicsi ország vagyunk kicsi kultúrával, játékfilmet nem lehet az állam segítsége nélkül készíteni, de színházat finanszírozni, komolyzenét csinálni is szinte lehetetlen. Könyvből egy évben több ezer cím jelenik meg és a pénztárnál dől el a sorsuk. Csodálkoztam is, hogy az állam ebbe a szegmensbe is beszállt, mert
egyszerűen nem lehet megmondani az embereknek, hogy mit olvassanak, ez nem így működik.
A könyvkereskedők egyébként szeretik betartani a jogszabályokat, de most ezt sem tudják megtenni, mert a jogszabály egy jogi torzszülött lett. Nem az van odaírva, amit azok, akik megszavazták gondolnak, hogy benne van. Tulajdonképpen ehetetlenné teszi a könyvkereskedelmet, hogyha betű szerint próbáljuk betartani, és hát ennek következménye az, hogy maga az állam sem tartja be betű szerint, hanem mazsolázgat belőle: van, amit ellenőriz és büntet, és van, amit nem. A Líránál nem nagyon van más választásunk, mint hogy olyan esetekben, amikor úgy érezzük, hogy jogtalanul büntettek meg minket, bírósághoz fordulunk.
– Koreny Ágnes, a Szabó Ervin könyvtár új vezetője említette a vele készült interjúnkban, hogy a budapestiek elsősorban kortárs magyar szépirodalmat olvasnak. Téged ez meglep?
– Akik a könyvszakmában dolgoznak, tudják, hogy hogy valójában kétféle könyvkiadási stratégia él egymás mellett. Az éves bestsellerek listáján azt látjuk, hogy milyen könyvekből lehetett egy év alatt nagy mennyiséget eladni. Mindenki emlékszik az orvosi krimik népszerűségére, később jött a szürke mindenféle árnyalata, berobbant a skandináv krimi. De ezzel párhuzamosan van egy backlist, ebben vannak azok a könyvek, amelyek a hosszú évek során klasszicizálódtak. Nem vesznek belőle tízezreket a megjelenés évében, de a megjelenése után tíz-húsz-harminc évvel is megveszik. Ilyen Kertész Imre Sorstalansága, a Esterházy Péter Harmonia Caelestise vagy Závada Páltól a Jadviga párnája.
– Belekeveredtél idén egy másik évfordulóba is, a Petőfi 200-ba: Bereményi Gézával közösen írtatok egy sorozattervet Petőfi Sándorról, állami felkérésre, még 2020-ban. Nemrég nyilvánosságra hoztátok a szinopszisát, miért? (Itt lehet elolvasni)
– Írtam több könyvet a forradalom és szabadságharcról, nekem van erről egy képem, hogy szerintem mi volt ebből a fontos. 1848 tényleg a modern értelemben vett magyar nemzet megszületésének az időpontja. Nagyon örültem, amikor Bereményi Géza megkeresett, hogy velem szeretne dolgozni. Mondtam neki, hogy hogy engem nem mindig szoktak szeretni az állami szervek, és hogy ne ezen múljon, kérdezze meg, hogyha velem dolgozik, az akadályt jelentene-e. Megkérdezte és azt mondták, hogy egyáltalán nem. Én ki vagyok olyan értelemben fizetve, hogy
nagy ajándék volt egy hónapon keresztül Bereményi Gézával dolgozni.
Leadtuk a szinopszist a megbeszélt időpontra, onnantól se kép-se hang, majd megüzenték, hogy mégsem aktuális a dolog. De mivel ezt nem rendelték meg, Bereményinek volt ideje megírnia a Magyar Copperfield-et, tehát a magyar kultúra ezzel is csak nyert!
De milyen jó is lett volna, ha a sorozat is el tud készülni. Petőfi élete alkalmasabb egy sorozatra, mint egy filmre, de nyilvánvalóan belátható időn belül nem készül sem újabb film, sem sorozat, sem semmi. Pedig én továbbra is nagyon fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk ezzel az időszakkal, benne Petőfivel is. Őt a puszták romlatlan vadvirágának tartjuk, aki egyenesen a paraszti világból, a nagy magyar alföldről jön és magától ömlenek belőle a versek. Miközben ő egy városi költő volt, itt élt a Dohány utcában, kávéházakban írt, mint később a Nyugatosok.
– Petőfi vastagon belekeverte magát a politikába. Jó egy írónak politikával foglalkozni? El lehet ezt választani, írhat ma valaki úgy, hogy nem politizál?
– Egy író olyan értelemben mindig politizál, hogy a körülöttünk lévő világról mond valami érvényeset, ez máris a közös dolgainkról szól. Az a költői szerep, amit Petőfi megteremtett, mintául szolgált a következő időszakokra is, és azóta is azt várjuk el egy írótól-költőtől, hogy legyen mindig érvényes politikai mondanivalója.
Ha egy írót nagy ritkán megkérdeznek tévében, akkor főszabályként mindig közéletről kérdezik és nem irodalomról.
Miközben egy karmestertől nem kérdezzük meg, hogy „mester mondja már el, mit gondol az ukrán válságról". Ez egyébként az egész világon változik, ma már nem olyan fontosak politikai értelemben az írók, mint voltak régen. Amikor Krúdy Gyula meghalt, a korabeli bulvárlap másnap négyoldalas mellékletet szentelt az életművének.
– Vagy ha eladó a háza 320 millió forintért.
– Most elindult egy gondolkodás, hogyan lehetne megmenteni Esterházy Péter házát. Én is szomorúan viselném, ha lebontanák és valami mást építenének a helyére. De közben ez egy leromlott állagú épület és megértem a családot is, hiszen nem laknak ott. Jó lenne, ha összefogással meg lehetne menteni a házat és valamire használni. Berlin városa például a saját nemzetközi kapcsolatrendszerét azon keresztül is építi, hogy működtet olyan alkotóházakat, ahonnan a világ összes részéről hív művészeket, írókat, tudósokat, akiknek valójában annyi a dolguk, hogy ott legyenek és alkossanak. Mert pusztán attól kezdve, hogy eltöltöttek ott egy fél évet, egész hátralévő életükben Berlin nagykövetei, egy kicsit mindig berliniek maradnak.
– Szerinted mitől különleges város Budapest?
– Fontos hagyománya Budapestnek, hogy nem királyi székhely volt. Pest a polgárai tehetségének köszönhetően fejlődött, a 19. század elejétől kezdve egyre inkább multikulturális város lett.
Ide azért jöttek az emberek, mert jó volt itt élni és ez ma is így van, ha megnézzük az ideköltöző külföldieket, akik politikai és megélhetési problémák nélkül nagyon jól ki tudják élvezni ezt a várost.
De nehéz ezt egy mondatban megfogalmazni, ezt a várost 2 és fél millió ember használja naponta: ezek nagyon különböző emberek, nagyon különböző városhasználattal, mégis van olyan, hogy budapestiség, amikor valaki idejön messziről külföldről, akkor egyből felismeri, mi is megérezzük egy külföldi város hangulatát, amikor odalátogatunk turistaként.
– Mi lenne ez a budapestiség?
– Mi, budapestiek sokszor felületesek vagyunk, és van valami igazság abban a kritikában is, amit sok vidéki mond, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Ez ellen érdemes tenni. De közben Budapest egy nyitott város és minden politikai akarat ellenére befogadó város. Kíváncsi város. És ne felejtsük el, hogy az itt élőknek a 90 százaléka legfeljebb két generáció óta él Budapesten. Mindenki jön valahonnan, hozza a saját hagyományait. Nem vagyunk homogének, sőt nagyon különbözőek vagyunk, budaiak, pestiek, külvárosiak, kertvárosiak, lakótelepiek, belvárosiak.
Más életformánk van, más közlekedési eszközöket használunk, más focicsapatoknak szurkolunk, de attól még mindannyian budapestiek vagyunk.
– Te mit mutatnál meg egy külföldinek Budapestből? Mit nem szabad kihagynia?
– Egy város város megismeréséhez hozzá tartozik a piac, én mindig kiviszem a külföldieket a piacra. A kötelező kulturális körök után érdemes kivinni őket a Nagykörúton túlra is, egy német családot kivittem Hidegkútra, ahol ott van az egykori sváb falu maradéka gót betűs utcatáblákkal, nekik ez nagyon nagy élmény volt.
Amivel nem állunk túlságosan jól, az fura módon a gasztronómia. Miközben vannak nagyon színvonalas, nemzetközi színvonalú Michelin-csillagos éttermeink, ezek nem kötődnek olyan értelemben Budapesthez, hogy
ott nem tudom megmutatni, hogy milyen egy jó magyar szalontüdő vagy egy resztelt máj.
A környező országokban mindenki nagyon ügyel a saját gasztronómiai hagyományaira, mert ez idegenforgalom szempontjából is érték. Mi még szemérmesebbek vagyunk ebben.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)