Kaptár jellegű, autóközpontú, a város klímáját felborító és a történelmi léptéket romboló megalománia. És vannak, akik Budapestre is egy ilyet szeretnének felépíteni. Szubjektív beszámoló a belgrádi mini-Dubajból.
Amikor legutóbb utaztam Belgrádba, még vonattal futottam be a város szívébe, az 1880-as évek közepén épült pályaudvarra. Most, közel nyolc évvel később is erre a területre igyekeztünk, pontosabban az egykori pályaudvar és a Száva folyó között elterülő részre, ahol mára a Belgrade Waterfront nevű negyed áll. Vonat már rég nincs Budapestről, a pályaudvar 2018-ban bezárt, és a forgalmat a külvárosba költöztették, ezért már gyalog sétáltunk le a folyó felé.
Vakmerő dolog egy cikket az „igen, de” fordulattal kezdeni, mégis érdemes innen indulni. A terület egy jelentős része – ahol nem laktak és nem a pezsgő bohém negyed volt éttermekkel, bárokkal – egy nagy rozsdaövezeti zóna volt, szennyezett talajjal, amivel lassan 100 éve voltak tervek, de soha nem történt semmi. És most ezt a hatalmas, 1,8 millió négyzetméteres folyóparti helyszínt a szerb adófizetők pénzén az állam megtisztította és odaadta 99 évre egy arab befektetőnek, aki nagyjából kedvére építkezhet itt, hiszen minden korábbi városi építési szabályzatot módosítottak a beruházás kedvéért. Szóval igen, a funkciótlan, lakatlan terület helyén épülnek dolgok, de az okozott kár és az eljátszott lehetőség, valamint az egészet övező korrupció sokkal károsabb, semmint egyensúlyba kerüljön a mérleg az úgynevezett fejlődéssel szemben.
De akkor most tegyünk egy nagy sétát a területen. Az idegenvezetőink azok a helyi civilek – Iva Cukic, Jovana Timotijević, Marko Aksentijević – voltak akik a Ne davimo Beograd/Do not let Belgrade d(r)own mozgalom tagjaként a területen zajló illegális bontások utáni tüntetéshullámot szervezték, és folyamatosan napirenden tartották az építkezés aggályos részleteit.
Ahogy sétálunk be a Waterfront területére, azonnal érzékelhető a hatalmas léptékváltás a közeli történelmi belváros és az új negyed között. A mesterterv és a konkrét épületek elkészítésekor is a tervezés a teljes helyi építész- és várostervezői szakma és a nyilvánosság kizárásával zajlott, egyedül a toronyház és a bevásárlóközpont terveire volt pályázat, de ennek a híre sem jutott el a szerb szakmához.
Kezdésként megálltunk annál a folyóparti bisztró pavilonnál, ami az elsők között készült el. A hideg, esős időben ugyan zárva volt és a kiülős helyek is el voltak pakolva, így összehasonlítani nem tudtuk, mennyiben idézi meg a budapesti Bálna-teraszon ücsörgés élményét. Az azonban elég hamar feltűnt, hogy majdhogynem fölöttünk fut a Savski Most – Öreg Száva híd, amin pedig percenként több, az építkezésre igyekvő teherautó és betonkeverő dübörög át. Néha olyan hangosan, hogy annak sem értjük a mondatait, aki mellettünk áll éppen. És a híd elhalad a negyed szélén álló toronyházak – több száz erkély és ablak – alatt is. Később a hídon átsétálva látszott, hogy a hatalmas teherforgalom milyen kosszal jár, és mennyire megviseli a szerkezetet, valamint az úttesten futó villamossíneket is.
Persze ez a hatalmas forgalom majd véget ér az építkezéssel együtt, azonban tekintve, hogy mostanra a határidő, amire el kell készülnie az egész negyednek, az a következő 30 év, eddig kell együtt élnie az ilyen szintű zaj és hangszennyezéssel annak, aki a környékre költözik, vagy csak ide jönne kikapcsolódni.
Ahogy sétáltunk a folyó mentén, arról beszélgettünk a helyiekkel, hogy bár a projektnek az egyik fő ígérete a „Lejutni a folyópartra” volt, hogy Belgrád végre összeér a vízzel, ennek ellenére egyedül egy jachtkikötő az, ami ténylegesen új kapcsolatot létesít a vízzel.
Besétálva a közel 20-25 emeletes házak közé, hamarabb jutnak eszünkbe a kaptárszerű, távol-keleti hatalmas lakótelepek, mintsem az ígért csillogó dubaji luxus. Ennek ellenére a négyzetméterárak 5000 és 10 000 euró között mozognak (közel 2-4 millió forint), ennyivel kell számolnia annak, aki itt venne lakást.
Ezek a hatalmas, sűrűn álló épületek falként magasodva fogják fel a folyó felőli szelet, míg a leaszfaltozott és térkövezett területek hőcsapdaként működnek nyaranta – átalakítva a város belső területeinek teljes klímáját, ahol az építkezések indulása óta nyaranta akár 2-3 fokkal magasabb hőmérsékletet is mérnek a fenti tényezők miatt.
A nyári hőmérséklet elszállásán nem segít az sem, hogy az épületek alatti hatalmas mélygarázsok és parkolók miatt nagyon korlátozott helyeken lehet csak a talajba gyökeres fákat ültetni, ráadásul a kormány a Belgrade Waterfront területén megszüntette a kötelező 50 százalékos közterületarányt is.
Külön-külön csak apró részleteknek tűnnek ezek, de ha összeadjuk őket, akkor az rajzolódik ki, hogy nem egy olyan negyed épül itt, ami klímaadaptív módon tud majd reagálni a nyári hőhullámokra, villámárvizekre és szárazságokra. És ha ezek nincsenek meg, akkor a város hónapokra élhetetlen hellyé változik.
Nem hagyhattuk ki, hogy közelről is megnézzük a városnegyed jelképének számító 168 méteres tornyot, ami ránézésre még csak kívülről készült el. A legmeghökkentőbb részlet itt az a víz fölé épült félköríves gyalogos hidacska, ami egyedül azt a célt szolgálja, hogy abból a szögből is meg lehessen nézni az épületet. És végül meglátogattuk a régió legnagyobb plázáját is. Ami jól meg van szórva luxusboltokkal és tényleg hatalmas. Annyira, hogy gyalog valójában nem is lehet kényelmesen bejárni, a vásárlókat elektromos kisautók fuvarozzák a boltok között. És a helyiek szerint jelentős szerepe van abban, hogy a kiskereskedelem elsorvad a város más részein.
Mire a sétánk végére értünk már eleredt az eső és sötétedett, úgyhogy zárásként még végig sétáltunk a forgalmas Savskán, ami a Waterfront határát is jelenti a régi városrész felé. Itt is szembeötlő volt a folyó felől megtörhetetlen betonfalként magasodó épülő új házsorok látványa. Végül kilyukadtunk oda, ahonnan az egész cikk is indult, azaz egykori főpályaudvar elhagyatott épülete előtti térre.
Mivel végig gyalogoltunk, bár éreztük a tervezőasztali igyekezetet, hogy főleg a folyóval párhuzamosan legyenek jól mutató gyalogos és kerékpáros útvonalak, valamint egy belső bulvár mentén is van kerékpársáv és széles járda, de mindez egy kétszer háromsávos út mellett fut, és a zebrák is egymástól beláthatatlan távolságra vannak. Ezt amúgy menet közben is többször is érzékeltük, hogy a gyalogosokat nagyobb kerülőkre kényszerítik – még a plázához vezető úton is a kitaposott fű jelezte, merre áramlik a forgalom, az úttesten és elválasztó zöldsávokon keresztül.
Az, hogy ez a hatalmas beruházás milyen mélyen összefonódott a korrupcióval és jelenlegi politikai elit szűk körével, már egy másik nap és előadás témája volt, azonban azt sokszor elmondták a helyiek itt is, hogy a legfájdalmasabb tény az elszalasztott lehetőség, és hogy nem tudtak időben egy alternatívát felmutatni az embereknek a befektető látványterveivel szemben. Csak azt tudták, mi ellen tiltakoznak, és mit nem akarnak, de azt még nem, hogy mi lenne jó helyette. Budapest ebből a szempontból mindenképp jobb helyzetből indul, hiszen itt már volt és van egy kész szakmai és politikai konszenzuson alapuló terv, amit részben az előző városvezetés tervezett, és ezt a kormányzat tovább dolgozta, egészen addig a pillanatig, amíg ki nem találták, hogy valami mást szeretnének a helyére, valami olyat, amit Belgrádban láttak. Bár valószínű, nem nézték meg olyan közelről és részletesen, hogy mi is van ott, mint mi.
(Kiemelt kép: Bartha Dorka/Fővárosi Önkormányzat)