– Most ért véget az olimpia: milyen érzésekkel ültél le a képernyő elé szurkolni, mennyire viseltek meg a vizilabda meccsek? 
– Kiskoromtól kezdve sportfogyasztó vagyok, apuval az egyik klasszikus közös programunk volt a sok munkája mellett, amikor volt ideje, néztük az összes sportrendezvényt a tévében. 2016-ban a Nagy Sportágválasztó kommunikációs vezetője lettem, így hivatalból is nagyon sok sportággal megismerkedtem, és ki is próbáltam. Ezen a rendezvényen 111 sportágat mutatunk be és 25 hangszert, érdemes szeptember 13-14-én kilátogatni. Természetesen mindig nagyon szurkolok a magyar csapatoknak, érdekelnek a nemzetközi nagy teljesítmények is. Nagyon tudok szomorkodni, örülni, drukkolni, együttérezni, a vízilabdában különösen.
<blockquote>
Az, hogy a magyar férfi válogatott bejutott a legjobb négy közé, és végül negyedik helyen zárt, felemás érzés. Fontos bejutni a legjobb négy közé egy versenyen, de aztán szomorú a negyedik hely két vereséggel.
</blockquote>
Varga Zsolt olimpiai bajnok bajtársam a szövetségi kapitány, Varga Dénessel együtt nyertünk aranyérmet Pekingben, akkor ő volt a legfiatalabb a csapatban, most már ő a legöregebb: nyilván szurkoltam a fiúknak is és nekik is.
– Hogy bírtad idegekkel az ötmétereseket, vagy a bronzmeccset? 
– 2012-ben a londoni olimpián játszottam utoljára magyar válogatottal, a 2013-as barcelonai világbajnokságot már a tévé előtt követtem. Akik velem nézték, azt mondták, hogy borzalmas szurkoló vagyok, kiabáltam, ütöttem az asztalt, nagyon szorítottam a fiúknak. Ehhez képest mára lenyugodtam, inkább az volt nehéz, ahogy alakultak a mérkőzések sok feszültséggel, ötméteresekkel, videóbíróval.
– Három kontinensen is versenyeztél olimpián, van különbség ilyen szempontból a sportolók számára?
– A rendező ország habitusa mindig érződik. Kína hatalmas ország, Pekingben háromszor-négyszer annyi önkéntes dolgozott, mint más olimpiákon. Minden nagyobb kereszteződésben állt vagy harminc önkéntes. Nagyon figyeltek arra, hogy a környezet, a kertészeti rész az olimpiai faluban nagyon jó legyen – ez például Athénban kifejezetten gyenge volt, az egy nagyon száraz időszak volt, így az egy sivárabb olimpiai falu volt. Ausztráliában pedig meglepően hűvös volt, mert a szeptember-októberi időszak ott tavasznak minősül, még a pulóver is elkelt. Nyilván egy ázsiai olimpián több ázsiai étel van és a feliratokkal is meggyűlik a bajunk. A rendező ország csapata mindig nagyon sok érmet nyer, mert nagyon komoly felkészülési programot építenek fel a sportágak a hazai olimpiára. 
– Sok kritika érte a párizsi olimpiát a kajától elkezdte a Szajna vizén át. Te hogyan láttad ezt szakmai szemmel? 
– A lehető legteljesebb képet hallok és látok: ismerősök, sportemberek és nézők is voltak kint. Iszonyatosan magasak voltak a nézőszámok, tízezrek voltak kint minden versenyen. A szó legszorosabb értelmében nagyon színes a kép, sok minden jó és profi, de ilyenkor tényleg nagyon nem mindegy, hogy milyen körülmények között kell élni és készülni a versenyzőknek, az olimpiai falu is valakinek tetszik, valakinek nem. Nagyon vegyes, amit én láttam és hallottam.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/mm2677.jpeg" alt="Kiss" width="2048" height="1366">
<figcaption>Kép: Meresz Marton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– Szerinted milyen olimpia lenne Budapesten? 
– Vizekben jól állunk, úgyhogy nekünk nem lenne probléma egy hosszú távú úszás megrendezése, mint Párizsban a Szajnában. A magyar szervezők minden sportversenyen minden sportágban, eddig bármilyen nagy versenyt rendeztünk, a szívüket-lelküket belerakták.
<blockquote>
Nagyon meg szerették volna mutatni, hogy egy tízmilliós ország mit tud kihozni egy világversenyből. 
</blockquote>
 A sportban is fontos beletenni az edzésmunka mellett ezt a fajta elszántságot, győzni akarást és fókuszt. Ez a szervező munkában is fontos, ebben szerintem egészen erősek vagyunk. Sem a gazdasági, sem a politikai oldalhoz nem értek, én csak azt mondom, hogy emberi és sportemberi oldalról meg tudnánk csinálni.
– Említetted, hogy Párizsban is nagyon jó nézőszámok voltak: a hazai közönség a szurkolásra tényleg annyit hozzá tud adni egy sportoló teljesítményéhez? 
– Abban a pillanatban, amikor valami nem annyira megy, elfáradtál vagy az oxigénhiány zavarja a teljesítményedet, ha akkor jön egy őrült nagy szurkolás, az nagyon fel tudja dobni az embert. Alapból is azon van a fókusz az eredményesség érdekében, hogy a legjobbat kihozzam magamból akkor is, ha megfájdult az ujjam, szúr az oldalam, valamit hibáztam.
<blockquote>
Csak a feladatra koncentrálok, és erre rá tud segíteni a közönség.
</blockquote>
Nekünk a 2001-es budapesti Európa-bajnokság volt nehéz ebből a szempontból: ez volt az olimpiai győztes csapat első nagy versenye, óriási volt a közönség részéről az elvárás, hogy az olimpiai bajnok csapat a hazai pályán biztosan nyer majd. Ilyen értelemben a bronzérem kudarc volt: hiába edzettünk sokat, hiába készültünk, hiába szerettünk volna nagyon erősen győzni, nem sikerült.
– A mentális egészség fontos témája ennek az olimpiának: hogy az edzésmunka mellett fejben is ott kell lenni a megfelelő teljesítményhez. A ti időtökben ez nem volt ennyire téma, mi a véleményed erről a folyamatról? 
– Valahogy fordítva volt nálunk, mi belül foglalkoztunk ezzel, és dolgoztunk rajta csapatszinten, de kifelé kevesebb szó esett róla. Ez a téma most jobban ki van rakva a közvélemény elé, ami nem baj, mert ez is része a sportnak. Egyrészt az egy tévhit, hogy mindig nyer a bajnok, mert nem mindig ő nyer. Tévhit, hogy a bajnoknak mindig minden sikerül.
<blockquote>
A bajnok attól bajnok, hogy a kudarcok után nagyon gyorsan tud felállni, a bajnok nagyon gyorsan tud alkalmazkodni a körülményekhez, a személyes és a külső körülményekhez is, vagy akár egy sérüléshez.
</blockquote>
 Djokovics a térdműtétje után egy hónappal már játszott Wimbledonban! Az úszósportban komoly áttörés volt, amikor Johnny Weissmüller a 100 méteres gyorsúszást 1 percen belül tudta teljesíteni: ma 46 másodperc a világcsúcs. Ebben a kiemelkedő teljesítményben szerepet játszanak olyan technikai dolgok, mint a bukófordulók, a delfinezés tökéletesítése, de az is, ha mentálisan tudnak fókuszálni a teljesítményükre és a győzelemre.
– Sokat dolgozol fiatalokkal, nekik is ezt adod át? Megváltozott a fiatalok viszonya a versenysporthoz? 
– Az én életem nagy szerencsémre a gyerekekről és a sportról szól. A Nagy Sportágválasztón és az Ötpróbán is fővárosi és országos rendezvényeken buzdítjuk a magyar lakosságot a sportolásra. Itt a MATE-GEAC-MSA gödöllői férfi vízilabda szakosztályában több mint száznyolcvan gyermekkel dolgozunk, plusz a felnőtt csapat, összesen kétszáz feletti sportolónk van. Azt próbálom átadni, hogy a gyerekek a sportolással meg tudják alapozni a jövőjüket emberileg, hogy megbízható munkaerők, megbízható barátok, családtagok legyenek, ezt a fókuszt és teljesítményt át tudják majd a munkába, családi életbe is ültetni.
<blockquote>
A sport segítségével sok emberi értékkel gazdagodhatnak, és ez a legfontosabb hosszú távon, hogy jó emberek, értékes emberek legyenek.
</blockquote>
Aki tehetséges és szorgalmas is, abból lehet jó vízilabdázó is. A mentális készüléssel is foglalkozunk, ez 30 évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, nem törődött ezzel Magyarországon, de Európában sem senki. A gyerekek már másképp állnak hozzá a versenysporthoz, a szülőktől, a felnőttek világából csapódik rájuk közvetve borzasztóan sok hatás, a Covid, a háború, az infláció, a külpolitika, a belpolitika. Megjelenik ez a feszültség az ő lelkükben is, hogy milyen bonyolult összetett a minket körülvevő világ, az iskolában és az edzésen is magas elvárások vannak. A sport ebben is segít, hiszen délelőtt tanulsz az iskolában, a szellemedet építed, délután az edzésen fizikailag levezetted a feszültséget, felszabadultan ott vagy egy csapatban, emberi értékekkel gazdagodsz. Nagyon sok olyan sportoló gyereket ismerek Magyarországon és itt nálunk Gödöllőn is, akik jó tanulók, jó sportolók, céltudatosak és jó rájuk nézni.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/mm2742.jpeg" alt="Kiss" width="2048" height="1366">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– 2008 óta vagy díszpolgár Budapesten, sokat játszottál külföldön, most itt Gödöllőn találkozunk. Milyen a viszonyod a magyar fővárossal? 
– Erzsébetváros és Budapest város díszpolgára is lehettem: ez óriási elismerés és megtiszteltetés annak a kissrácnak, aki a Klauzál térről indult minden nap edzésre meg iskolába. Budapest mindig is a szívem csücske volt és lesz, az Andrássy úton mindig sóhajtok egy nagyot, imádok végigmenni rajta gyalog, autóval, bárhogyan. De az utóbbi időszakban én nagyon megszerettem a budapesti agglomerációt is. Mondom ezt úgy, hogy belvárosiként azelőtt gyalog jártam iskolába, edzésre, bulizni, színházba, szórakozni, már a külső kerületek is olyan távolinak tűntek, Budára sem nagyon mentem át. Most mégis azt mondom, hogy szerintem Budapest egysége a vonzáskörzetével teljes, a Pilistől a ráckevei Duna-ágig.
– Neked melyik a kedvenc uszodád Budapesten? 
– A vízilabdázás bölcsője a margitszigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda, imádom minden medencéjét. De a vízilabdás pályafutásom előtt is nagyon sokat jártam a Palatinus Strandra. Jó, hogy hogy vannak a városon belül is, több kerületben is felújított strandok, uszodák, nekem nyilván a versenyuszodák a kedvenceim, a Császár-Komjáditól és a Kőér utcai, akkor még Honvéd-uszoda.
<blockquote>
Nagy szívfájdalom, hogy nem működik már a Tungsram strand Újpesten, nagyon sok jó csapattárssal készültünk ott abban a nagyon-nagyon hideg vízben a Duna-parton.
</blockquote>
Különleges hangulata volt, saját kis világban készülhettek ott a vizilabdások, az edzések mellett sok szép emléket őrzök onnan óriási palacsintázásokról, dinnyezabálásokról.
– Hajós Alfréd, Komjádi Béla, Székely Éva: sok létesítményünk van olimpikonokról elnevezve. Te minek örülnél, ha Kiss Gergely nevét viselhetné? 
– Szeretnék jó sokáig élni, és nem biztos, hogy életemben el fognak nevezni rólam bármit is. Egyébként is, hatan lettünk háromszoros olimpiai bajnokok és 21 olimpiai bajnok vizilabdázó van, úgyhogy nagy a választék, hogy kiről lehet elnevezni utcát, teret vagy egy uszodát. De már ért az a megtiszteltetés engem, hogy két tornatermet is elneveztek rólam, nagyon megtisztelő volt ott lenni ezeken az avató ünnepségeken.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

Háromszoros olimpiai bajnok, európai- és világbajnok, Világkupa-, Világliga- és Euroliga-győztes vizilabdázó, edző, jogász. A MATE-GEAC-MSA gödöllői férfi vizilabda vezetője, a Nagy Sportágválasztó kommunikációs vezetője és az Ötpróba nagykövete az Énbudapestemnek a szurkolásról és annak hatásáról, az olimpiai falvak különbségeiről beszélt, illetve arról, hogy a sport emberileg milyen sokat tud adni egy gyereknek.

ARCOK

Háromszoros olimpiai bajnokunk az Énbudapestemnek a szurkolásról és annak hatásáról, az olimpiai falvak különbségeiről beszélt, illetve arról, hogy a sport emberileg is milyen sokat tud adni egy gyereknek.

Kiss Gergely: A sportolással emberileg lehet megalapozni a jövőnket

Az európai nagyvárosok közül Budapesten nőtt a legnagyobb mértékben az életminőség – az erről szóló tanulmányt Karácsony Gergely osztotta meg Facebook-oldalán.
<blockquote>
A <a href="https://www.eiu.com/n/campaigns/global-liveability-index-2024/">tanulmányból kiderül</a>, hogy a 173 nagyváros életminőségét - a stabilitás, egészségügyi ellátás, az oktatás, a kultúra és környezet, valamint az infrastruktúra szempontjából - mérő rangsorban Budapest hét helyet lépett előre, így a 32. helyre került.
</blockquote>
A főpolgármester posztjában azt írja: bőven van még hova fejlődni, tanulni például Bécstől, amely évek óta vezeti a rangsort. Ezzel együtt is Budapestet az egész világon csak Hong Kong és Szingapúr előzte meg az életminőség-javulásában.
Az <a href="https://index.hu/kulfold/2024/06/27/nemzetkozi-felmeres-budapest-legelhetobb-legjobb-varos-becs-ausztria-rangsor/">Index által is szemlézett</a> 2024-es Globális Élhetőségi Index kutatásából kiderül, hogy Nyugat-Európa összességében a világ legélhetőbb térsége. Az osztrák főváros 2018 óta minden évben az első helyen állt a világ nagyvárosainak élhetőségi listáján.
Bécs a megszerezhető 100-ból 98,4 pontot érdemelt ki. A legjobb tíz nagyváros közé került még Koppenhága, Zürich, Melbourne, Calgary, Genf, Sydney, Vancouver, Oszaka és Auckland.
<blockquote>
A magyar főváros abban a mezőnyben szerepel, amelynek helyezései a listán a legnagyobb mértékben javultak az elmúlt tizenkét hónapban. Budapest a megszerezhető száz pontból 92,0-t gyűjtött.
</blockquote>
A legnagyobb mértékben Tel-Aviv esett vissza: az idei EIU-listán az izraeli nagyváros 70,7 ponttal a 112. helyre került, 20 hellyel alacsonyabbra a tavalyi helyezésnél. A visszaesést a Gázai övezetet uraló Hamász iszlamista terrorszervezet tavaly októberi terrortámadása és az Izrael és a Hamász közötti háború okozta.
Az idei élhetőségi rangsor alján Damaszkusz áll, mindössze 30,7 pontos átfogó életminőségi mutatóval.
Kiemelt kép: BKK

A magyar főváros hét helyet lépett előre az Economist  Intelligence Unit 2024-es Globális Élhetőségi Index rangsorában.

Budapest a harminckettedik a világ legélhetőbb városainak listáján

– „Zseniális, beindítja az agyműködést, tessék felszabadultan asszociálni” – írták tizenöt évvel ezelőtt első kiállításodról, de majdnem ugyanezt írhatnánk most is. Annak ellenére, hogy azon a bizonyos első kiállításon kivágott rajzok voltak, most pedig festmények; akkor gyerekek voltak a főszereplők, most a Budapest... 
– Pedig annyira nem vagyok budapesti, hogy magyar sem vagyok. Orosz vagyok, aki Budapesten nőtt fel. Hivatalosan moszkvai vagyok, de nemhivatalosan mégis budapesti, hiszen 1988 augusztusától itt élek. Öt éves korom óta.
– Kicsivel a rendszerváltás előtt költöztél ide. Mennyit változott a város 35 év alatt?
– Ez igazából nem foglalkoztat. Amikor gyerekként idejöttünk, akkor lenyűgözött. Különösen az, hogy mennyivel tisztább Moszkvánál. Aztán 2009-ben, amikor visszamentem, arra csodálkoztam rá, hogy Moszkva sokkal tisztább, mint Budapest. Hosszú ideig nem érdekelt a város, pedig sok helyen laktam. Kezdetben Zuglóban, aztán Pesterzsébeten, utána jött a kilenc, a hat, a nyolc, az öt, szóval a belváros. De csak azóta merem azt mondani, hogy Budapest egy élhető város, amióta jó pár éve átköltöztem Budára.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240620mm1817.jpeg" alt="Analóg" width="2048" height="1366">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
– A kiállítás ajánlójában azt olvastam, hogy a Budapest-sorozatod „egyöntetűen a város iránt érzett szenvedélyes szerelemről szól”.
– Nem tagadom.
– Hogyan lettél „szerelmes”?
– Mindig is az voltam, azt hiszem. Ám témaként egy abszurd helyzet nyomán kezdett el foglalkoztatni. Egy nagyrabecsült kollégával, Javier Mayorallal, azaz <a href="https://www.pulpbrother.com/">Pulpbrotherrel</a> álltunk a Parlament előtt, és az jutott az eszünkbe, hogy megkérünk egy járókelőt, csináljon rólunk egy turistafotót. Ami teljes nonszensz, mivel egy budapesti nem csináltat Budapesten ilyen képet. A fotó elkészült, és annyira kedves emlékké vált, hogy tulajdonképpen ez ihletett meg, hogy budapesti képeket kezdjek festeni. A másik efféle nagy élmény meg a Margit-hídról látható panoráma. Nagyon szeretem festeni, ahogy a Parlamentet is. Szimbolikusnak találom, hogy Budán meg ott van a Szabadság-szobor. Azt is többször megfestettem. Meg azt is, hogy az egyik oldalon a Parlament, a másikon a Szabadság-szobor.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240620mm1821.jpeg" alt="Analóg" width="2048" height="1366">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
– Ideális párosítás. 
– Épp ez fogott meg! A Parlament és Szabadság szobor szembenállása. Egészen pontosan az a tény, hogy a Margit híd bizonyos részén olyan a kilátás, hogy „magyar törvényhozás háza” eltakarja a szabadság szobrát. De ahogy haladok tovább a hídon, Buda felé, úgy bukkan elő és alakul ki ez a szembenállás. Az, hogy van olyan nézőpont, ahonnan „vagy-vagy helyzet” van, valójában vicces is lehetne. Sajnos nem az.
– Korábban nem festettél?
– Nem lett volna értelme. Egyébként sokáig nem is gondoltam arra, hogy festeni fogok.
– Hogyan jutottál el idáig?
– Már gyerekként sokat rajzoltam, szerettem is rajzolni, rajzból is érettségiztem. De az apukám és a nagypapám többször is leült velem, hogy elmagyarázzák, hogy nem vagyok tehetséges, ne is pazaroljam erre az időmet. Úgyhogy magyar szakra mentem, meg marketinggel foglalkoztam, de egyszer csak hirtelen – úgy 15 évvel ezelőtt – visszajött a rajzolás: elkezdtem szatirikus rajzokat, ha úgy tetszik, karikatúrákat készíteni. Azt szoktam mondani, hogy ezek egykockás képregények. Többnyire társaságban készültek, és jelen idejűek voltak, azt ábrázolták, ami éppen ott történt. Volt valakinek egy jó beszólása, akkor abból lett rajz. Ha valaki furcsán tartotta a cigit, akkor abból. Ilyen egyszerű rajzokkal foglalkoztam egészen a járványig, de mivel akkor nem tudtam találkozni emberekkel, inspiráció sem volt. Tulajdonképpen kényszerűségből fordultam befelé, és kezdtem el festeni. Elsősorban absztrakt dolgokat, de a Balaton felvidékről készítettem tájkép-sorozatot is. A távolság foglalkoztatott rajzban és festészetben egyaránt. Budapest nem érdekelt. Az közel volt. Annyira nyilvánvaló és kézenfekvő témának tűnt, hogy észre sem vettem.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240620mm1811.jpeg" alt="Analóg" width="2048" height="1366">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
– A Balaton-felvidék is eléggé nyilvánvaló és kézenfekvő.
– De a Balaton-felvidékkel nem voltak efféle problémák. Az szép volt, le akartam festeni. Budapesten is láttam szép dolgokat,  de azokat nem tartottam akkor még  annyira fontosaknak, hogy lefessem őket. A Balatont akkor festettem, amikor hiányzott. Budapest nem hiányzott. De amióta úgy alakult az életem, hogy nem járok már a Balatonhoz, és több időt töltök Budapesten, jobban ki vagyok arra éhezve, hogy itt szép dolgokat lássak.
– Milyen szép dolgok vannak itt?
– Ahogy már mondtam, imádom a Margit hídról a látványt. Nagyon régóta hezitálok, hogy emigrálni kellene, de mindig arra jutok, hogy olyan várost kellene találjak, ahol van szebb dolog a Margit hídi panorámánál. Egyelőre nem találtam ilyet. Például a nemrég ültetett fák a pesti alsó rakparton. Elkezdtem összeszámolni őket, öt után abbahagytam, mert biztos voltam benne, hogy huszonhét fa van ott, és a Hableány-hajókatasztrófa áldozatait szimbolizálják. Nem tudtam, hogy miből gondoltam ezt, de már e szerint festettem meg a huszonhét fát, és azóta sem számoltam meg őket.
– Lezártnak tekinted a Budapest-sorozatot? 
– Inkább kezdetnek érzem. Rengeteg témám van még, és alig várom, hogy újra be tudjak vonulni a <a href="https://startgaleria.hu/">műterem-galériámba</a>.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240620mm1819.jpeg" alt="Analóg" width="2048" height="1366">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>

A képzőművésszel új festményeiről és a fővárosról beszélgettünk, a két téma egyébként is összecseng. Ráadásul a kiállítás címe: Az én Budapestem. Megtekinthető szombaton és vasárnap a Viadukt teraszon 10-23 óra között.

Zseniális, beindítja az agyműködést, tessék felszabadultan asszociálni” – írták tizenöt évvel ezelőtt Analóg Angelika első kiállításáról, és majdnem ugyanezt írhatnánk most is.

Analóg Angelika: „Nem gondoltam, hogy festeni fogok”

Analóg Angelika: Nem gondoltam, hogy festeni fogok

Az Énbudapestemnek volt szerencséje a nyitás előtt betekinteni a kulisszák mögé, és
<blockquote>
megnézhettük, hogy épül fel az Eiffel-torony, a Szfinx, vagy éppen a Lánchíd kizárólag lufik felhasználásával.
</blockquote>
A Lufiland világpremier lesz, teszik hozzá a szervezők, ugyanis ilyen formában a közönség még sehol máshol nem láthatta.
Guido Verhoef lufimester irányításával a nyitást megelőző napokban 150 önkéntes és 25 művész dolgozik azon, hogy több mint 500 ezer környezetbarát luftballon felhasználásával megépüljön a kiállítás.
A művészek többek között Hollandiából, Ausztráliából, Japánból, Kínából, Portugáliából és Spanyolországból érkeztek Budapestre.
Ahogy Verhoef elmondta, a kiállítás egyszerre művészeti projekt és közönségprodukció. A 4000 négyzetméteres tárlat része lesz ugyanis
<blockquote>
egy 1000 négyzetméteres fun zone is, ahol a gyerekek kísérletezhetnek a lufikkal és szabadjára engedhetik kreatív energiájukat.
</blockquote>
A hollandiai születésű Verhoef egyébként 1991 óta érdeklődik a lufiművészet iránt. Az azóta eltelt időben nemcsak művészként és tervezőként, hanem tanárként és nagyszabású lufiprojektek producereként is dolgozott.
[gallery ids=19870ea5-b688-4a65-9072-9bdd3f278356,650c171f-3123-4614-925d-560987869f1c,b683db58-6520-4e4f-9106-a5855cbc0cb3,499258ee-8c94-472e-8c50-9911a74194fb,07715dba-4ac6-4754-a9fa-49975702fa7a,89427939-98a3-4efb-ad68-5a6c74bc5e2b]
2006 és 2008 között ő volt a producere több nemzetközi lufis divatbemutatónak, elnyerte az Év Európai Léggömbművésze címet, valamint két életműdíjjal is jutalmazták a nemzetközi léggömbipar iránti elkötelezettségéért.
Szenvedélye, hogy művészetével megossza a belőle feltörő boldogságot, és inspiráljon másokat. Több Guinness-rekord-döntés is fűződik a nevéhez.
A BOK csarnokot úgy rendezték be, hogy a bejárat után egy űrszobában találjuk magunkat, ahonnan egy dimenziókapuszerűségen keresztül juthatunk el egy labirintus központjába.
<blockquote>
A labirintusból aztán különféle utak nyílnak, amiken keresztül több kontinens lufiból hajtogatott látványosságait nézhetjük meg.
</blockquote>
Európába az Eiffel-torony mellett látható lesz a Lánchíd és a pisai ferde torony is, Amerikában a Szabadság-szobor, Afrikában a Szfinx mellett szerepel elefánt és víziló is.
Ahogy <a href="https://lufilandbudapest.hu/" target="_blank" rel="noopener">a kiállítás honlapján</a> is olvasható,
<ul>
<li class="MsoNormal">a gyerekjegyek 5500 forintnál,</li>
<li class="MsoNormal">a felnőttjegyek 6000 forintnál kezdődnek.</li>
</ul>
A Lufiland augusztus 18-ig minden nap látogatható lesz.
Nézd meg <a href="https://www.tiktok.com/@enbudapestem/video/7374430619683540257">videónkat az épülő kiállításról!</a>

Olyasmi készülődik Budapesten, amit még nem látott sem a város, sem a világ! –  harangozták be a június elsején nyíló Lufilandet a szervezők. Már épül az Eiffel-torony, a Szfinx, a Szabadság-szobor vagy éppen a Lánchíd lufikból.

Félmillió lufiból felépítik a világot

– Nemrég robbant a hír: ismét lesz filmszemle és nemzetközi filmfesztivál is Budapesten, a Corvin moziban.
– Nem egészen másfél éve ünnepeltük a Corvin 100. születésnapját: ez az egyetlen olyan mozi a fővárosban, de az országban is, amely eleve mozinak épült és a 100 év alatt mindvégig annak is használták. Méghozzá úgy, hogy egyszer sem kellett nevet változtatnia – ez ritkaságnak számít. Az állandóság szimbóluma ez a mozi, ezt az állandóságot szeretnénk mi is megőrizni: a Corvinról kialakult képet szeretném egy kicsit a közönségfilmes-blockbusteres irányból elvinni az eseményalapú mozi, a fesztiválpalotai szerepkör irányába.
<blockquote>
Az elmúlt évben a Corvin megkétszerezte  a filmes rendezvényeinek számát, és terveink szerint még több ilyen lesz, a naptárunk már 2025-re is kezd megtelni.
</blockquote>
Ezt a hatalmas, egytermes mozit 1996-ban úgy újították fel, hogy hattermes lett. Ez volt az első multiplex az országban, az igazi nagy közönségfilmeket itt lehetett először látni. Azóta rengeteg bevásárlóközpont épült, mindegyik lényegében egy mozi köré épített butikhalmaz. A Corvin másik úton indul el ebben a versenyben, ez lesz a helyszíne például a 2025-ben újra megrendezendő Magyar Filmszemlének is. 
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240509mm1159.jpeg" alt="Corvin" width="3000" height="2000">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– Ez nagy eredmény, mert a Corvin nehezen találta a pozícióját, sokáig lógott a levegőben az eladása is.
– Az biztos, hogy ez szóba se kerülhet, amíg én vezetem a céget. Nem vagyonkezelőnek jöttem, hogy mozikat adjak el, hanem azért, hogy a mozikultúrát minél tovább megőrizzük a budapestieknek. Az elmúlt 30 évben sorban zártak be a szebbnél szebb mozik a fővárosban, ez a hat maradt meg. Nagyon kell rájuk vigyázni, mert egy mozibezárást általában nem lehet visszacsinálni. Újranyitás például úgy lehetséges, hogy a Budapest Filmmel folyamatosan kertmozikat  létesítünk olyan helyszíneken, ahol van rá közönség. Én valahogy úgy vagyok bedrótozva, hogy bármely helyszínben azonnal a potenciális mozit veszem észre. Így lett 2020-ban, a koronavírus első nyarán a Hunyadi téren és a Teleki téren is kertmozi, amelyeket nem sokkal később követett a Városháza Kertmozi és a Bikás parki vetítéssorozat. Nagy örömömre a külső kerületekben legalább alkalmilag tudunk mozivetítéseket vinni a közönségnek, vetítünk Rákospalotán, Pestújhelyen, Pesthidegkúton a Klebelsberg Kultúrkúria parkjában vagy a Klauzál téri Vásárcsarnokban. De csináltunk Vízimozit a városligeti csónakázó tóval együttműködésben Budapest 150. születésnapjára.
<blockquote>
Volt vetítésünk az állatkertben is, és már hagyomány, a Széchenyi fürdő termálmedencéjében, a nyári estéken nyakig a vízbe merülve lehet filmet nézni. 
</blockquote>
Legalább 15-20 olyan helyszínen építettük fel az elmúlt években a felfújható mozivásznonunkat, ahol korábban nem volt mozi. A Margitszigeti Atlétikai Centrum csodálatos gyepén Mozisziget néven indítottunk programot az európai kulturális intézetekkel, nagykövetségekkel közös szervezésben. A közönség azonnal tudta, hogy egy ilyen helyszínt hogyan kell használni, már a legelső vetítésre is piknikpokróccal, piknikkosarakkal érkeztek, azonnal belakták a teret. Így tényleg sokkal izgalmasabb, élményszerűbb a mozizás. 
– Május 30-tól ismét megnyílik a Városháza kertmozija. Mire számíthatnak a nézők? 
– A Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál vetítéseivel indulunk május 30-án, majd június 20-tól a nyári szünet kezdetétől ismét a legfrissebb mozifilmekkel várjuk a nézőket. Idén már a Városháza Park szomszédjaként üzemel a mozi, így a műsor tervezésekor a futball Európa-bajnokság meccseit is figyelembe kell vennünk, hiszen nem lehet az egyik udvaron meccset, a másikon meg művészfilmet nézni. 
– Más filmeket szeret a kertmozi közönsége?
– A Széchenyi fürdő valamiért vonzza a szórakoztató és zeneileg is felpezsdítő filmeket, a Hunyadi tér közönsége szereti a nemzetközi filmkülönlegességeket – nagyon sok követség van a környéken, ezeket az Eötvös10-zel együttműködésben szoktunk megkeresni ilyenkor. A Városháza mozija azért különleges, mert oda nem egy mobil projektort telepítünk ki, hanem valódi mozigépet, ami lehetővé teszi, hogy a legújabb premier filmeket vetítsük. 2023 nyarán mindenki „Barbenheimer” lázban égett: a Városháza udvarán mindkét filmet meg lehetett nézni. Tulajdonképpen a meglévő 22 mozi termünk tetejébe egy huszonharmadikat is nyitottunk a Városháza udvarán, és úgy látom, hogy ott is a jellegzetes „budapestfilmes” néző jelenik meg, akit egyébként ősztől tavaszig, de talán még nyáron is látunk a Művészben, a Puskinban vagy a Toldiban. 
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240509mm1153.jpeg" alt="Liszka" width="3000" height="2000">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
 
– Miről lehet felismerni a „budapestfilmes” nézőket?
– Képzelje, beszélgetek velük! Egy kertmoziban minden este fel kell fújni a mozivásznat, ki kell pakolni a széket, így
<blockquote>
a nézőkkel tudunk kicsit beszélgetni a vetítés előtt, és után, amikor el kell pakolni.
</blockquote>
Ebből lehet tudni nem csak azt, hogy ők milyen filmeket szoktak nézni, hanem azt is, hogy mit szeretnének látni majd a jövőben. 
– Vagy legközelebb a kutyájával akar moziba jönni! 
– Az egyik városházi vetítésen megjelent valaki kutyával, mire kiderült, hogy a Városháza egy hivatal, amelynek a házirendjében szerepel, hogy a területére, így az udvarára sem lehet kutyát bevinni. A rendész kollégák szomorúan, de jelezték, hogy erre nincs most lehetőség. Úgy oldottuk meg a helyzetet, hogy megígértem a gazdájának, hogy a vetítés alatt vigyázni fogok a kutyára, úgyhogy a Városháza kapujában üldögéltünk 90 percet. Úgy, hogy közben a kutya rálátott a nézőtéren ülő gazdájára, így nem esett pánikba. Nagy sikernek élem meg, hogy azóta megváltoztatták a a házirendet, most már be lehet hozni kutyát is a Városháza területére, úgyhogy járulékosan a mozinak mindenféle haszna van a világban! 
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/3719353236729015148607113262931216861916799n.jpeg" alt="szabadtéri" width="2048" height="1365">
<figcaption>Kép: Budapest Kertmozi</figcaption>
</figure>
</div>
 
– A másik nagyon kritikus dolog a kertmozi esetében az időjárás, és nemcsak az eső, hanem a szél is az ellenségük a felfújható vászon miatt.
– Már névről ismerem a Meteorológiai Szolgálat emelt díjas számán jelentkező munkatársakat, mert naponta többször szoktam velük konzultálni, és ők is tudják, hogy „Ja! A kertmozi?”, amikor olyasmit kérdezek tőlük, hogy mennyi az esélye annak, hogy aznap este 8 és 11 között a Margitsziget déli felén lesz-e eső vagy 30 km/óránál erősebb széllökés. Ez a felfújható vászon nagyon könnyen telepíthető, de eléggé kitett a széljárásnak. 
– A kertmoziban lazábbak az emberek?
– Amikor megkapjuk a kertmozi használati jogát, mindig azt kérdezik meg először, hogy „ki fog utánatok takarítani?”, erre azt mondjuk, hogy mi magunk. Ezt azért vállalhatjuk ilyen lazán, mert valójában alig van vele dolog. Én nem tudom, hogy csinálják a budapestiek, de sem a Margitszigeten, sem a Városházán, sem a Hunyadi téren nem hagynak maguk után a szemetet. Vigyáznak a környezetükre. Én magam lepődtem meg a legjobban, amikor beállítottam 2-3 kollégával együtt, hogy majd fél órán keresztül kell szedni a szemetet. Erre azóta sem volt szükség. Szeretném azt hinni, hogy mivel a Budapest Film profilja egy picit eltér a kommerszebb iránytól, egy kicsit emeltebb gondolkodású nézőt tud bevonzani, aki megtiszteli a filmet, meg egyáltalán a mozit azzal, hogy megfelelően viselkedik. 
– Úgy tudom, a Budapest Film közönsége érzékeny arra is, hogy mennyi reklám van egy film előtt, miközben egy plazában bevett dolog, hogy a film előtt 20-25 percig reklám megy. 
– Én azt gondolom, hogy ennek a hat mozinak nem az a funkciója a város életében, hogy túlterhelje a film előtti reklámokkal a nézőket. A főváros azért tartja fenn ezeket a mozikat, azért kapunk működési támogatást, hogy ezek a mozik az eredeti funkciójukban maradjanak meg. Ez egy olyan előny, amit a lényegében a főváros biztosít a moziba járó budapestieknek. 
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240509mm1158.jpeg" alt="Liszka" width="3000" height="2000">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– Reklám nincs, de büfé azért van.
– Van olyan helyszínünk is, a Toldi mozi esetében, ahol az előtérben működő Toldi klub önálló életet él a főváros alternatív életében, de a Kino kávézója is ilyen. Szeretném azt a tendenciát meglovagolni, hogy a koronavírus-járvány óta picit színházszerűbb élmény lett a moziba járás,
<blockquote>
és hát a színházba sem szoktunk Duna kavicsot ropogtatva beülni. Nem látom, hogy egy mozifilmre miért kéne, de természetesen nem tudjuk megakadályozni ebben a nézőket.
</blockquote>
Az egyik híres elődöm, Port Ferenc kézzel-lábbal tiltakozott a popcorn ellen, nagyon nem akarta, hogy lehessen kapni a Budapest Filmes mozikban. Végül ő maga adta be a derekát, és ezzel kieresztették a szellemet a palackból, a nézők nagy része sajnos igényt tart rá. De gondolkodom azon, hogy úgy hirdessünk meg egyes vetítéseket, hogy nem lehet bevinni rágcsálnivalót. 
– A Budapest Film nemrég visszatért a forgalmazói piacra is. Ez azt jelenti, hogy nem csak a filmek vetítési helyszínéül szolgáló mozikat üzemeltetését végzik, hanem egyes filmek országos forgalmazását is. Legutóbb például a Kálmán-napét. 
– A Budapest Film hőskorában az egyik legjelentősebb művészfilm-forgalmazó volt Magyarországon. Tarantino, Wong Kar-wai, Almodóvar filmjeit is a Budapest Film hozta be. Ez a filmvagyon 2010-ben egy külföldi cég tulajdonába került, úgyhogy amikor az üzletágat felélesztjük, akkor a nulláról kell újrakezdenünk. Nekem stratégiai feladatom, hogy a forgalmazási üzletágat visszahozzuk, de időközben nagyon sok jó forgalmazó lépett a piacra, akik nagyszerű filmekkel betöltötték azt az űrt, amit a Budapest Film kilépése okozott. Nagyon örülünk annak, hogy vannak olyan igazán nagy filmes alkotók, akik önhibájukon kívül most független filmeket készítenek.
<blockquote>
Nyilván önmagában az egy rossz dolog, hogy Hajdu Szabolcs nem kap lehetőséget, az viszont nagyon jó, hogy a Budapest Film a most futó Kálmán-nap, és a folytatása, a szeptemberben érkező Egy százalék indián büszke forgalmazója tud lenni.
</blockquote>
A forgalmazás azt is jelenti, hogy egy filmnek a külföldi és magyar vetítési és felhasználási jogait egy adott időszakra lekötjük, és gondoskodunk a terjesztéséről az egész országban. Ez nagyon sok promóciós és gyártási költséggel jár, 5-10 ezer néző alatt nem is lehet kigazdálkodni az árát. Úgyhogy emiatt mégis boldogok vagyunk, hogy vannak olyan független filmek Budapesten, amelyeknek van közönsége, mint a Magyarázat mindenre. Egy másik módszerrel is színesítjük a kínálatunkat: havonta-másfél havonta a CineKorda program keretében egy-egy vetítésre hozunk be különleges filmeket a város legjobb mozitermébe, a Corvin mozi Korda termébe. Ezeket nem lenne értelme klasszikus forgalmazásban bemutatni, de eseményalapon 4-500 embernek mindenképpen szeretnénk biztosítani azt az élményt, hogy mozivásznon láthatja ezeket a különleges filmeket. 
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240509mm1151-masolat2.jpeg" alt="Liszka" width="3000" height="2000">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– 2020-ban választották a Budapest Film élére: ambiciózus tervekkel vágott bele a munkába, hogy aztán rögtön minden mozit be kelljen zárni a koronavírus miatt. Hogyan gondol vissza erre? 
– Az a szerencsém, hogy több mint 20 éve szervezem az Anilogue filmfesztivált, és szerintem ennek köszönhetően volt sikeres a vezetői pályázatom is. Pontosan ismertem mindenkit a mozisok közül, tudtam, hogy a Művész mozi gépházában melyik konnektor hol van. Emellett a fesztiválszervezés folyamatos válságmenedzselés: az előre nem látható helyzetek mindenáron való megoldásáról szól. 2020. február 1-jével neveztek ki a Budapest Film élére, és március 16-án be is zárt az összes mozi. Összesen nyolc hónapig nem tudtunk egy kockát se vetíteni. Erre hoztuk létre, és 2020. április közepén már el is indult a budapesti távmozi szolgáltatás, amely a leghűségesebb nézőink számára helyettesítette a közösségi filmélményt.
<blockquote>
Most szerencsére nagyon jó filmek vannak műsoron, így azt mondhatom: nagyon sokan visszatértek a mozikba.
</blockquote>
Folyamatos kérdés volt, hogy a Covid alatt a nézők mennyire szoktak rá vagy szoktak át a streamingre. Örömmel jelentem, hogy a mi mozijainkban nagyon szép eredmények vannak. Annyi változott a 2020 előtti időkhöz képest, hogy a nézők sokkal inkább eseménynek tekintik a a mozizást, a „moziba megyek” nem csak azt jelenti, hogy megnézek egy filmet. Nálunk kiemelt ünnep a film és a néző találkozása a moziban. 
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

A  főváros hat moziját, a Művészt, a Puskint, a Toldit, a Kinót, a Tabánt és a Corvint üzemelteti a Budapest Film Zrt., de az elmúlt négy évben, egymás után nyitottak nyaranta kertmozikat is. A Városháza udvarán is, ahol május 30-tól kezdődően ismét indul a mozizás. A Budapest Film Zrt. vezérigazgatójával a mozik létjogosultságáról, a közönség igényeiről, a forgalmazás újjáéledéséről beszélgettünk, de szóba kerültek a „budapestfilmes" nézők is.

A Budapest Film Zrt. vezérigazgatójával a mozik létjogosultságáról, a közönség igényeiről, a forgalmazás újjáéledéséről beszélgettünk, de szóba kerültek a „budapestfilmes" nézők is.

Liszka Tamás: „A budapestiek megtisztelik a mozit és a filmet"

Liszka Tamás: A budapestiek megtisztelik a mozit és a filmet

Az egyetlen hitelesnek tartott Petőfi-kép, a költő barátjának, Egressy Gábor színésznek a dagerrotípiája. Petőfi Sándor jobb karjával egy székre támaszkodik, zsinóros attilában néz bele a fényképezőbe. Különc volt, még abban sem lehetünk teljesen biztosak, hol született és abban sem, pontosan hogyan halt meg. Vékony volt, sokan fakónak írták le a hangját, de a tekintetét kortársai beszédesnek, hol mindig haragvónak, hol lángolónak tartották. (Orlay Petrics Soma szerint 1842 júliusi napfogyatkozást konokul végignézte és majdnem megvakult.)
Idealizált festmények, szobrok garmadája készült róla. Mégis, Sass Imre orvos 1879-ben azt írta A Hon című újságban: „alig is fogunk hozzá teljesen hasonló arczképet leírni, mert — akik mint jól ismertük őt — kedélyének végtelenszerű csapongásai szerint a naponkénti találkozás, összejövetel s kedélyes mulatságaink közben is akárhányszor más alakba szedődtek vonásai.”
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/martonhanx9aaa74db-8d73-4559-9e6f-d8d947d16345.png" alt="Petőfi" width="2048" height="2048">
<figcaption>Kép: Midjourney/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
Most a mesterséges intelligenciával rajzoltattuk meg, hogyan nézne ki Petőfi Sándor, ha mondjuk Budapesten és nem Pest-Budán sétálna el az egykori Zrínyi Vendégfogadó mellett (ma a Hotel Astoria áll a helyén), és tartana Landerer és Heckenast nyomdája felé.
Vajon mit szólna, ha mégis a piacos Széna tér (ma Kálvin) felé venné az irányt és a Múzeum körút valamint a Stáció utca (Baross utca) sarkán, a Két Pisztoly fogadó helyett egy üvegpalotát, irodaházat találna és nem a marhaárusok, átutazók és persze a saját törzshelyét?
Ráismerne-e a Stáció utcára, ahol az 5-ös számú házban a barátaival együtt lakott? Biztosan nem találná meg régi szerelmi fészkét a Tabakgasse 16-ban (ma Dohány utca), ahol Szendrey Júliával éltek házasságuk első napjaiban, a forradalmi időkben. 
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/petofirakpartlanchidaimidjourneyenbudapestem.png" alt="-" width="2048" height="2048">
<figcaption>Kép: Midjourney/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
Petőfi ma így nézne ki a mesterséges intelligencia szerint. Ismerős? Akár láthattad is őt. Talán pont melletted ment el egy ilyen srác, kezében volt a telefonja, meredten nézte a képernyőt, valamit írt, SMS-t, vagy inkább verset, bulizott a rakparton vagy tüntetett valamiért, és végül felszállt a metróra. 
Igen, most vele utazunk a 2024-es korai tavaszban.
<div class="text_image_wrapper">
<figure>
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/petofimetroaimidjourneyenbudapestem.png" alt="-" width="2048" height="2048">
<figcaption>Kép: Midjourney/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
</figure>
</div>
(Hogy Petőfi min döbbenne meg, ha ma végigsétálna a pesti utcán, <a href="https://enbudapestem.hu/2024/01/01/9-dolog-amin-a-ma-szulinapos-petofi-sandor-megdobbenne-ha-vegigsetalna-a-pesti-utcan">arról itt írtunk</a>)

Megrajzoltattuk a mesterséges intelligenciával, hogyan nézne ki Petőfi Sándor, ha ma lenne huszonéves fiatal és ott lenne a rakparton, utazna a metrón, járná a budapesti utcákat vagy tüntetne valamiért. 

Megrajzoltattuk a mesterséges intelligenciával , hogyan nézne ki Petőfi Sándor, ha ma lenne huszonéves fiatal. 

Így nézne ki ma Petőfi Sándor 

– Nagyon nyíltan kezelsz egy csomó témát, amelyekre a társadalom tabukként tekint, támadási felületként értelmez: alkoholizmus, rehabilitáció, függőségek. Te nem tartasz ilyesmitől?
– Jó lenne adni erre valami bölcs és tökös választ, de egyelőre nem tudok. Persze, sok barátom van, akik szerint zártabban kellene kezelnem ezeket a kérdéseket, de úgy vagyok vele, hogy ha ezzel segítek embereknek, ha azt látják, hogy a Nagy Zsolt is szarban volt és mégis ki tudott belőle mászni, akkor vállalom a támadásokat. Ráadásul én ebből dolgozom.
– Mármint a színpadon?
– Persze. És ha ott nem félek kirakni, akkor a való életben miért féljek? Azon kívül nem hiszem, hogy bárki jogosan támadható azért, amit elszenvedett az életben. Én nem választhattam meg azt, ami gyerekként történt velem. Persze arról tudok dönteni, hogy hogyan és mikor nyílok meg erről a dologról, de ha jobban belegondolok, az is a velem történt események következménye, hogy most erről beszélni tudok. És őszintén szólva örülök, hogy nem okozott bennem mindez nagyobb gubancot, hiszen nem egy megkeseredett, bezárkózott emberré váltam, hanem olyasvalakivé, aki tud a problémáiról beszélni.
– De az emberek nagyon szeretnek ítélkezni mások felett. 
– És ez legyen az ő szegénységük. Nagyon sokat elmond valakiről az, hogy hogyan véleményez másokat.
– Téged érdekel, hogy mit gondolnak rólad?
– Hogyne. A visszacsatolás mindig nagyon fontos. Ráadásul én ebből élek. Ha nem figyelnék rá, akkor vélhetően rossz szakmában dolgoznék. De azt is mindig meg kell nézni, hogy ki mondja, miért mondja és milyen helyzetben mondja.
– Például?
– Például, ha én beszélek erről és azt valaki rosszul használja fel. Volt, akinek azért beszéltem a problémáimról, hogy használja őket. Viszont ez nem azt jelenti, hogy az egész anyagodat erre építed fel és azt adod neki címnek, hogy „XY vagyok, alkoholista” azért, hogy jobban felfigyeljenek rá. Pláne, hogy a riportnak csak egy kisebb része szólt arról, hogyan jövök ki abból a szarból, amiben vagyok. Mindenesetre az jó, hogy sokaknak ad valamiféle erőt mindez, hogy igenis kell segítséget kérni, ha szükség van rá. Én örülök neki, ha ezzel bárkinek segíteni tudok.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240212mm0138.jpeg" alt="Nagy" width="3200" height="2133">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
<div class="text_image_wrapper"> </div>
– Közös sorsvállalás ez?
– Nem feltétlenül, csak örülök, ha segítenek másoknak, mert tudom, hogy milyen szar benne lenni egy kilátástalannak tűnő helyzetben, ahonnan nem látsz ki. Tudom, hogy milyen menni az őrületbe és milyen megalázó helyzetekbe tudja magát sodorni az ember. Ebből a szempontból viszont leszarom, ha valaki azt mondja, hogy „na, a hülye drogos”, mert ez nem nekem ciki.
– Mindeközben mégiscsak elsőgenerációs értelmiségiként költöztél Budapestre és váltál az ország egyik legismertebb színészévé. Milyen érzés ez?
– Hát ahogy idősödöm, egyre biztosabban látom, hogy bizonyos körök soha nem fognak teljesen elfogadni vidéki elsőgenerációs értelmiségiként. És nem csak ezért, hanem mert sokszor tényleg nincs meg bennem az a tudás.
– Mármint?
– Mármint, hogy ezek az emberek könyvespolcok mellett nőttek föl és már az iskolában két nyelven beszéltek. Ezek nekem kimaradtak, nem volt rá lehetőségem, így én teljesen máshogy birkózom meg a problémákkal, mint ahogy ők. És ezzel nincs is semmi baj, félre ne értsd. Arról van szó, hogy mások vagyunk, más körülmények közül jövünk és ezt sokan máshogy értékelik.
– De valahol mégiscsak van közös pont.
– Szerintem minden emberrel van valahol közös pont. Éppen a rehabon értettem meg, hogy rengeteg embert tesz ugyanolyanná a függőség. El tudtam fogadni, hogy ugyanolyanok vagyunk, hiszen tök mindegy, hogy hány diplomád van, ugyanolyan függő vagy mint én, én pedig ugyanolyan, mint te. Éppen ezért a függők között nincs semmilyen szorongásom, velük bármit meg tudok osztani, míg egy hatdiplomás hatodik generációs értelmiségivel már nem biztos.
– Valószínűleg zárkózottabbak is az ilyen témákat illetően.
– Valószínűleg.
– Ennek ellenére nem vagy kívülálló.
– Hát az biztos, hogy végtelenül megtisztelő, amikor a Krasznahorkai engem kér meg, hogy a születésnapján olvassak fel egy részletet a könyvéből, vagy amikor a Cserhalminak bemutatkozom és ő azt mondja, hogy tudja ki vagyok. Ezek kurva jó és nagyon fontos érzések.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240212mm0140.jpeg" alt="Nagy" width="3200" height="2133">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– Egy tavalyi interjúdban azt mondtad, hogy az országban legendás színészek dolgoznak megalázó bérekért. Lehetséges, hogy az emberek már nem becsülik annyira a teljesítményt és a tehetséget a színészekben?
– Az embereknek ehhez semmi köze.
– Hanem?
– Egy ilyen kicsi országban politikai akarat kellene ahhoz, hogy a kultúra támogatásával a színészek megbecsült tagjai legyenek a társadalomnak. De ugyanez más szakmákra is igaz, gondoljunk csak a pedagógusokra vagy a kórházi dolgozókra. Ugyanis a politika határozza meg azt, hogy milyen intézményeket hoz létre, hogyan és kik által működteti azokat. De ott, ahol Rákay Philip és Vidnyánszky Attila határozza meg mindezt, ott nem sok jót remélek. De ugyanúgy meghatározhatná egyébként a Fővárosi Önkormányzat is azt, hogy melyik fizetési kategóriába esnek a színészek.
– Lehetne ezt valahogy igazságosabbá tenni?
– Biztosan, csak akarat kellene hozzá.
– Te hiszel egyébként az igazságos társadalomban? 
– Nézd, én anarchista vagyok és remélem, hogy egyszer ennek mentén épülhet fel ez a társadalom. Alá-fölé rendeltség nélkül. De nincsenek illúzióim. Kvázi demokráciában élünk, de gyakorlatilag meg nyilvánvalóan nem, ha pedig a gazdaságra nézel, a piacra, ott sem létezik a demokrácia. Az emberek életét pedig akárhogy is, de a piac határozza meg. Ha pedig ez nem működik demokratikusan, akkor nincs miről beszélni. Viszont ezzel együtt hiszek az emberi jóságban, a hűségben, a jóakaratban és abban, hogy lehetséges háború nélkül élni. Csak ezzel kapcsolatban is akarat kellene.
– Mégsem tervezed elhagyni az országot?
– De, megfordult már a fejemben. Legalábbis, ha sokáig marad a jelenlegi helyzet, akkor el kell mennünk innen. A nagyobbik fiam már kint él Amerikában és a többinek is javasoltam, hogy menjenek egy másik országba, ahol élhetőbb a légkör. 
– De nektek felnőttként azért nem olyan egyszerű már egzisztenciát építeni, nem?
– Én simán el tudom képzelni. Tehetséges, gondolkodó embernek tartom magam, aki szeret dolgozni és hisz magában. De itthon hiába dolgozom, mint egy állat, látom, hogy mi az eredménye.
– Ha már munka: színházban sokat szerepelsz, de mi a helyzet a filmekkel? 
– Megmondom őszintén, hogy filmekkel egy ideje már nincs semmilyen megkeresés. Amire beadtunk pályázatot, azt elkaszálták, egy Bécsben élő barátunk nagyjátékfilmjét pedig egy hamburgi cég fogja támogatni. Szóval úgy tűnik, hogy legközelebb tulajdonképpen egy német filmben fogok szerepelni.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240212mm0137.jpeg" alt="Nagy" width="3200" height="2133">
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
<div class="text_image_wrapper"> </div>
– Tendencia ez? Thuróczy Szabolcs és Nagy Ervin is ilyesmi helyzetről beszélt nekem legutóbb. 
– Mást komolyan, szerinted Rákay Philip mikor hívna meg engem bármelyik filmjébe?
– És ha hívna, akkor mennél?
– Látod, jó a kérdés: nem mennék.
– Reményed van a jövőt illetően?
– Ezen a téren? Nincs. Az RTL maradni fog, esetleg magánemberek, ha finanszíroznak nagyjátékfilmeket, akkor azok meg tudnak valósulni, meg a külföldi filmek. Politikai szempontból pedig szintén nincs. Már látom, hogy nem volt jó ötlet megszólalnom a választásokkor, hiszen világos, hogy valójában ez az ellenzék sem akar igazán változást, mivel nagyon jól ellébecolnak azzal a havi néhány gurigával, amit a képviselői fizetésükként kapnak. Semmilyen nagy víziót nem látok már.
– Valami azért csak hajt előre.
– Az életben maradás. Hogy életben maradjak. Meg az, hogy tisztességgel tudjak reggelente a tükör elé, meg a gyerekeim elé állni. Ez hajt előre.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

Három évtizede áll a színpadon és a kamerák előtt, számtalan komoly szerep találta már meg, számos komoly nehézség is érte. Ő azonban feladás helyett a továbbhaladást választotta. Szabadszájú és individualista, aki nem szégyell beszélni nehézségeiről, a tabu témákról és a közéletről – bár az utóbbival egyre kevesebbet foglalkozik. Interjú.

Nagy Zsolt három évtizede áll színpadon és a kamerák előtt, amely évek során számtalan komoly szerep találta már meg, s amely során számos komoly nehézség is érte. Ő azonban feladás helyett a tovább haladást választotta. Interjú.

Nagy Zsolt: Tudom, hogy milyen menni az őrületbe

– Igen fiatalon lettél nagyon sikeres – hogy viseled ezt az egészet?
– A Semmelweis kapcsán kérdezed?
– Igen.
– Nagyon jó érzés, hogy eddig majdnem 300 ezer ember nézte meg a filmet, és remélem nagyon sokan fogják még, mivel felkerül majd a Netflixre is. De ezzel együtt nincs az az érzésem, hogy az életemben jelentősen változott volna bármi. Ugyanúgy élem a hétköznapjaimat, mint korábban.
– Nem mennek oda hozzád emberek, hogy láttak a mozivásznon?
– Volt olyan, hogy a fodrásznál ülve a mellettem lévő hölgy megjegyezte, hogy látott a moziban, és szerette a filmet. Szóval előfordul az ilyesmi, de nem ez az általános.
– Számít neked amúgy az ilyen visszajelzés?
– Nagyon jólesik, hálás vagyok minden visszajelzésért. A bemutatót megelőzően nagyon izgultam, mit fognak szólni hozzá az emberek. Mostanra megnyugodtam, az foglalkoztat a leginkább, hogy hogyan tudok fejlődni a szakmámban. Kicsi piac a magyar, és a pálya nagyon kiszámíthatatlan. Minden munkát újra a nulláról kell kezdeni, nem érdemes elbíznunk magunkat.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/semmelweisintercom.jpeg" alt="Semmelweis" width="1500" height="1000" />
<figcaption>Semmelweis film  Kép: InterCom</figcaption>
</figure>
</div>
 
– De csak megdobta a karriered mind a Semmelweis, mind a Rossz versek.
– A Rossz versekben játszottam az első nagyobb filmszerepem. Akkor mutatták be, amikor diplomáztam. Jó volt egy ilyen erős filmmel kezdeni a pályát. Hogy a Semmelweis milyen hatással van a karrieremre, arról nem tudok nyilatkozni, hiszen most mutattuk be; ez még a jövő zenéje. Eddig nagyon sok szeretetet kaptam, jó a visszhang mind szakmai oldalról, mind a családom és a barátaim részéről.
– És az ilyen visszajelzések számítanak?
– Az ilyen visszajelzések miatt erősödik meg az ember abban, hogy érdemes folytatni.
– Hoztak ezek a filmek annyit, hogy esetleg válogatni tudsz már a szerepek között?
Az utóbbi időben szerencsés voltam, szép és nagy szerepek találtak meg, örömmel vállaltam el őket. Jelenleg várom, hogy mi lesz a következő nagyobb feladat. Magyarországon azonban nem készül annyi film, hogy a színészek sorra dobálhassák vissza a forgatókönyveket. Előfordult, hogy elvállaltam olyan filmeket is, amelyek tulajdonképpen nem fizetnek, viszont nagyon izgalmas és szerethető munkák, olyan emberekkel, akikkel szeretek együtt dolgozni. Ilyen például az egyik legutóbbi, amit Salamon Andrással forgattam, és innen megyek majd az első belsős vetítésre.
– Épp ezt a filmet <a href="https://enbudapestem.hu/2024/01/30/thuroczy-szabolcs-vannak-jo-filmek-es-vannak-kurzusfilmek">említette nekem</a> legutóbb Thuróczy Szabolcs is.
– Igen, együtt dolgoztunk benne, és ő is amolyan szerelemmunkaként vállalta el. Elolvastam a forgatókönyvet, láttam, hogy ez egy nagyon jó dolog, és egyszerűen belementem, mert úgy éreztem, létrejöhet belőle egy olyan film, ami a maga módján talán hozzátesz egy kicsit a világhoz.
– Izgulsz, amikor megnézed a filmjeid?
– Elsőre? Nagyon. Viszont elkerülhetetlen és hasznos. Nehéz, de ez elől nincs menekvés. Ebből tanulok a legtöbbet.
– Koltai Lajos hogyan talált meg?
– Hát erről megoszlanak a vélemények. Szerepeltem az egyik diákjának a vizsgafilmjében, de nekem azt mondta, hogy nem ott látott meg, viszont a Variety-nek meg azt nyilatkozta, hogy ott látott meg. (Nevet.) Nekem azt mondta, hogy egy fotón látott először, amit Kleb Attila készített rólam, és ott már tudta, hogy engem szeretne erre a szerepre. Azután találkoztunk, de csak a harmadik alkalommal adta oda a forgatókönyvet. Amikor pedig bekerültem, akkor Miklós már benne volt (Vecsei H. Miklós – a szerk.) és engem hozzá válogattak be. Nagyon szerettem Koltai Lajossal forgatni.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240201mm0116.jpeg" alt="Nagy" width="3200" height="2133" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– Ugyanennyire nagyot ment a Rossz versek is. Azzal kapcsolatban milyen élményeid vannak?
– Nagyon jó volt dolgozni azzal a csapattal. Reisz Gábor bátran gondolkodik, nem érdeklik a konvenciók. Rám volt kíváncsi, ami ritka. Nagyon sokat tanultam akkor a filmezésről. Iszonyú sikeres volt a film, sok embert megérintett. Életemben először akkor találkoztam ezzel, a művészet erejével. És utána szinte rögtön hívtak más filmekbe is.
– A színház vagy a film érdekel inkább?
– Elég más világ a kettő. Én általában szabadabban létezem egy filmforgatás alatt, mint egy színházi próbafolyamatban. A filmezés vándormunka, nem jár olyan típusú összezártsággal, mint egy társulat tagjaként dolgozni. A filmnél jobban meg tudsz maradni a saját burkodban, így hozzám közelebb áll a forgatás és a szinkron, mert ott többet lehetek egyedül.
– Egyedül szeretsz lenni a munkában?
– Szükségem van az egyedüllétre, és ez a színházban nehezebben megteremthető. Ráadásul ott egész évben, folyamatosan dolgozunk; hozzám közelebb áll a filmforgatások munkabeosztása; rövid, de nagyon intenzív időszakok, amíg forgatjuk a filmet, utána pedig van lehetőség a pihenésre is.
– Törekszel a tudatosságra és a regenerációra?
– Akár színházban, akár filmekben dolgozunk, ez a munka rettenetesen igénybe veszi az idegrendszert. Szerintem mindenkinek arra kellene törekednie, hogy a saját mentális egészsége legyen a legelső. Nekem szükségem van hobbikra, „énidőre”, arra, hogy főzhessek otthon, hogy sétálhassak, hogy a barátaimmal lehessek. Szerencsés vagyok, mert rengeteget szinkronizálok, gyakorlatilag főállásban, így lehetőségem van arra, hogy én osszam be a saját időmet. Ez persze azzal jár, hogy a saját titkárnőm is vagyok. Ez eleinte nehezen ment, szétszórt voltam, aztán rákényszerültem arra, hogy összeszedettebb legyek.
– Olvastam, hogy nagy indie filmes vagy. De nézel amerikai blockbustereket is?
– Abszolút, bár igaz, hogy ez csak az utóbbi években jellemző rám. Nagyon sokáig csak az underground érdekelt, kísérleti színházakba jártam. Mostanra már úgy vagyok vele, hogy egyrészt muszáj megnéznem a mainstream filmeket is, hogy képben legyek, mit néznek manapság az emberek; másrészt kíváncsi is vagyok rájuk. Egyre jobban látom azt a szakmai munkát, azt a minőséget, amit például a legutóbbi Batman film stábja képvisel.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/242cirkofilm.jpeg" alt="Rossz" width="1920" height="1280" />
<figcaption>Nagy Katica a Rossz versek c. filmben   Kép: Bence Szemerey/Cirko Film</figcaption>
</figure>
</div>
 
– Azért kérdezem, mert csomó esetben lenézett dolog megnézni egy Marvel filmet, az olyan rendezőket pedig, mint Taika Waitit, aki ünnepelt független filmesből lett az egyik legmenőbb hollywoodi rendező, hajlamosak megvetni.
– Szerintem a művészet nem műfajfüggő. A művészet maga a szabadság, annak pedig nincs arca. Ezek pózok, attitűdök, de nem attól lesz valaki művész, hogy 20 kávét iszik és láncdohányos, és nem is attól lesz filmes, hogy North Face pulcsi van rajta és New Balance cipő. Persze ezek nem zárják ki, hogy nagy művész legyen. Mindenki maga dönti el, hogy mit gondol művészinek. Szerintem azok az alkotások ilyenek, amelyekben van bármiféle újszerű látásmód, eredetiség, ami fölébreszti bennünk az empátiát.
– Vannak nemzetközi ambícióid?
– Melyik színésznek nincsenek? (Nevet.) Felkerestem azokat a casting directorokat, akik nemzetközi produkciókat csinálnak, járok castingokra, fotózásokra, csinálom a self-tape-eket, és várom, hogy csörögjön a telefonom.
– Sokszor lehet hallani, hogy a magyar filmek több esetben túlgondoltak, vagy túlírtak, vagy épp alulírtak, illetve vagy művészieskedők, vagy csak simán rosszak. Szerinted mi hiányzik a magyar filmből, vagy mi tenne neki igazán jót?
– Ami szerintem nagyon hiányzik, azok a műfaji filmek. Megnéznék egyszer egy jó magyar akciófilmet. Vagy krimit, vagy egy jó vígjátékot. De szívesen kipróbálnám magam egy Wonkához hasonló családi filmben is. És azt hiszem, hogy a kortárs női filmrendezők különleges érzékenységet hoznak a magyar filmezésbe. Enyedi Ildikótól kezdve Szakonyi Noémin át Goda Krisztáig, Kiss Hajniig, Horváth Liliig és Kerékgyártó Yvonne-ig. Szerintem ez egy nagyon fontos időszaka a magyar filmnek.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

Nagy Katica az egyik legfoglalkoztatottabb szinkronszínész, aki legutóbb két óriási sikerű magyar mozifilmben is főszerepet kapott. Hogy miben változtatta meg a karrierjét a Rossz versek, vagy a Semmelweis, mit tapasztal a filmek sikereiből, milyen filmeket vállal be és mit gondol a hollywoodi blockbusterek és a művészet viszonyáról, a többi között ezekről a kérdésekről beszélgettünk vele.

Nagy Katica az egyik legfoglalkoztatottabb szinkronszínész, aki legutóbb két óriási sikerű magyar mozifilmben is főszerepet kapott. 

Nagy Katica: Különleges érzékenységet hoznak a női rendezők a magyar filmezésbe

Nagy Katica:  A női rendezők különleges érzékenységet hoznak a magyar filmezésbe

– Na, majdnem elindítottam a felvételt <a href="https://enbudapestem.hu/2023/12/10/lakatos-mark-szerintem-csak-a-nyilt-irodalomnak-van-helye" target="_blank" rel="noopener">Lakatos Márk interjújára</a>.
– Nem baj, úgyis ugyanazt fogom mondani, amit ő!
– Hogy telik eddig az éved?
– Álmoskásan. Leginkább rokonlátogatáson voltam, most is épp onnan jöttünk Szlovákiából, meg volt néhány színházi dolog így az év elején, de azt érzem, hogy én sokkal előbb elkezdtem volna már az évet, mint mások. De lassacskán beindul minden.
– És hogy érezted magad tavaly?
– Decemberben már különösen azt éreztem, hogy takarodjon el ez az év, legyen végre vége.
– Nehéz volt?
– A kislányaim persze rengeteg örömöt adtak, de szkippeltem volna nagyon szívesen sok dolgot. Személyes és szakmai okokból is. A Sztárbox sem úgy jött össze, ahogy szerettem volna – de végül persze minden jó lesz valamire. Meg aztán a kudarcból való felállás öröme mindig segít az emberen. De alapvetően nem ez volt életem legjobb éve.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240116mm2607-masolat.jpeg" alt="Nagy" width="5603" height="3735" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– December elején adtál egy interjút <a href="https://rtl.hu/kultura/2023/12/04/nagy-ervin-interju-zambo-jimmy-kiraly-rakay-philip-geszti-peter-thuroczy-szabolcs">az RTL-nek</a>, amiben azt mondtad, politikai nyomásra lettél kirakva a Szia, Életem! című filmből. Számoltál azzal, hogy a közéleti megnyilvánulásaid valamikor begyűrűznek ide?
<blockquote>
– Számoltam. Amikor a hatalomközeli „szaksajtó” ócska módon mindenkibe belerúg, aki igaz ügyek mellé áll – és még Cserhalminak is nekimennek –, akkor világossá válik, hogy semmilyen korábbi szakmai teljesítmény nem jelent védőhálót a politikai alapú bosszúszomj ellen. 
</blockquote>
– Ilyenkor szokták azt mondani, hogy bölcsebb dolog hallgatni, nem?
– Nézd, szerintem én nem egy levitézlett bonviván vagyok, aki négyévente áll ki alibi ügyek mellett annak reményében, hogy attól majd talán leesik egy vidéki színházacska, hanem azt hiszem, hogy a pályáját aktívan és tisztességgel szolgáló ember, akit nem a fortélyos félelem igazgat, amikor kinyitja a száját. A jobboldal sehol nem jegyzett megafonos rizibizi fiúi pedig amúgy is bárkibe beletörölhetik a sáros bakancsaikat, amit láthatóan lelkesen meg is tesznek. Azért kapják a fizetésüket, hogy karaktergyilkosok legyenek. Hogy nap, mint nap emberek életét tegyék tönkre. Kíváncsi lennék, hogy mit gondolnak majd róluk az unokáik. De amíg a fél ország velem szelfizik, addig magasról teszek rá, hogy mit irkálnak össze rólam.
– Azért mégiscsak vannak olyanok a jobboldalon, akikkel szóba állsz.
– Nekem nincs ab start jobboldal-fóbiám, sőt európai szociáldemokrata gondolkodású emberként azt hiszem, hogy igenis nyitottnak kell lenni arra, hogy megpróbáljuk megérteni azoknak az álláspontját is, akikkel egyébként különböző véleményen vagyunk.
<blockquote>
Ebből a ligából például Navracsics Tibort ki tudnám emelni, akivel példának okért nemrég egy színpadon álltam, és közösen nyitottunk meg egy kulturális teret Szigligeten. Ő olyan nívójú ember, aki láthatóan nem tartozik a magyar politikai populizmus azon lábszagú szeletébe, amelyik örömmel lő rám, vagy bárki másra,
</blockquote>
hanem egy emeltebb, értelmiségi szinthez tartozik, akivel le lehet ülni beszélgetni, kávézni. Én pedig erre mindig nyitott vagyok, szerintem ez az, ami rettenetesen hiányzik a magyar politikából és közéletből.
– És magánemberként hogyan viseled a támadásokat?
– Eddig is magánemberként válaszoltam. Nem igazán törődöm velük. Néha kérdezik, hogy nem akarom-e letiltani a trollokat az oldalról, de nekem eszemben sincs, hadd dolgozzanak. „Csak keményen fiúk!”
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240116mm2612.jpeg" alt="Nagy" width="5529" height="3686" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– Na, de mégis.
– Figyelj, szerintem az országról állít ki szegénységi bizonyítványt az, ha nekem attól lesz bajom, hogy kinyitom a számat a nagy szólásszabadságban. Mert persze, bármit lehet mondani, most is itt beszélgetünk és nem fogják elvinni egyikünket sem a fekete Pobjedával az interjú megjelenése utáni hajnalon. Viszont az már egy másik kérdés, hogy letelefonálnak azért, hogy ne kapj munkát – ahogy az például az előbb említett Szia, Életem! kapcsán történt.
– Szóval azért csak terhel...
– Nyilvánvalóan érintenek a következmények, érint az, hogy merre lejt a pálya, de igyekszem úgy élni, felfogni, hogy ne terheljen és elsősorban a pozitív impulzusokra koncentrálok. Szerencsére, ezekkek el vagyok halmozva. Erőt ad, hogy megállítanak az utcán a gyerekek, hogy „tanárbácsi”, vagy hogy mondjam azt, mint Thor, hogy „Heimdall, nyisd meg a Bifrösztöt”. De ugyanígy leszólítanak szelfizni felnőttek is és megköszönik a kiállásomat a tanárok mellett. Nekem ezek a visszajelzések rengeteget jelenteknek. Megtartanak.
– Valahol nyilatkoztad azt is, hogy szocialista reflex, hogy a színészek a nagy művészet elefántcsonttornyában üldögélnek, elérhetetlenek a közönségnek, és kényelmetlen „lemenni” a civilek közé beszélgetni. A kollégáid viszont ezt nem minden esetben vették jó néven. Szerinted ez egyfajta sznobizmus a részükről, amivel a popularitással, vagy a „celebkedéssel” szembe tudják helyezni magukat?
<blockquote>
– Ezzel az „én csak egy színész vagyok, csak egy művész vagyok” hozzáállással kapcsolatban talán mindenki nézze meg a Mephisto végét.
</blockquote>
Azt érzem, hogy akik emiatt szívják a fogukat, azok leginkább azért teszik, mert nem hívják őket. És azt hiszem, hogy az emberek fejében sincs már az, hogy miért megy valaki egy Kincsem után streaming-sorozatot csinálni, hiszen ez az új irány, az új piac, itt érdemes alkotni. A Jimmy-sorozattal pedig szerintem sikerült is bizonyítani, hogy igenis lehet kurva jót csinálni ebben a műfajban is. Persze, cserébe be kell menni a reggeli műsorokba, meg különböző vetélkedőkbe, hiszen ez egy nem elvárt, de mégiscsak kölcsönös partnerség mondjuk egy TV-csatornával. De talán az sem volt annyira ciki, amikor eredeti hangnemben elénekeltem a Hazám, hazámat az Álarcos énekesben.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240116mm2608.jpeg" alt="Nagy" width="4672" height="3115" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– De nem éppen ez az, ami árt a színháznak?
– Szerintem ez egy oda-vissza ható folyamat. És sokkal inkább win-win helyzet, mint ártalmas jelenség. Nem rosszabb, vagy jobb, csupán más, mint ahogyan korábban a szakma gondolkodott erről.
<blockquote>
Azzal, hogy képzett színészek vállalnak sorozatszerepeket, a sorozatok minősége is javul, miközben ez a fajta megjelenés olyan ismertséget hozhat a művészeknek, aminek hatására többen lesznek kíváncsiak arra, hogy az adott szereplőt hol lehet színházban is megnézni.
</blockquote>
A haladóbb színházvezetés pedig ezt már régen felismerte, ezért is volt az, hogy Máté Gábor elengedett a Kincsembe, mert tudta, hogy ez nézőket fog generálni a Katona József Színház számára is.
– Akkor azt mondod, hogy más már a te perspektívád is?
– Bennem is megváltozott a színház szerepe és azt gondolom, hogy bár a szakmai tudásomat a Katonában eltöltött húsz év alapozta meg, ami mindig is az identitásom része marad, a karrierem kicsúcsosodását mégsem a kőszínházi léthez kötöm. Csak néhanapján állok színpadra, most épp Pintér Bélánál, de nem célom már, hogy nagy szerepeket kapjak nagy színházakban. Egyszerűen más lett a jövőképem, inkább a delikát dolgokra hajtok, nem pedig arra, hogy színházi bölényként ücsörögjek valamelyik öltözőben.
– Megjelent veled egy interjúkötet, amiben az életről, szerelemről, gyerekkorról, politikáról, művészetről és értelmiségi szerepvállalásról beszélgetsz Péterfy Gergellyel.  
– Á, igen, olyan is volt tavaly. Azt az év jobbik részéhez sorolom. 
– Hogy született, és hogyan fogy?
– Hát az első nyomást eladták belőle, azt tudom, ami négyezer példány volt, és most nyomnak rá még kétezret. Ez tulajdonképpen egy nagyon hosszú beszélgetés rögzített verziója. A Gerivel való barátságunk elején ugyanis annyi sztori jött elő, annyi közös dolog derült ki rólunk, hogy azonnal felmerült; miért is ne írjuk le ezeket. Nekik úgyis van kiadójuk, aminél ezzel nyitnának egy populárisabb irányba is, én meg szívesen meséltem magamról. Nyáron Umbriában voltunk náluk egy hónapot, ott dumáltunk a világ egyik legszebb középkori főterén, kávézgattunk, és közben megszületett ez az interjúkötet. Idén márciusban és áprilisban elindulnak a közönségtalálkozók, nemcsak Budapesten, hanem vidéken is, ahol találkozhatok majd az olvasókkal.
<div class="text_image_wrapper">
<figure><img src="/api/file/image/20240116mm2611-masolat.jpeg" alt="Nagy" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
</div>
 
– És mik a tervek még erre az évre?
– Inkább a produceri terepre szeretnék fókuszálni már idén, saját gyártású dolgokat csinálni, de ez azért elég nehéz itthon.
– Mármint? 
– Mármint azért, mert ez a piac nem úgy szerveződik, hogy van egy jó ötleted, és mindenki felkiált, hogy jaj, de jó, gyere, Ervin, itt van egymillliárd forint, csináld! Ez egy sokkal rögösebb út, a heti streaming gyártása pedig amúgy is nagyon költséges mulatság.
<blockquote>
A másik oldalról pedig csak akkor kapsz bármit, ha körbepuszilod a Rákay Philipet. Ezt azért lehet, hogy most kihagynám.
</blockquote>
De Ervin bácsi puttonya tele van ötletekkel, úgyhogy megyek előre, ahogy mindig is csináltam. Optimista ember vagyok.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

Az egyik legfoglalkoztatottabb színész Magyarországon, aki jól ismert szerepei mellett közéleti megnyilvánulásokban sem szűkölködik. Szerinte vannak ügyek, amik mellett kötelesség kiállni, ugyanakkor nem érdeklik a trollok, mivel a „jobboldal sehol nem jegyzett megafonos rizibizi fiúi amúgy is bárkibe beletörölhetik a sáros bakancsaikat”. Ennek ellenére a dolgok pozitív részeire koncentrál, nagyszabású tervei vannak és optimistán tekint az idei évre. De mit gondol a színházról és a streamingről? Hogyan viseli a támadásokat? És mi a helyzet a vele megjelent interjúkötettel? Interjú Nagy Ervinnel!

Nagy Ervin: Eszemben sincs letiltani a trollokat, hadd dolgozzanak! Csak keményen, fiúk!

„E kötetet kézbe véve, azt hiszem, nincs emberfia, aki ne a képeket nézegetné első körben, a gyerekek lelkesültségével falva ezeket a ma már muzeális dokumentumokat. Talán valami atavisztikus ösztönt mozgósítanak bennünk a buszok, hiába, gyerekek maradunk örökké” – írta Könyvhét című lap 2009-ben, amikor megjelent a Buszos könyv című képeskönyvem. Pontosabban Széki Dezsővel közös képeskönyvünk, hiszen ha nem ismerem meg a nyugdíjas buszvezetőt, bizonyosan eszembe sem jutott volna, hogy a könyvet írjak buszokról. Már csak azért sem, mert a Buszos könyv voltaképpen miatta készült el. Nem is elsősorban azért, mert Széki Dezső munkája során nemcsak másfél millió kilométert vezetett balesetmentesen, hanem azért, mert ráérő perceiben fényképeket is készített munkájáról: az autóbuszokról, a kollégákról, a forgalomról, a garázs életéről. Tudni lehetett, hogy több száz képből álló archívuma felbecsülhetetlen érték, hiszen sajátos szemszögének köszönhetően nem különösebben izgalmas foglalkozások, a buszvezetőé, a kalauzé, a szerelőé kerülnek más megvilágításba.
<h3>Interjú 1989-ben</h3>
 De ezt már húsz évvel a könyv megjelenése előtt is tudtam. A nyolcvanas évek végén, kezdő újságíróként a BKV üzemi lapjánál dolgoztam, ahol egyébként akkoriban nyolc-tíz újságíró és három profi fotós működött. Ennek ellenére a lap „fotóarchívumát” egy nagyobb méretű doboz testesítette meg, ahol egy csomó olyan buszos képet találtam, ami már-már muzeálisnak hatott. E képek a hatvanas-hetvenes években készültek, és olyan Ikarusok voltak rajta, amelyeket addigra (egészen pontonosan a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján) már kivontak a forgalomból.
<figure><img src="/api/file/image/scan039.jpeg" alt="-" width="4384" height="2823" />
<figcaption>Kép: Széki család archívuma</figcaption>
</figure>
A gyerekkori emlékeket felidéző fotók még úgy is nosztalgiát ébresztettek bennem, hogy akkoriban még alig múltam húszéves. Nem csoda, hogy a képek hátulján szereplő fotós neve – Széki Dezső – felkeltette az érdeklődésemet. Noha a képek komponálása, kidolgozása egyértelműen profit idézett, az idősebb kollégáktól megtudtam, hogy Széki Dezső valójában buszvezető volt, és csak külsősként dolgozott a lapnak. Ami persze nem esett nehezére. Már csak azért sem, mert amellett, hogy szenvedélyes fotográfus volt, legalább ilyen szenvedéllyel vezette a buszokat, így a hobbi és a hivatástudat összeforrt.
<figure><img src="/api/file/image/dezsoi-keipei-11.jpeg" alt="-" width="827" height="1289" />
<figcaption>Kép: Széki család archívuma/</figcaption>
</figure>
1989-ben ismerkedtünk meg, amikor interjút készítettem vele, és megtudtam a fenti tényeket. Ekkor már nyugdíjba vonult, így a buszok fotózása is kissé háttérbe szorult az életében, de mint a beszélgetés során kiderült, hobbiját már akkor összekötötte a munkájával, amikor 1948-ban – még kalauzként – alkalmazta őt a BKV elődje a BSZKRT. Így aztán több évtizedet ölelt fel buszfotózási szenvedélye, amiről már akkor tudni lehetett, hogy páratlan közlekedéstörténeti gyűjtemény. Szerencsére ezzel ő is tisztában volt, és mint mondta, nyugdíjas éveiben arra is lesz ideje, hogy rendszerezze a buszos képeket.
<h3>Nyolcvan fölött digitálisan</h3>
Az interjút követő években is tartottuk a kapcsolatot, rengeteg képét láttam, úgyhogy húsz év múltán meglehetősen ihletetten kerestem fel a könyv ötletének ügyében, amit nagy örömmel fogadott. Ekkor már 80 éves volt, de teljesen naprakész – ami a technikát illeti. Míg korábban ő hívta elő, és nagyította képeit, 2000-es évek végén átállt a digitális fotózásra, a számítógépes utómunkákra. Ráadásul beszerzett egy szkennert is, hogy az archív képeit bedigitalizálja.
„Voltunk mi beszkártosok, fakávék, faüsök, békávésok” – utalt Széki Dezső az 1989-es interjúban arra, hogy ő 1953-tól buszvezetőként végig ugyanott dolgozott, de a cégtáblát olykor-olykor átfestették és új közlekedési vállalatot hoztak létre.
<blockquote>
Mi, buszosok azt mondtuk, hogy csak a kishajót nem tudjuk pótolni, mert bárhol volt baj, küldtek minket, és percek alatt elhordtuk az utasokat. Ilyen volt ez a negyven év
</blockquote>
– foglalta össze buszos pályafutását Széki Dezső 1989-ben, nem is sejtve, hogy életének második felét szinte teljes mértékig a fotózásnak szentelheti. „Érdekes, izgalmas és jó” – mondta az interjúban a buszvezetésről, de rögtön hozzátette, hogy nagyon nehéz munka is. A fotózással kapcsolatban nem voltak efféle fenntartásai, nagy lelkesedéssel fényképezett, és különös büszkeséggel töltötte el, ha valamelyik lapban, később pedig könyv alakban is megjelentek a képei. Ám ez nem azt jelentette, hogy abbahagyta volna, épp ellenkezőleg. Még a nyolcvanas éveit is a fotózás kötötte le, jól emlékszem, hogy amikor utoljára beszéltünk – 2016-ban –, épp arra volt nagyon büszke, hogy az 1956-ban készült képeit beválogatták a Nemzeti Múzeum évfordulós, forradalmi kiállítására.
Ám Széki Dezsőnek nemcsak a képei nyűgöztek le, legalább ennyire hatott az a derű és életigenlés is, amit találkozásaink során tapasztalhattam. Minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy különösen hosszú életet kapott sorstól. 94 évesen úgy távozott, hogy emlékét nemcsak szerettei, de a Budapestért, a közlekedéstörténetért rajongók is megőrzik. 
<figure><img src="/api/file/image/scan011.jpeg" alt="-" width="4417" height="2841" />
<figcaption>Kép: Széki család archívuma/</figcaption>
</figure>

Széki Dezső hosszú életének túlnyomó része az autóbuszok és fotográfia szeretetében telt. A 94 éves korában elhunyt járművezetőre emlékezünk.

Buszvezető a fényképezőgéppel

– Szóval a könyved már a boltokban van.
– Igen. Ráadásul nincs lefóliázva!
– Épp akartam kérdezni, hogy mi mostanában a trend ezen a fronton: eleve fóliázva jön ki a nyomdából egy arra érdemes könyv, vagy az adott bolt fakultatívan áll neki a csomagolásnak?
– Utóbbi. A könyvkiadó megjelenteti a könyvet, ha pedig a bolt úgy gondolja, hogy az egyébként pontosan nem is értelmezhető törvényi indokok miatt csak fóliában rakja ki a polcra, akkor a könyvesbolt fóliázza le. De ez majd kiderül.
– Ha Lakatos Márk ír egy könyvet, amely nyíltan foglalkozik homoszexualitással, akkor abban van valami tudatos provokáció is?
– Semmilyen provokáció nincs benne, hiszen én Madridban <a href="https://lexiq.hu/drag-queen" target="_blank" rel="noopener">drag queen</a>ként dolgoztam 25 évvel ezelőtt. Ebből a szempontból ez inkább egy önéletrajzi kötet, amit fikciós elemekkel és karakterekkel egészítettem ki, hogy jobban el tudjam mesélni azokat a dolgokat, problémákat, amik engem foglalkoztatnak. Nem véletlenül vagyok én a borítón, Eke Angéla csodálatos fotóján. Szerettem volna és szeretném is megtartani annak a lebegtetését, hogy az olvasó dönthesse el, mi fikció és mi valóságos a regényben. Annál is inkább, mert az hiszem, hogy eleve egy annyira önreflexív és kitárulkozó könyv ez, hogy végeredményben mindegy, hogy mennyire egyeznek pontosan a dátumok a helyszínekkel a valósághoz képest. A karakterek közül is egy csomót különböző emberekből, barátokból és szerelmekből gyúrtam össze annak érdekében, hogy jól mesélhessem el az egyébként valós alapokon álló történetet.
<figure><img src="/api/file/image/20231128mm2350.jpeg" alt="Lakatos" width="5494" height="3663" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Csalódnál azért, ha Dúró Dóra nem darálná le a könyved?
– Szerintem, ha Dúró Dóra nem darálja le ezt a könyvet, akkor meghazudtolja az egész eddigi munkásságát. Többen mondták egyébként, hogy figyeljem meg, most nem fog csinálni semmit, mert nem akar majd reklámot a könyvnek. Viszont, ha ezt nem teszi meg, akkor abból elég világosan fog látszani, hogy egyáltalán nem következetes az elveiben és csak bizonyos esetekben, marketingfogásokkal parádézik a médiában, ha épp ráuszítják őt valamire.
<blockquote>
Bár egyelőre úgy tűnik, hogy éppen ő irányítja a kultuszminisztert, aki rögtön leváltja a Nemzeti Múzeum igazgatóját, ha Dúró Dóra kirohan a nejlon otthonkájában a lakásból néhány fénykép miatt.
</blockquote>
Mindenesetre én szeretettel várom az ő PR- és marketingtevékenységét a regényem kapcsán.
– Na, akkor rátérek a fontos kérdésekre is: mennyire ismerhet meg téged az olvasó ebből a regényből? 
– Én azt gondolom, hogy nagyon. Annál is inkább, mert én magamat is sokkal jobban megismertem az írás során. Nem titok, hogy ez egy terápiás folyamat is volt, mivel a terapeutám évek óta mondja, hogy írjam le a gondolataimat, álmaimat, de egészen addig nem fogadtam ezt meg, amíg meg nem érkezett a felkérés erre a regényre. Ez pedig egy remek lehetőség volt, mert ki is írhattam magamból rengeteg dolgot, amit kreatívan tudtam kiegészíteni fikciós elemekkel. Eleinte persze nem ment olyan könnyen, de idővel könnyebbé vált, és nagyjából azután, hogy eljöttem az RTL reggeli műsorából, egy év alatt össze is állt a regény.
– Nem volt nehéz beletenni magad egy teljesen új szerepbe? Tudjuk, hogy egy folyamatosan zsizsgő, rengeteg dologgal foglalkozó és sok területen mozgó ember vagy, de a regényírás azért mégiscsak egy komplex és nehéz feladat. 
– Rizikós volt nagyon és Huszti Gergő, drága szerkesztőm lehet a megmondója annak, hogy hónapokig volt úgy, hogy lehet, meg sem csinálom. Ehhez át kellett kelnem a bennem lévő Rubiconon, hogy igenis képes vagyok erre, hogy meg tudom csinálni, amit aztán el is kezdtem nagyon élvezni. Olyannyira, hogy teljesen benne maradtam a flow-ban és már azt is el tudom képzelni, hogy esetleg lesz még saját regényem.
<figure><img src="/api/file/image/20231127mm2330.jpeg" alt="Lakatos" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– És az írás folyamatát úgy is kell elképzelni nálad, hogy itt ülsz a lakásodban a laptopod, vagy az írógéped előtt és egész este regényt írsz az asztali lámpa fénye alatt?
– Hát végeredményben igen, hiszen ez egy nagyon seggelős és nagyon magányos feladat. De annyiban nem idegen ez tőlem, hogy amúgy is sokszor és sokat szoktam egyedül lenni. Viszont gyakorlatilag újra meg kellett tanulnom használni a klaviatúrát, ugyanis szinte alig használtam laptopot, évek óta a telefonomon keresztül intéztem mindent, úgyhogy ez például egy szórakoztatóan izgalmas kihívás volt benne (nevet).
– A regényed, ha létezik ilyen kategória, a meleg irodalomba sorolható. Legalábbis egy olyan regény, ami ebből a kontextusból meséli el a történetét. Szerinted szükség van arra, hogy ennyire nyíltan és szabadszájúan legyen boncolgatva ez a téma?
– Szerintem csak a nyílt irodalomnak van alapvetően helye a közbeszédben. Ha pedig elfogadjuk, hogy a melegek ugyanolyan tagjai a társadalomnak, mint bármely másik kisebbség, akkor természetes, hogy egy meleg ember ebben a témában ír. Írhat persze bármi másról is, de ha éppen ez az, amivel kapcsolatban írni szeretne, akkor az ugyanúgy része az irodalomnak. Nem beszélve arról, hogy az irodalom, de általában a művészet arról szól, hogy az ember megpróbálja magát belehelyezni a történetbe, vagy az alkotásba, hogy azon keresztül is láthassa a valóságot. Ha viszont nem akarja magát belehelyezni, de véleményt akar mondani, akkor jönnek az értetlenkedő, idióta és elítélő kommentek, hogy „de én ezt nem értem”. Ami magától értetődő, hiszen, ha nem akarod magad belehelyezni az adott szempontba, akkor mindig is le fogsz róla pattanni és esélyed sem lesz rá, hogy egy másik szemszögből is lásd a világot.
<blockquote>
És még mielőtt bárki azt gondolná, hogy mennyire veszélyes belehelyezkedni egy teljesen más szemszögbe, jegyezzük meg, hogy viszonylag kevesen váltak Raszkolnyikovvá, miután elolvasták a Bűn és bűnhődést, de tüdőbajban meghalt párizsi kurtizánná sem váltak olyan sokan, hogy egy másik irodalmi példát is hozzak.
</blockquote>
De éppen ez az izgalmas az irodalomban, hogy olyan karakterek és helyzetek kerülnek elő benne, amelyek viszonylag kevés olvasó életében fordul elő: és pont ezek által léphetnek bele olyan világokba, ahol egyébként sosem járnának. Ilyen lehet például a homoszexualitás világa is.
– De nem akkora nóvum ez, hiszen számtalan olyan mű van, amiről tulajdonképpen elmondható, hogy társadalmilag elfogadott darab. Például ott az Őrült nők ketrece. 
– Igen, viszont az Őrült nők ketrece egy sokkal közérthetőbb, romantizált oldaláról közelíti meg a meleg témát. Számomra viszont pont az volt a kihívás, hogy vajon megengedhetem-e magamnak, hogy olyan szabadszájúan írjak a homoszexuálisok életéről, vagy a transzok világáról, mint ahogy az bennem fortyog.
– Tartottál attól, hogy mit fognak hozzá szólni, ha igen?
– Én azt éreztem, hogy ezt a félelmet, ezt a szorongást el kell engedni és egyszerűen le kell írni, ami az emberben benne van, hiszen úgyis meg fogja találni magának az olvasóját. Nagyon sokat lendített bennem az, hogy éppen ekkor csináltuk Gryllus Dorkával a „Sex Machine”-t, amit Závada Péter írt és magáról a szexualitásról, tehát a hetero, homo, bi és egyéb szexualitásokról szólt. Akkor ugyanis rájöttem, hogy egyébként mi, egymást régóta ismerő és értő művészek is mennyire nehezen beszélgetünk ilyesmiről egymás között. És hogy mindez megtörtént, pláne az előadás ekkora sikerével, megerősített abban, hogy igenis írhatok erről a témáról nyíltan.
– De azzal, hogy elengedted a gátlásaid az írás kapcsán, nem nyomaszt, hogy mi lehet ennek adott esetben a következménye? Gondolok itt kommentekre, felháborodott kritikákra, vagy épp könyvdarálásra.
– Nézd, az az igazság, hogy már megtanultam, hogy bármit csinálok, attól valaki biztosan fel fog háborodni. Egy darabig a menedzsmentem megpróbált mainstream, aranyos meleget csinálni belőlem a műsoraimban, amit sokan még hajlamosak visszasírni. Én azonban ezt a szerepet, ezt a maszkot egy ponton egyszerűen levetettem magamról, mert ez csupán a személyiségem egyik oldala volt. Ettől még persze ugyanazzal foglalkozom az iskolában és a szalonomban, mint eddig. Ugyanazzal a szeretettel és kedvességgel foglalkozom mindenkivel, de az a helyzet, hogy én igenis egy exhibicionista, a dolgaimat és a konfliktusokat felvállaló személyiség vagyok. Ez pedig adott esetben azzal is jár, hogy tizenéves gyerekek azt kérdezik tőlem, hogy miért nem ölöm meg inkább magam.
<figure><img src="/api/file/image/20231128mm2346.jpeg" alt="Lakatos" width="5796" height="3864" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Van ilyen?
– Hogyne. Nézd meg a könyv kapcsán készített Tiktok-videó alatti kommenteket. És az a durva, hogy lassan fenő egy generáció abban a tudatban, hogy a melegek valójában nem is emberek és semmiféle súlyát nem érzik annak, hogy adott esetben mit okozhatnak egy-egy ilyen kommenttel.
– És szerinted segíthet ezen a helyzeten a könyved? Máshogy kérdezem: csak melegeknek íródik egy olyan regény, mint a Mimi?
– Én ezt a könyvet egyáltalán nem melegeknek írtam. Én ezt a könyvet magamnak írtam. Viszont Péterfy-Novák Éva, aki elsők között olvasta el, azt mondta, hogy őt nagyon megmozgatta a történet, mert egy olyan világba vitte el, amit nem ismert.
– És vissza is tértünk az irodalom szerepéhez.
– Pontosan, azáltal pedig, hogy kapcsolódunk egy történethez, egy karakterhez, közelebb tudunk jutni egymáshoz, vagy épp mások megértéséhez. Persze egyáltalán nem szándékozom úgy tenni, mintha ez a regény ab ovo a melegek világát mutatná be, hiszen, ahogy nem lehet könyvet írni általánosságban a magyarokról, úgy a melegekről sem.
<blockquote>
Ez egy olyan könyv, ami az én szűrőmön, az én életemen keresztül mutatja be egy részletét annak a világnak, amiben melegek, transzok és heterók élnek.
</blockquote>
– Szerinted lesz itthon olyan időszak, amikor olyan mértékben fogja elfogadni a társadalom a melegeket, mint mondjuk a nyugati országokban?
– Hát a szélsőjobboldal erősödése Nyugat-Európában sem mutatja azt a tendenciát, hogy a dolgok jó irányba haladnának. De nagyon érdekes a történelem, mert vannak olyan időszakok, kulturális együtt állások, amikor például a nemi szerepek bizonyos fokú összemosódása egy teljesen normális, sőt, ünnepelendő dolog (lásd a barokk és rokokó korszakokat, ahol nagyon hasonlítottak egymásra a férfi és női ruhák), aztán vannak olyan korszakok, amikor politikai érdekekből fakadóan démonizálni kezdik homoszexualitást, hiszen az a patriarchális, vagyis a férfi genderhez kötött mintákhoz viszonyítva abnormális. Most az látszik, hogy az utóbbi felé haladunk.
<figure><img src="/api/file/image/20231128mm2349.jpeg" alt="Lakatos" width="5897" height="3931" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Most, hogy megjelent az első regényed, van már terved a következőre? 
– Abszolút. Regényötletem is van és szeretnék egy újabb divattal kapcsolatos könyvet is írni, mivel nekem nagyon komoly kérdéseim és fenntartásaim vannak az úgynevezett polgári jó ízléssel kapcsolatban. Ez pedig pont egy olyan téma, amit szeretnék esztétikai szempontból vizsgálni, pláne, hogy szerintem pont ebben az országban érdemes beszélni arról, amit Franco Moschino a kilencvenes években mondott, miszerint „a jó ízlés márpedig nem létezik”, ami gondolat pedig Kanttól ered. Mert ebben a kérdésben is sokkal több az árnyalat, mint a hegemónnak gondolt „normálisnál”. A világ ugyanis sokkal színesebb és izgalmasabb annál, minthogy azt mondjuk, hogy egy bunkó paraszt vagy, ha rövid ujjú inget hordasz.

Lakatos Márk rég nyilvánvalóvá tette, hogy nem csupán stylistként, de számtalan más szerepben is teljes lendülettel képes mozogni. Nem nagyon fogja vissza magát, nem riad vissza a konfliktusoktól sem – pláne, hogy állítása szerinte rég megtanulta már, hogy bármit csinál, az valahogy konfliktust fog generálni. Regényíróként azonban eddig nem ismerhette meg őt a közönség, Mimi című első regényével - amely önéletrajzi ihletésű kötetként jelent meg az elmúlt hetekben - azonban ezt a szerepet is beteljesíti. Madridi drag queen korszak, szorongások, felszabadulás, szabadszájúság, provokáció és az írói folyamat is szóba került a vele készült beszélgetésünk során.

Madridi drag queen korszak, szorongások, felszabadulás, szabadszájúság, provokáció és az írói folyamat is szóba került a Lakatos Márkkal készült beszélgetésünk során.

Lakatos Márk: Szerintem csak a nyílt irodalomnak van helye

– Kezdjük az elején, hol született?
– A Schöpf-Merei Kórházban születtem a 9. kerületben, de a 12. kerületben nőttem föl, a felnőttkorom viszont már Pesthez kötődik, mindennek köszönhetően szinte mindenhol otthonosan mozgok. Most már azért inkább pestinek érzem magam.
– Mikor szeretetett bele a városba?
– A 12. kerületet, bár 18 éves koromig ott laktam, érdekes módon kevésbé szerettem. Én mindig akkor jártam tágra nyílt pupillákkal a városban, amikor az Astoria környékére, a Horánszky utcába mentem korrepetálásra a Vörösmarty gimnáziumba. Amikor arra jártam,
<blockquote>
mindig úgy éreztem magam, mintha New Yorkban, vagy jó ég tudja, merre, valahol a nagyvilágban lennék.
</blockquote>
– Mi fogta meg benne?
– Az igazi urbánus fíling. A környéken rengetegen jártak, sokkal nagyobb volt a zsúfoltság, mint amit én Budán megszoktam, és az nekem akkor rettentően tetszett, rengeteg volt a néznivaló is, ráadásul a Vörösmartyba menet bedobhattam egy fánkot is a Dunkin' Donutsban. A vonzódás az Astoriához és a környékéhez megmaradt a későbbiekben is, úgyhogy a város iránti érdeklődés nagyjából már akkor elkezdődött.
– És hogyan csúcsosodott ki?
– Akkor eszméltem rá, valójában mennyire is szeretem a Palotanegyedet, amikor az új, immár választott hazámból elköltöztem néhány évre Újlipótvárosba. Amikor ott laktam, bármilyen hihetetlen is, de mindig honvágyam volt. Amikor körülbelül 3,5 éve visszaköltöztem a Palotanegyedbe, a Covid kellős közepén elkezdtem szisztematikusan feltérképezni a házakat magam körül.
– Már akkor tudta, hogy ebből könyv, illetve könyvsorozat lesz?
– Akkor még nem sejtettem, csak kíváncsi voltam. Úgy voltam vele, ha már ennyire szeretem ezt a környéket, akkor tudjak is róla valamit. A kutatást a saját házunkkal kezdtem, ami meztelen nős házként ismert a környéken, és aminek kapásból szenzációs sztorija van. Ettől csak még nagyobb kedvet kaptam, amit minden további felfedezés csak fokozott, úgyhogy aztán elkezdtem a Palotanegyeden kívül is nézelődni.
– Az első könyve megjelenésekor azt mondta, 150 épület áll még a listáján. Az újabb könyv megjelenésével ez a szám csökkent, vagy csak tovább nőtt?
– Ez minden egyes fejezettel tovább nőtt, mert mindegyik épületnek, mindegyik történetnek van valami új szála, amiről nem tudtam. De van olyan is, hogy egyszerűen csak belefutok egy érdekes épületbe. Most, idefele is néztem egy homályos feliratot. Szóval folyamatosan nő, most már irgalmatlanul sok van.
– Változott számára Budapest, mióta belekezdett ebbe a hobbiba?
<blockquote>
– Teljesen más a város megélése, ha az ember egy picit tudatosabban tudja nézni.
</blockquote>
Egy kicsit olyanná vált a kapcsolatom Budapesttel, mint amikor valakinek az egész élettörténetét ismered, mert valaki sokat mesélt róla, aztán egyszer csak hirtelen találkoztok. Azóta abszolút más szemmel is járok városban, szeretném hinni, hogy jobban észreveszem az apró jeleket, például, hogy egyes utcák honnan kapták a nevüket, vagy hogy egy környéken miért van marha sok loftlakás (mert mondjuk régebben malmok voltak arrafelé.)
<figure><img src="/api/file/image/20231127mm2334.jpeg" alt="width=5461" height="3641" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
– Szokott elmerülve töprengeni azon, milyen lehetett a régi Városház tér, a Tabán vagy Óbuda?
– A második könyvben írtam Somossy Károly budapesti Konstantinápolyáról, ami a mostani Disneylandhez és Las Vegashoz hasonlító képződmény volt, egy szórakoztató favella a Lágymányosi-tónál – ami ma már szintén nincsen meg, a mai Műegyetem környékén –, és megesett, hogy lehunytam a szemem, és próbáltam elképzelni, milyen lehetett itt. De ugyanezt megtettem a belvárossal is, főleg azokban az esetekben, ahol azért találtam viszonyítási pontokat, képeket vagy rajzokat.
– És melyik Budapesten él/ élne szívesebben?
– Azért megfelel nekem a mostani Budapest. Ami az olvasmányaimból, kutatásimból kiviláglik, hogy
<blockquote>
bár a kiegyezés után elképesztően nagy volt a fejlődés, hihetetlenül színes volt a város, az átlagember számára azért a meghatározó élmény: a nyomor volt.
</blockquote>
Most sem igazságos a világ, és akkor sem volt az, nagyon kevesek kezében volt nagyon nagy pénz, hatalom és lehetőség, a többség pedig meglehetőségen szerényen élt. De vannak dolgok, amiket szívesen visszahoznék.
– És mik lennének ezek?
– A kávéházi kultúrát például mindenképpen. Ezek is azért voltak, persze, annyira szofisztikáltak, és folyt bennük olyan szofisztikált élet, mert a lakhatási körülmények miatt az emberek menekültek otthonról. De általában elmondható, hogy olyan standardizálttá vált mára a világ, hogy valamennyire óhatatlanul is elszürkült. Mást sem látok, csak diszkontáruházakat, multicégek boltjait. A főbb útvonalak, amilyen például a Rákóczi egy része is, közben elszegényedtek, ami eléggé fáj.
– Mennyire ért egyet a városi autópályák felszámolásával?
A városi autópályák felszámolásával, ha már szóba került a Rákóczi út is, magam is egyetértek, ahogy a felüljárok eltűntetésével is. Van autóm, és nem félek használni sem, de szerintem a városi közlekedés alapjának nem az autónak kellene lennie, hanem csak egy kiegészítő elemének. Azért Budapesten elég jó a tömegközlekedés, és
<blockquote>
teljesen más az ember városképe, ha benne él, ha a részese, és nem az autóból figyeli.
</blockquote>
Meggyőződésem, hogy autó nélkül gyorsabban és könnyebben is lehet közlekedni, úgyhogy én mindenképpen gyalogos- és tömegközlekedés-barát vagyok – amellett, hogy van autóm.
– A régmúltról már esett szó, milyen változásokat tapasztal most a városban?
– Tetszik, hogy a belvárosi rész – a szélesen vett belvárosi, tehát nem csak az ötödik kerületre, hanem a körúton kívüli egyes utcákra is gondolok – egyre inkább belvárosi funkciókat lát el: a nagy világvárosokhoz hasonlóan sorra nyílnak a galériák, a mindenfajta kis kávézók, kocsmák. Egyre több a co-working hely is, ahol az emberek elücsörögnek egy laptoppal. Tetszik, hogy sok az oktatási intézmény, és hogy mindennek az egésznek köszönhetően fiatalos a hangulat. Ami nem tetszik viszont, hogy az őslakók mintha kiszorulnának, és az Airbnb-re épülne a közönség.
– Mit tart Budapest legégetőbb, mielőbb megoldásra váró problémájának?
– Ami nekem a legjobban fáj, az a bérházak gyakran pocsék állapota. A belvárosban ráadásul rengeteg bérházat egykori palotákból alakítottak ki, amiket több mint száz éve, még az 1800-as évek végén építettek, mégis csapnivaló állapotban vannak. Vagy az van, hogy a homlokzatát felújították, csalogató, csábító, belülről aztán le van rohadva, vagy fordítva, hogy kívülről omlik össze, de belül legalább meg van csinálva. Ezenkívül nagyon sajnálom, hogy a főbb útvonalak képe, amilyen az említett Rákóczi út is, elég hervasztó.
– Éveket élt külföldön, ott miket tapasztalt?
– Egy évet töltöttem 18 évesen cserediákként egy aprócska, kis városban, Buenos Airesben. Életem legjobb éveként él bennem, mert nem magányosan kellett feltalálnom magam, a fogadó családom ugyanis éppen úgy festett, ahogy a filmekben szokták a latin családokat ábrázolni. Egy hatalmas családba kerültem, ahol mindenki nagyon jó fej volt. Ott viszont megtapasztaltam, milyen típusú problémák tudnak egy metropoliszban kialakulni. A bűnözés viszont elképesztő szintű volt. Ott tanultam meg a hátam mögé nézni, és ez azóta is megmaradt.
– Ez mit jelent?
– Ha kilépek az utcára, rögtön felmérem például a környezete. Ez sehol nem baj, sehol nem hátrány a világban, ez nem üldözési mánia, de folyamatosan szemmel tartom, kik vannak körülöttem, mi a helyzet. Ott ugyanis
<blockquote>
engem fosztottak ki késsel, pisztollyal, úgy is, hogy körbeálltak és közrefogtak.
</blockquote>
Az is igaz, persze, elég sokat mentem, és nem voltam elég elővigyázatos. Ma már az lennék. Az ráadásul a város, Buenos Aires életében is egy húzós időszak volt.
– És mi tetszett a városban?
– Hogy rettentően karakteres negyedei vannak, olyanok, amelyeket simán meg lehet egymástól különböztetni, és ezt akkoriban, még egyszer mondom, 18 éves voltam, nagyon hiányoltam Budapestről. Azért ma már, ha az ember nyitott szemmel járkál, akkor pontosan tudja azt, mi különböztető meg Újlipótvárost a Palotanegyedtől, Belső-Erzsébetvárost Külső-Erzsébetvárostól, mi a különbség mondjuk Terézváros belső része és Ferencváros belső része között, milyen hangulati és történelmi különbségek vannak.
– Mi a helyzet a nyolcadik kerülettel?
– Az is annyira heterogén, hogy az egyes kerületi részeknek a lakói halálosan idegenül érzik magukat a kerület másik részében, merthogy más a kisugárzása egy Népszínház-negyednek, más egy Corvin-negyednek, más egy Palotanegyednek, és megint más a Szigony utca és környékének.
– És hol élt még?
– A Vadnyugaton. Egy Flagstaff nevű, 70 ezres arizonai városban. Ott mondjuk nem voltam kellően nyitott azokra a dolgokra, amiket Flagstaff nekem adhatott volna. Ha akkor én jobban érdeklődöm a természet iránt, jobban szeretek túrázni, talán az is kiemelkedő élmény lehetett volna, de én akkor nagyon városi fiú voltam, aki inkább rossznéven vette, hogy ilyen kisvárosias környezetben van. De legalább megtapasztalhattam, milyen, ahol tényleg autókultúra van, és ahol eköré épül fel a város. Budapest, bárki bármit is mond, nem ilyen.
– Hogy látja Budapest jövőjét, milyen kép él ezzel kapcsolatban a fejében?
– Én nem vagyok elég szakavatott ehhez, hiszen nem vagyok se urbanista, se építész, a városi politikában sem vagyok túlságosan jártas. Azt látom viszont, hogy
<blockquote>
az 1800-as évek végén volt egy elképesztően multikulturális város, és ez kezd kicsikét, talán visszaköszönni a belvárosban,
</blockquote>
és ez valószínűleg csak fokozódni fog. Tartok tőle viszont, hogy sok minden az egyszeri városlakó számára elérhetetlen lesz, mert mondjuk túl drága lesz, szóval azt a fajta kulturális életet, amit adna a város, sokan nem tudják kiélvezni.
– Egy interjújában azt mondta, szeretné, ha más nem, legalább egy emlékpadja lenne Tauffer Vilmosnak. Tett érte lépéseket?
– Nem még, de lehet, itt lesz az ideje. A kutatásaim során sok szimpatikus alakkal találkoztam, és közülük kétségtelenül Tauffer Vilmos volt az egyik legszimpatikusabb. Hopp Ferenc volt egyébként a másik, de neki van itt múzeuma is, szóval őrá azért emlékezünk. Tauffer Vilmos nem egy mágnás volt, egy tudós ember volt, egy orvos, aki rettentő sok ember életét mentette meg, és emellett pedig behozott külföldről – amennyire én a gyermekgyógyászat és a nőgyógyászat ügyeit értékelni tudom – rengeteg jó példát, hogyan lehetne fejleszteni a hazai ellátórendszert.
– Milyen példákról beszélünk?
– Ami számomra a legszimpatikusabb, hogy ő volt az első, aki azt mondta, hogy gyengéden kell bánni a páciensekkel, hogy ez nem egy katonai laktanya, hanem itt elesett nők vannak, akik most egy meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben vannak, és velük kedvesen, előzékenyen kell beszélni, hogy tudják, értük dolgoznak, és nem ellenük. Ezt a felfogást erősítette ő. Tauffer később aztán nagyon beteg lett, és hát, felismerte a betegsége kimenetét, és 70 éves kora körül végzett magával a saját palotájában. A palota az megvan, jó lenne, ha neki valamifajta emléket tudnánk állítani.
– Mit árul el Budapestről, hogy sokan itt tudták egykor megcsinálni a szerencséjüket? Minek volt köszönhető a siker?
– Hogy Budapest, mint említettem is, egy multikulturális város volt, ahova a birodalom minden részéről érkeztek emberek, és hogy hatalmas fejlődési lehetőséget láttak benne. Hopp Ferenc például, egy német anyanyelvű cseh egy olasszal, Stefano Calderonival indított vállalkozást, ami aztán nem csak Budapest, de egész Magyarország egyik legismertebb vállalkozása lett, és Hopp Ferenc abszolút magyarnak vallotta magát. 50 évesen aztán, amikor már elég gazdag volt, azt mondta, hogy ő most elkezd utazgatni.
<blockquote>
Azt hiszem, nyolcszor is megkerülte a földet, de közben Budapestet építette, és ránk hagyta a villáját benne az összes értékével.
</blockquote>
– Ön, aki azt mondja, a Palotanegyed a mindene, hogyan viszonyul a modernség építészetéhez?
– A brutalista építészetet, azt szeretem, de hangsúlyozom megint, én a várost szerető ember vagyok és újságíró, nem pedig urbanista és építész. Szerintem minden építészet azért valamit elmond a városról, és nem mellesleg a múltunk része. Hogy konkrétumot is mondjak: annak örülök, hogy a Magyar Rádió épületkomplexuma új szerepkört kap, a régi irodaépületek elbontása nem fájna, az ott található atombunkert viszont vétek lenne eltékozolni. Az egy mementó, és nagyon-nagyon ritka, hogy egy városban ilyen, földfelszíni bunker található, ráadásul még a város közepén is van, ami tömve van turistákkal.
– Mit lehetne tenni?
– Először is, meg kellene kérdezni az ottlakókat is, mit gondolnak erről, de ebbe most ne menjünk bele. Ha rajtam múlna, és ha lehetőségem lenne, én biztos azt javasolnám, hogy
<blockquote>
a bunkerből alakítsanak ki emlékhelyet vagy múzeumot.
</blockquote>
Voltam Tiranában, ahol a Szkanderbég főtér mellett megnyitottak a közönség előtt egy régi bunkert, és sorban állnak a turisták, hogy bejussanak, a világ minden tájáról csodájára járnak. A bunker falain belül egyébként szintén egy múzeumot alakítottak ki, ahol az ország történelmét lehet megismerni, ami akkor is fontos és hasznos, ha az a történet nem feltétlenül szép.

Az Egy város titkai és az Egy város újabb titkai című könyvek szerzőjével beszélgettünk, mi fogta meg a fővárosban, és mi az, ami őt szomorúvá teszi. Mit szól a belvárosi autópályákhoz? Mit lehetne kezdeni a Magyar Rádió épületében található, talán kevesek által ismert atombunkerral?

Az Egy város titkai és az Egy város újabb titkai című könyvek szerzőjével beszélgettünk, mi fogta meg a fővárosban, és mi az, ami őt szomorúvá teszi. 

Kordos Szabolcs:  Ha már ennyire szeretem ezt a környéket, akkor tudjak is róla valamit

– Sokan hajlamosak a jövőkutatókat egyfajta jósoknak tekinteni. Mindenesetre az biztos, hogy rengeteg nehézséggel fogunk szembenézni a jövőben: globális felmelegedés, bevándorlás, háborúk. Jövőkutatóként te mit prognosztizálsz mondjuk 150 év múlva?
– 150 évre előre nem lehet mondani semmit. Gondolj bele, ha 1873-ban megkérdezik az akkori jövőkutatókat, hogy mi lesz 2023-ban, vajon hány prognosztizált volna a mai valósághoz hasonlót? Valószínűleg egy sem, pedig az 1873-as világ közelebb állt a maihoz, mint a mai lesz a 2173-ashoz. Tegyük hozzá, ha lesz akkor még egyáltalán emberi civilizáció. Föld igen, de talán csak egy kiégett, lestrapált, talán újjászülető, elhagyott bolygó. A technológiai fejlődés elvileg exponenciális, viszont az emberi agy még mindig a szavannai ős agya, és ha tartani akarjuk a lépést, változtatni kell a biológiánkon, finomhangolni a szoftvert. Megvannak, és még inkább meglesznek a lehetőségeink rá. A problémát az emberiséget mozgató legalantasabb ösztönök, a birtoklás- és a belőle kifejlődött hatalomvágy jelentik. Sajnos elsősorban ezek, és nem humanista, altruista célok mozgatják az emberi társadalmakat. Egyébként nekünk rossz, de a bolygó szempontjából egyáltalán nem biztos, hogy nagy kár lenne, ha valamilyen – valószínűleg általunk okozott – katasztrófa következtében kipusztulna az emberiség.
<blockquote>
Persze sok, egymással köszönőviszonyban sem lévő forgatókönyvet lehet felvázolni 2173-ra. Vegyük a legoptimistábbat: a mesterséges intelligencia hathatós közreműködésével és az atmoszféra átalakításával megállítjuk valahogy a klímaválságot, az exponenciális technológiák annyira zölddé válnak, és olyan szintű bőséget biztosítanak, hogy az embernek nem kell dolgoznia, kiélheti kreatív és minden más hajlamait.
</blockquote>
A test átalakul, ember és gép egyre inkább integrálódik, az MI öntudatra ébred (a tudatosság nem egyenlő az intelligenciával), az űrben is vannak telepeink, földönkívüli civilizációkkal is tartjuk a kapcsolatot. Poszthumán társadalmakban élünk. A legnegatívabbat könnyű felvázolni: kipusztul az emberiség, vegetál a bolygó. De az sem sokkal jobb, hogy előbb tönkre tesszük a Földet, aztán meg kirajzunk a világűrbe, ahol korábban már terraformáltunk pár lakhatásra valamennyire alkalmas bolygót, égitestet.
– Szerinted hol fog tartani Budapest 150 év múlva? Milyen várossá válhat?
– Nagyon valószínű, hogy addigra tényleg nem lesznek országhatárok, megszűnnek a nemzetállamok, mert, ha nem, a nemzeti gondolat túlpörgetése soha nem látott gyilkos háborúkhoz vezethet.
<blockquote>
Ha megússzuk kipusztulás nélkül, Budapest állni fog még, fontos szerepet játszhat Európa kulturális életében. Építészetileg az égbe és a mélybe tör, a történelmi városmag megmarad, a külvárosokra viszont rá sem lehet ismerni.
</blockquote>
A lakosság száma csökken, a város tele lesz parkokkal, zöldövezetekkel, a környezetbe integrált, attól megkülönböztethetetlen technológiákkal, mert az ember-gép viszony nemcsak az ember, hanem a gép átalakulását is jelenti. Persze ott vannak a katasztrófa-szcenáriók is. 
<figure><img src="/api/file/image/martonhanxbudapestsuburbinfuture2173fee241f5-b520-4ad2-ac58-1e9ae3c02bc4.png" alt="Külváros" width="2048" height="2048" />
<figcaption>Külváros 2173-ban a MI szerint Kép: Midjourney</figcaption>
</figure>
 
– Forró téma a mesterséges intelligencia, amitől többen inkább félnek, de jószerével akadnak, akik szerint túlzó az aggodalom. Te melyik tábort erősíted?
– Szerinted melyiket? Nem hinném, hogy az MI-től jobban kell tartani, mint bármelyik más exponenciális technológiától (kvantumszámítógép, robotika, AR és VR, biotechnológia, 3D nyomtatás stb). A félelmeket bizonyíthatatlan, leellenőrizhetetlen, túl általános, tehát semmitmondó, bizonyíthatatlan, számszerűsíthetetlen megérzések, előrevetítések generálják, meg az, hogy ebben és abban az 1990-es sci-fiben mekkora öldöklő angyaloknak mutatták be a gépi értelmet. Irracionális hittel támadják a racionalitást, és az ilyen támadásokat a legnehezebb kivédeni, mert elfogynak az észérvek, és csak az érzelem marad.
<blockquote>
Olvastam, hogy James Cameron már melegít, jöhet majd az új Terminátor. De komolyan, mi közük ezeknek a marhaságoknak a tényleges fejlesztésekhez? Valami a kevés és a semmi között.
</blockquote>
El is túlozzák az MI mostani potenciálját, mert egyelőre, a tudományág kezdete óta változatlanul csak az első evolúciós szinten, a részterületeken jó szűk/gyenge MI-nél tartunk. Elvileg utána jön majd a velünk azonos intelligencia-szint általános MI (AGI), aztán pedig a homo sapienset mindenben toronymagasan felülmúló szuperintelligencia. A vélemények megoszlanak, egyes szakemberek nagyon koránra, például 2028-ra, mások a ködös jövőbe, mondjuk, 2200-ra teszik az AGI megjelenését. Egy harmadik csoport szerint viszont soha nem lesz sem AGI, sem szuperintelligencia. Mivel a legfrissebb kutatások alapján a tudatosság nem kritérium az intelligens gépekhez, el kell dönteni, hogy egy nem tudatos entitás mikor tekinthető intelligensnek. Ezzel szemben az MI-apokalipszissel riogatók folyamatosan tudatos, gonosz ön- és éntudatra ébredt MI-kről, de legalábbis a lehetőségükről vizionálnak, és javasolják a kutatásfejlesztések korlátozását, szigorítását, esetleg a tiltását. A szabályozás a kreativitás, az innováció halála, a nyílt forrású törekvések kicsinálása. Hatalmas felelősség hozzá nem értő, de állandóan olcsó népszerűségre törő politikusok kezébe adni egy tudományos-technológiai terület jövőjét, mert fogalmuk sincs, miről, de mindenképpen szavazatmaximalizáló céllal hoznak – legyünk optimisták: hoznának – általános érvényű döntéseket.
<blockquote>
Egyébként tényleg léteznek az MI-nek konkrét, nehezen kezelhető, komoly veszélyei, és ezek már nemcsak potenciális, hanem valóságos veszélyek: az elfogult tanulóadatokon gyakoroltatott modellek, az ember nélkül döntést hozó, autonóm működő „gyilkos robotok”, a személyes adatok megsértése, a mélytanuló algoritmusok fake news és kamuvideók generálásában játszott szerepe. 
</blockquote>
A döntéshozóknak elsősorban ezeket a problémákat kellene valahogy kezelniük, szabályozásban pedig a fejlesztőcégek önszabályozása az optimális. Az MI-ben lévő potenciál óriási, a Földet és az emberiséget mentheti meg, és ne hagyjuk, hogy kívülállók, MI-szakértőnek feltüntetett, egyébként a terület mélységeit nem értő etikusok, jogászok, lobbisták, rivális cégek képviselői, technológiai tálibok döntsenek a sorsáról. Kína, az EU és az USA ezirányú törekvéseit látva, jogosak a szabályozások miatti aggályok. Jellemző módon ott a legengedékenyebbek, ahol a legmagasabb szinten jár a kutatás: az USA-ban. Persze tudjuk, Amerika hanyatlik (egyébként igen, csak nem úgy), már most Kína a világelső (nem az).
<figure><img src="/api/file/image/martonhanxgellerthillandbudapestinthefuture207392d7d7c0-3516-4c61-9fa1-e5891233d648.png" alt="Budapest" width="1024" height="1024" />
<figcaption>Kép: Midjouney</figcaption>
</figure>
 
– Lehetséges szerinted, hogy Budapestből egyszer egy olyan város legyen, mint mondjuk Koppenhága?
– Budapest földrajzilag és éghajlatilag is teljesen más, mint Koppenhága, ebből a szempontból biztos nem. Városképileg szintén, és más jellegűek a hagyományok is, bár nem tudom, 2173-ban mekkora jelentősége lesz annak, hogy 2023-ban mások voltak, valószínűleg nem sok. Ha pedig akkor esetleg olyan lesz, mint a mai dán főváros, az jó vagy rossz? Fogalmunk sincs a 2173-as világról, erre a kérdésre sem lehet a jósláson túlmutató választ adni. Elvileg persze lehetséges, bár a dán mentalitás, teljesen más mint a magyar. Még a kilencvenes években éltem egy évet Dániában, igaz, nem Koppenhágában, és már három évtizede, de nagyon különböző világ volt, egyébként Skandinávián belül is az. Amszterdamra emlékeztetett, hasonló szellemiség, lazaság, racionalitás. Budapest irracionálisabb, merevebb. A mentális különbséget jelzi az is, hogy itthon mindig büszkék vagyunk Budapestre, mert ellenzéki, nem kormánybarát. Hasamra ütök, most körülbelül 55-45 lehet ez az arány, vagy maximum 60-40. Ha Dániának (vagy Hollandiának, vagy az Egyesült Királyságnak stb.) széljobb, turbónacionalista, oroszbarát, a nyugati világot és értékeket eláruló kormánya lenne, a fővárosban körülbelül 80-20 vagy 90-10 lenne az arány. Igaz ezekben az országokban az ellenzék is komolyabb pár fokkal, mint Magyarországon. Ha viszont a jövőben nem változik ez a számtalan összetevőből kialakult mentális állapot, nemhogy közelebb, hanem távolabb kerülünk Koppenhágától.
(Kiemelt kép: Midjourney)

Budapest 150 év múlva építészetileg az égbe és a mélybe tör, a történelmi városmag megmarad, a külvárosokra viszont rá sem lehet ismerni. A lakosság száma csökken, a város tele lesz parkokkal, zöldövezetekkel - állítja  az éppen Dél-Amerikát járó Kömlődi Ferenc jövőkutató, aki szerint lehetetlen pontosat mondani a város jövőjéről, legfeljebb találgatni lehet a jelen folyamataiból. 

Budapest 150 év múlva építészetileg az égbe és a mélybe tör, a történelmi városmag megmarad, a külvárosokra viszont rá sem lehet ismerni. A lakosság száma csökken, a város tele lesz parkokkal, zöldövezetekkel - állítja  a jövőkutató.

Kömlődi Ferenc: Budapest fontos szerepet játszhat Európa kulturális életében

– Egy korábbi <a href="https://mandiner.hu/kultura/2023/03/budapest-varosepiteszet-alfoldi-gyorgy" target="_blank" rel="noopener">interjúban</a> azt mondta, hogy Budapest 30 év múlva is nagyjából ugyanígy fog kinézni, mint most: ez jó vagy rossz hír?
– Egy 2010-es kutatásban írtunk erről, amit egy szintén 2010-es kutatásra alapoztunk. Ha megnézzük a nagyvárosokat, alig különböznek a nagy világháborúk előtti önmaguktól, úgyhogy valószínűleg a következő 25-30 évben sem fog annyi minden történni, hogy jelentős változásokról tudjunk beszélni. Mindenkit az érdekel, hogyan fog Budapest 2050-ben kinézni, milyen lesz a külalakja, mi viszont azt próbáltuk a könyvünkben, a Budapest 2050 – a belvárosi tömbök fennmaradásának esélyei című könyvben feszegetni, milyen lesz a társadalom.
<blockquote>
Hiszen a házak is olyanok lesznek, mint a társadalom, a városok abszolút leképezik a társadalmakat.
</blockquote>
Azt próbáltuk összehasonlítani, milyen gazdasági és társadalmi körülmények jellemezték az 1900-es, valamint a 2000-es éveket, és hogy ezek a körülmények, főleg az 1900-as években, miket hoztak létre. Aztán azt vizsgáltuk, levonva a következtetéseket, hogy 2050-re milyen körülmények várhatnak minket, amikből azért jó eséllyel következtethetünk arra, mi várhat a jövőben Budapestre.
– És mire jutottak?
– Negyven nemzetközi szcenáriót értékeltünk ki, és végül kettőre szűkítettük a kutatást. Mi főleg a belváros alakulására koncentráltunk, hiszen amikor azt kérdezik, milyen lesz Budapest 2050-ben, akkor főként arra kíváncsiak: „vajon ezek a szép épületek megmaradnak-e”, illetve, hogy melyik részei újulnak meg. A belváros vizsgálata mellett szólt az is, hogy ott élesebbek a viták.
<figure><img src="/api/file/image/ksz300701pj202310030556.jpeg" alt="Légifelvételek" width="4000" height="2995" />
<figcaption>Kép: Pelikán János/Képszerkesztőség</figcaption>
</figure>
 
– Milyen vitákról van szó?
– Akkoriban [2010-ben] már túl voltunk a Corvin Sétány Program nagy részén, iszonyú élesen vetődött fel, hogy
<blockquote>
a Hungárián belül, a Nagykörút körül lehet-e új történeteket szőni, lehet-e új dolgokat létrehozni.
</blockquote>
A vitának van például egy értékvédelmi szála, vajon szabad-e régi házakat lebontani? Ebben már a 2010-es és a mostani, 2023-as gondolkodás között is óriási különbségek vannak. A jelenlegi kormánynak például az a szép, ami régi.
– Ezzel szemben több példát is tudnánk mondani, amikor éppen ezzel ellentétesen cselekszik.
– Erre szoktuk azt mondani, hogy minden korszak fejlesztései és bontásai is az adott korról szólnak, hogy éppen akkor és ott milyen lehetőségek vannak. Ha – fogalmazzunk úgy – elbizonytalanodik a magánszereplők és a közszféra közötti együttműködés lehetősége, ha bizonytalan szabályozás születik, a befektetői oldal úgy reagál, hogy minél többet próbál kisajtolni az adott pillanatból. A Corvin sétánynak megvolt az a szerencséje, hogy 2000-ben született: éppen befelé tartottunk az EU-ba, mindenki reménykedett, hogy itt habzsi-dőzsi lesz, hogy a magyar szervezeti kultúrától kezdve minden megváltozik. Ennek az optimizmusnak és boldogságnak köszönhető, hogy 15 évre le tudtunk szerződni a befektetővel.
<blockquote>
Ehhez képest most állati gyors kontraktok születnek: ott egy telek, megveszem, megcsinálom.
</blockquote>
2009 és 2014 között lezajlott egy ingatlanválság, erre jött a menekültválság, majd ezt fejelte meg a koronavírus-járvány. Minden szereplő állandóan mozgásban van. Ma szerintem a fejlesztők azt sem tudják megmondani, holnapután mi lesz.
– Visszatérve: milyen szcenáriókkal dolgoztak, amikor 2050 Budapestjét próbálták felvázolni?
– A 2050 könyvben, mint említettem, két szcenárióval dolgoztunk. Az egyik verzió szerint létrejön Nagy-Európa, a régiók Európája, ahol Algériától Ukrajnáig egy együtt dobogó szív vagyunk, ahol a búzamezőktől az olajkincsekig mindene megvan Európának. És nemcsak azért, mert iszonyú boldog időszak volt, hanem azért is, mert
<blockquote>
Európa már érzékelte, hogy lemaradóban van az Egyesült Államok és Ázsia mögött, és úgy tűnt, hajlandó tenni is valamit ellene.
</blockquote>
A szcenárió azt mondatta velünk, hogy 2020-ra felépülnek például a nagy vonathálózatok. Az EU-ban úgy tervezték, hogy – mivel a kamionok adják az üvegházhatású gázok kibocsátásának jelentős részét – , ezért Párizsban vagy Berlinben vonatra rakják, aztán Isztambulban lepakolják őket. De hát, mint látjuk, ezek a vonathálózatok sem épültek meg.
– Budapestnek ebben milyen szerepe lett volna?
– Budapest egy fantasztikus tranzitközponttá válhatott volna, ahol megvalósulnak Demszky Gábor és csapatának törekvései, és valóra válnak a jelszavaik, miszerint: a magyar főváros a kelet-közép-európai térség üzleti kapuja. [Ahogy <a href="https://enbudapestem.hu/2023/11/08/nem-tulzas-azt-mondani-hogy-a-fovaros-bunben-szuletett" target="_blank" rel="noopener">ebben a cikkünk</a>ben is írtuk, már a kiegyezés utáni budapesti stratégiában is azzal számoltak, hogy a főváros közvetítő szerepet tölthet be Nyugat és Kelet, Nyugat és Dél, a Balkán országai között - A szerk.]
<figure><img src="/api/file/image/ksz300181ag202309270349.jpeg" alt="Légifelvét" width="4000" height="2667" />
<figcaption>Kép: Ancsin Gábor/Képszerkesztőség</figcaption>
</figure>
 
– Hogyan szól akkor a másik szcenárió?
– A másik végpont szerint a nemzetek így vagy úgy, de magukra maradnak, és a keleti és észak-keleti országrészből átköltöznek az emberek Budapestre. Azóta már tudjuk, melyik szcenárió dolgozik. Eszerint
<blockquote>
2050-ben már nem leszünk sokan, kábé hétmillióan, és aki csak tud, elköltözik Budapestre, és kiürülnek a szélek.
</blockquote>
Amikor az 1900-as évek körül Budapest marhára épült [<a href="https://enbudapestem.hu/2023/11/08/nem-tulzas-azt-mondani-hogy-a-fovaros-bunben-szuletett" target="_blank" rel="noopener">Mint itt írtuk</a>, és <a href="https://enbudapestem.hu/2023/07/16/nem-60-as-evekben-hanem-1900-korul-pecsetelodott-meg-budapest-sorsa" target="_blank" rel="noopener">ezen városi sétán</a> Erő Zoltán, Budapest főépítésze is beszélt róla, a jelenlegi Budapest kétharmadát akkor építették - A szerk.], és szintén mindenki a főváros felé vette az irányt. Az Osztrák Magyar Monarchia a negyedik legerősebb gazdaság volt Európában, Magyarország adta az európai össztermelés 6 százalékát.
– Egy másik interjúban arról beszélt, ön nem is műszaki, hanem szervezeti megoldásra törekedne: ha az önkormányzati bérlakások száma a mostani 5-ről mondjuk 25 százalékra növekedne, már nem lehetne elfecsérelt időről beszélni?
– Van egy előadássorozatom, ahol a város különféle motorjairól beszélek, és az egyik ilyen: a lakhatás. Amikor Angliában elindult az iparosodás, fejlődni kezdtek a városok, hatalmas lakáskrízis alakult ki. A 19. század közepétől viszont különfél mozgalmak kezdtek megjelenni, például a filantrópoké, akik rájöttek, ha rosszak a lakáskörülmények, akkor a munkások nem fogják tudni kipihenni magukat, egészségügyi problémák jelentkeznek, úgyhogy elindult egy lakhatási mozgalom is. A második világháború után a fejlett európai országok elkezdtek iszonyúan erős lakáspolitikát is csinálni [Mint <a href="https://enbudapestem.hu/2023/10/29/ha-lenne-politikai-akarat-fel-lehetne-szamolni-a-hajlektalansagot" target="_blank" rel="noopener">ebben a cikkünk</a>ben is olvasható, a politika része volt lakbértámogatás is, ami rejtélyes módon Magyarországon teljesen hiányzik - A szerk.]. Hollandiában például már 1901-ben megalapították a lakástársaságok rendszerét. Ezeknek a társaságoknak adtak földet és támogatást, hogy lakásokat építsenek, és azóta is ezek a lakástársaságok tartják a kezükben a lakások jó nagy százalékát. Magyarországon ilyen valahogy sosem jött létre. Még egy dolog kéne a fejlődéshez, normatív lakásrendszer, normatív lakásszabályozás, ami szintén hiányzik nálunk. Az önkormányzatok most azon/ azért küzdenek, hogyan tudják megkerülni az országos törvénykezés hiányát. Az első lépés az lenne, ha bekerülne a közfeladatok közé a lakhatás – törvényi szinten. '49-ben aláírtuk az emberi jogokról szóló egyezményt, amiben benne van a lakhatás biztosítása, amit a legtöbb európai országban szó szerint át is vettek. Nálunk viszont egy gyengébb változat szerepel, ami foglalkozik ugyan a lakhatással, mint igénnyel, de főleg abból a szempontból, hogy azokkal, akik kiszorulnak a társadalomból, mit kell csinálni. Ezt a szociális törvénybe építették bele. És emiatt az önkormányzatoknál nem képződik olyan forrás, közforrás, amit erre a célra fordíthat.
<blockquote>
Az önkormányzatok jelenleg, Budapest is, saját, máshonnan szerzett bevételeiből próbálják a hiányzó forrásokat pótolni.
</blockquote>
A magyar lakástörvényben még mindig nincsenek benne a szektorsemleges bérbeadás feltételei.
– Úgy tűnik, mintha Budapestet valahogy folyton lábon lőtték volna/ lábon lőnék. Mi kellene ahhoz, hogy a főváros roboghasson?
– '89-ben létrejönnek az új önkormányzatok, az akkori magyar alkotmány azt mondja, hogy a magyar demokrácia alapja az önkormányzatiság, és ezek alapjai a települési önkormányzatok. Budapesten létrejön 22+1, aztán 23+1 önkormányzat. A főváros magára mindig úgy tekint, mint a családfő: „gyertek, üljetek az asztal köré, és akkor én elmondom, mit szeretnék, és akkor ti is elmondjátok, ti mit szeretnétek”, miközben ez a politika azóta teljesen kiürült.
<blockquote>
Ehhez hozzájön még, hogy az iparűzési adó szabályozásban a Budapest környéki települések aláajánlottak a fővárosnak.
</blockquote>
A 2010-es évekig létezett még egy úgynevezett Közép-Magyarországi-régió, ami megpróbálta összetartani valamilyen módon a régiót. A 2010-es közigazgatási törvény viszont végképp szembe fordította Budapestet és Pest megyét, miközben Budapest nem a magyar térségben, még csak nem is a Kárpát-medencei térségben küzd, hanem egy globális, európai versenyben.
<figure><img src="/api/file/image/20231103mm1645.jpeg" alt="Alföldi" width="5381" height="3587" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
Az ember várostervezőként elgondolkodik azon, mi lenne, ha Párizshoz hasonlóan
<blockquote>
egy önkormányzat lenne a Hungária-Mártírok útján belül, ez lenne Budapest, és a Nagy-Budapest-térségben mellette lenne több akár 2-300 ezres önkormányzat is,
</blockquote>
amik egy szövetségi rendszerben egymásért dolgoznak, közösen vállalják a költségeket, és közösen látják a befektetések hasznát is. Ha összejönne egy Nagy-Budapest, akkor ez egy 2,7-3 milliós térség lenne – Berlin például 4,5 milliós –, és elkezdene Budapest az őt megillető helyre kerülni. Ha és amennyiben ezek egymásért dolgoznának, nem potyautas politikákat képviselnének miszerint: lakom valahol, de Pesten fogyasztok mindent. Szintén elengedhetetlen lenne, hogy ne kavarjon be a politika az agglomerációs közlekedés hovatartozásával kapcsolatban.
– Karácsony Gergely azzal <a href="https://enbudapestem.hu/2023/10/14/karacsony-arra-ker-tamogatast-hogy-a-klimavaltozas-hatasaira-felkeszithesse-a-varost" target="_blank" rel="noopener">indította el a kampányát</a>, hogy szeretné a klímaváltozás hatásaira felkészíteni a várost. Ön is kiemelten fontosnak látja ezt?
– Én azt gondolom, hogy a klímaváltozás elleni harc a legfontosabb, ami egyben azt is jelenti, hogy érdemes inkább a már meglévő dolgokkal foglalkozni, például a felújításokra koncentrálni, ahelyett, hogy  – a klímalábnyomok miatt – ezeket a nagy, új betonmicsodákat forszíroznánk. Már csak ezért is igaz lehet, hogy a jövő Budapestjének nagy részét már most is látjuk.
– Budapest milyen veszélyeknek van kitéve?
– Budapest jó helyen van, körül van véve hegyekkel, a tengerszint növekedésével nem kell foglalkoznia. A szárazság, a vízhiány az előrejelzések szerint a Duna-Tisza közét és az alföldi területeket fogja érinteni.
<blockquote>
Budapestnek a Dunára, az ivóvízére, az ivóvíz állapotára kell vigyáznia.
</blockquote>
A következő lépésként pedig az esőmegtartásán kell dolgoznia. A csatornahálózatok nem az itteni óriási lezúduló esőkre vannak méretezve. Budapest jelentős részén még mindig 1870-1900 között épült csatornahálózat van, ott el-elfáradnak alkatrészek. A szocializmus alatt többféle anyagokból épült kiegészítések sem erre a terhelésre vannak méretezve. Mindemellett a belső energiaszektor átalakítására kellene fókuszálnunk. Muszáj energiaszempontból optimalizálni a házakat, megújítani a gépészeti szerkezeteiket, de a társadalmi szempontok figyelembevételével. Fontos, hogy
<blockquote>
a társadalom együtt fejlődjön a fizikai környezettel,
</blockquote>
különben eltörnek ezek a rendszerek. Sokat vitázom a nagyon lelkes energetikai gondolkodókkal. Ők azt mondják, föl kell venni egy hitelt, minden házat hőszigetelni kell, és a megtakarításból fizetni a hiteleket. Csakhogy a szegényebbek úgy reagálnak például egy árváltozásra, hogy nem fűtenek. Ettől aztán egy jól hőszigetelt ház az első télen azonnal penészes lesz, szóval ennél jóval bonyolultabban, összetettebben kell gondolkodnunk.
<figure><img src="/api/file/image/ksz300061pj202309220341.jpeg" alt="Pünkösdfürdő" width="4000" height="2665" />
<figcaption>Kép: Pelikán János/Képszerkesztőség</figcaption>
</figure>
 
– Mondta, hogy Budapest jövőjének vizsgálatánál arra jutottak, a tudásgazdaságban érdekelt rétegek megtartása és vonzása lenne a kívánatos: mi kellene a megtartásukhoz és bevonzásukhoz?
– A 2050 könyvben összeszedtük, hogy a tudásgazdaságnak mik a területi ismérvei. Látjuk például Barcelonában, Berlinben, Londonban, hogy ezen a területen dolgozó új rétegek, milyen kínálatot szeretnek. Nyilván az az első, hogy biztosítanunk kell nekik: a szépen felújított belvárosi lakásokat, sok kocsmát, presszót, elementáris méretű wifit. Hogy a járvány után hogyan alakulnak ezek a dolgok, milyen életet fognak élni az emberek, még mindig nagyon nehéz megmondani. Berlinben éppen most láttam, hogy abban a városnegyedben, ahol laktunk,
<blockquote>
minden üzlet csak 4 és 5 óra körül nyitott ki.
</blockquote>
Addig mindenki otthon dolgozott, és csak 4 után kezdtek tódulni az emberek az utcára, és kezdődtek el a találkozások.
– Egy <a href="https://www.innoteka.hu/cikk/varostervezes_tarsadalmi_reszvetellel.1497.html" target="_blank" rel="noopener">másik interjú</a>ban azt mondta, az ember óhatatlanul is smart cityként képzeli el a jövő városait. Az előbb idézettek alapján úgy tűnik, Budapest nagyon messze van még ettől.
– Mindenkinek van már okostelefonja. Ha csak ezt viszem magammal, a fizetéstől a buszjegyemig mindent el tudok intézni. Dél-Koreában a Covid alatt bekérte az összes telefonadatot a kormány. Ha ez Magyarországon hangozna el, akkor: „úgyis nálatok van minden adat, miért kéritek”, a másik, hogy: „én nem adom oda, én nem bízom senkiben”. Ott van közbizalom, él a Hankiss Elemér-féle társadalmi szerződés, pedig az is egy késői demokrácia. Ez a bizalom kéne a fejlődéshez.
<blockquote>
Ha lenne bizalom a szereplők között, akár holnaptól is kézzelfoghatóvá válna a smart city elképzelés Budapesten 
</blockquote>
Technikai oldalról minden megvan. A témában ettől függetlenül nem lefutott még, hogy résztvevői vagy elszenvedői leszünk-e egy smart citynek. Vajon, ha kvázi jeladóként kimegyek az utcára, és mindenki gyűjti rólam az adatokat, van-e, lesz-e beleszólásom abba, ki teszi ezt és mit kezd a megszerzett információkkal? A stratégiai várostervezéshez mindenesetre hatalmas szükség lenne ezekre az adatokra.
<figure><img src="/api/file/image/ksz300154pj202309220525.jpeg" alt="Megyeri" width="4000" height="3000" />
<figcaption>Kép: Pelikán János/Képszerkesztőség</figcaption>
</figure>
 
Vannak olyan helyek, amelyek ránézésre elképesztően jó adottságokkal bírnak, mondjuk a Ferenciek terétől az Astoriáig, mégis kihaltaknak érzi őket az ember. Amikor gyerekként arra laktam, volt valami állandóság, ma viszont iszonyú sebességgel változnak a dolgok. Csak egy állandó maradt: cserélődnek az üzletek. Ennek nyílván a válság is az oka: aki odamegy, elképzelését nem tudja megvalósítani, megy is tovább. Ha lenne bizalom, működne az adatgyűjtés, meg lehetne nézni, fejlesztéssel hogyan lehetne segíteni, vagy egy káros folyamatba beavatkozni.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

Alföldi György urbanistával, a BME dékánjával beszélgettünk arról, várhatóan hogyan fog kinézni a főváros évtizedek múlva, milyen viták zajlanak a várossal kapcsolatban, és hogy mire kell nagyon felkészülnünk a túléléshez. A beszélgetésben szóba került Nagy-Budapest koncepciója is, ami segíthetne felpörgetni a város fejlődését. De vajon mire lenne még hatalmas szükség?

Alföldi György urbanistával, a BME dékánjával beszélgettünk arról, várhatóan hogyan fog kinézni a főváros évtizedek múlva, milyen viták zajlanak a várossal kapcsolatban, és hogy mire kell nagyon felkészülnünk a túléléshez. 

Alföldi György: Mindenkit az érdekel, hogyan fog Budapest kinézni 2050-ben

Talán nem is az első fellépésemé a legjobb sztorim a pesti éjszakából. Sőt, ez biztosan így van.
Az első DJ-szettem egy kis pinceklubban adtam valahol a Nagykörúton a 2010-es évek közepén. Abból leginkább az maradt meg, hogy a fellépésem után rögtön átmentünk az akkor még működő Corvin Clubba, korábbi munkahelyem utódjába, mivel annyira szörnyű arcok jelentek meg, hogy sokat próbált partizóként is inkább azt mondtam, ideje kávéházat váltani. Ennél szebb emlék arról az éjszakáról, hogy ott mutattam be a legjobb barátomat a menyasszonyának.
De a legjobb sztorim ennél korábbról való.
Épp jól megérdemelt munka utáni pihenésemet töltöttem a 20 éves Hyperspace nevű techno esemény után a komámnál, amikor déltájt makacsul hívni kezdett valaki a rendezvény infóvonalán. Mit lehetett tenni, felvettem. Zilált hangú fiatalember volt a vonal végén, aki csapongva állt neki a problémája kifejtésének, és valami olyasmit mesélt, hogy a rendezvény után mindenkit kizavartak, őt is, viszont bent maradt a nadrágja és a cipője.
Mondanom sem kell, hosszú este volt, indiszponáltnak is éreztem magam a hallottak miatt, úgyhogy gyorsan megpróbáltam összerakni, mire gondolhat a költő. „Mármint a ruhatárban maradtak a ruháid?” – tettem fel a kérdést. Elvégre ez csakis úgy történhetett, hogy betette a váltóruháját a ruhatárba, majd ott felejtette, de nyilván neki sem volt könnyű az estéje, nem bajlódott a részletek kibontásával.
Ebbe kicsit ráhagyóan bele is egyezett, és megkérdezte, fel tudom-e hívni a helyszín illetékeseit, hogy visszaengedjék a nadrágjáért és a cipőjéért. Persze már ekkor nem értettem, mit értett az alatt, hogy mindenkit kizavartak, lévén ilyen nem történt, hiszen ha történt volna, tudtam volna róla, olyan meg pláne nem, hogy valakit nem engedtek oda a ruhatárhoz. Mindegy, gondoltam, leegyeztetem az elhagyott tárgyak osztályának elérhetőségeit, és visszahívom, elvégre én sem lennék boldog, ha odalenne a váltóruhám, miután egész éjjel a baszatáskát pakoltam.
Így is lett, mondtam a fiatalembernek, milyen telefonszámon tud érdeklődni, ám ő nem volt elégedett a visszahívásommal, de jobb híján beletörődött.
Nem sokkal később újból csöngött az infóvonal, ezúttal egy másik szám hívott, amit lelkiismeretes munkavállalóként ugyancsak felvettem. Egy asszony volt a vonal végén, aki kissé kétségbeesetten közölte, hogy tudomása szerint az imént beszéltem az unokaöccsével, akinek problémája akadt a nadrágjával és a cipőjével. Mondtam, igen, illetve hogy már megadtam az elérhetőséget, ahol érdeklődhet az elveszett nadrág és cipő holléte felől.
Az asszony azonban nagyon határozott hangon közölte: ezt a kérdést most kell megoldani, hiszen az unokaöccse elvesztette a nadrágját. Akkor már úgy tűnt, lehet, hogy hulla fáradtan mégis hülye ötlet volt vodkanarancsot ebédelni, mégis megpróbáltam értelmezni, amit belemondtak a fülembe. Végül feladtam, és visszakérdeztem: „Valószínűleg rosszul értem, de azt állítja, hogy az unokaöccse alsónadrágban és maximum egy zokniban hagyta el a rendezvény területét?” „Igen” – felelte a hölgy, majd rögtön szabadkozott, hogy tudja, milyen furcsán hangzik ez, de a gyerek egy alsónadrágban vár a szomszédos hotelben, és mennének már haza vidékre.
Ekkor megkértem a hölgyet, engedje meg, hogy visszahívjam, hiszen felelős emberként mégsem röhöghettem bele hangosan a telefonba.
Miután sikerült túltennem magam a szemeim előtt felsejlő képen, amint egy ember alsónadrágban és legfeljebb egy pár zokniban járt-kelt a Hyperen, majd ugyanígy hagyta el a rendezvény területét, elhessegettem azt a logikus kérdést is, hogy mégis hogyan kerülhetett le róla a nadrág és a cipő, mi vezethetett idáig, vajon készült-e róla telefonos videó, és ha igen, hogyan juthatok hozzá?
Egyszersmind feltételes értelmet nyert az első híváskor kapott információ, miszerint kizavarták az embereket a rendezvény végén: a fiatalember látványa valószínűleg nem annyira illett bele a rendezvény összképébe, s ezért a biztonsági szolgálat emberei kivezették őt a helyszínről.
<figure><img src="/api/file/image/agostond0-3.jpeg" alt="Ágoston" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
Ekkor felhívtam a helyszínen illetékes kolleginát, akitől előbb elnézést kértem, majd biztosítottam, hogy épelméjű vagyok, végül elmondtam neki, hogy egy vendég állítása szerint elhagyta a bulin a nadrágját és a cipőjét, és most ezek hiányában érdeklődik a hollétük felől. Ekkor kiderült, hogy a takarítószemélyzet tagjait érintetett fiatalember korábban már személyesen állította rá az elveszett nadrág és cipő felkutatására, ám nem jártak sikerrel, és erről rövidúton tájékoztatták is.
Ekkor kénytelen voltam rákérdezni: „És úgy is nézett ki, ahogy elképzelem?” „Pont úgy” – érkezett a válasz.
Ennél a pontnál már tudtam, mostantól valami más lesz, és sosem lesz már olyan, mint addig volt. Visszahívtam az aggódó nagynénit, akivel közöltem, hogy sajnos a kollégák a teljes leürítés és zsákolás után sem találtak sem nadrágot, sem cipőt, pedig már csak a kíváncsiság végett is alaposan átfésülték a területet. Ekkor a hölgy felháborodva közölte, tudja jól, mi történik egy ilyen rendezvényen, így ne is próbáljam meg elhárítani a szervezők felelősségét.
Én azonban határozott maradtam, és aznap délben harmadszor is visszakérdeztem: „Nézze el nekem, hölgyem, de ha jól értem, akkor az ön unokaöccse jelen pillanatban egy alsónadrágban és maximum egy pár zokniban ül egy hotelszobában, ahová minden bizonnyal ugyanígy vágott át a recepción, majd felhívta önt, hogy elhagyta a nadrágját, illetve a cipőjét egy buliban, és ez ön szerint a mi felelősségünk?” „Igen, tudom, hogy ez furcsán hangzik, de akkor is nonszensz, hogy ilyesmi egy rendezvényen megtörténhet!” – válaszolta.
Hogy árnyaljam a hölgyben élő képet, közöltem, évtizedes távlatban mérhető, hogy mióta járok ilyen rendezvényekre, amely során valóban láttam már egynéhány furcsaságot, de olyan, hogy valaki elhagyja a nadrágját és a cipőjét, amit visel, még egy Beatles-koncerten sem fordult elő soha. Ő azonban határozott maradt, és felvilágosított, hogy korábban rendőrként dolgozott Kőbányán, pontosan tudja, mi történik egy ilyen buliban.
Diplomatikusan lezárva a históriát, csak azt tudtam mondani teljes tisztelettel a hölgynek, hogy ha tudja, mi történik egy ilyen rendezvényen, akkor valószínűleg számára is világos, hogy az unokaöccse vagy olyan jól érezte magát, hogy cipőt, gatyát eldobva rohant be a tömegbe, vagy érdemes lenne megkérdezni tőle, mégis, hogyan sikerült nyomtalanul elhagynia egy nadrágot meg egy pár cipőt, ami korábban még rajta volt.
Ágoston Dániel 1986-ban született Budapesten. DJ, zenei producer, újságíró.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

Volt egy hely, kint és mélyen benned, álltál a színpadon, vagy feküdtél rajta, alig jött ki hang belőled, rekedtre énekelted magad, odalent sírva fütyültek, izzadva pumpálták a fejük felett a levegőt. Mintha az életük múlt volna rajta, pedig a te életed múlt rajta. Ez a #zenészekbudapestje

Volt egy hely, kint és mélyen benned, álltál a színpadon, vagy feküdtél rajta, alig jött ki hang belőled, rekedtre énekelted magad, odalent sírva fütyültek, izzadva pumpálták a fejük felett a levegőt. Mintha az életük múlt volna rajta, pedig a te életed m

Ágoston Dániel: A nadrág és a cipő, amik eltűntek az éjszakában

„Az akasztófán három holló ült. A tudós madarak most, vacsora után komolyan értekeztek az emberről. – Az ember nagyon jó állat, – mondta az egyik holló. – Szeretem az embert. Azért is, mert olyan különös és változatos” – írta Heltai Jenő 1914-ben, az Érdekes Ujságban megjelent glosszájában, de bármiben lefogadnánk, hogy Heltai fejében nem a híres angol ballada madarai jártak, midőn papírra vetette e sorokat.
Sokkal inkább az Andrássy úti vendéglő, Ady Endre törzshelye. „A Három Hollóbeli ürmös borok és még ürmösebb beszélgetések darab időre elbágyasztották a költőt. Fáradtan foglal helyet a plüss kanapén, mintha nagyon hosszú útról jött volna. A régi, szilaj Ady odakünn marad a Nagymező utcában, hogy majd bizonyos idő múltával ő is helyet kérjen az asztalnál” – írta Adyról Krúdy Gyula, hozzátéve azt is, hogy itt már „megszenesedtek azok a parazsak is”, amelyeknek vélhetően amolyan balladai hollók voltak az ihletői.
<h3>Volt egy feketém</h3>
Amikor Krúdy papírra vetette e sorokat, bizonyosan nem gondolt senki sem arra, hogy sokkal később jön majd valaki Németországból, aki elsősorban Ady Endre miatt tanult meg magyarul, de még a Három Hollót is feltámasztja, de annak mindenféle gyászos előzményét figyelmen kívül hagyva, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél. 
Merthogy ez a jelen. A Három Hollóban épp a PesText nemzetközi irodalmi és kulturális fesztivált tartják, olyan neves, külföldi írók közreműködésével, mint Janne Teller, Rébecca Dautremer vagy Bridget Collins. Úgy gondoljuk, hogy a dedikálásra várók közül sokan ismerhetik Wilhelm Droste nevét is; ő az Ady-rajongó német, aki évtizedek óta él Budapesten, s őrzi a nagy tiszteletben tartott Három Holló lidérctelenített lángját. De tudni kell azt is, hogy Droste korábban az eredeti Három Hollót is vitte egy darabig az Andrássy úton. Pontosabban azt a helyet, amit korábban Három Hollónak neveztek. De ne szaladjunk ennyire előre.
<figure><img src="/api/file/image/20230930mm1285.jpeg" alt="Wilhelm" width="5611" height="3741" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
Wilhelm Droste egy Dortmundtól negyven kilométerre lévő kistelepülésen , Allendorfban született, és mint mondja, már gyerekkorában valamiféle vonzódást érezett Magyarország iránt. – Tetszett az Ungarn szó, benne az „un”, ami egy német képző is, és gyakran a szembenállást fejezi ki. De hallottam is a magyarokról, meg sajnáltam is őket. Apám nagy fociőrült volt, és mindig mondogatta, hogy az 1954-es világbajnoki címet azért a magyarok érdemelték volna meg. Ugyancsak gyerekkori élmény, hogy egyszer – lelkes bélyeggyűjtőként – sikerült Magyarországról egy olyan bélyeget szereznie, amelyen egy sífutó volt. Ez azért volt érdekes, mert akkoriban én is sífutó voltam, és azt hittem, hogy engem tettek a bélyegre. 
Wilhelm Droste gyerekkorában a sífutás mellett a katolikus neveltetés is meghatározó elem volt, ám ezt hamarosan elsodorta a hatvanas évek balos hevülete, a diáklázadások korszaka. – Akkoriban a társaimmal szerettünk volna egy olyan országot találni, ahol reálisan létezik a szocializmus. Nekem a Szovjetunió, Kína vagy Albánia túlzás volt, nem beszélve az NDK-ról, azonban Magyarország olyan államnak tűnt, ami nem kapitalista és mégis sok helyen van jókedv – mondja.
A legvidámabb barakk persze illúziónak bizonyult, amikor az ifjú Wilhelm egyetemistaként először járt a barátaival Magyarországon, de azért 1974-ben egyedül is tett egy utazást. – Akkor egy hetet töltöttem Budapesten, és annyira magával ragadott a város, hogy alig bírtam aludni, alig bírtam kitalálni, hogy hova menjek. De nem a nevezetességek érdekeltek, hanem a füstös eszpresszók, amelyekből akkoriban még számtalan volt. Én egyébként Marburgba jártam egyetemre, és ott egyáltalán nem voltak ilyen helyek, és persze sehol sem főztek olyan feketét sem, mint ezekben a pesti presszókban. És még nem is sejtettem, hogy mekkora különbség lehetett az 1974-es és a századfordulós pesti éjszakák között. A hetvenes évek Budapestjén minden bezárt este tízkor, régebben viszont 500 kávéház működött, jelentős részük éjjel-nappal. Meg kellett állapítanom, hogy a Varsói Szerződés nem szereti az éjszakákat – emlékszik vissza.
<figure><img src="/api/file/image/20230930mm1286.jpeg" alt="Wilhelm" width="5836" height="3891" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
<h3>Barátom, Ady Endre</h3>
Wilhelm Drostét azonban nemcsak a kávés Budapest ragadta magával, hanem a magyar nyelv is. 1977-től Hamburgban élt, ott tanulta a nyelvünket is, és minden évben eljött Magyarországra is. Háromszor járt a Debreceni Nyári Egyetemen, de ott csak lányokkal tudott ismerkedni, a nyelvvel nem nagyon. 1985-ben azonban egy éves ösztöndíjat kapott az ELTE-re, három év múlva pedig a Német Tanszék lett a munkahelye. Hogy Magyarországon maradt, az sokban köszönhető Ady Endrének. Mint mondja, amikor 1977-ben járt itt, felkeltette a figyelmét az Ady-centenárium, hogy a költő arcképe volt rengeteg hirdetőoszlopon.
– Nekem úgy tűnt, hogy a város teljes Ady-őrületben él, még a fiatalok is. (Tíz évvel később már csak József Attila „uralkodott”.) Mindenhol Ady-képek, és Petőfi Irodalmi Múzeumban volt is egy hatalmas kiállítás a költői fotóival. Sőt még bélyegen és az 500 forintoson is az ő arcképe volt. Igaz, hogy nem tudtam magyarul, de a látottak hatására Ady Endre nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Utánanéztem az életrajzának, a költészetének, és úgy érzem, hogy rengeteget tanultam akkor Magyarországról is. Szóval, komoly történelmi tanfolyam volt ez a számomra. Az egyetemi tanulmányaim során is Adyval foglalkoztam, leginkább azzal, hogy egy hely, egy város hogyan hat a lírára, mert ne feledjük, Ady költészetében Budapest mellett Párizs is kiemelt jelentőségű. És különösen Nagyvárad – foglalja össze Adyval kapcsolatos első élményeit. 
<figure><img src="/api/file/image/20230930mm1283.jpeg" alt="Wilhelm" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
Wilhelm nem tartja magát nosztalgikus alkatnak. Nem akar visszafelé lépni, a kávéház-mániája is abból ered, hogy a századfordulós Budapest élő, eleven egység volt. Vendéglátással már Hamburgban is próbálkozott, de az igazi elköteleződés Budapesttel van összefüggésben.
Először a ELTE (ma már lebontott) Ajtósi Dürer sori épületében nyitott egy kávézó-zsibongót, a Café Dürert – úgy, hogy közben az egyetemen tanított és sorra jelentek meg Magyarországról szóló tanulmányai. De pár évvel később valóságos csoda történt: sikerült a régi Három Holló helyiségeit kávéházzá alakítania! 
<h3>Kávéházról kávéházra</h3>
Szép lenne, ha most azt írhatnánk, hogy mindez Droste feltétlen Ady-rajongásának köszönhetően valósult meg, ám ennek az okok prózaibbak voltak: a rendszerváltás után a Goethe Intézet költözött ugyanabba a házba az Andrássy úton, ahol a régi vendéglő állt. A kilencvenes évek derekán Wilhelm Drostét az intézet akkori igazgatója, Wolfgang Meissner kérte fel arra, hogy létesítsen kávézót az épület földszintjén, a korábbi folyóirat-olvasó helyén. Olyat, ahová bárki betérhet. A hely 1997 októberében nyílt, és az Eckermann nevet kapta, Goethe hűséges titkára nyomán. Nem sokkal később megjelent a Droste folyóiratának, Drei Rabennek (Három Holló) is az első száma, amely a mai napig létező periodika.
<figure><img src="/api/file/image/20230930mm1287.jpeg" alt="Wilhelm" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
„Ismeretes és látható is, a Café Eckermann Goethe Intézet földszintjének utca- és járdafrontjára települt. A dolgok – itt nem részletezhető – állása okán ma remélhetjük csupán, nem hatalmasul valóvá a jelentéses allúzió, és az intézet és kávézója több időt tölthetnek együtt az Andrássy úton, mint a mester és önzetlen társa Weimarban” – írta a kávézóról 2004-ben Zeke Gyula, ám reményei nem váltak valósággá. A Goethe Intézet új helyre, a Ráday utcába költözött. Wilhelm egy darabig megpróbálta életben tartani a helyet Andrássy úton ám az elszálló bérleti díjak erősebbnek bizonyultak. Pedig még azt is kitalálta, és tárgyalt is arról, hogy az Ady Múzeum ideköltözhetne.
<blockquote>
 Itt most azt élvezem, hogy a kávéház állandóan működhet, miközben lent kulturális programok vannak a színházi előadásoktól a punkkoncertekig.
</blockquote>
Ezt már a jelenlegi Három Hollóról mondja Wilhelm Droste, ami ugyancsak különleges helyen nyílt meg, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Piarista központ földszinti- és pincehelyiségeiben. Az előzményekhez tartozik, hogy amikor (33 évig) az ELTE Német Tanszékén tanított, sok olyan diákja volt, akik annak idején a Piarista Gimnáziumba jártak – innen az ismeretség. (Persze a nyolcvanas években még senki nem gondolta, hogy egyszer majd ismét a Piarista Gimnázium működik abban az épületben, ami  „az államosítás” után az ELTE Bölcsészkarának volt a bázisa.) – Miután visszakerült a piaristákhoz az épület, azt találta ki a rendház, hogy egy afféle kultúrklubot létesítenek itt, ám ez valahogy nem jött össze. Korábban működött mellette egy Pilinszky Café nevű hely, de az valahogy nem lett elég sikeres – mondja Wilhelm, hozzátéve, hogy ezt igazán sajnálja. – Én Pilinszkyt is nagyon szeretem meg ezt az épületet is, hiszen itt kezdtem dolgozni – jegyzi meg, de mint mondja, az volt a baj, hogy a korábbi üzemeltetők tele voltak nosztalgiával. Ezt azzal magyarázza, hogy a kávéházi mítosz nagyon élő dolog ma is Budapesten, de Wilhelm szerint a régi dolgokat nem lehet visszahozni. – Legfeljebb úgy, mint a New York vagy a Centrál esetén, de ezek sem kávéházak, hanem inkább múzeumok – mondja, majd így fejezi be a történetet: – Miután az Eckermann kávéház nem működött tovább, mindent megtettem annak érdekében, hogy az új Három Holló a végtelenségig megmaradjon. Sikerült a piaristákkal egy hosszú távú bérleti szerződést kötnünk. Ez nagyon fontos volt a számomra, mert én nem akartam még egyszer úgy összepakolni, mint az Andrássy úton vagy az Ajtósi Dürer fasoron”. 
<figure><img src="/api/file/image/20230930mm1289.jpeg" alt="Wilhelm" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
A Három Holló 2017. november 22-én, Ady születésnapján nyílt meg – egy évig tartott míg rendbe hozták a helyet, és még akkor is kevesen kötöttek volna fogadást arra, hogy a vállalkozás sikerrel jár. Nem volt fűtés, nem volt padló, valójában mindent a nulláról kellett kezdeni. Azonban az eltelt hat év Wilhelm Drostét eddig igazolta: a Három Holló jelenleg az egyik legmenőbb hely Budapesten, abban pedig tényleg  egyedülálló, hogy sikerült teljes harmóniát teremteni a vendéglátás és a kulturális programok között.
<blockquote>
Hogy is mondta Heltai Jenő hollója? „Szeretem az embert. Azért is, mert olyan különös és változatos.” Nos, a Három Holló mindent megtesz azért, hogy ezt bizonyítsa – de természetesen pozitív előjellel.
</blockquote>

Több mint 35 éve él Magyarországon, és többet tett a magyar irodalomért, mint számos honfitársunk. De nemcsak a németre fordított művek, az irodalmi tanulmányok, és saját folyóirata, a Drei Raben révén. A kávéházi kultúra újrateremtésében és korszerűsítésében is elévülhetetlen érdemei vannak. Ahogy Ady Endréhez a jó barátok a Három Holló nevű vendéglőbe, mi úgy néztünk be hozzá 115 év múltán a Három Holló nevű kávéházba.

Több mint 35 éve él Magyarországon, és többet tett a magyar irodalomért, mint számos honfitársunk. De nemcsak a németre fordított művek, az irodalmi tanulmányok, és saját folyóirata, a Drei Raben révén. 