NEWSLETTER

– Kezdjük az elején, hol született?
– A Schöpf-Merei Kórházban születtem a 9. kerületben, de a 12. kerületben nőttem föl, a felnőttkorom viszont már Pesthez kötődik, mindennek köszönhetően szinte mindenhol otthonosan mozgok. Most már azért inkább pestinek érzem magam.
– Mikor szeretetett bele a városba?
– A 12. kerületet, bár 18 éves koromig ott laktam, érdekes módon kevésbé szerettem. Én mindig akkor jártam tágra nyílt pupillákkal a városban, amikor az Astoria környékére, a Horánszky utcába mentem korrepetálásra a Vörösmarty gimnáziumba. Amikor arra jártam,
<blockquote>
mindig úgy éreztem magam, mintha New Yorkban, vagy jó ég tudja, merre, valahol a nagyvilágban lennék.
</blockquote>
– Mi fogta meg benne?
– Az igazi urbánus fíling. A környéken rengetegen jártak, sokkal nagyobb volt a zsúfoltság, mint amit én Budán megszoktam, és az nekem akkor rettentően tetszett, rengeteg volt a néznivaló is, ráadásul a Vörösmartyba menet bedobhattam egy fánkot is a Dunkin' Donutsban. A vonzódás az Astoriához és a környékéhez megmaradt a későbbiekben is, úgyhogy a város iránti érdeklődés nagyjából már akkor elkezdődött.
– És hogyan csúcsosodott ki?
– Akkor eszméltem rá, valójában mennyire is szeretem a Palotanegyedet, amikor az új, immár választott hazámból elköltöztem néhány évre Újlipótvárosba. Amikor ott laktam, bármilyen hihetetlen is, de mindig honvágyam volt. Amikor körülbelül 3,5 éve visszaköltöztem a Palotanegyedbe, a Covid kellős közepén elkezdtem szisztematikusan feltérképezni a házakat magam körül.
– Már akkor tudta, hogy ebből könyv, illetve könyvsorozat lesz?
– Akkor még nem sejtettem, csak kíváncsi voltam. Úgy voltam vele, ha már ennyire szeretem ezt a környéket, akkor tudjak is róla valamit. A kutatást a saját házunkkal kezdtem, ami meztelen nős házként ismert a környéken, és aminek kapásból szenzációs sztorija van. Ettől csak még nagyobb kedvet kaptam, amit minden további felfedezés csak fokozott, úgyhogy aztán elkezdtem a Palotanegyeden kívül is nézelődni.
– Az első könyve megjelenésekor azt mondta, 150 épület áll még a listáján. Az újabb könyv megjelenésével ez a szám csökkent, vagy csak tovább nőtt?
– Ez minden egyes fejezettel tovább nőtt, mert mindegyik épületnek, mindegyik történetnek van valami új szála, amiről nem tudtam. De van olyan is, hogy egyszerűen csak belefutok egy érdekes épületbe. Most, idefele is néztem egy homályos feliratot. Szóval folyamatosan nő, most már irgalmatlanul sok van.
– Változott számára Budapest, mióta belekezdett ebbe a hobbiba?
<blockquote>
– Teljesen más a város megélése, ha az ember egy picit tudatosabban tudja nézni.
</blockquote>
Egy kicsit olyanná vált a kapcsolatom Budapesttel, mint amikor valakinek az egész élettörténetét ismered, mert valaki sokat mesélt róla, aztán egyszer csak hirtelen találkoztok. Azóta abszolút más szemmel is járok városban, szeretném hinni, hogy jobban észreveszem az apró jeleket, például, hogy egyes utcák honnan kapták a nevüket, vagy hogy egy környéken miért van marha sok loftlakás (mert mondjuk régebben malmok voltak arrafelé.)
<figure><img src="/api/file/image/20231127mm2334.jpeg" alt="width=5461" height="3641" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
– Szokott elmerülve töprengeni azon, milyen lehetett a régi Városház tér, a Tabán vagy Óbuda?
– A második könyvben írtam Somossy Károly budapesti Konstantinápolyáról, ami a mostani Disneylandhez és Las Vegashoz hasonlító képződmény volt, egy szórakoztató favella a Lágymányosi-tónál – ami ma már szintén nincsen meg, a mai Műegyetem környékén –, és megesett, hogy lehunytam a szemem, és próbáltam elképzelni, milyen lehetett itt. De ugyanezt megtettem a belvárossal is, főleg azokban az esetekben, ahol azért találtam viszonyítási pontokat, képeket vagy rajzokat.
– És melyik Budapesten él/ élne szívesebben?
– Azért megfelel nekem a mostani Budapest. Ami az olvasmányaimból, kutatásimból kiviláglik, hogy
<blockquote>
bár a kiegyezés után elképesztően nagy volt a fejlődés, hihetetlenül színes volt a város, az átlagember számára azért a meghatározó élmény: a nyomor volt.
</blockquote>
Most sem igazságos a világ, és akkor sem volt az, nagyon kevesek kezében volt nagyon nagy pénz, hatalom és lehetőség, a többség pedig meglehetőségen szerényen élt. De vannak dolgok, amiket szívesen visszahoznék.
– És mik lennének ezek?
– A kávéházi kultúrát például mindenképpen. Ezek is azért voltak, persze, annyira szofisztikáltak, és folyt bennük olyan szofisztikált élet, mert a lakhatási körülmények miatt az emberek menekültek otthonról. De általában elmondható, hogy olyan standardizálttá vált mára a világ, hogy valamennyire óhatatlanul is elszürkült. Mást sem látok, csak diszkontáruházakat, multicégek boltjait. A főbb útvonalak, amilyen például a Rákóczi egy része is, közben elszegényedtek, ami eléggé fáj.
– Mennyire ért egyet a városi autópályák felszámolásával?
A városi autópályák felszámolásával, ha már szóba került a Rákóczi út is, magam is egyetértek, ahogy a felüljárok eltűntetésével is. Van autóm, és nem félek használni sem, de szerintem a városi közlekedés alapjának nem az autónak kellene lennie, hanem csak egy kiegészítő elemének. Azért Budapesten elég jó a tömegközlekedés, és
<blockquote>
teljesen más az ember városképe, ha benne él, ha a részese, és nem az autóból figyeli.
</blockquote>
Meggyőződésem, hogy autó nélkül gyorsabban és könnyebben is lehet közlekedni, úgyhogy én mindenképpen gyalogos- és tömegközlekedés-barát vagyok – amellett, hogy van autóm.
– A régmúltról már esett szó, milyen változásokat tapasztal most a városban?
– Tetszik, hogy a belvárosi rész – a szélesen vett belvárosi, tehát nem csak az ötödik kerületre, hanem a körúton kívüli egyes utcákra is gondolok – egyre inkább belvárosi funkciókat lát el: a nagy világvárosokhoz hasonlóan sorra nyílnak a galériák, a mindenfajta kis kávézók, kocsmák. Egyre több a co-working hely is, ahol az emberek elücsörögnek egy laptoppal. Tetszik, hogy sok az oktatási intézmény, és hogy mindennek az egésznek köszönhetően fiatalos a hangulat. Ami nem tetszik viszont, hogy az őslakók mintha kiszorulnának, és az Airbnb-re épülne a közönség.
– Mit tart Budapest legégetőbb, mielőbb megoldásra váró problémájának?
– Ami nekem a legjobban fáj, az a bérházak gyakran pocsék állapota. A belvárosban ráadásul rengeteg bérházat egykori palotákból alakítottak ki, amiket több mint száz éve, még az 1800-as évek végén építettek, mégis csapnivaló állapotban vannak. Vagy az van, hogy a homlokzatát felújították, csalogató, csábító, belülről aztán le van rohadva, vagy fordítva, hogy kívülről omlik össze, de belül legalább meg van csinálva. Ezenkívül nagyon sajnálom, hogy a főbb útvonalak képe, amilyen az említett Rákóczi út is, elég hervasztó.
– Éveket élt külföldön, ott miket tapasztalt?
– Egy évet töltöttem 18 évesen cserediákként egy aprócska, kis városban, Buenos Airesben. Életem legjobb éveként él bennem, mert nem magányosan kellett feltalálnom magam, a fogadó családom ugyanis éppen úgy festett, ahogy a filmekben szokták a latin családokat ábrázolni. Egy hatalmas családba kerültem, ahol mindenki nagyon jó fej volt. Ott viszont megtapasztaltam, milyen típusú problémák tudnak egy metropoliszban kialakulni. A bűnözés viszont elképesztő szintű volt. Ott tanultam meg a hátam mögé nézni, és ez azóta is megmaradt.
– Ez mit jelent?
– Ha kilépek az utcára, rögtön felmérem például a környezete. Ez sehol nem baj, sehol nem hátrány a világban, ez nem üldözési mánia, de folyamatosan szemmel tartom, kik vannak körülöttem, mi a helyzet. Ott ugyanis
<blockquote>
engem fosztottak ki késsel, pisztollyal, úgy is, hogy körbeálltak és közrefogtak.
</blockquote>
Az is igaz, persze, elég sokat mentem, és nem voltam elég elővigyázatos. Ma már az lennék. Az ráadásul a város, Buenos Aires életében is egy húzós időszak volt.
– És mi tetszett a városban?
– Hogy rettentően karakteres negyedei vannak, olyanok, amelyeket simán meg lehet egymástól különböztetni, és ezt akkoriban, még egyszer mondom, 18 éves voltam, nagyon hiányoltam Budapestről. Azért ma már, ha az ember nyitott szemmel járkál, akkor pontosan tudja azt, mi különböztető meg Újlipótvárost a Palotanegyedtől, Belső-Erzsébetvárost Külső-Erzsébetvárostól, mi a különbség mondjuk Terézváros belső része és Ferencváros belső része között, milyen hangulati és történelmi különbségek vannak.
– Mi a helyzet a nyolcadik kerülettel?
– Az is annyira heterogén, hogy az egyes kerületi részeknek a lakói halálosan idegenül érzik magukat a kerület másik részében, merthogy más a kisugárzása egy Népszínház-negyednek, más egy Corvin-negyednek, más egy Palotanegyednek, és megint más a Szigony utca és környékének.
– És hol élt még?
– A Vadnyugaton. Egy Flagstaff nevű, 70 ezres arizonai városban. Ott mondjuk nem voltam kellően nyitott azokra a dolgokra, amiket Flagstaff nekem adhatott volna. Ha akkor én jobban érdeklődöm a természet iránt, jobban szeretek túrázni, talán az is kiemelkedő élmény lehetett volna, de én akkor nagyon városi fiú voltam, aki inkább rossznéven vette, hogy ilyen kisvárosias környezetben van. De legalább megtapasztalhattam, milyen, ahol tényleg autókultúra van, és ahol eköré épül fel a város. Budapest, bárki bármit is mond, nem ilyen.
– Hogy látja Budapest jövőjét, milyen kép él ezzel kapcsolatban a fejében?
– Én nem vagyok elég szakavatott ehhez, hiszen nem vagyok se urbanista, se építész, a városi politikában sem vagyok túlságosan jártas. Azt látom viszont, hogy
<blockquote>
az 1800-as évek végén volt egy elképesztően multikulturális város, és ez kezd kicsikét, talán visszaköszönni a belvárosban,
</blockquote>
és ez valószínűleg csak fokozódni fog. Tartok tőle viszont, hogy sok minden az egyszeri városlakó számára elérhetetlen lesz, mert mondjuk túl drága lesz, szóval azt a fajta kulturális életet, amit adna a város, sokan nem tudják kiélvezni.
– Egy interjújában azt mondta, szeretné, ha más nem, legalább egy emlékpadja lenne Tauffer Vilmosnak. Tett érte lépéseket?
– Nem még, de lehet, itt lesz az ideje. A kutatásaim során sok szimpatikus alakkal találkoztam, és közülük kétségtelenül Tauffer Vilmos volt az egyik legszimpatikusabb. Hopp Ferenc volt egyébként a másik, de neki van itt múzeuma is, szóval őrá azért emlékezünk. Tauffer Vilmos nem egy mágnás volt, egy tudós ember volt, egy orvos, aki rettentő sok ember életét mentette meg, és emellett pedig behozott külföldről – amennyire én a gyermekgyógyászat és a nőgyógyászat ügyeit értékelni tudom – rengeteg jó példát, hogyan lehetne fejleszteni a hazai ellátórendszert.
– Milyen példákról beszélünk?
– Ami számomra a legszimpatikusabb, hogy ő volt az első, aki azt mondta, hogy gyengéden kell bánni a páciensekkel, hogy ez nem egy katonai laktanya, hanem itt elesett nők vannak, akik most egy meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben vannak, és velük kedvesen, előzékenyen kell beszélni, hogy tudják, értük dolgoznak, és nem ellenük. Ezt a felfogást erősítette ő. Tauffer később aztán nagyon beteg lett, és hát, felismerte a betegsége kimenetét, és 70 éves kora körül végzett magával a saját palotájában. A palota az megvan, jó lenne, ha neki valamifajta emléket tudnánk állítani.
– Mit árul el Budapestről, hogy sokan itt tudták egykor megcsinálni a szerencséjüket? Minek volt köszönhető a siker?
– Hogy Budapest, mint említettem is, egy multikulturális város volt, ahova a birodalom minden részéről érkeztek emberek, és hogy hatalmas fejlődési lehetőséget láttak benne. Hopp Ferenc például, egy német anyanyelvű cseh egy olasszal, Stefano Calderonival indított vállalkozást, ami aztán nem csak Budapest, de egész Magyarország egyik legismertebb vállalkozása lett, és Hopp Ferenc abszolút magyarnak vallotta magát. 50 évesen aztán, amikor már elég gazdag volt, azt mondta, hogy ő most elkezd utazgatni.
<blockquote>
Azt hiszem, nyolcszor is megkerülte a földet, de közben Budapestet építette, és ránk hagyta a villáját benne az összes értékével.
</blockquote>
– Ön, aki azt mondja, a Palotanegyed a mindene, hogyan viszonyul a modernség építészetéhez?
– A brutalista építészetet, azt szeretem, de hangsúlyozom megint, én a várost szerető ember vagyok és újságíró, nem pedig urbanista és építész. Szerintem minden építészet azért valamit elmond a városról, és nem mellesleg a múltunk része. Hogy konkrétumot is mondjak: annak örülök, hogy a Magyar Rádió épületkomplexuma új szerepkört kap, a régi irodaépületek elbontása nem fájna, az ott található atombunkert viszont vétek lenne eltékozolni. Az egy mementó, és nagyon-nagyon ritka, hogy egy városban ilyen, földfelszíni bunker található, ráadásul még a város közepén is van, ami tömve van turistákkal.
– Mit lehetne tenni?
– Először is, meg kellene kérdezni az ottlakókat is, mit gondolnak erről, de ebbe most ne menjünk bele. Ha rajtam múlna, és ha lehetőségem lenne, én biztos azt javasolnám, hogy
<blockquote>
a bunkerből alakítsanak ki emlékhelyet vagy múzeumot.
</blockquote>
Voltam Tiranában, ahol a Szkanderbég főtér mellett megnyitottak a közönség előtt egy régi bunkert, és sorban állnak a turisták, hogy bejussanak, a világ minden tájáról csodájára járnak. A bunker falain belül egyébként szintén egy múzeumot alakítottak ki, ahol az ország történelmét lehet megismerni, ami akkor is fontos és hasznos, ha az a történet nem feltétlenül szép.

Az Egy város titkai és az Egy város újabb titkai című könyvek szerzőjével beszélgettünk, mi fogta meg a fővárosban, és mi az, ami őt szomorúvá teszi. Mit szól a belvárosi autópályákhoz? Mit lehetne kezdeni a Magyar Rádió épületében található, talán kevesek által ismert atombunkerral?

ARCOK

Az Egy város titkai és az Egy város újabb titkai című könyvek szerzőjével beszélgettünk, mi fogta meg a fővárosban, és mi az, ami őt szomorúvá teszi. 

Kordos Szabolcs:  Ha már ennyire szeretem ezt a környéket, akkor tudjak is róla valamit

– Sokan hajlamosak a jövőkutatókat egyfajta jósoknak tekinteni. Mindenesetre az biztos, hogy rengeteg nehézséggel fogunk szembenézni a jövőben: globális felmelegedés, bevándorlás, háborúk. Jövőkutatóként te mit prognosztizálsz mondjuk 150 év múlva?
– 150 évre előre nem lehet mondani semmit. Gondolj bele, ha 1873-ban megkérdezik az akkori jövőkutatókat, hogy mi lesz 2023-ban, vajon hány prognosztizált volna a mai valósághoz hasonlót? Valószínűleg egy sem, pedig az 1873-as világ közelebb állt a maihoz, mint a mai lesz a 2173-ashoz. Tegyük hozzá, ha lesz akkor még egyáltalán emberi civilizáció. Föld igen, de talán csak egy kiégett, lestrapált, talán újjászülető, elhagyott bolygó. A technológiai fejlődés elvileg exponenciális, viszont az emberi agy még mindig a szavannai ős agya, és ha tartani akarjuk a lépést, változtatni kell a biológiánkon, finomhangolni a szoftvert. Megvannak, és még inkább meglesznek a lehetőségeink rá. A problémát az emberiséget mozgató legalantasabb ösztönök, a birtoklás- és a belőle kifejlődött hatalomvágy jelentik. Sajnos elsősorban ezek, és nem humanista, altruista célok mozgatják az emberi társadalmakat. Egyébként nekünk rossz, de a bolygó szempontjából egyáltalán nem biztos, hogy nagy kár lenne, ha valamilyen – valószínűleg általunk okozott – katasztrófa következtében kipusztulna az emberiség.
<blockquote>
Persze sok, egymással köszönőviszonyban sem lévő forgatókönyvet lehet felvázolni 2173-ra. Vegyük a legoptimistábbat: a mesterséges intelligencia hathatós közreműködésével és az atmoszféra átalakításával megállítjuk valahogy a klímaválságot, az exponenciális technológiák annyira zölddé válnak, és olyan szintű bőséget biztosítanak, hogy az embernek nem kell dolgoznia, kiélheti kreatív és minden más hajlamait.
</blockquote>
A test átalakul, ember és gép egyre inkább integrálódik, az MI öntudatra ébred (a tudatosság nem egyenlő az intelligenciával), az űrben is vannak telepeink, földönkívüli civilizációkkal is tartjuk a kapcsolatot. Poszthumán társadalmakban élünk. A legnegatívabbat könnyű felvázolni: kipusztul az emberiség, vegetál a bolygó. De az sem sokkal jobb, hogy előbb tönkre tesszük a Földet, aztán meg kirajzunk a világűrbe, ahol korábban már terraformáltunk pár lakhatásra valamennyire alkalmas bolygót, égitestet.
– Szerinted hol fog tartani Budapest 150 év múlva? Milyen várossá válhat?
– Nagyon valószínű, hogy addigra tényleg nem lesznek országhatárok, megszűnnek a nemzetállamok, mert, ha nem, a nemzeti gondolat túlpörgetése soha nem látott gyilkos háborúkhoz vezethet.
<blockquote>
Ha megússzuk kipusztulás nélkül, Budapest állni fog még, fontos szerepet játszhat Európa kulturális életében. Építészetileg az égbe és a mélybe tör, a történelmi városmag megmarad, a külvárosokra viszont rá sem lehet ismerni.
</blockquote>
A lakosság száma csökken, a város tele lesz parkokkal, zöldövezetekkel, a környezetbe integrált, attól megkülönböztethetetlen technológiákkal, mert az ember-gép viszony nemcsak az ember, hanem a gép átalakulását is jelenti. Persze ott vannak a katasztrófa-szcenáriók is. 
<figure><img src="/api/file/image/martonhanxbudapestsuburbinfuture2173fee241f5-b520-4ad2-ac58-1e9ae3c02bc4.png" alt="Külváros" width="2048" height="2048" />
<figcaption>Külváros 2173-ban a MI szerint Kép: Midjourney</figcaption>
</figure>
 
– Forró téma a mesterséges intelligencia, amitől többen inkább félnek, de jószerével akadnak, akik szerint túlzó az aggodalom. Te melyik tábort erősíted?
– Szerinted melyiket? Nem hinném, hogy az MI-től jobban kell tartani, mint bármelyik más exponenciális technológiától (kvantumszámítógép, robotika, AR és VR, biotechnológia, 3D nyomtatás stb). A félelmeket bizonyíthatatlan, leellenőrizhetetlen, túl általános, tehát semmitmondó, bizonyíthatatlan, számszerűsíthetetlen megérzések, előrevetítések generálják, meg az, hogy ebben és abban az 1990-es sci-fiben mekkora öldöklő angyaloknak mutatták be a gépi értelmet. Irracionális hittel támadják a racionalitást, és az ilyen támadásokat a legnehezebb kivédeni, mert elfogynak az észérvek, és csak az érzelem marad.
<blockquote>
Olvastam, hogy James Cameron már melegít, jöhet majd az új Terminátor. De komolyan, mi közük ezeknek a marhaságoknak a tényleges fejlesztésekhez? Valami a kevés és a semmi között.
</blockquote>
El is túlozzák az MI mostani potenciálját, mert egyelőre, a tudományág kezdete óta változatlanul csak az első evolúciós szinten, a részterületeken jó szűk/gyenge MI-nél tartunk. Elvileg utána jön majd a velünk azonos intelligencia-szint általános MI (AGI), aztán pedig a homo sapienset mindenben toronymagasan felülmúló szuperintelligencia. A vélemények megoszlanak, egyes szakemberek nagyon koránra, például 2028-ra, mások a ködös jövőbe, mondjuk, 2200-ra teszik az AGI megjelenését. Egy harmadik csoport szerint viszont soha nem lesz sem AGI, sem szuperintelligencia. Mivel a legfrissebb kutatások alapján a tudatosság nem kritérium az intelligens gépekhez, el kell dönteni, hogy egy nem tudatos entitás mikor tekinthető intelligensnek. Ezzel szemben az MI-apokalipszissel riogatók folyamatosan tudatos, gonosz ön- és éntudatra ébredt MI-kről, de legalábbis a lehetőségükről vizionálnak, és javasolják a kutatásfejlesztések korlátozását, szigorítását, esetleg a tiltását. A szabályozás a kreativitás, az innováció halála, a nyílt forrású törekvések kicsinálása. Hatalmas felelősség hozzá nem értő, de állandóan olcsó népszerűségre törő politikusok kezébe adni egy tudományos-technológiai terület jövőjét, mert fogalmuk sincs, miről, de mindenképpen szavazatmaximalizáló céllal hoznak – legyünk optimisták: hoznának – általános érvényű döntéseket.
<blockquote>
Egyébként tényleg léteznek az MI-nek konkrét, nehezen kezelhető, komoly veszélyei, és ezek már nemcsak potenciális, hanem valóságos veszélyek: az elfogult tanulóadatokon gyakoroltatott modellek, az ember nélkül döntést hozó, autonóm működő „gyilkos robotok”, a személyes adatok megsértése, a mélytanuló algoritmusok fake news és kamuvideók generálásában játszott szerepe. 
</blockquote>
A döntéshozóknak elsősorban ezeket a problémákat kellene valahogy kezelniük, szabályozásban pedig a fejlesztőcégek önszabályozása az optimális. Az MI-ben lévő potenciál óriási, a Földet és az emberiséget mentheti meg, és ne hagyjuk, hogy kívülállók, MI-szakértőnek feltüntetett, egyébként a terület mélységeit nem értő etikusok, jogászok, lobbisták, rivális cégek képviselői, technológiai tálibok döntsenek a sorsáról. Kína, az EU és az USA ezirányú törekvéseit látva, jogosak a szabályozások miatti aggályok. Jellemző módon ott a legengedékenyebbek, ahol a legmagasabb szinten jár a kutatás: az USA-ban. Persze tudjuk, Amerika hanyatlik (egyébként igen, csak nem úgy), már most Kína a világelső (nem az).
<figure><img src="/api/file/image/martonhanxgellerthillandbudapestinthefuture207392d7d7c0-3516-4c61-9fa1-e5891233d648.png" alt="Budapest" width="1024" height="1024" />
<figcaption>Kép: Midjouney</figcaption>
</figure>
 
– Lehetséges szerinted, hogy Budapestből egyszer egy olyan város legyen, mint mondjuk Koppenhága?
– Budapest földrajzilag és éghajlatilag is teljesen más, mint Koppenhága, ebből a szempontból biztos nem. Városképileg szintén, és más jellegűek a hagyományok is, bár nem tudom, 2173-ban mekkora jelentősége lesz annak, hogy 2023-ban mások voltak, valószínűleg nem sok. Ha pedig akkor esetleg olyan lesz, mint a mai dán főváros, az jó vagy rossz? Fogalmunk sincs a 2173-as világról, erre a kérdésre sem lehet a jósláson túlmutató választ adni. Elvileg persze lehetséges, bár a dán mentalitás, teljesen más mint a magyar. Még a kilencvenes években éltem egy évet Dániában, igaz, nem Koppenhágában, és már három évtizede, de nagyon különböző világ volt, egyébként Skandinávián belül is az. Amszterdamra emlékeztetett, hasonló szellemiség, lazaság, racionalitás. Budapest irracionálisabb, merevebb. A mentális különbséget jelzi az is, hogy itthon mindig büszkék vagyunk Budapestre, mert ellenzéki, nem kormánybarát. Hasamra ütök, most körülbelül 55-45 lehet ez az arány, vagy maximum 60-40. Ha Dániának (vagy Hollandiának, vagy az Egyesült Királyságnak stb.) széljobb, turbónacionalista, oroszbarát, a nyugati világot és értékeket eláruló kormánya lenne, a fővárosban körülbelül 80-20 vagy 90-10 lenne az arány. Igaz ezekben az országokban az ellenzék is komolyabb pár fokkal, mint Magyarországon. Ha viszont a jövőben nem változik ez a számtalan összetevőből kialakult mentális állapot, nemhogy közelebb, hanem távolabb kerülünk Koppenhágától.
(Kiemelt kép: Midjourney)

Budapest 150 év múlva építészetileg az égbe és a mélybe tör, a történelmi városmag megmarad, a külvárosokra viszont rá sem lehet ismerni. A lakosság száma csökken, a város tele lesz parkokkal, zöldövezetekkel - állítja  az éppen Dél-Amerikát járó Kömlődi Ferenc jövőkutató, aki szerint lehetetlen pontosat mondani a város jövőjéről, legfeljebb találgatni lehet a jelen folyamataiból. 

Budapest 150 év múlva építészetileg az égbe és a mélybe tör, a történelmi városmag megmarad, a külvárosokra viszont rá sem lehet ismerni. A lakosság száma csökken, a város tele lesz parkokkal, zöldövezetekkel - állítja  a jövőkutató.

Kömlődi Ferenc: Budapest fontos szerepet játszhat Európa kulturális életében

– Egy korábbi <a href="https://mandiner.hu/kultura/2023/03/budapest-varosepiteszet-alfoldi-gyorgy" target="_blank" rel="noopener">interjúban</a> azt mondta, hogy Budapest 30 év múlva is nagyjából ugyanígy fog kinézni, mint most: ez jó vagy rossz hír?
– Egy 2010-es kutatásban írtunk erről, amit egy szintén 2010-es kutatásra alapoztunk. Ha megnézzük a nagyvárosokat, alig különböznek a nagy világháborúk előtti önmaguktól, úgyhogy valószínűleg a következő 25-30 évben sem fog annyi minden történni, hogy jelentős változásokról tudjunk beszélni. Mindenkit az érdekel, hogyan fog Budapest 2050-ben kinézni, milyen lesz a külalakja, mi viszont azt próbáltuk a könyvünkben, a Budapest 2050 – a belvárosi tömbök fennmaradásának esélyei című könyvben feszegetni, milyen lesz a társadalom.
<blockquote>
Hiszen a házak is olyanok lesznek, mint a társadalom, a városok abszolút leképezik a társadalmakat.
</blockquote>
Azt próbáltuk összehasonlítani, milyen gazdasági és társadalmi körülmények jellemezték az 1900-es, valamint a 2000-es éveket, és hogy ezek a körülmények, főleg az 1900-as években, miket hoztak létre. Aztán azt vizsgáltuk, levonva a következtetéseket, hogy 2050-re milyen körülmények várhatnak minket, amikből azért jó eséllyel következtethetünk arra, mi várhat a jövőben Budapestre.
– És mire jutottak?
– Negyven nemzetközi szcenáriót értékeltünk ki, és végül kettőre szűkítettük a kutatást. Mi főleg a belváros alakulására koncentráltunk, hiszen amikor azt kérdezik, milyen lesz Budapest 2050-ben, akkor főként arra kíváncsiak: „vajon ezek a szép épületek megmaradnak-e”, illetve, hogy melyik részei újulnak meg. A belváros vizsgálata mellett szólt az is, hogy ott élesebbek a viták.
<figure><img src="/api/file/image/ksz300701pj202310030556.jpeg" alt="Légifelvételek" width="4000" height="2995" />
<figcaption>Kép: Pelikán János/Képszerkesztőség</figcaption>
</figure>
 
– Milyen vitákról van szó?
– Akkoriban [2010-ben] már túl voltunk a Corvin Sétány Program nagy részén, iszonyú élesen vetődött fel, hogy
<blockquote>
a Hungárián belül, a Nagykörút körül lehet-e új történeteket szőni, lehet-e új dolgokat létrehozni.
</blockquote>
A vitának van például egy értékvédelmi szála, vajon szabad-e régi házakat lebontani? Ebben már a 2010-es és a mostani, 2023-as gondolkodás között is óriási különbségek vannak. A jelenlegi kormánynak például az a szép, ami régi.
– Ezzel szemben több példát is tudnánk mondani, amikor éppen ezzel ellentétesen cselekszik.
– Erre szoktuk azt mondani, hogy minden korszak fejlesztései és bontásai is az adott korról szólnak, hogy éppen akkor és ott milyen lehetőségek vannak. Ha – fogalmazzunk úgy – elbizonytalanodik a magánszereplők és a közszféra közötti együttműködés lehetősége, ha bizonytalan szabályozás születik, a befektetői oldal úgy reagál, hogy minél többet próbál kisajtolni az adott pillanatból. A Corvin sétánynak megvolt az a szerencséje, hogy 2000-ben született: éppen befelé tartottunk az EU-ba, mindenki reménykedett, hogy itt habzsi-dőzsi lesz, hogy a magyar szervezeti kultúrától kezdve minden megváltozik. Ennek az optimizmusnak és boldogságnak köszönhető, hogy 15 évre le tudtunk szerződni a befektetővel.
<blockquote>
Ehhez képest most állati gyors kontraktok születnek: ott egy telek, megveszem, megcsinálom.
</blockquote>
2009 és 2014 között lezajlott egy ingatlanválság, erre jött a menekültválság, majd ezt fejelte meg a koronavírus-járvány. Minden szereplő állandóan mozgásban van. Ma szerintem a fejlesztők azt sem tudják megmondani, holnapután mi lesz.
– Visszatérve: milyen szcenáriókkal dolgoztak, amikor 2050 Budapestjét próbálták felvázolni?
– A 2050 könyvben, mint említettem, két szcenárióval dolgoztunk. Az egyik verzió szerint létrejön Nagy-Európa, a régiók Európája, ahol Algériától Ukrajnáig egy együtt dobogó szív vagyunk, ahol a búzamezőktől az olajkincsekig mindene megvan Európának. És nemcsak azért, mert iszonyú boldog időszak volt, hanem azért is, mert
<blockquote>
Európa már érzékelte, hogy lemaradóban van az Egyesült Államok és Ázsia mögött, és úgy tűnt, hajlandó tenni is valamit ellene.
</blockquote>
A szcenárió azt mondatta velünk, hogy 2020-ra felépülnek például a nagy vonathálózatok. Az EU-ban úgy tervezték, hogy – mivel a kamionok adják az üvegházhatású gázok kibocsátásának jelentős részét – , ezért Párizsban vagy Berlinben vonatra rakják, aztán Isztambulban lepakolják őket. De hát, mint látjuk, ezek a vonathálózatok sem épültek meg.
– Budapestnek ebben milyen szerepe lett volna?
– Budapest egy fantasztikus tranzitközponttá válhatott volna, ahol megvalósulnak Demszky Gábor és csapatának törekvései, és valóra válnak a jelszavaik, miszerint: a magyar főváros a kelet-közép-európai térség üzleti kapuja. [Ahogy <a href="https://enbudapestem.hu/2023/11/08/nem-tulzas-azt-mondani-hogy-a-fovaros-bunben-szuletett" target="_blank" rel="noopener">ebben a cikkünk</a>ben is írtuk, már a kiegyezés utáni budapesti stratégiában is azzal számoltak, hogy a főváros közvetítő szerepet tölthet be Nyugat és Kelet, Nyugat és Dél, a Balkán országai között - A szerk.]
<figure><img src="/api/file/image/ksz300181ag202309270349.jpeg" alt="Légifelvét" width="4000" height="2667" />
<figcaption>Kép: Ancsin Gábor/Képszerkesztőség</figcaption>
</figure>
 
– Hogyan szól akkor a másik szcenárió?
– A másik végpont szerint a nemzetek így vagy úgy, de magukra maradnak, és a keleti és észak-keleti országrészből átköltöznek az emberek Budapestre. Azóta már tudjuk, melyik szcenárió dolgozik. Eszerint
<blockquote>
2050-ben már nem leszünk sokan, kábé hétmillióan, és aki csak tud, elköltözik Budapestre, és kiürülnek a szélek.
</blockquote>
Amikor az 1900-as évek körül Budapest marhára épült [<a href="https://enbudapestem.hu/2023/11/08/nem-tulzas-azt-mondani-hogy-a-fovaros-bunben-szuletett" target="_blank" rel="noopener">Mint itt írtuk</a>, és <a href="https://enbudapestem.hu/2023/07/16/nem-60-as-evekben-hanem-1900-korul-pecsetelodott-meg-budapest-sorsa" target="_blank" rel="noopener">ezen városi sétán</a> Erő Zoltán, Budapest főépítésze is beszélt róla, a jelenlegi Budapest kétharmadát akkor építették - A szerk.], és szintén mindenki a főváros felé vette az irányt. Az Osztrák Magyar Monarchia a negyedik legerősebb gazdaság volt Európában, Magyarország adta az európai össztermelés 6 százalékát.
– Egy másik interjúban arról beszélt, ön nem is műszaki, hanem szervezeti megoldásra törekedne: ha az önkormányzati bérlakások száma a mostani 5-ről mondjuk 25 százalékra növekedne, már nem lehetne elfecsérelt időről beszélni?
– Van egy előadássorozatom, ahol a város különféle motorjairól beszélek, és az egyik ilyen: a lakhatás. Amikor Angliában elindult az iparosodás, fejlődni kezdtek a városok, hatalmas lakáskrízis alakult ki. A 19. század közepétől viszont különfél mozgalmak kezdtek megjelenni, például a filantrópoké, akik rájöttek, ha rosszak a lakáskörülmények, akkor a munkások nem fogják tudni kipihenni magukat, egészségügyi problémák jelentkeznek, úgyhogy elindult egy lakhatási mozgalom is. A második világháború után a fejlett európai országok elkezdtek iszonyúan erős lakáspolitikát is csinálni [Mint <a href="https://enbudapestem.hu/2023/10/29/ha-lenne-politikai-akarat-fel-lehetne-szamolni-a-hajlektalansagot" target="_blank" rel="noopener">ebben a cikkünk</a>ben is olvasható, a politika része volt lakbértámogatás is, ami rejtélyes módon Magyarországon teljesen hiányzik - A szerk.]. Hollandiában például már 1901-ben megalapították a lakástársaságok rendszerét. Ezeknek a társaságoknak adtak földet és támogatást, hogy lakásokat építsenek, és azóta is ezek a lakástársaságok tartják a kezükben a lakások jó nagy százalékát. Magyarországon ilyen valahogy sosem jött létre. Még egy dolog kéne a fejlődéshez, normatív lakásrendszer, normatív lakásszabályozás, ami szintén hiányzik nálunk. Az önkormányzatok most azon/ azért küzdenek, hogyan tudják megkerülni az országos törvénykezés hiányát. Az első lépés az lenne, ha bekerülne a közfeladatok közé a lakhatás – törvényi szinten. '49-ben aláírtuk az emberi jogokról szóló egyezményt, amiben benne van a lakhatás biztosítása, amit a legtöbb európai országban szó szerint át is vettek. Nálunk viszont egy gyengébb változat szerepel, ami foglalkozik ugyan a lakhatással, mint igénnyel, de főleg abból a szempontból, hogy azokkal, akik kiszorulnak a társadalomból, mit kell csinálni. Ezt a szociális törvénybe építették bele. És emiatt az önkormányzatoknál nem képződik olyan forrás, közforrás, amit erre a célra fordíthat.
<blockquote>
Az önkormányzatok jelenleg, Budapest is, saját, máshonnan szerzett bevételeiből próbálják a hiányzó forrásokat pótolni.
</blockquote>
A magyar lakástörvényben még mindig nincsenek benne a szektorsemleges bérbeadás feltételei.
– Úgy tűnik, mintha Budapestet valahogy folyton lábon lőtték volna/ lábon lőnék. Mi kellene ahhoz, hogy a főváros roboghasson?
– '89-ben létrejönnek az új önkormányzatok, az akkori magyar alkotmány azt mondja, hogy a magyar demokrácia alapja az önkormányzatiság, és ezek alapjai a települési önkormányzatok. Budapesten létrejön 22+1, aztán 23+1 önkormányzat. A főváros magára mindig úgy tekint, mint a családfő: „gyertek, üljetek az asztal köré, és akkor én elmondom, mit szeretnék, és akkor ti is elmondjátok, ti mit szeretnétek”, miközben ez a politika azóta teljesen kiürült.
<blockquote>
Ehhez hozzájön még, hogy az iparűzési adó szabályozásban a Budapest környéki települések aláajánlottak a fővárosnak.
</blockquote>
A 2010-es évekig létezett még egy úgynevezett Közép-Magyarországi-régió, ami megpróbálta összetartani valamilyen módon a régiót. A 2010-es közigazgatási törvény viszont végképp szembe fordította Budapestet és Pest megyét, miközben Budapest nem a magyar térségben, még csak nem is a Kárpát-medencei térségben küzd, hanem egy globális, európai versenyben.
<figure><img src="/api/file/image/20231103mm1645.jpeg" alt="Alföldi" width="5381" height="3587" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
Az ember várostervezőként elgondolkodik azon, mi lenne, ha Párizshoz hasonlóan
<blockquote>
egy önkormányzat lenne a Hungária-Mártírok útján belül, ez lenne Budapest, és a Nagy-Budapest-térségben mellette lenne több akár 2-300 ezres önkormányzat is,
</blockquote>
amik egy szövetségi rendszerben egymásért dolgoznak, közösen vállalják a költségeket, és közösen látják a befektetések hasznát is. Ha összejönne egy Nagy-Budapest, akkor ez egy 2,7-3 milliós térség lenne – Berlin például 4,5 milliós –, és elkezdene Budapest az őt megillető helyre kerülni. Ha és amennyiben ezek egymásért dolgoznának, nem potyautas politikákat képviselnének miszerint: lakom valahol, de Pesten fogyasztok mindent. Szintén elengedhetetlen lenne, hogy ne kavarjon be a politika az agglomerációs közlekedés hovatartozásával kapcsolatban.
– Karácsony Gergely azzal <a href="https://enbudapestem.hu/2023/10/14/karacsony-arra-ker-tamogatast-hogy-a-klimavaltozas-hatasaira-felkeszithesse-a-varost" target="_blank" rel="noopener">indította el a kampányát</a>, hogy szeretné a klímaváltozás hatásaira felkészíteni a várost. Ön is kiemelten fontosnak látja ezt?
– Én azt gondolom, hogy a klímaváltozás elleni harc a legfontosabb, ami egyben azt is jelenti, hogy érdemes inkább a már meglévő dolgokkal foglalkozni, például a felújításokra koncentrálni, ahelyett, hogy  – a klímalábnyomok miatt – ezeket a nagy, új betonmicsodákat forszíroznánk. Már csak ezért is igaz lehet, hogy a jövő Budapestjének nagy részét már most is látjuk.
– Budapest milyen veszélyeknek van kitéve?
– Budapest jó helyen van, körül van véve hegyekkel, a tengerszint növekedésével nem kell foglalkoznia. A szárazság, a vízhiány az előrejelzések szerint a Duna-Tisza közét és az alföldi területeket fogja érinteni.
<blockquote>
Budapestnek a Dunára, az ivóvízére, az ivóvíz állapotára kell vigyáznia.
</blockquote>
A következő lépésként pedig az esőmegtartásán kell dolgoznia. A csatornahálózatok nem az itteni óriási lezúduló esőkre vannak méretezve. Budapest jelentős részén még mindig 1870-1900 között épült csatornahálózat van, ott el-elfáradnak alkatrészek. A szocializmus alatt többféle anyagokból épült kiegészítések sem erre a terhelésre vannak méretezve. Mindemellett a belső energiaszektor átalakítására kellene fókuszálnunk. Muszáj energiaszempontból optimalizálni a házakat, megújítani a gépészeti szerkezeteiket, de a társadalmi szempontok figyelembevételével. Fontos, hogy
<blockquote>
a társadalom együtt fejlődjön a fizikai környezettel,
</blockquote>
különben eltörnek ezek a rendszerek. Sokat vitázom a nagyon lelkes energetikai gondolkodókkal. Ők azt mondják, föl kell venni egy hitelt, minden házat hőszigetelni kell, és a megtakarításból fizetni a hiteleket. Csakhogy a szegényebbek úgy reagálnak például egy árváltozásra, hogy nem fűtenek. Ettől aztán egy jól hőszigetelt ház az első télen azonnal penészes lesz, szóval ennél jóval bonyolultabban, összetettebben kell gondolkodnunk.
<figure><img src="/api/file/image/ksz300061pj202309220341.jpeg" alt="Pünkösdfürdő" width="4000" height="2665" />
<figcaption>Kép: Pelikán János/Képszerkesztőség</figcaption>
</figure>
 
– Mondta, hogy Budapest jövőjének vizsgálatánál arra jutottak, a tudásgazdaságban érdekelt rétegek megtartása és vonzása lenne a kívánatos: mi kellene a megtartásukhoz és bevonzásukhoz?
– A 2050 könyvben összeszedtük, hogy a tudásgazdaságnak mik a területi ismérvei. Látjuk például Barcelonában, Berlinben, Londonban, hogy ezen a területen dolgozó új rétegek, milyen kínálatot szeretnek. Nyilván az az első, hogy biztosítanunk kell nekik: a szépen felújított belvárosi lakásokat, sok kocsmát, presszót, elementáris méretű wifit. Hogy a járvány után hogyan alakulnak ezek a dolgok, milyen életet fognak élni az emberek, még mindig nagyon nehéz megmondani. Berlinben éppen most láttam, hogy abban a városnegyedben, ahol laktunk,
<blockquote>
minden üzlet csak 4 és 5 óra körül nyitott ki.
</blockquote>
Addig mindenki otthon dolgozott, és csak 4 után kezdtek tódulni az emberek az utcára, és kezdődtek el a találkozások.
– Egy <a href="https://www.innoteka.hu/cikk/varostervezes_tarsadalmi_reszvetellel.1497.html" target="_blank" rel="noopener">másik interjú</a>ban azt mondta, az ember óhatatlanul is smart cityként képzeli el a jövő városait. Az előbb idézettek alapján úgy tűnik, Budapest nagyon messze van még ettől.
– Mindenkinek van már okostelefonja. Ha csak ezt viszem magammal, a fizetéstől a buszjegyemig mindent el tudok intézni. Dél-Koreában a Covid alatt bekérte az összes telefonadatot a kormány. Ha ez Magyarországon hangozna el, akkor: „úgyis nálatok van minden adat, miért kéritek”, a másik, hogy: „én nem adom oda, én nem bízom senkiben”. Ott van közbizalom, él a Hankiss Elemér-féle társadalmi szerződés, pedig az is egy késői demokrácia. Ez a bizalom kéne a fejlődéshez.
<blockquote>
Ha lenne bizalom a szereplők között, akár holnaptól is kézzelfoghatóvá válna a smart city elképzelés Budapesten 
</blockquote>
Technikai oldalról minden megvan. A témában ettől függetlenül nem lefutott még, hogy résztvevői vagy elszenvedői leszünk-e egy smart citynek. Vajon, ha kvázi jeladóként kimegyek az utcára, és mindenki gyűjti rólam az adatokat, van-e, lesz-e beleszólásom abba, ki teszi ezt és mit kezd a megszerzett információkkal? A stratégiai várostervezéshez mindenesetre hatalmas szükség lenne ezekre az adatokra.
<figure><img src="/api/file/image/ksz300154pj202309220525.jpeg" alt="Megyeri" width="4000" height="3000" />
<figcaption>Kép: Pelikán János/Képszerkesztőség</figcaption>
</figure>
 
Vannak olyan helyek, amelyek ránézésre elképesztően jó adottságokkal bírnak, mondjuk a Ferenciek terétől az Astoriáig, mégis kihaltaknak érzi őket az ember. Amikor gyerekként arra laktam, volt valami állandóság, ma viszont iszonyú sebességgel változnak a dolgok. Csak egy állandó maradt: cserélődnek az üzletek. Ennek nyílván a válság is az oka: aki odamegy, elképzelését nem tudja megvalósítani, megy is tovább. Ha lenne bizalom, működne az adatgyűjtés, meg lehetne nézni, fejlesztéssel hogyan lehetne segíteni, vagy egy káros folyamatba beavatkozni.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

Alföldi György urbanistával, a BME dékánjával beszélgettünk arról, várhatóan hogyan fog kinézni a főváros évtizedek múlva, milyen viták zajlanak a várossal kapcsolatban, és hogy mire kell nagyon felkészülnünk a túléléshez. A beszélgetésben szóba került Nagy-Budapest koncepciója is, ami segíthetne felpörgetni a város fejlődését. De vajon mire lenne még hatalmas szükség?

Alföldi György urbanistával, a BME dékánjával beszélgettünk arról, várhatóan hogyan fog kinézni a főváros évtizedek múlva, milyen viták zajlanak a várossal kapcsolatban, és hogy mire kell nagyon felkészülnünk a túléléshez. 

Alföldi György: Mindenkit az érdekel, hogyan fog Budapest kinézni 2050-ben

Talán nem is az első fellépésemé a legjobb sztorim a pesti éjszakából. Sőt, ez biztosan így van.
Az első DJ-szettem egy kis pinceklubban adtam valahol a Nagykörúton a 2010-es évek közepén. Abból leginkább az maradt meg, hogy a fellépésem után rögtön átmentünk az akkor még működő Corvin Clubba, korábbi munkahelyem utódjába, mivel annyira szörnyű arcok jelentek meg, hogy sokat próbált partizóként is inkább azt mondtam, ideje kávéházat váltani. Ennél szebb emlék arról az éjszakáról, hogy ott mutattam be a legjobb barátomat a menyasszonyának.
De a legjobb sztorim ennél korábbról való.
Épp jól megérdemelt munka utáni pihenésemet töltöttem a 20 éves Hyperspace nevű techno esemény után a komámnál, amikor déltájt makacsul hívni kezdett valaki a rendezvény infóvonalán. Mit lehetett tenni, felvettem. Zilált hangú fiatalember volt a vonal végén, aki csapongva állt neki a problémája kifejtésének, és valami olyasmit mesélt, hogy a rendezvény után mindenkit kizavartak, őt is, viszont bent maradt a nadrágja és a cipője.
Mondanom sem kell, hosszú este volt, indiszponáltnak is éreztem magam a hallottak miatt, úgyhogy gyorsan megpróbáltam összerakni, mire gondolhat a költő. „Mármint a ruhatárban maradtak a ruháid?” – tettem fel a kérdést. Elvégre ez csakis úgy történhetett, hogy betette a váltóruháját a ruhatárba, majd ott felejtette, de nyilván neki sem volt könnyű az estéje, nem bajlódott a részletek kibontásával.
Ebbe kicsit ráhagyóan bele is egyezett, és megkérdezte, fel tudom-e hívni a helyszín illetékeseit, hogy visszaengedjék a nadrágjáért és a cipőjéért. Persze már ekkor nem értettem, mit értett az alatt, hogy mindenkit kizavartak, lévén ilyen nem történt, hiszen ha történt volna, tudtam volna róla, olyan meg pláne nem, hogy valakit nem engedtek oda a ruhatárhoz. Mindegy, gondoltam, leegyeztetem az elhagyott tárgyak osztályának elérhetőségeit, és visszahívom, elvégre én sem lennék boldog, ha odalenne a váltóruhám, miután egész éjjel a baszatáskát pakoltam.
Így is lett, mondtam a fiatalembernek, milyen telefonszámon tud érdeklődni, ám ő nem volt elégedett a visszahívásommal, de jobb híján beletörődött.
Nem sokkal később újból csöngött az infóvonal, ezúttal egy másik szám hívott, amit lelkiismeretes munkavállalóként ugyancsak felvettem. Egy asszony volt a vonal végén, aki kissé kétségbeesetten közölte, hogy tudomása szerint az imént beszéltem az unokaöccsével, akinek problémája akadt a nadrágjával és a cipőjével. Mondtam, igen, illetve hogy már megadtam az elérhetőséget, ahol érdeklődhet az elveszett nadrág és cipő holléte felől.
Az asszony azonban nagyon határozott hangon közölte: ezt a kérdést most kell megoldani, hiszen az unokaöccse elvesztette a nadrágját. Akkor már úgy tűnt, lehet, hogy hulla fáradtan mégis hülye ötlet volt vodkanarancsot ebédelni, mégis megpróbáltam értelmezni, amit belemondtak a fülembe. Végül feladtam, és visszakérdeztem: „Valószínűleg rosszul értem, de azt állítja, hogy az unokaöccse alsónadrágban és maximum egy zokniban hagyta el a rendezvény területét?” „Igen” – felelte a hölgy, majd rögtön szabadkozott, hogy tudja, milyen furcsán hangzik ez, de a gyerek egy alsónadrágban vár a szomszédos hotelben, és mennének már haza vidékre.
Ekkor megkértem a hölgyet, engedje meg, hogy visszahívjam, hiszen felelős emberként mégsem röhöghettem bele hangosan a telefonba.
Miután sikerült túltennem magam a szemeim előtt felsejlő képen, amint egy ember alsónadrágban és legfeljebb egy pár zokniban járt-kelt a Hyperen, majd ugyanígy hagyta el a rendezvény területét, elhessegettem azt a logikus kérdést is, hogy mégis hogyan kerülhetett le róla a nadrág és a cipő, mi vezethetett idáig, vajon készült-e róla telefonos videó, és ha igen, hogyan juthatok hozzá?
Egyszersmind feltételes értelmet nyert az első híváskor kapott információ, miszerint kizavarták az embereket a rendezvény végén: a fiatalember látványa valószínűleg nem annyira illett bele a rendezvény összképébe, s ezért a biztonsági szolgálat emberei kivezették őt a helyszínről.
<figure><img src="/api/file/image/agostond0-3.jpeg" alt="Ágoston" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
Ekkor felhívtam a helyszínen illetékes kolleginát, akitől előbb elnézést kértem, majd biztosítottam, hogy épelméjű vagyok, végül elmondtam neki, hogy egy vendég állítása szerint elhagyta a bulin a nadrágját és a cipőjét, és most ezek hiányában érdeklődik a hollétük felől. Ekkor kiderült, hogy a takarítószemélyzet tagjait érintetett fiatalember korábban már személyesen állította rá az elveszett nadrág és cipő felkutatására, ám nem jártak sikerrel, és erről rövidúton tájékoztatták is.
Ekkor kénytelen voltam rákérdezni: „És úgy is nézett ki, ahogy elképzelem?” „Pont úgy” – érkezett a válasz.
Ennél a pontnál már tudtam, mostantól valami más lesz, és sosem lesz már olyan, mint addig volt. Visszahívtam az aggódó nagynénit, akivel közöltem, hogy sajnos a kollégák a teljes leürítés és zsákolás után sem találtak sem nadrágot, sem cipőt, pedig már csak a kíváncsiság végett is alaposan átfésülték a területet. Ekkor a hölgy felháborodva közölte, tudja jól, mi történik egy ilyen rendezvényen, így ne is próbáljam meg elhárítani a szervezők felelősségét.
Én azonban határozott maradtam, és aznap délben harmadszor is visszakérdeztem: „Nézze el nekem, hölgyem, de ha jól értem, akkor az ön unokaöccse jelen pillanatban egy alsónadrágban és maximum egy pár zokniban ül egy hotelszobában, ahová minden bizonnyal ugyanígy vágott át a recepción, majd felhívta önt, hogy elhagyta a nadrágját, illetve a cipőjét egy buliban, és ez ön szerint a mi felelősségünk?” „Igen, tudom, hogy ez furcsán hangzik, de akkor is nonszensz, hogy ilyesmi egy rendezvényen megtörténhet!” – válaszolta.
Hogy árnyaljam a hölgyben élő képet, közöltem, évtizedes távlatban mérhető, hogy mióta járok ilyen rendezvényekre, amely során valóban láttam már egynéhány furcsaságot, de olyan, hogy valaki elhagyja a nadrágját és a cipőjét, amit visel, még egy Beatles-koncerten sem fordult elő soha. Ő azonban határozott maradt, és felvilágosított, hogy korábban rendőrként dolgozott Kőbányán, pontosan tudja, mi történik egy ilyen buliban.
Diplomatikusan lezárva a históriát, csak azt tudtam mondani teljes tisztelettel a hölgynek, hogy ha tudja, mi történik egy ilyen rendezvényen, akkor valószínűleg számára is világos, hogy az unokaöccse vagy olyan jól érezte magát, hogy cipőt, gatyát eldobva rohant be a tömegbe, vagy érdemes lenne megkérdezni tőle, mégis, hogyan sikerült nyomtalanul elhagynia egy nadrágot meg egy pár cipőt, ami korábban még rajta volt.
Ágoston Dániel 1986-ban született Budapesten. DJ, zenei producer, újságíró.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

Volt egy hely, kint és mélyen benned, álltál a színpadon, vagy feküdtél rajta, alig jött ki hang belőled, rekedtre énekelted magad, odalent sírva fütyültek, izzadva pumpálták a fejük felett a levegőt. Mintha az életük múlt volna rajta, pedig a te életed múlt rajta. Ez a #zenészekbudapestje

Volt egy hely, kint és mélyen benned, álltál a színpadon, vagy feküdtél rajta, alig jött ki hang belőled, rekedtre énekelted magad, odalent sírva fütyültek, izzadva pumpálták a fejük felett a levegőt. Mintha az életük múlt volna rajta, pedig a te életed m

Ágoston Dániel: A nadrág és a cipő, amik eltűntek az éjszakában

„Az akasztófán három holló ült. A tudós madarak most, vacsora után komolyan értekeztek az emberről. – Az ember nagyon jó állat, – mondta az egyik holló. – Szeretem az embert. Azért is, mert olyan különös és változatos” – írta Heltai Jenő 1914-ben, az Érdekes Ujságban megjelent glosszájában, de bármiben lefogadnánk, hogy Heltai fejében nem a híres angol ballada madarai jártak, midőn papírra vetette e sorokat.
Sokkal inkább az Andrássy úti vendéglő, Ady Endre törzshelye. „A Három Hollóbeli ürmös borok és még ürmösebb beszélgetések darab időre elbágyasztották a költőt. Fáradtan foglal helyet a plüss kanapén, mintha nagyon hosszú útról jött volna. A régi, szilaj Ady odakünn marad a Nagymező utcában, hogy majd bizonyos idő múltával ő is helyet kérjen az asztalnál” – írta Adyról Krúdy Gyula, hozzátéve azt is, hogy itt már „megszenesedtek azok a parazsak is”, amelyeknek vélhetően amolyan balladai hollók voltak az ihletői.
<h3>Volt egy feketém</h3>
Amikor Krúdy papírra vetette e sorokat, bizonyosan nem gondolt senki sem arra, hogy sokkal később jön majd valaki Németországból, aki elsősorban Ady Endre miatt tanult meg magyarul, de még a Három Hollót is feltámasztja, de annak mindenféle gyászos előzményét figyelmen kívül hagyva, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél. 
Merthogy ez a jelen. A Három Hollóban épp a PesText nemzetközi irodalmi és kulturális fesztivált tartják, olyan neves, külföldi írók közreműködésével, mint Janne Teller, Rébecca Dautremer vagy Bridget Collins. Úgy gondoljuk, hogy a dedikálásra várók közül sokan ismerhetik Wilhelm Droste nevét is; ő az Ady-rajongó német, aki évtizedek óta él Budapesten, s őrzi a nagy tiszteletben tartott Három Holló lidérctelenített lángját. De tudni kell azt is, hogy Droste korábban az eredeti Három Hollót is vitte egy darabig az Andrássy úton. Pontosabban azt a helyet, amit korábban Három Hollónak neveztek. De ne szaladjunk ennyire előre.
<figure><img src="/api/file/image/20230930mm1285.jpeg" alt="Wilhelm" width="5611" height="3741" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
Wilhelm Droste egy Dortmundtól negyven kilométerre lévő kistelepülésen , Allendorfban született, és mint mondja, már gyerekkorában valamiféle vonzódást érezett Magyarország iránt. – Tetszett az Ungarn szó, benne az „un”, ami egy német képző is, és gyakran a szembenállást fejezi ki. De hallottam is a magyarokról, meg sajnáltam is őket. Apám nagy fociőrült volt, és mindig mondogatta, hogy az 1954-es világbajnoki címet azért a magyarok érdemelték volna meg. Ugyancsak gyerekkori élmény, hogy egyszer – lelkes bélyeggyűjtőként – sikerült Magyarországról egy olyan bélyeget szereznie, amelyen egy sífutó volt. Ez azért volt érdekes, mert akkoriban én is sífutó voltam, és azt hittem, hogy engem tettek a bélyegre. 
Wilhelm Droste gyerekkorában a sífutás mellett a katolikus neveltetés is meghatározó elem volt, ám ezt hamarosan elsodorta a hatvanas évek balos hevülete, a diáklázadások korszaka. – Akkoriban a társaimmal szerettünk volna egy olyan országot találni, ahol reálisan létezik a szocializmus. Nekem a Szovjetunió, Kína vagy Albánia túlzás volt, nem beszélve az NDK-ról, azonban Magyarország olyan államnak tűnt, ami nem kapitalista és mégis sok helyen van jókedv – mondja.
A legvidámabb barakk persze illúziónak bizonyult, amikor az ifjú Wilhelm egyetemistaként először járt a barátaival Magyarországon, de azért 1974-ben egyedül is tett egy utazást. – Akkor egy hetet töltöttem Budapesten, és annyira magával ragadott a város, hogy alig bírtam aludni, alig bírtam kitalálni, hogy hova menjek. De nem a nevezetességek érdekeltek, hanem a füstös eszpresszók, amelyekből akkoriban még számtalan volt. Én egyébként Marburgba jártam egyetemre, és ott egyáltalán nem voltak ilyen helyek, és persze sehol sem főztek olyan feketét sem, mint ezekben a pesti presszókban. És még nem is sejtettem, hogy mekkora különbség lehetett az 1974-es és a századfordulós pesti éjszakák között. A hetvenes évek Budapestjén minden bezárt este tízkor, régebben viszont 500 kávéház működött, jelentős részük éjjel-nappal. Meg kellett állapítanom, hogy a Varsói Szerződés nem szereti az éjszakákat – emlékszik vissza.
<figure><img src="/api/file/image/20230930mm1286.jpeg" alt="Wilhelm" width="5836" height="3891" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
<h3>Barátom, Ady Endre</h3>
Wilhelm Drostét azonban nemcsak a kávés Budapest ragadta magával, hanem a magyar nyelv is. 1977-től Hamburgban élt, ott tanulta a nyelvünket is, és minden évben eljött Magyarországra is. Háromszor járt a Debreceni Nyári Egyetemen, de ott csak lányokkal tudott ismerkedni, a nyelvvel nem nagyon. 1985-ben azonban egy éves ösztöndíjat kapott az ELTE-re, három év múlva pedig a Német Tanszék lett a munkahelye. Hogy Magyarországon maradt, az sokban köszönhető Ady Endrének. Mint mondja, amikor 1977-ben járt itt, felkeltette a figyelmét az Ady-centenárium, hogy a költő arcképe volt rengeteg hirdetőoszlopon.
– Nekem úgy tűnt, hogy a város teljes Ady-őrületben él, még a fiatalok is. (Tíz évvel később már csak József Attila „uralkodott”.) Mindenhol Ady-képek, és Petőfi Irodalmi Múzeumban volt is egy hatalmas kiállítás a költői fotóival. Sőt még bélyegen és az 500 forintoson is az ő arcképe volt. Igaz, hogy nem tudtam magyarul, de a látottak hatására Ady Endre nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Utánanéztem az életrajzának, a költészetének, és úgy érzem, hogy rengeteget tanultam akkor Magyarországról is. Szóval, komoly történelmi tanfolyam volt ez a számomra. Az egyetemi tanulmányaim során is Adyval foglalkoztam, leginkább azzal, hogy egy hely, egy város hogyan hat a lírára, mert ne feledjük, Ady költészetében Budapest mellett Párizs is kiemelt jelentőségű. És különösen Nagyvárad – foglalja össze Adyval kapcsolatos első élményeit. 
<figure><img src="/api/file/image/20230930mm1283.jpeg" alt="Wilhelm" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
Wilhelm nem tartja magát nosztalgikus alkatnak. Nem akar visszafelé lépni, a kávéház-mániája is abból ered, hogy a századfordulós Budapest élő, eleven egység volt. Vendéglátással már Hamburgban is próbálkozott, de az igazi elköteleződés Budapesttel van összefüggésben.
Először a ELTE (ma már lebontott) Ajtósi Dürer sori épületében nyitott egy kávézó-zsibongót, a Café Dürert – úgy, hogy közben az egyetemen tanított és sorra jelentek meg Magyarországról szóló tanulmányai. De pár évvel később valóságos csoda történt: sikerült a régi Három Holló helyiségeit kávéházzá alakítania! 
<h3>Kávéházról kávéházra</h3>
Szép lenne, ha most azt írhatnánk, hogy mindez Droste feltétlen Ady-rajongásának köszönhetően valósult meg, ám ennek az okok prózaibbak voltak: a rendszerváltás után a Goethe Intézet költözött ugyanabba a házba az Andrássy úton, ahol a régi vendéglő állt. A kilencvenes évek derekán Wilhelm Drostét az intézet akkori igazgatója, Wolfgang Meissner kérte fel arra, hogy létesítsen kávézót az épület földszintjén, a korábbi folyóirat-olvasó helyén. Olyat, ahová bárki betérhet. A hely 1997 októberében nyílt, és az Eckermann nevet kapta, Goethe hűséges titkára nyomán. Nem sokkal később megjelent a Droste folyóiratának, Drei Rabennek (Három Holló) is az első száma, amely a mai napig létező periodika.
<figure><img src="/api/file/image/20230930mm1287.jpeg" alt="Wilhelm" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
„Ismeretes és látható is, a Café Eckermann Goethe Intézet földszintjének utca- és járdafrontjára települt. A dolgok – itt nem részletezhető – állása okán ma remélhetjük csupán, nem hatalmasul valóvá a jelentéses allúzió, és az intézet és kávézója több időt tölthetnek együtt az Andrássy úton, mint a mester és önzetlen társa Weimarban” – írta a kávézóról 2004-ben Zeke Gyula, ám reményei nem váltak valósággá. A Goethe Intézet új helyre, a Ráday utcába költözött. Wilhelm egy darabig megpróbálta életben tartani a helyet Andrássy úton ám az elszálló bérleti díjak erősebbnek bizonyultak. Pedig még azt is kitalálta, és tárgyalt is arról, hogy az Ady Múzeum ideköltözhetne.
<blockquote>
 Itt most azt élvezem, hogy a kávéház állandóan működhet, miközben lent kulturális programok vannak a színházi előadásoktól a punkkoncertekig.
</blockquote>
Ezt már a jelenlegi Három Hollóról mondja Wilhelm Droste, ami ugyancsak különleges helyen nyílt meg, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Piarista központ földszinti- és pincehelyiségeiben. Az előzményekhez tartozik, hogy amikor (33 évig) az ELTE Német Tanszékén tanított, sok olyan diákja volt, akik annak idején a Piarista Gimnáziumba jártak – innen az ismeretség. (Persze a nyolcvanas években még senki nem gondolta, hogy egyszer majd ismét a Piarista Gimnázium működik abban az épületben, ami  „az államosítás” után az ELTE Bölcsészkarának volt a bázisa.) – Miután visszakerült a piaristákhoz az épület, azt találta ki a rendház, hogy egy afféle kultúrklubot létesítenek itt, ám ez valahogy nem jött össze. Korábban működött mellette egy Pilinszky Café nevű hely, de az valahogy nem lett elég sikeres – mondja Wilhelm, hozzátéve, hogy ezt igazán sajnálja. – Én Pilinszkyt is nagyon szeretem meg ezt az épületet is, hiszen itt kezdtem dolgozni – jegyzi meg, de mint mondja, az volt a baj, hogy a korábbi üzemeltetők tele voltak nosztalgiával. Ezt azzal magyarázza, hogy a kávéházi mítosz nagyon élő dolog ma is Budapesten, de Wilhelm szerint a régi dolgokat nem lehet visszahozni. – Legfeljebb úgy, mint a New York vagy a Centrál esetén, de ezek sem kávéházak, hanem inkább múzeumok – mondja, majd így fejezi be a történetet: – Miután az Eckermann kávéház nem működött tovább, mindent megtettem annak érdekében, hogy az új Három Holló a végtelenségig megmaradjon. Sikerült a piaristákkal egy hosszú távú bérleti szerződést kötnünk. Ez nagyon fontos volt a számomra, mert én nem akartam még egyszer úgy összepakolni, mint az Andrássy úton vagy az Ajtósi Dürer fasoron”. 
<figure><img src="/api/file/image/20230930mm1289.jpeg" alt="Wilhelm" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
A Három Holló 2017. november 22-én, Ady születésnapján nyílt meg – egy évig tartott míg rendbe hozták a helyet, és még akkor is kevesen kötöttek volna fogadást arra, hogy a vállalkozás sikerrel jár. Nem volt fűtés, nem volt padló, valójában mindent a nulláról kellett kezdeni. Azonban az eltelt hat év Wilhelm Drostét eddig igazolta: a Három Holló jelenleg az egyik legmenőbb hely Budapesten, abban pedig tényleg  egyedülálló, hogy sikerült teljes harmóniát teremteni a vendéglátás és a kulturális programok között.
<blockquote>
Hogy is mondta Heltai Jenő hollója? „Szeretem az embert. Azért is, mert olyan különös és változatos.” Nos, a Három Holló mindent megtesz azért, hogy ezt bizonyítsa – de természetesen pozitív előjellel.
</blockquote>

Több mint 35 éve él Magyarországon, és többet tett a magyar irodalomért, mint számos honfitársunk. De nemcsak a németre fordított művek, az irodalmi tanulmányok, és saját folyóirata, a Drei Raben révén. A kávéházi kultúra újrateremtésében és korszerűsítésében is elévülhetetlen érdemei vannak. Ahogy Ady Endréhez a jó barátok a Három Holló nevű vendéglőbe, mi úgy néztünk be hozzá 115 év múltán a Három Holló nevű kávéházba.

Több mint 35 éve él Magyarországon, és többet tett a magyar irodalomért, mint számos honfitársunk. De nemcsak a németre fordított művek, az irodalmi tanulmányok, és saját folyóirata, a Drei Raben révén. 

Wilhelm Droste: Élvezem, hogy a kávéház állandóan működhet

Az első fellépésem? Pontos dátumra nem emlékszem, de valamikor 2005-ben volt a Petőfi Csarnokban, a Depeche Mode Klub kistermében, ahol majdnem egy évtizedig az EBM és industrial zenék szóltak. Én 1998 körül kezdtem el lemezeket gyűjtögetni és érdeklődni a DJ-zés iránt. Az évezred végén sikerült megszereznem életem első lemezjátszóit és keverőjét. Hosszú évekig gyakoroltam, amit hát finoman fogalmazva a szüleim és a ház lakói sem fogadtak hisztérikus örömmel. Viszont a klubnál akkor kerültem a képbe, amikor már az egész DJ-zés dolgot feladtam: eladtam a lemezeimet, a lemezjátszóimat, a keverőmet, hiszen akkorra már hét év (mondjuk úgy) sikertelen próbálkozás volt mögöttem, ami abból adódott, hogy akkoriban egész egyszerűen nem volt lehetőség – vagy csak nagyon keveseknek adatott ez meg – illetve, ha őszinte akarok lenni, az introvertált személyiségem se sokat lendített a dolgok menetén.
Természetesen pont akkor jött a felkérés, amikor már teljesen elfogadtam és lerendeztem magamban a dolgokat, miszerint belőlem soha nem lesz lemezlovas. És ekkor jött a semmiből, vagyis hát a Depeche Mode Klub egyik vezetőjétől, Hegyi Gusztávtól (akihez akkor már több éves ismeretség fűzött, lévén mindketten a Depeche Mode zenéjén nőttünk fel és együtt jártunk külföldre DM koncertekre) egy ötlet, hogy mit szólnék ahhoz, ha átvenném a PeCsában a kistermet, mivel megszűnik ott az EBM és az industrial vonal, és inkább az akkor a techno mellékvízén csordogáló, olyan újhullámnak számító stílusokban gondolkodnának, mint például az electroclash. Mivel abszolút közel állt hozzám az a zenei vonulat, mi mást is mondhattam volna? Elvállaltam. Pedig addigra már tényleg lerendeztem magamban, hogy soha nem fogok közönség előtt játszani.
<figure><img src="/api/file/image/20231009mm1299.jpeg" alt="-" width="5643" height="3762" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
Rögtön bele is vetettem magam a zenekeresésbe. Mint említettem, akkoriban a technón belül is leginkább az electroclash vonal érdekelt, aminek olyan zászlóvivői voltak, mint: Miss Kittin, The Hacker, Fischerspooner vagy David Caretta. Mivel azonban a lemezeimet eladtam, tudtam, hogy még egyszer nem fogok bele a gyűjtésbe, ezért váltottam az akkor forradalmi újításként elterjedő digitális lejátszókra, és kezdtem MP3-ban vásárolni a zenéimet és CD-ről játszani őket.
Mindez akkor vált igazán izgalmassá, amikor ezek elé a lejátszók elé kerültem, ugyanis előtte soha nem nyúltam még CDJ-hez (a CDJ a Pioneer cég digitális zenelejátszój eszköze – a szerk.). Mindezt tetézte, hogy az ottani technikusoknak finoman szólva sem voltam szimpatikus, miután közel egy évtizedes ismeretség kötötte őket az előző brigádhoz, én pedig egyszer csak beállítottam oda, hogy sziasztok, én vagyok az új DJ, én viszem innentől a kistermet, és megkértem az egyiküket, hogy segítsen abban, hogy elmagyarázza, hogy működik ez a lejátszó. Mindezt azért kértem, mert addig csak bakelitről játszottam, zsigerig arra a keverési technikára voltam berendezkedve fejben – mire a technikus rám nézett és flegmán csak annyit mondott: „te vagy a DJ, oldd meg”, majd ott hagyott. Szóval így álltam neki életem első fellépésének, ami ráadásul rögtön egy egész éjszakán át tartó szett volt. A legmeglepőbb pedig az volt az egészben, hogy működött. Egy kifejezetten jól sikerült este lett belőle, amit a közös elégedettségre alapozva még jó pár követett.
<figure><img src="/api/file/image/20231009mm1295.jpeg" alt="-" width="4693" height="3129" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
Sőt, közös együttműködésem a klubbal odáig „fajult” és abban csúcsosodott ki, hogy 2007-ben, amikor az akkor két Depeche Mode lemez között „unatkozó” Andy Fletcher kitalálta, hogy csinál egy világkörüli turnét, mint DJ kézenfekvő volt, hogy én készítem neki elő a terepet a Petőfi Csarnok nagytermében. Találkozni gyermekkorom egyik idoljával és egy nagy öleléssel egymást váltani a dj pultban egész biztosan karrierem egyik legmeghatározóbb és legfelemelőbb érzése volt, és a mai napig hálás vagyok a lehetőségért. Mindezt mondom úgy, hogy az elmúlt 15 év során tényleg a legnagyobbakkal állhattam egy keverőpultban.
Lengváry Norbert Budapesten született, Detective Kelly néven ismert DJ, a főváros szinte összes legendás klubjában megfordult előadóként, valamint számos nagy fesztiválon is.

Volt egy hely, kint és mélyen benned, álltál a színpadon, vagy feküdtél rajta, alig jött ki hang belőled, rekedtre énekelted magad, odalent sírva fütyültek, izzadva pumpálták a fejük felett a levegőt.

Detective Kelly: Az első fellépésemen csak annyit mondott a technikus, hogy „te vagy a DJ, oldd meg”

– Van egy amatőr filmepizód 1942-ből, amelyen hatévesen szteppel a Nemzeti Múzeumnál – rendőrruhában. Hogyan született ez a felvétel?
– Már nem emlékszem, hogy keveredtünk oda. Tánciskolába jártam, és szteppelni is tanultam. Talán a tánctanár találta ki, hogy vegyek föl közlekedési rendőregyenruhát és produkáljam magam. A Hófehérke törpeindulójára kellett azt énekelnem, hogy „hejhó, hejhó a rendőr vasgyúró”. Aztán meg kellett állnom, és jobb-balra mutogatni: „ha arról jön a gonosz, én erre futok, ha erről, akkor arra”.
– Azt tudja, hogy mi volt a közlekedési rendőrök legnagyobb gondja 1942-ben?
– Nem én.
– Akkoriban álltak át Magyarországon a jobb oldali közlekedésre, addig nálunk is úgy mentek az autók, mint Angliában.
– Hát akkor azt én csináltam! Miket tanulok!
– Volt közönsége is ennek a rendőr-szteppnek?
– Persze. Óriási tapsvihar volt. Utána a járdán is megismételtem a produkciót, ezt vette fel apu, aki szenvedélyes amatőrfilmes volt. Szoktam is mondani, hogy én nem olyan gyerek voltam, aki 5 forintért szeretett volna kuglert venni. Apám szőrme nagykereskedő volt. 6-7 éves koromig rendszeresen filmezett, de aztán jött a 2. világháború, és mehetett a munkaszolgálatra.
– Hogyan vészelték át a háborút?
- Ne haragudjon, de ez egy olyan hosszú történet külön-külön anyámról, apámról és rólam, hogy inkább azt ajánlom, hogy nézze meg Forgács Péter filmjét, a Kemény 80-at, amit a 80. születésnapom alkalmából készített. Fent van a YouTube-on, abban szó esik erről is. És benne vannak a rólam készült gyerekkori amatőrfilmek. A szteppelős is. 
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/e2uKJVN8fA4?si=akwSdetdOohi4KN7" width="560" height="420" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>
– Családi háttere alapján meglepő, hogy a képzőművészet lett a hivatása.
– Ó, dehogy! Gyerekkoromtól kezdve rajzoltam, apám pedig mindenféle módon támogatta ezt. Hatévesen elvitt a Szépművészeti Múzeumba; megálltunk a kapu előtt és elmagyarázta kentaurok és lapithák harcát, ami a timpanont díszíti. Távoli rokona volt Gábor Klárika, a jelentős plakátgrafikus, Gábor Pál felesége, úgyhogy beszéltünk arról apuval, hogy én is grafikus leszek. Ugyanakkor építész is akartam lenni.
<blockquote>
Szintén hatévesen csináltam egy Kemény György tervnoteszt és egy csomó házat megterveztem. De mást is terveztem. Mivel akkor bőven zajlott a háború, és hallottam, hogy menekülünk, ezért egy olyan tankot terveztem, ami csak hátrafelé lő. A legjobb munkáim ebben a noteszben voltak. Föltaláltam az örök betegségcsillapító gépet is.
</blockquote>
– Az milyen?
– Egy esztergapad-szerű izé alá kell befeküdni, és az összes betegség elleni összes injekció egyszerre belemegy a betegbe. Egyébként apu olyat is csinált velem, hogy kimentünk a Margitszigetre és a Szent Margit kolostort versenyben akvarelleztük. Szóval, nagyon bennem volt a képzőművészet, nem is nagyon volt más.
<figure><img src="/api/file/image/frissen-festve-plakat-1984.jpeg" alt="Kemény" width="1230" height="1754" />
<figcaption>Frissen Festve (plakát) 1984 Kép: Kemény György</figcaption>
</figure>
 
– Hogyan élték meg háború utáni rendszerváltozást? Akkoriban nem tűnt nyugdíjas állásnak a szőrme nagykereskedőé.
– Azért az 1945-1948 közötti három év nem volt olyan rossz. A Fővárosi Képtár volt a PIM helyén, apu oda is elvitt – 1947-ben volt ott egy absztrakt kiállítás, ami ugye, se Horthy alatt, se később nem lehetett. Például Lossonczy Tamást ott szerettem meg – tizenegy évesen. Úgy emlékszem erre az időszakra, hogy mindenki boldog volt és próbált a saját lábára állni. Aztán persze jött a fordulat éve, és vele együtt a borzalom. 12 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, utána nagyon ritkán találkoztam apámmal. Aki maszek kendőkészítő lett. Én a képzőművészeti gimnáziumba jártam a Török Pál utcába.
– Mit lehetett ott akkoriban tanulni?
– Semmit. Az iskola igazgatója egy csepeli munkásfestő volt, akiről később kiderült, hogy lovasrendőrként is szolgált. Nála butább embert a világon nem láttam. A freskó osztálynak ezt mondta: „Elvtársak, nagyon szépek a képek, de ne fessék a falra, mert így nem tudjuk vándoroltatni”.
<blockquote>
Aztán bement a szobrászokhoz, meglátta a Milói Vénusz másolatát, erre azzal jött, hogy valaki letörte ennek a szép szobornak a karjait, és jelentkezzen, hogy ki volt az.
</blockquote>
Miután pedig senki nem jelentkezett, nem engedte, hogy megebédeljen az osztály. A gimnázium után nem is vettek fel elsőre a főiskolára, ami azért volt nagyon hasznos, mert így egy évig a már említett Gábor Pál műhelyében tanulhattam meg a plakátművészet alapjait. És ő nagyon megtanította. De utána fölvettek a főiskolára is, amit 1961-ben végeztem el – sokszorosító grafikus szakon ugyan –, de a diploma után szinte egyből kaptam plakát-megbízásokat.
<figure><img src="/api/file/image/20230929mm1175.jpeg" alt="Kemény" width="5685" height="3790" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Emlékszik az elsőre?
– Duka Margit, a Gyermekszínház igazgatónője keresett meg, hogy tervezzek nekik, és amikor mondtam, hogy nekem még nem volt plakátom, annyit azt válaszolt csak, hogy majd lesz. És aztán ezek a plakátok kikerültek az utcára, és attól fogva mindenfelől kaptam megbízásokat. A Nemzeti Színháznak a Marat/Sade-hoz csináltam, a Tháliának a Tótékhoz, és jöttek a filmplakátok is. És politikaiak is voltak. Persze csak olyanok, amelyekkel egyetértettem. Például volt egy atomháború ellenes plakátom, amit még most is kiállítgatnak.
<blockquote>
De amikor a honvédség azzal keresett meg, hogy odavágunk az imperialistáknak, akkor azt mondtam, hogy most fáj a kezem.
</blockquote>
Egyébként számomra egyvalami volt fontos: ne olyat csináljak, mint a többiek, lógjak ki a sorból. Ha a drága megrendelő azt kéri, hogy a plakát legyen lila, azt szoktam mondani, hogy akkor a feleségének vegyen lila virágot, én ugyanis alkalmazott grafikus vagyok és nem alkalmazkodó grafikus. 
– Gyerekkoromból emlékszem az alkoholellenes kampány plakátjára, amit ön tervezett. Egy halálfejet formáztak az üvegek… 
– Az alkoholellenes plakátnak a rendőrség volt a megrendelője, meghívásos pályázat volt. Beadtam pár tervet, mindet elfogadták, és a sorozat – ebből volt az egyik a halálfejes – egyből kikerült az utcára is. Hülye voltam, hogy nem fényképeztem le. De ezzel kapcsolatban volt egy kalandom is. Egyszer egy kocsmában látom, hogy kicsiben ki vannak téve ezek a plakátok. Kérdezem a pultos nőtől, hogy lefotózhatnám-e őket. „János, gyere csak!” – mondja erre, és kijön a főnök: „Mit akar maga csinálni?” „Lefotózni azokat. Mert én csináltam.” „Tudja, mit csinál maga most? Kimegy gyorsan” – mondta a pali, én meg jobbnak láttam, ha kimegyek. 
<figure><img src="/api/file/image/alkoholizmus-elleni-plakat-1972.jpeg" alt="Kemény" width="1201" height="1754" />
<figcaption>Alkoholizmus elleni plakát 1972 Kép: Kemény György</figcaption>
</figure>
 
– Most is készít plakátokat?
<blockquote>
–  A plakátművészet meghalt. Volt egy nagy korszaka, amikor fontos volt, számított, de most már nincs jelentősége.
</blockquote>
Ennek ellenére tanítják a plakátkészítést az egyetemen, vannak plakátkiállítások is, és ha meghívnak, én is megyek. De néhány napja a nagyon agilis fiatal OPLA plakáttervező csoport kezdeményezésére a VIII. kerületben, a Tolnai Lajos utca 23. alatt és IX. kerületben, a Lónyay és a Czuczor utca sarkán végre egyszerre nyíltak meg utcán látható plakátjaink kiállításai a „szív” témájára. Csak úgy ragyognak, mint hajdan a mi plakátjaink, és október 16-ig ott is maradnak. Míg élünk remélünk.
– Mit szólt ahhoz, hogy ötven évvel ezelőtti lemezborító-tervének, ami a Locomotív GT Bummm! című lemezéhez készült, most <a href="https://enbudapestem.hu/2023/09/06/hatalmas-200-negyzetmeteres-lgt-lemezborito-jelent-meg-erzsebetvarosban" target="_blank" rel="noopener">200 négyzetméteres változatban látható</a> egy Dob utcai tűzfalon?
– Nagyon meglepődtem. Aztán az jutott az eszembe, hogy milyen sok idő az az ötven év. <a href="https://enbudapestem.hu/2023/09/20/zsoldos-maria-amolyan-ejszakai-repulesben-hallgattuk-hogy-ringasd-el-magad" target="_blank" rel="noopener">Az fél évszázad!</a> Mit mondhatnék? Nagyon bírtam, hogy ezt kitalálták. És az sem mellékes, hogy gyönyörűen megcsinálták. De azt már én találtam ki, hogy amikor interjú volt ezzel kapcsolatban Presser Gáborral és velem, az ne a földön legyen, hanem emeljen fel minket egy daru. Úgy vagyok ezzel, hogy minden olyan dolog, amit megél az ember annak örülni kell, és én hál’ istennek én sokat élek.
<figure><img src="/api/file/image/mm5809.jpeg" alt="Bumm!" width="5679" height="3786" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Hogyan kezdett el lemezborítókat készíteni?
– Ahogy a plakátokat is. Megkerestek. Pontosabban Laux József, Locomotív GT dobosa. Emlékszem, hogy sokáig úgy volt, hogy a Vígszínházban bemutatott Képzelt riport egy amerikai popfesztiválhoz című darabhoz – amelynek Presser írta a zenéjét, és az LGT volt a kísérőzenekar – nem lesz lemez. Egyik este aztán hív a Laux, hog
<blockquote>
„Gyuri jó hírem van, mégis lesz lemez, úgyhogy kell a tasak. Holnap reggel nyolcra kellene nyomdába adni.”
</blockquote>
De azért megcsináltam. És jókedvűen, lelkesen.
– Az LGT-n kívül tervezett más zenekaroknak is borítót?
– Készítettem a Hungaroton a Szent Erzsébet legendája lemezsorozatához, illetve a Piramis együttesnek. De az nem grafika volt, hanem egy fotó-ötlet, amit végül Diner Tamás készített el: egy nő a szájához emel <a href="https://www.discogs.com/release/2544233-Piramis-1/image/SW1hZ2U6Mjk5MzEwMTI=" target="_blank" rel="noopener">egy Piramis szeletet</a>, ami az 1970-es években egy népszerű torta volt. 
<figure><img src="/api/file/image/20230929mm1176.jpeg" alt="Kemény" width="5873" height="3915" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Mi volt a legutóbbi megbízása?
– 1993-ban terveztem plakátot a Budapest Fesztiválzenekarnak, az még kikerült az utcákra, utána már csak 1999-ben a pécsi életmű kiállításom plakátját és katalógusát. Ezért is volt kellemes meglepetés, hogy tavasszal Péntek Orsolya, az Óbudai Anziksz szerkesztője felkért arra, hogy én tervezzem a folyóirat nyári borítóját. De lemezborítót is terveztem. Pénzes Máté, a Blahalousiana zenekar billentyűse szintén a Bummm! ötvenedik évfordulójára elkészítette a lemez új verzióját Na, bummm! címmel, és engem kért fel a borító elkészítésére, amit nagy örömmel vállaltam.
– Ha önre bízzák, hogy a művei közül melyik kerüljön fel Dob utcai a tűzfalra, mit választott volna?
– Ez azért jó kérdés, mert énhozzám mindig a legújabb munkáim állnak a legközelebb. Mostanában a digitális absztrakt képeimet csinálom, úgyhogy legszívesebben azok közül tettem volna ki valamelyiket. Egyébként amikor 1986-ban megrendezték a Magyar Plakát 100+1 éve című kiállítást, aminek én terveztem a plakátját, akkor saját kezűleg is kellett festenem egy 40 négyzetméteres változatot, ami a Műcsarnok bejáratához került. Azért nekem kellett megcsinálni, mert egy ekkora fotót akkor már nem lehetett megfizetni.
<blockquote>
De <a href="http://koszegferenc.hu/kemny-gyrgy-helyrelltott-falkpe-jjavatsn">Kőszeg Ferenc szobája még nagyobb feladat volt</a>, amit Michelangelo módjára szintén a saját kezemmel festettem 1970-71-ben. Egy éven minden szombat éjszaka buli volt a lakásban, akkor dolgoztam. Ott nyüzsgött a teljes demokratikus ellenzék, segíthettek, ha akartak, de megmondtam, ha valaki kiszalad a vonalból az nem festhet tovább, hanem kimegy zsíros kenyeret enni.
</blockquote>
Kimondottan élveztem ezt a munkát és még most is nagyon szépnek tartom. És most már Budapest öröksége is lett.[gallery ids=2162c9a5-4272-4b60-a34d-e3e87aa069e1,c73f0283-2769-4eb6-b568-ae91fe7bbaaf,316117b4-ff16-4d54-9a50-779fee68208c,2495fc6b-cc87-45c9-ba5b-915cbeabde59,672d024f-81a6-482f-bd09-745ec919aca8]
– Amúgy mennyire kötődik Budapesthez?
– Itt vagyok már 87 éve, itt születettem és minden fontos és nem fontos dolog itt történt velem. Konkrétan a fővároshoz tartozik, hogy a Budapest Fesztiválzenekarnak és a kilencvenes években megrendezett Budapest Art Expóknak én terveztem az arculatát. Nagyon szeretem a Szépművészeti Múzeumot, a Lánchidat… De bírom a szemben lévő ház álreneszánsz ablakait is. És ugyanúgy szeretem a szupermodernt is. Nem vagyok ellensége a MOL-toronynak, szerintem sok ilyet kellene még építeni. Kérdezik sokan, hogy miért nem mentem ki külföldre, Amerikába, Franciaországba? Hát azért nem, mert ott nincs Lánchíd, nincs Szépművészeti Múzeum, nincs Magyar Tudományos Akadémia, amelynek a tagja vagyok, ezért ahányszor bemegyek, úgy köszönök Széchenyinek, hogy szia. 
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

„Az alkalmazott grafika területén plakáttervezőként, valamint folyóiratok és könyvek sokoldalú, innovatív tervezőjeként egyaránt a magyar vizuális kultúra meghatározó alakja” – írják a Munkácsy-díjas grafikusművészről, aki legutóbb azzal került a hírekbe, hogy 50 évvel ezelőtt tervezett lemezborítóját egy Dob utcai tűzfalra festették. A 87 éves Kemény György azonban ma is aktív képzőművész, aki szinte mindenben örömöt talál, és akinek pozitív életszemlélete mindenki számára példás lehet. Különösen mostanában.

Legutóbb azzal került a hírekbe, hogy 50 évvel ezelőtt tervezett lemezborítóját egy Dob utcai tűzfalra festették. A 87 éves Kemény György ma is aktív képzőművész, pozitív életszemlélete mindenki számára példás lehet. Különösen mostanában.

Kemény György: Föltaláltam az örök betegségcsillapító gépet is

Az első budapesti fellépésem az Analóg Music Hallban volt, egyébként teljesen indokolatlanul egy riddim bulin, ahova egy DJ ismerősöm, Digeewonk hívott meg, hogy ugorjak be egy meglepi trekkre, mert akkoriban pont friss volt <a href="https://youtu.be/ZFjw_Hh6TDQ?si=1cdbnl1zBCwcLXkX" target="_blank" rel="noopener">a Yalla</a>.
Eltoltam [a dalt] ilyen fél négy körül hajnalban, vegyes reakciót kapott, a buli is már a végét járta, de nagyon jó fless lett. Páran nagyon élték, páran meg nem nagyon tudták hova tenni, amit ott műveltem – amit egyébként így utólag meg is értek. Mármint én sem tudtam pontosan, hogy kerültem oda, csak nagyon éltem, hogy mehettem. Király volt egy profi színpadon kezdeni, fényekkel és füsttel.
Összességében felejthetetlen élmény volt.
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/ZFjw_Hh6TDQ?si=ZagoyPgxXI0dBk9M" width="560" height="315" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>
Nem tudom, hogy itt fellépős vagy bármi random sztoriról kellene-e írni, mert koncerten egyébként nem történt különösebben elmebeteg dolog. Bár a Madách téren a bicójára szerelt hangfalát bömböltető tangás, köpenyes tag szerintem határozottan annak számít.
Sisi rapper, aki 2022 januárjában debütált Yalla című első dalával, amelyet négy kislemez – köztük a Magyar Klipszemlén díjat nyert Kezeket fel – követett. Idén nem csak első EP-je jelent meg SISTEMATIK címmel, a Spotify EQUAL kampány női arcává választották, Fonogram jelölést kapott az év felfedezettje kategóriában, és az Artisjus Junior Alkotói Díját is megkapta.
(Kiemelt kép: Sziget 2023 Fotó: Merész Márton/Énbudapestem)

Volt egy hely, kint és mélyen benned, álltál a színpadon, vagy feküdtél rajta, alig jött ki hang belőled, rekedtre énekelted magad, odalent sírva fütyültek, izzadva pumpálták a fejük felett a levegőt. Mintha az életük múlt volna rajta, pedig a te életed múlt rajta. Ez a #zenészekbudapestje!

Ha az íróknak van Budapestje, akkor a zenészeknek is egész biztos, hogy akad. Mi pedig a zenészek élményeire vagyunk kíváncsiak. Ez a #zenészekbudapestje!

Sisi: Nem nagyon tudták hova tenni, amit műveltem

– Kezdjük aktuális ügyekkel: <a href="https://hvg.hu/kultura/20230920_Totalis_botrany_a_Havannan__kitiltana_drMarias_Schmidt_Szuz_Mariakepet_egy_KDNPs_kepviselo">Szarvas Attila KDNP-s képviselő, félti a XVIII. kerületi gyerekeket az ön képeitől</a>, mert azok szerinte “vallási és erkölcsi érzéseket sértő" alkotások, úgyhogy betiltaná az éppen zajló kiállítását. Gondolt ön a gyermekek érzéseire, miközben ezeket a képeket csinálta? 
– Jó a kérdés, és talán ott érdemes kezdeni, hogy van két gyermekem, akik már nagyok és önállók, de nyilván egy speciális környezetben nevelkedtek. Valószínűleg eleinte nem volt egyszerű elviselniük, hogy a közvetlen környezetükben mindenféle diktátorok, fura figurák, vagy épp olyan játékosan értelmezett egyházi témák láthatók, amelyek akár pikánsnak is mondhatók. De ma, amikor minden gyereknek van mobiltelefonja, és mindegyikük az épp egészséges, vagy egészségtelen érdeklődése folytán mindent tud a biológiáról, a gyermeknemzésről, valamint a pornográfiáóról és De Sade márkiról, ott egy majdhogynem barátságosnak mondható kiállításra az ott kiállított darabok alapján azt mondani, hogy zárják be, olyan banális és drasztikus, hogy művészi gesztusként is felfogható. Egyébként az én értelmezésem szerint ez a feljelentés nem is inkább nekem, mint inkább a művelődési háznak és az önkormányzatnak szólt.
– Történt feljelentés is?
– Bizonyos értelemben csak, mivel a kijelentésével egyfajta feljelentést is tett.
– Mindenesetre nem ismeretlen a történelemből az ilyen tempó.
– Talán jó okkal juttatja eszünkbe ez a gesztus a Rákosi-korszak műfaját, azonban, ha Szarvas képviselő úr érdeklődési körének, a katolicizmusnak a tematikájában szeretnék válaszolni, akkor úgy mondanám, hogy Jézus soha nem tiltott be semmit és nem jelentett fel senkit: azt egy másik illető tette, aki őt történetesen elárulta: Júdás. Szóval úgy gondolom, hogy ha kell, bibliai példákkal is megerősíthetem őt abban a hitben, hogy nem kell senkit sem riogatni, nem kell semmit betiltani, mindenki válogasson érdeklődése szerint a kiállítások között. Nyilván egy templomban más típusú képekkel fognak tudni barátkozni az oda látogatók.
<figure><img src="/api/file/image/20230927mm1271.jpeg" alt="DrMáriás" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
– Számít, vagy számított egyébként ilyen jellegű érdeklődésre? 
 – Őszintén szólva nem számítottam. Ez az egész kiállítás eleve egy kissé váratlan módon jött. Rupaszov Tamás őspunk kollégám találta ki, hogy adjunk egy közös koncertet, mivel korábban is történt már ilyen, lemezünket is adta már ki, tehát bőven volt közös kapcsolódási pont. Aztán jött az ötlet, hogy legyen a koncert helyszínén egy kiállítás is. A helyszín pedig nem a legnagyobb presztízzsel bíró kiállítóterem – de hát miért is kellene kizárólag a legnagyobb presztízzsel bíró helyeken kiállítani? A közönség ugyanis mindenhol ugyanolyan fontos. Épp ezért úgy gondoltam, hogy miért ne fogadnám el ezt a felkérést, és mutatnám be a képeimet egy olyan helyszínen, amely önmagában egy művészeti alkotás.
– Mármint a Havanna lakótelep?
– A Havanna lakótelep és annak művháza, a Kondor Béla Közösségi Ház, amely valaha a totális modernizmust és avantgárdot idézte meg a maga módján. Mindez ma már az elhagyatottságnak, egyfajta elfelejtettségnek lett a múzeuma. Ez a fajta elhagyatottság pedig bizonyos értelemben vonatkoztatható az egész országra, hiszen ma már mi is egyfajta szafari parkként működünk a világ és a nemzetközi szcéna számára. Így aztán maga a helyszín még jobban felerősítette a képek tartalmát és üzenetét.
– A képviselő úr felhívása a betiltásra pedig pláne.
– Van egy nagyon kedves barátom, Kovács Ádám, aki ott él a Havanna lakótelepen, és gondoltam, hogy a múltat megidézve beöltöztetjük őt úttörő szerelésbe, abban nyissa meg a kiállítást, amikor is felolvassa Sztálin New Yorkból írt fiktív levelét, melyben új szemléletet javasol a magára hagyott lakótelepi lakosoknak, hogy éljenek egészségesebb, modernebb, kortársabb és korszerűbb módon. Természetesen ez egy cinikus és szomorú utalás, ami erősíti a kontextust, s e mellé érkezett ez a feljelentés. Mindez azonban éppen ellenkező hatást ért el, mint amit talán szeretett volna, hiszen nagyon sokan nézik meg a kiállítást, és alapvetően nagyon pozitívak a reakciók.
<figure><img src="/api/file/image/20230927mm1269.jpeg" alt="DrMáriás" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
– 2023-ban önkéntelenül is felvetődik az emberben az önnek már sokszor feltett kérdés: igényel bátorságot az, hogy ilyen képeket készít és állít ki? 
– Szerintem igen, mégpedig azért, meg megváltoztak a tabuk, és leginkább a politikai, illetve ideológiai, és újabban egyre erősödő vallási tabuk maradtak meg közöttünk. Ezektől a tabuktól pedig sokszor nem látunk semmit, mert vagy az egyik, vagy a másik tabu van a fejekbe beszerelve, ami miatt nem tudnak az emberek egymással kommunikálni, vagy saját gondolatokkal felszerelkezve megbirkózni a valóság egyik-másik kérdésével és helyzetével. Épp ezért gondolom úgy, hogy az a tabumegkérdőjelező tevékenység, amit folytatok, mint látjuk, hordoz magában veszélyeket.
– Tapasztalt valaha retorziót? 
– Az ellenvélemények és barátságtalan gesztusokon túl leginkább a cenzúra az, amit tapasztalok. Tehát a festményeimet nem állíthatom ki jóformán semmilyen hivatalos kiállítóhelyen, mint mondjuk a Műcsarnok vagy a Ludwig Múzeum. Sokkal jobban preferáltak a semmilyen kérdést, problémát, ellenvéleményt  fel nem vető kiállítások. Tehát ma is működik a régi szállóige: „elvtárs, ugye nem lesz ebből baj?”, csak most úgy mondjuk, hogy „polgártárs, ugye nem lesz ebből baj?”. Tehát jobb az érzékeny aktuális kérdéseinkkel nem foglalkozni, fejet homokba dugni, mert abból biztosan nem lesz baj.
– De a cenzúra önmaga generálja az érdeklődést valami iránt, nem?
– Igen, de ha nem volna Facebook, akkor nagyon nehezen tudnám eljuttatni a képeimet az emberekhez.
– Nagyon fontos kérdésem van: lehet-e, és ha igen, akkor kell-e punknak lenni ma? És ha kell, akkor hogyan? 
– Szerintem a punkság egy nagyon fontos és nagyon egészséges szellemi habitus, ami körülbelül azt jelenti, hogy minden iránt ugyanúgy vagyok kritikus, és megpróbálom cenzúra nélkül kinyilvánítani a véleményem. Mindez nagyon fontos, főleg egy olyan világban, ahol egyre több és egyre erősebb a cenzúra. Pontosabban nem is konkrétan a cenzúra, hanem a figyelemelvonás, ami olyan mértékben van jelen, hogy az emberek tulajdonképpen semmilyen értelmes dologról nem tudnak már beszélni.
– És mi a mai világban a punkság?
– Az, hogy kimondjuk azt, amit gondolunk, és ettől is jól érezzük magunkat, és megpróbáljuk megteremteni magunknak azt a szabadságot, amelyben jó és érdemes élni.
<figure><img src="/api/file/image/20230927mm1270.jpeg" alt="DrMáriás" width="5603" height="3735" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
– Nem nehéz versenyezni a valósággal az abszurdsági maratonon? 
– Bizony nem hálás feladat, mert néha csak kullog utána az ember. Ugyanakkor, ha megpróbál belőle valamit leképezni és megörökíteni, akkor fel kell kötnie a nadrágot. Rá kell ugyanis hangolódni arra a logikára, amely abból a több évtizedes, vagy több évszázados hagyományból táplálkozik, hogy miközben valamit mondunk, igazából nagyon másra gondolunk, és a sorok között olvasva kell kommunikálnunk a tabuk, azaz a politikai és történelmi utalások aknamezején.  
– Van még tétje, vagy bármi jelentősége az úgynevezett művészetnek? 
– Abszolút van. Mégpedig azért, mert, ha nem volna művészet, az emberek valószínűleg teljesen megőrülnének, hiszen nem lenne az a szelep, az a plusz dimenzió, amely kiemelhetné őket az anyagi valóságba való beszorultságból. Így inkább úgy fogalmaznék, hogy nincs semmi fontosabb a mai korban, mint a művészet. Hogy annak milyen tartalma van, s hogy mennyire segíti a szellemi gyógyulást és felszabadulást, arról sokat lehetne beszélgetni, hiszen van, aki a tájképeket szereti és Mozart zenéjét, mások pedig Banksy műveit és a thrash metalt. 
– Térjünk vissza még egy kicsit az éppen zajló kiállításhoz: hogyan állt össze “A dadaizmus győzelme elkerülhetetlen” című kiállítás anyaga? 
– Mivel a kiállítás nem hagyományos múzeumi körülmények között zajlik, én alkalmazkodtam a klasszikus pannók és állványok hagyományaihoz. Nyilván oda nem lehetett olyan képeket vinni, amelynek az esetleges megkárosulása vagy eltulajdonlása jelentős anyagi kárt okozna nekem. Ezért alapvetően nyomatok közül válogattam, méretben és tematikában pedig egy olyan anyagot állítottam össze, amely az utóbbi tíz év terméséből válogat. Van benne történelmi szereplő, kortárs szereplő, Marx, Zelenszkij, Orbán Viktor, Schmidt Mária, és elsősorban mai világunk abszurd helyzeteit mutatja be, amely abból a dadaista történelmi kontextusból fakad, amelyben élünk.
– Közel tíz éve <a href="https://hvg.hu/kultura/20140103_drmarias_interju" target="_blank" rel="noopener">egy hvg-interjúban</a> azt nevezte meg pozitívumként Magyarország kapcsán, hogy nincs háború, és előbb-utóbb “ki fog tavaszodni”. Ezt még most is így látja?
– Fegyveres háború itthon továbbra sincs, de sajnos a szomszédban igen, amely komoly gazdasági és mindenekelőtt mentális hatást gyakorol mindannyiunkra. Egyszer pedig biztos kitavaszodik még, hiszen most például az ősz következik, ami kissé aggasztó, és biztosan rontani fogja a depresszióra hajlamos emberek kedvét. De van egy jó hírem: még mindig látogatható a Széchenyi fürdő, amely a világ egyik legjobb helyeként átmeneti menedéket nyújthat mindenki számára, aki ki szeretne kapcsolódni. De tréfát félretéve: egyre nehezebb az embernek megőriznie azt a békés, autonóm világát, amelyen belül mozogva még jól érzi magát, és látja értelmét a dolgoknak. Egyre több helyre szivárog be ugyanis az agresszivitás, a kirekesztés, az egyoldalú gondolkodás, a butaság és a hazugság.
– És ki lehet ebből keveredni?
– Nem tehetünk mást, minthogy megpróbálunk javítani bizonyos módon, saját eszközeinkkel a helyzeten. Én legalábbis ezzel a jóhiszeműséggel vágok neki mindegy egyes képemnek.
<figure><img src="/api/file/image/20230927mm1277.jpeg" alt="DrMáriás" width="4889" height="3259" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
– És a zenéinek?
– A zenéimnek is ugyanígy. Egy hónap múlva jelenik meg az új lemez, amelynek a záró munkálatai zajlanak éppen. Szóval 5 év után újabb Tudósok lemezzel jelentkezünk, aminek az a címe, hogy „Himnikus idők himnuszai”, amely csodálatosan szép himnuszokat fog tartalmazni, amelyeknek élményvilága a mai kor fő tematikáiból merít és építkezik. Mindez egy képzőművészeti albummal együtt fog megjelenni, egy komoly, 300 oldalas kiadvánnyal, amelyben a legújabb festményeim fognak szerepelni – mindegyik mellett saját szöveggel, vagy értelmezéssel.
– Gondolom lesz lemezbemutató is. 
– Lesz, méghozzá november 4-én az A38 hajón, és reméljük, hogy egy olyan nagyszabású katartikus közös élmény lesz, amely felszabadít minket minden lelki beszorultságunkból. 
– Sikerülhet ez a küldetés? 
– Szeretnék hinni ebben. Ebben hittünk ugyanis a kezdetektől fogva. De én azt mondom, hogy ez egy hullámzó dolog, ez is egyfajta harc. Az ember néha felszabadítja magát, másnap viszont olyan hírek érik, ahol ismét bezártságot és megoldhatatlanságot tapasztal. Azonban, ha nem harcolunk a feszabadultságunkért, az nem fog bekövetkezni magától. Én úgy gondolom, hogy nagyon fontos foglalkoznunk a lelki egészségünkkel, önmagunkkal, és hogy egymást bíztassuk abban, hogy igenis lehetünk felszabadultak, és érezhetjük jól magunkat.

A mai gyerekek szinte mindent tudnak a pornográfiáról, ezért abszurd azt követelni, hogy zárjanak be egy kiállítást, a közönség mindenhol fontos, punknak lenni pedig nemcsak egészséges, de szükséges habitus – véli a kortárs magyar festészet egyik legismertebb művésze, drMáriás, akinek Havanna lakótelepi kiállítását betiltaná egy helyi kormánypárti politikus. 

A mai gyerekek szinte mindent tudnak a pornográfiáról, ezért abszurd azt követelni, hogy zárjanak be egy kiállítást– véli a kortárs magyar festészet egyik legismertebb művésze, drMáriás, akinek Havanna lakótelepi kiállítását betiltaná egy helyi politikus.

drMáriás: A punkság egy nagyon egészséges és fontos szellemi habitus

Amikor énekesként az első koncertemet próbálom felidézni, rögtön a Titanic nyitójelenete ugrik be, amikor a főhősnő igencsak megöregedett énje meséli el a történetét. 14 éve volt, és mintha egy teljesen más élet emlékeit hívnám elő.
Mi anno a psychobilly szerelmesei voltunk, aminek itthon a popularitását és a színtér méretét úgy lehet a legjobban leírni, hogy nem csak név szerint tudtuk megnevezni a rendszeres koncertlátogatókat, hanem a legtöbbnek még a címét is tudtuk. Sikerült úgy beleválasztanunk a műfajba, hogy még az underground rock ’n’ roll berkein belül is néha magyarázatra szorult, hogy mi fán terem ez a szubkultúra. „Szhájkóó-miiii?!?” – hangzott rendszeresen a kérdés, de mi nyilván imádtuk ezt. A világ összes természetellenes hajszíne megfordult ez időben a fejemen, és a legnagyobb természetességgel kombináltuk a pin-up, a punk és a horror stílusjegyeit. Creeper cipő nélkül pedig élni sem volt érdemes. Tim Burton büszke lett volna ránk. Nagyon kilógtunk a sorból, mindezt egy olyan időszakban, amikor még az individualitást kevésbé ünnepelték a népek. Ennek köszönhetően még külföldön is ezer méterről kiszúrtuk egymást, és biccentéssel konstatáltuk, hogy „Billy? Billy.”
A legelső koncertünk is ilyen családias környezetben zajlott. Dürer Kert, kisterem, lehetett talán 50-60 ember (de simán lehet, hogy csak így éltem meg, és igazából huszan se voltak), mindenki ismert mindenkit. Persze abban a szituációban a kisterem egyáltalán nem tűnt kicsinek, sokkal inkább egy hodálynak éreztem. Kristálytisztán emlékszem, hogy a nagybőgősünknek az volt élete legeslegelső koncertje. Előtte sosem láttam rajta, hogy bármi kizökkentené a nyugalmából, itt viszont nem voltam arról meggyőződve, hogy nem fordul-e pillanatokon belül sarkon. Így bekapcsolt nálam a túlélő ösztön, hiszen nyúlbélából csak egy fér meg egy zenekarban, és teljesen jogtalan és alaptalan önbizalommal léptem a színpadra – pedig az égvilágon semmihez sem értettem, ami ezt indokolttá tette volna. 
A régi Dürer sajnos már nem létezik, mint ahogy a fűzők sem, amikkel szemrebbenés nélkül bulizni indultunk. A zenekar viszont igen. Persze nem ragadt a múltban, ahogy én sem, de imádom a történetünk eredetét.
Radnóti Zsuzsa énekesnő, a The Hellfreaks nevű hardcore/punk zenekar frontembere.
(Kiemelt kép: Radnóti Zsuzsa / Fotó: Merész Márton/Énbudpestem)

Radnóti Zsuzsa: Egy olyan időszakban lógtunk ki a sorból, ahol az individualizmust még kevésbé ünnepelték

Radnóti Zsuzsa: Olyan időszakban lógtunk ki a sorból, amikor az individualizmust még kevésbé ünnepelték

– Amennyire tudom, ön kacérkodott a színészkedéssel, ám mégis a diplomácia felé terelte az élet. De mégsem kerülte el a filmes világ. Hogyan jutott a közel-keleti diplomáciától Arnold Schwarzeneggerig?
– Jó sztori ez, mert éppen elég hosszú és eléggé egyenes út. Valóban, már gyerekkoromban nagyon érdeklődtem a filmek iránt, aminek a legjobb példája, hogy nagyon sokszor statisztáltam. Gimnáziumban komoly filmklubokat csináltunk a Fazekasban – szóval a film végig kísért engem, ami miatt persze meg is fordult a fejemben, hogy érettségi után tényleg a színészet felé fordulok. Végül ennél praktikusabb irányt vettem a diplomácia felé, ami nem kevésbé érdekelt, hiszen mindig is vonzott a történelem, a földrajz és a politika világa. Néhány barátom által megtudtam, hogy létezik diplomáciai akadémia, ahová jelentkeztem, onnan pedig egyenes volt az út. Külügyi ösztöndíjat kaptam, de keményen meghatározták, hogy milyen irányba kell menni – így jött képbe nálam az arab világ.
– Milyen évben járunk ekkor?
– Ez 1975 és 1980 között volt Moszkvában. Innentől számítva gyakorlatilag kerek negyven évet töltöttem a diplomáciában.
– Filmeket azért közben is nézett, ha jól sejtem. 
– Hogyne, természetesen. Sőt, a külügyi pályafutásom utolsó külszolgálata 2007-2012 között Los Angelesben volt. Ott pedig, ahogy mondani szokás, a téma az utcán hevert. Néha szó szerint, ha a hollywoodi hírességek sétányára gondolunk. És ami állandóan szembejött velem, az a végtelen számú magyar vonatkozás, ami Hollywoodot átszövi.
<figure><img src="/api/file/image/20230920mm1235.jpeg" alt="Bokor" width="5505" height="3670" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
– Létre is hozta a Magyar Hollywood Tanács civil szervezetet. 
– Amikor 2015-ben a Külügyben letettem a lantot, egyre inkább a hollywoodi magyarok kezdtek foglalkoztatni. Eleinte hobbi szinten, később azonban arra gondoltam, hogy ez egy sokkal izgalmasabb és fontosabb téma annál, hogy csak hobbi maradjon. Akkor már megírtam az Én Hollywoodom című könyvet, 2016-ban pedig létrehoztam az egyesületet, a Magyar Hollywood Tanácsot.
– Mit kell tudni erről?
– Hogy egy számomra is meglepően izgalmas, egyre jobban működő, egyre ismertebb társadalmi szervezet, amely mára nagyjából ötven településen van jelen. Ez azért fontos, mert nem csupán egy levegőben lógó szervezetről van szó, hanem olyasvalamiről, ami sajátos kapcsolatot alakított ki olyan településekkel, ahonnan híres hollywoodiak, vagy azok felmenői származnak.
– De mit tud tenni egy ilyen szervezet a gyakorlatban?
– Például elmegyünk ezekre a településekre, filmes alkotótáborokat, megemlékezéseket szervezünk, emléktáblákat állítunk, fiatal filmes alkotókra koncentrálunk, illetve közösségfejlesztést végzünk. Ugyanis számtalan kistelepülésen nem is tudtak arról, hogy ott született, vagy onnan származik valamelyik híres színész.
– Ha jól tudom épp egy filmfesztiválra indul.
– Igen, az Adolph Zukor Nemzetközi Filmfesztiválra, Mátészalkára. A fesztivál azért van ott, mert bár Adolph Zukor Ricsén született, de Mátészalkán tanult, és itt is található a világ egyetlen róla elnevezett filmszínház. Mátészalkának egyébként is erős a filmes kötődése, hiszen innen származik Tony Curtis, azaz Schwartz Bernát apja, Schwartz Manó is. Adolph Zukor ráadásul idén született 150 éve, így a fesztivál egyfajta tribute is a számára. Az egésznek a különlegessége pedig, hogy idén először nevezhetett egy speciális korosztály: a 12-18 évesek. Az érdeklődés pedig elég nagy, a szakmai zsűri pedig impozáns: Szász Attila, Gryllus Dorka, Hargitai László, és így tovább.  
<figure><img src="/api/file/image/20230920mm1237.jpeg" alt="Bokor" width="4492" height="2995" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
– Mennyire követi a hollywoodi blockbustereket?
– Követem őket, és azért érdekelnek nagyon, mert 2007-ben, még főkonzulként jelenlétemben írták alá azt a szerződést, aminek eredményeként Európa legmodernebb és második legnagyobb filmstúdióját nyitották meg Rákospalotán, a Raleigh Studio Budapestet. Az utóbbi 5-10 évben pedig itt forog rengeteg nagy amerikai film, tehát ilyen módon közvetlen érintettség miatt is követem ezeket a filmeket. De persze ettől függetlenül is érdekelnek az új sikerfilmek.
– Elképesztő mértékben árasztották el a mozikat a franchise-filmek, a rebootok és újragondolások és képregényfilmek. Ön szerint miért tűntek el a Hollywoodból az eredeti alkotások? Pláne úgy, hogy a Barbie és az Oppenheimer épp taroltak a pénztárakban – noha utóbbi szintén könyvadaptáció.
– Mint minden, ez is a kereslet-kínálat alapján alakul. Sokszor látjuk, és talán egyre gyakrabban, hogy nagyon sok művészeti ág van sodrásban, mégpedig az alapján, hogy mit vár el tőle a közönség. Egyre több szenny jelenik meg mindenhol (elnézést a kifejezésért), mert erre vágynak az emberek, így egyre több olyan film jelenik meg, amely kiesik abból a kategóriából, amit hagyományosan filmművészetnek neveztünk. Kérdés persze, hogy mit tekintünk művész-kategóriának.
– Hollywood leállt, tart a forgatókönyvírók és színészek sztrájkja, elég zűrös a helyzet. Ön szerint meddig fog tartani és hogyan fog végződni a dolog?
– Valóban a legaktuálisabb kérdés most az, hogy hová tovább, Hollywood! Hogy meddig fog a sztrájk tartani. Ez csak attól függ, hogy a stúdiók mennyit fognak engedni. Hosszútávon ők ráérnek, mert bár leginkább a nagy színészeket látjuk, ők nagyjából a szakszervezet tíz százalékát teszik ki. A többi színész viszont tényleg a mindennapi filmes munkából fizeti a rezsit és az egészségügyi biztosítását. És nagyon sok mindent kell tisztázni, hiszen ott a mesterséges intelligencia és a streaming kérdése is, amelyeknek egyre nagyobb szerepe lesz a filmiparban. Mert bármekkora sikere is van az ön által említett Barbie-nak, vagy az Oppenheimernek - különösen a fiatalok körében  -, egyre kevesebb a mozilátogató. Annál többet látjuk azonban, hogy az emberek telefonokról, tabletekről és laptopokról nézik a filmeket.
– Megszűnt a moziélmény varázsa?
– Én azt hiszem, hogy igen. Legalábbis az a varázs biztosan, amit én éreztem az 1970-es években, amikor beslisszoltam a siófoki filmszínházba megnézni a Szelíd motorosokat. Állandóan telt ház volt akkoriban ezen a filmen. Ma már ez biztosan nincs így. Persze lehet, hogy a premieren telt ház van, de hogy után csak lézengenek az emberek a moziban, az biztos. És ezt a kényelmet követi Hollywood, erre a keresletre ad kínálatot. De ez szinte ugyanaz a kérdés, minthogy valószínűleg újságíróként ön sem vesz már nagyon nyomtatott sajtót a kezébe.
<figure><img src="/api/file/image/20230920mm1238.jpeg" alt="Bokor" width="4837" height="2721" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
– De nem lesznek ettől klisések a filmek? 
– Dehogynem, és a sztrájkoló forgatókönyvírók egyik legnagyobb aggálya a mesterséges intelligenciával íratott forgatókönyvek, amik természetükből fakadóan csak klisések lehetnek.  
– Erre mondta Steven Soderbergh, hogy azért nem tart az MI-től, mert nincs igazi élettapasztalata és soha nem volt másnapos. 
– És milyen igaza van. Ezzel együtt biztosan lesznek olyan filmek, amiknek a forgatókönyveit MI-vel íratják majd, de ezek azoknak a filmeknek és sorozatoknak a továbbfejlesztett verziói lesznek, amiket már most különböző mérések, tesztvetítések és szűrők alapján írnak. Ettől még nem hiszem, hogy emiatt össze fog omlani a világ, de abban szinte biztos vagyok, hogy az olló még nagyobbra fog nyílni és egyre kevesebb értéket képviselő film fog születni, viszont egyre több olyan lesz, amely az egyszerű igényeket fogja kiszolgálni.
– Ezért hívjuk filmiparnak a filmipart?  
– Nézze, ebben a dologban sincs semmi újdonság, hiszen maga Adolph Zukor, a Paramount Pictures, és lényegében Hollywood alapítója maga mondta azt 1912-ben, hogy őt elsősorban a film üzleti sikere érdekli, nem pedig maga a film.
– Beszéltünk arról, hogy rengeteg blockbustert forgatnak Magyarországon, aminek egyik praktikus oka, hogy óriási adókedvezményekkel forgathatnak itt. Mindez Andy Vajna alatt indult meg látványosan. Ön mit gondol a Vajna-korszakról?
– Én nem hiszek abban, hogy egyetlen személyhez kössünk egy komplett korszakot, ahogy abban sem, hogy összehasonlítsunk korábbi, illetve jelenlegi potentátokat. Andy Vajna azonban vitathatatlanul komolyan fel akarta virágoztatni és megreformálni a magyar filmipart, ami részben sikerült is neki.
– Például mi sikerült?
– Például bevezette a forgatókönyvek fejlesztését. Ez azért fontos dolog, mert addig mindenki azt hitte, hogy bárki tud forgatókönyvet írni, miközben ez nyilvánvalóan nincs így, hiszen ez egy szakma. És sehol a világon nincs olyan, hogy valaki megír egy forgatókönyvet, azt odaadja a rendezőnek, aki pedig ezt leforgatja. A másik, ami fontos volt (bár ehhez kellett kormányzati szándék is) a filmtörvény megalkotása. A jogszabály jó „csalétek” a külföldi produkciók számára, hogy itt forgassák le a filmeket Magyarországon. Ezek mind-mind olyan újítások voltak, amiknek köszönhetően itthon foroghatott a Dűnétől elkezdve számos óriási film. Jelenleg egyébként közvetlenül körülbelül húszezer embert érint Magyarországon az amerikai sztrájk. Hogy mindaz, amit Vajna elindított, valóban jó-e, különösen a magyar filmek vonatkozásában, annak megítéléséhez azt hiszem, hogy nem telt még el elég idő.
– Valami nagyon vonzza Hollywoodot Budapestben, hiszen látványosan sokszor emlegetik és szerepeltetik helyszínként a Grand Budapest Hoteltől a Bosszúállókig. Mi ennek az oka?
– Az adókedvezményeken kívül leginkább azért szereti Hollywood Budapestet, mert Budapest tulajdonképpen minden filmszerepre alkalmas. Itt még mindig vannak lőtt falú épületek, lehet forgatni monarchikus körülmények között, második világháborús eredeti díszletben, de Budapest bármikor el tudja játszani Párizst, Berlint, vagy éppen Moszkvát. De mindemellett ott van az is, hogy Hollywoodba azért csak beleégették magukat a magyarok, hiszen mi magunk csak ötszáz olyan hollywoodi emberrel foglalkozunk, akik magyar kötődésűek. Ne felejtsük el ugyanis, hogy a Paramountot, a 20th Century Fox-ot magyar alapította, az MGM-ben és az Universalban is dolgoztak magyarok: Lichtmann Sándortól Paszternák Józsefig. Emellett 59 olyan Oscar-díj van, ami valamilyen módon magyarokhoz kötődik. Rengeteg színész, sminkmester, díszlettervező állatidomár dolgozott a tengerentúli filmiparban – szóval valaha Magyarország Hollywoodba ment, ma pedig Hollywood jön Magyarországra.

Itt még mindig vannak lőtt falú épületek, lehet forgatni monarchikus körülmények között, második világháborús eredeti díszletben, de Budapest bármikor el tudja játszani Párizst, Berlint, vagy éppen Moszkvát. Az adókedvezményen kívül ez vonzza a magyar fővárosba a filmeseket - mondja Bokor Balázs, aki negyven évet töltött a diplomácia világában, pályafutását végig kísérték a filmek. Egyesülete, a Magyar Hollywood Tanács, közel ötszáz magyar kötődésű hollywoodi filmessel foglalkozik.

Budapest bármikor el tudja játszani Párizst, Berlint, vagy éppen Moszkvát. Az adókedvezményen kívül ez vonzza ide a filmeseket - mondja Bokor Balázs, a Magyar Hollywood Tanács elnöke.

Bokor Balázs: Budapestet azért szereti Hollywood, mert minden filmszerepre alkalmas

– Szépen összegyűltek megint a fekete ruhás, tetovált emberek.
– Azt a karodon Borbás Robi csinálta?
– Igen, interjú közben.
– Múltkor, ott volt, amikor a Dürerben játszottunk. Valahogy megsérült a válla, én meg félrészegen rángattam, hogy jó lesz ez Robi, csak aludj rá egyet. Remélem, hogy nem tört ezzel derékba egy karrier.
– Régóta ismeritek egymást?
– Persze, együtt zenéltünk, amikor ő még dobolt.
– Vissza is térünk majd a zenére, viszont kezdjük talán ott, hogy 2010-ben kerültél be az Ötkertbe, mint poharas. Egy akkori zenészgyereknek milyen ambíciók mentén került képbe ez a meló?
– Eleinte rajztanár szerettem volna lenni, jelentkeztem is az ELTE-re, előtte pedig emeltszinten érettségiztem művtöriből. Nagyon érdekelt az alkalmazott grafika, nyilván a tetoválások, illetve megvolt már a The Last Charge is, amelyben most is zenélek. A zenekar akkori egyik énekese, Ibolya Máté pedig ott dolgozott az Ötkertben poharasként. Én pedig mondtam neki, jó lenne valami meló a nyárra, így ez lett tulajdonképpen az első munkahelyem. Le is húztam ott két évet poharasként, aztán mosogattam, majd barback lettem – szóval szépen haladtam előre a ranglétrán. Közben persze rá is jöttem, hogy bőven lehet ebben még fejlődni, sok lehetőség van, éjszakai bagolyként pedig vonzott is ez az egész közeg. Emiatt elmentem egy mixerképzésre, de végül nem fejeztem be.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy megismerkedtem a Boutiq'Barral, és láttam, hogy mekkora szintbeli különbségek vannak az akkori átlag mixerkultúrában.
– Ez most is megvan?
<figure><img src="/api/file/image/20230913mm1005-maasolat.png" alt="Pap" width="3000" height="2000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
– Most már azért nincsenek akkora különbségek, de a Boutiq'Bar akkor annyira újszerű volt azzal, hogy hitelesen nyúltak vissza a klasszikus koktélkultúrához és azt adták tovább, ami addig itthon nem volt. Úgy mondanám inkább, hogy akkor volt a Boutiq'Bar és volt minden más, mert valami olyasmit hoztak, ami addig valamiért nem érkezett meg Magyarországra.
– Úgy érted, hogy addig a bárok legtöbbje inkább a 80-as évek végi VHS-kazetta szagú, kacskaringós szívószállal koktélt szolgáló helyek hagyományait vitte tovább, ahol Zámbó Jimmy szólt?
– Ezt a megfogalmazást így még nem hallottam, de használni fogom, mert elég pontos. Igen, ilyesmi volt a helyzet, noha hozzátartozik, hogy nagyon sokan voltak, akik igyekeztek minél nívósabb bárokat csinálni. De valahogy nálunk ez mindig így volt, valahogy minden mindig egy kicsit később jut el hozzánk.
– Nem lehet, hogy mindenki biztonsági játékot játszik, és nem meri nem kiszolgálni az addig megszokott fogyasztói igényeket?
– Ez biztos, hogy így van, de ezért lehet az is, hogy hiába vannak most már nagyon jó koktélbárjaink, egy várossal odébb olyan lemaradásban vagyunk, mintha nem létezne internet. Viszont ez egy sokrétű dolog, csupán egy része annak, hogy azt, ami egyszer már bevált, azt folytatjuk. Ennél nagyobb baj szerintem, hogy egyszerűen nincs rálátás arra, ami a fejlettebb országokban van, így sokaknak egyszerűen fogalma sincs arról, hogy mi történik, vagy ha van is, azt olyan megfoghatatlan dolognak tartják, hogy meg se fordul a fejükben, hogy ide hozzák. Pedig megfelelő szakemberekkel simán el lehetne érni ugyanazt a szintet. Itt viszont már bejön az is a képletbe, hogy a tulajdonosokat annyira már nem biztos, hogy érdekli ez az egész, hogy annyival többet fizessenek a szakemberekért.
– Zenész ember vagy, ráadásul egy metal core bandában, akkoriban is már aktívan zenéltél. Az ember azt gondolná, hogy az a fajta pedantéria, ami egy bár irányításához kell, nem fér össze azzal, amit egy metal-zenész életvitele feltételez. 
– Ezt leginkább azok gondolhatják így, akik egyik világot sem ismerik. Nyilván kell a fegyelmezettség a bárban, de (hogy én is kicsit sztereotip legyek) mégsem egy irodában dolgozom egy faszkalap főnökkel, aki reggel nyolctól délután négyig rágja az életem azzal, hogy miért nincs rajtam céges ing. Szóval van ebben a szakmában egy olyan fajta lazaság, ami vonzhatja a hozzám hasonlókat. Másrészt pedig az olyanokról, mint mi, akik itt ülünk széttetoválva, fekete ruhában, szeretjük a metal zenét és a dark elektronikát, sokakban automatikusan olyan kép alakul ki, ami egyébként tökre nem igaz. Az emberek azt gondolják, hogy az ilyen szubkulturális arcok csak a sajátjaik között érzik jól magukat, biztos, hogy nem fognak olyan munkát végezni, ahol emberekkel kell foglalkozni. De természetesen ez egyáltalán nincs így. Én szeretek magamra sokrétű emberként tekinteni, akkor érzem jól magam, ha sok dologban vehetek részt, és egyáltalán nem érzek ellentmondást abban, hogy bárokban dolgozom, közben zenélek és parfümökkel is foglalkozom.
– Na, akkor válaszoljuk meg a kérdést: hogy kerül a csizma az asztalra, és hogyan kerül a parfüm a koktélra? Merthogy én még úgy tanultam, hogy mindennek fogyaszthatónak kell lennie, ami a koktélba kerül.
– A parfüm sehogy nem kerül bele a koktélba, mert nem parfümös koktélt iszol akkor, amikor én parfümös koktélt készítek neked. De talán ezt a kérdést onnan érdemes megfognom, hogy engem mindig érdekelt, hogy mitől olyan erősek az illatemlékeim, ugyanis a mai napig emlékszem az első parfümöm illatára. És amikor már bartenderként dolgoztam a Trafiq nevű helyen, akkor elhatároztam, hogy én biztos, hogy a saját koktéljaimat nem az éppen aktuális trendek szerint fogom megcsinálni. És mivel már akkor érdekeltek a parfümök, világos volt, hogy lényegében a parfüm is alkohol, ami alapanyagokból készül. Gyakorlatilag egy koktélról beszélünk, amit így is szoktak hívni a parfümőrök, vagy juice-nak nevezik. Úgyhogy kitaláltam, hogy elkezdek a parfümök összetevői alapján alapanyagokat keresni a koktélokhoz, amiket akkor baromi nehéz volt beszerezni, és még ma sem annyira könnyű.
– Mint például?
– Mint például a virágvizek, az oud, a vetiver, a pacsuli, ilyesmik. Ezek mind olyan összetevők, amik az embert már-már a parfümre emlékeztetik. Később aztán találkoztam az olyan összetevőkkel, mint a vörösszantálfa, a tömjén, vagy a palo santo, amiket elkezdtem begyűjteni és utánajárni annak, hogy lehet ezeket ihatóvá tenni. Vagyis a parfüm úgy kerül össze a koktéllal, hogy olyan összetevőket kezdtem használni koktélokhoz, amik azelőtt inkább csak parfüm-specifikus alapanyagok voltak. Pedig ezek ugyanúgy fűszerek, virágok, vagy fák, amik ízesítésre, vagy akár fogyasztásra is alkalmasak. Gondolj bele, hogy a fahéj is gyakorlatilag egy fa héja, ami fogyasztható. Akkor miért ne lehetne ugyanezt megtenni egy palo santóval? Nyilván van egy csomó olyan alapanyag, ami fogyasztásra nem alkalmas, de ma már ezekre is olyan technológia van, ami által legalább egy extraktot találhatsz belőle.
 – És mit szóltak ehhez a kollégáid?
– Leginkább jópofának tartották, de nem igazán vették komolyan, amíg az Urban Tiger itallapjának elkészítéséig el nem jutottam, ahova már kifejezetten parfümök inspirálta koktélokat állítottam össze. Végül ez a meló nem jött össze, és akkor úgy is voltam vele, hogy kiszállok a vendéglátásból és inkább kaszkadőrnek állok.
– Erős váltásnak tűnik.
– Az is lett volna, de végül a Gianniék megnyitották a La Fabbricát, ahol azt mondták, hogy azt csinálok, amit akarok.
– És így is lett?
– Így, én tervezhettem meg a bárt, ami egy klasszikusabb, patikus hatású pult lett, ahol már megjelent egy olyan italom, ami Number Red néven került fel az itallapra. Ez pedig úgy nézett ki, hogy megkaptál egy felcímkézett parfümös üveget, benne a koktéllal, ki tudtad fújni, meg tudtad illatolni, majd egy kézzel faragott jégdarabra ráöntve meg lehetett inni.
– És mi volt ebben a koktélban?
­– Unicum Riserva, kókuszvíz, geránium kivonat, amit a parfümkészítésben nagyon sokat használnak, de volt benne saját virágkivonatom, meg vörösszantálfa is, illetve egy nagyon aromatikus, illatos citrus mix.
– És ez már látható eredmény volt?
– Sőt, érezhető, ha fogalmazhatok így. Mert amikor meglátogatott Lipovszky Csenge, aki Magyarország egyedüli illatesztétája, és elismerően szólt az ötleteimről, az addig jópofának tartott, kicsit lenézett, vagy humbugnak tartott módszeremet hirtelen komolyan vették.
– Újszerű dolog volt ez?
– Igen, sőt, olyannyira, hogy közben a berlini bar conventen, ahol a legjobb szakemberek jönnek össze bemutatni a legújabb trendeket, kihozták az első olyan modern likőröket, amik parfümös alapanyagokkal készültek. Sőt, megjelent egy flavor blaster nevű eszköz, amivel illatbuborékot lehetett fújni az italra. Ezzel pedig mi is kísérleteztünk a La Fabbricában, de nem volt hozzá megfelelő eszközünk, hogy a buborékot megtartsuk addig, amíg az eljut a vendéghez az asztalra.
<figure><img src="/api/file/image/20230914mm1007.jpeg" alt="Pap" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– És nem volt szar érzés, hogy itthon csinálsz valamit, ami Berlinben épp slágerré válik?
– Dehogynem. De azt hiszem, erre mondják, hogy rosszkor voltam rossz helyen, és el is ment egy kicsit akkor a kedvem megint az egésztől. De aztán láttam, hogy a külföldi trendek hatására itthon is egyre népszerűbbé kezd válni ez az irányzat, akkor közbeszólt az egóm, hogy jobban meg kellene jeleníteni magam. Meg persze ott volt a barátnőm végig mögöttem, aki támogatott és noszogatott. Úgyhogy felkerestem az itthoni niche parfümériákat teljesen függetlenül, hogy hajlandóak-e velem dolgozni.
– Sikerült?
– Méghozzá annyira, hogy a Neroli, akik azt mondták, hogy alapvetően nem dolgoznak együtt senkivel, annyira tetszettek nekik az ötleteim, hogy azt mondták, csináljunk együtt valamit. Ráadásul az egyik kedvenc márkám, az Orto Parisi öt általam választott illatát dolgozhattam fel, és reprodukálhattam koktélként, aminek az első tematikus estjére két nap alatt elfogyott az összes hely. Sőt, a másodikra is. Utána szinte folyamatosan jöttek a felkérések. És úgy néz ki, hogy idén lesz egy harmadik tematikus est is.
– Tehát egy kis noszogatás hozta el a sikert.
– Igen. Azóta feleségül is vettem a barátnőmet.
 
Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem

Az éjszakában legalább annyiféleképpen lehet részt venni, ahány parfümmel találkozhat az ember. Pap Márk a Gin Corner, a Bazaar és az Uno Mas bárjait menedzseli, mindezt rögtön két fronton, mixerként és zenészként is űzi, ráadásul a koktélművészet egy speciális műfaját elsőként műveli itthon. Valóban lehet parfümből koktélt keverni? Hogyan lesz metálzenészből bártender? 

Pap Márk a Gin Corner, a Bazaar és az Uno Mas bárjait menedzseli, metálzenész, aki a koktélművészet egy speciális műfaját elsőként műveli itthon. Valóban lehet parfümből koktélt keverni? Hogyan lesz metálzenészből bártender?

Pap Márk: Mindig érdekelt, hogy mitől olyan erősek az illatemlékeim

– Mit főzünk? Főzünk! Dehogy főzünk, te főzöl.
– Vicces, mert ez tényleg mindig úgy kezdődik, ha főzés van nálam, hogy nekiállunk közösen főzni, a vége pedig mindig az, hogy én főzök. Most egyébként egy fotózáshoz főzök, amihez
<blockquote>
Petri György receptjeit fogom elkészíteni. Méghozzá a kézzel írott receptjei alapján, amiket megkaptam.
</blockquote>
Történetesen ez most egy pacal lesz, zöldséggel. Ő „egytál ételnek” nevezi, de szerintem valami csorbához hasonló cucc lesz.
– Ezeket a recepteket Petri maga szedhette össze?
– Szerintem igen. Némelyik recept megvan kézzel és géppel írva is, szóval szerintem az lehetett, hogy ahol talált valami receptet, azt feljegyezte, leírta és kiegészítette. A pacalon kívül pedig egy szarvaskrém levest főzök még tőle, ami nagyon izgalmas, mert rommá kell főznöm a szarvast – szintén egy csomó zöldséggel –, és le kell turmixolnom. Nem tudom, milyenek lesznek, mert életemben nem csináltam még ilyet, de szeretem a kihívásokat.
– Pontosan követed a receptet?
– Picit finomítok rajta, kicsit átírom, hogy az újságban fotózható formában tudjon megjelenni, hiszen a recept szerint a pacalt meg kell főzni, beletenni a zöldséget, és kész. De Petri nyilván nem is fotózáshoz gyűjtötte a recepteket.
– És mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy séf ne mondhassa azt, hogy ilyet még életemben nem főztem?
– Hát a világ összes ételét biztos nem fogja soha senki megfőzni, de inkább azt mondom, hogy sok időnek. Biztos, hogy rengeteg olyan ételt tudnál mondani, amit még soha nem főztem.
<figure><img src="/api/file/image/20230911mm0910.jpeg" alt="Bereznay" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Honnan szerzed az új recepteket?
– Nagyon szeretek új dolgokat kipróbálni, sokat inspirálódom a barátaimtól. Szerencsére sok séf barátom, ismerősöm és kollégám van, akiktől, ha látok vagy hallok valamit, azt szívesen kipróbálom.
– Tehát akkor Bereznay Tamás nem bújja a netet receptekért? 
– Egyáltalán nem vagyok az a neten recepteket keresgélő alkat, sőt állítom neked, hogy életemben nem főztem semmit, amit a neten találtam volna. De még inspirálódni sem szeretek a blogokon, Instagramon vagy Pinteresten lévő receptekből, mert tudom, hogy mindegyik lopás. Főleg itthon, bár nem akarok megbántani senkit, noha szívesen megtenném néha.
– De valahonnan csak szerzel recepteket.
<blockquote>
– Igen, enni szoktam. Ha pedig eszem valamit, arról tulajdonképpen tudom, hogyan készült, hiszen jó régóta főzök. Ha pedig ízlik, akkor megjegyzem, hogy mi volt benne, és azt készítem el újra, azt egészítem ki. Közben van amúgy barnacukor a kávéba, ha kértek.
</blockquote>
– Nem fog érte megróni a kávérendőrség, ha teszek bele?
– Bezártam az ajtót, majd hátul kimenekülünk, ha jönnek.
– Szóval csak eszel és abból merítesz?
– Igen, meg eszembe jutnak olyan dolgok, hogy milyen lehet együtt ez meg az az alapanyag, amiket kipróbálok. Ha pedig bejön, akkor megtartom. De nekem bőven elég inspiráció az ételhez, ha kimegyek a piacra.
– Csak mert a nagy séfek legendáriuma mindig a nagymama recepteskönyvétől indul.
– Az nekem is megvan. Itt a falon például, amit látsz, az konkrétan a nagymamám egyik kézzel írott süteményes receptje. Ez egy Non plus ultra nevű karácsonyi sütemény, amit olyan kurva macerás megcsinálni, hogy soha nem készítem el. De itt van, be van keretezve, és fontos, hogy itt legyen, hogy minden nap lássam.
<figure><img src="/api/file/image/20230911mm0914.jpeg" alt="Bereznay" width="5250" height="3500" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
 – Több helyen is említetted már, hogy milyen fontos volt neked a nagymama.
– Nem túlzok: egyetlen nap nem telik el, hogy ne gondolnék rá, vagy ne jönne szóba.
– Most is épp róla beszélünk.
– Igen. De tegnap is beszéltem róla, tegnapelőtt is, és emlékszem, hogy pénteken a pékségben is szóba jött, amikor láttam, hogy készítettek flódnit, és mondtam, hogy milyen zseniális volt a nagymamám flódnija, de azt is olyan ritkán szoktam csinálni.
– Olvastam, hogy az apai nagyszüleid a Hadik fölött laktak, anyud családja pedig majdnem szemben, te pedig rengeteg időt töltöttél a nagyszüleidnél. Jól képzelem, hogy a főzéssel való kapcsolatod lényegében a nagymama körül történő konyhai sündörgéssel kezdődött? 
– A sütéssel való kapcsolatom. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a Bartók Bélán ott a Hadik, vele szemben a Bartók 27 Általános Iskola, oda jártam suliba. A suli melletti házban laktam én a szüleimmel. A nagyanyámékhoz pedig azért jártam minden nap, mert a nagyapám gyakorlatilag megtiltotta, hogy az iskolában egyek, hiszen a nagymamám úgyis otthon főz, az ő unokája pedig nem fog az iskolában enni mindenféle szart. Emellett rengeteget jártunk a solymári telkünkre, ahol szintén állandóan ment a sütögetés, én pedig gyerekként nagyon megszerettem a sütést. De érdekes módon nagyon kevés étel van, ami a nagymamámhoz köt. Főzni anyum tudott jobban, a nagymuter inkább sütős asszony volt.
– De azért vannak első ízemlékek?
– Hogyne. Például a töltött csirke, amit nagyon szerettem. De csinált mindig szilvásgombócot, a gombócnak a tésztájából pedig mindig csinált nekem egy sós változatot is, éppen annyit, amennyit én megettem, mert senki más nem kért belőle. Ez egy ilyen paprikáscsirkés alapba rakott tészta volt, tulajdonképpen egy magyaros gnocci.
– Azért ez mégiscsak a hivatásod felé hajtott.
<blockquote>
– Persze, hát anyám szerint már hétévesen azzal vagánykodtam, hogy egyszer belőlem szakács lesz.
</blockquote>
– És így is lett. 
– Így. Elmentem vendéglátós suliba, onnan pedig rögtön dolgozni kezdtem, mint a barom. Az van ugyanis, hogy nagyon szeretek dolgozni. Sőt, inkább úgy mondom, hogy nagyon szeretek főzni, emiatt pedig állandóan főzök. Olyannyira, hogy ha nem dolgozom, akkor is olyan baráti összejöveteleket szervezünk, ahol együtt főzünk a haverokkal. Most lesz például egy utolsó nyári lecsófőzés, ahová elhívtam egy csomó barátom, Müller Pétertől Thuróczy Szabiig.
<blockquote>
De a Bérczesi Robinál is állandóan ez megy, ott is mindig főzök. Nagyon viccesek ezek egyébként, mert egy csomó zenész össze szokott ott gyűlni (Frenk, Baksa-Soós, Szűcs Krisztián, mit tudom én), és volt egy nagyon nagy élményem, hogy amíg én megfőztem a kaját a konyhában, ezek megírtak egy tök új dalt a Hiperkarmának, ami, azt hiszem, hogy fel is fog kerülni az új lemezükre. A Thúróczyval való főzések is megérnének egy külön sztorit...
</blockquote>
– Van olyan egyáltalán, hogy egy szakács nem főz?
– Szerintem nincs. Ott a családod, ott vannak a haverjaid, eleve része az emberek mindennapjainak a főzés. Szakácsként meg pláne mi mást csinálnál? 
– Talán az ember azt gondolná, hogy egy séfnek dukál egy olyan konyha, mint egy éttermben, ezért nem mindig lehet otthon rendesen főzni.
– Hogyne lehetne. Nézz körül. Tűzhely, sütő, hűtő, mosogató.
<figure><img src="/api/file/image/20230911mm0911.jpeg" alt="Bereznay" width="5507" height="3671" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Szóval az ilyesmi csupán sznob attitűd? 
– Persze. Hány millió ember főz szerinted éttermi körülmények között? Most voltunk Olaszországban, ahol több családnál is volt szerencsém enni, és garantálom, hogy nem voltak éttermi körülmények, de olyan ételek készültek, amilyet biztos, hogy nem kapsz sehol Budapesten. Főzni bárhol lehet. Ráadásul én mindig arra készülök, hogy főzni fogok.
– Ennyire a zsigereidben van?
<blockquote>
– Abszolút. Sőt, maga a vendéglátás van a véremben, és vendéglátás alatt azt értem, hogy nagyon szeretek embereket vendégül látni, mert jó érzéssel tölt el, ha látom azt az örömöt, amit az ételeimmel adok nekik. Én pedig különösen figyelek arra, hogy mindig jót adjak ezekből, mert egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy szar lecsót csináljak. Tudom, hogy kell elkészíteni, tudom, hogy mik a jó alapanyagok hozzá, így pedig nem tudom megengedni magamnak, hogy összebasszak egy lecsót. Szóval ha csak egy vajas kenyérrel is, de szeretem vendégül látni az embereket.
</blockquote>
Apropó, ott a kenyér a kedvenc pékségemből, mindjárt felvágjuk.
– Mondjuk egy vajas kenyérre rámennék. De ez neked tényleg ekkora öröm?
– Én nem tudok annál jobb érzést, mint amikor felidézik, hogy nálam ették a legjobb akármit. Ott van a közös barátunk, Kápi (Székely Péter – a szerk.), aki azt mondta, hogy a Pesti Disznóban ette élete legjobb hallevesét. Én olyan boldog voltam, amikor ezt mondta, hogy máig elönt az érzés. És minden esetben ez van.
<figure><img src="/api/file/image/20230911mm0915.jpeg" alt="Bereznay" width="6000" height="4000" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Na, akkor megfejelem neked, mert amikor még ettem húst, akkor a legjobb éttermi hamburgert tőled kaptam, a Pozsonyi úton. Tudod amúgy, hány étteremben dolgoztál?
– Nem olyan sokban, szerintem tíznél megáll. Eleve a Kárpátiának voltam a konyhafőnöke tíz évig, ami baromi hosszú idő.
– És szoktál ezen nosztalgiázni?
– A Kárpátián? Igen.
– Sokat változott a világ? 
– Nem is emiatt, hanem azért, mert 30 évesen lettem az ország második vagy harmadik legnívósabb éttermének a konyhafőnöke, ami baromi nagy dolog volt. Gondolj bele, hogy bekerülsz egy olyan közegbe, ahol 50 éves szakácsok vannak, akik 20 éve ott dolgoznak. Ott, ha gyenge vagy, reggelire esznek meg. Ezt úgy oldottam meg, hogy első nap beálltam a legnehezebb pályára úgy, hogy semmit nem ismertem abban a konyhában, így mindenki biztos volt benne, hogy félúton hazamegyek, de estére mégis ott álltam előttük, részükről pedig nem volt többet kérdés, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra. És én szeretem az ilyen pillanatokat.
<blockquote>
Szoktam mondani, hogy ez hasonló, mint a spártai katonák esete: ott vagyunk öten a konyhán és le kell győznünk 200 embert, akik elszántan jönnek. Ha pedig a nap végén mind a 200 elégedetten távozik, akkor győztünk.
</blockquote>
És nem, hogy 200 főt, volt, hogy délig megcsináltunk 500 embernek az ételt, délután még 500 embernek, és mivel a Sándor-palotának is mi készítettük akkoriban az ételt, még egy komplett spanyol delegációt is megetettünk egy ötfogásos vacsorával. Ez pedig csak úgy tudott működni, hogy egy legyőzhetetlen csapat volt a Kárpátiában. Szóval ezekre az időkre nagyon szeretek visszagondolni.
– Érintettük már ezt a kérdést, de a mostani gasztrotrendeket mennyire követed?
– Semennyire. Nem is tudom, mit jelent a gasztrotrend. De azt tudom, és bátran merem állítani, hogy az egyik első voltam, aki hamburgert szolgált fel étteremben Budapesten – a Leroy-on kívül. Aztán később mindenki hamburgert kezdett el felrakni az étlapra, mert menő lett hamburgert árulni, most pedig nem tudsz beülni egy étterembe, ahol ne lenne 72 órán át vadkovásszal kelesztett nápolyi stílusú pizza. És ugyanez van a különböző húsokkal vagy konyhákkal. Egy darabig mindenki mangalicából csinált mindent, iszonyú nagy sláger volt a mangalica, pedig biztos vagyok benne, hogy Budapesten egyedül a Huszár Krisztián tud jól mangalicát készíteni. De ez mindig így volt: jön valami okoskodó hülye, akitől hanyatt kell esni valamiért, az mond valamit, és onnantól kezdve mindenki azt eszi. Szerintem viszont ez szörnyen unalmas. Amúgy mik most a gasztrotrendek, komolyan?
– Nem tudom, de talán a farm to table.
– Mondjuk arra is nagyon kíváncsi lennék, hogy melyik farmról szerzik be a tojást. Én a nagykerre tippelek.
– Parasztvakításra gondolsz?
– Arra gondolok, hogy szinte senki nem talál ki semmi újat, csak úgy csinál. Ugyanazok a bevált textúrák, csak a nyúl helyett bárányt adnak, meg máshogy díszítik, és azt mondják rá, hogy itt a gasztroforradalom. Pedig valójában semmi fantázia nincs egyikben sem, és tök fölösleges játszani emiatt a hülyét.
<figure><img src="/api/file/image/20230911mm0918.jpeg" alt="Bereznay" width="5546" height="3697" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Nem tudom, mennyire hülye kérdés ez, de szerinted van Budapestnek jellegzetes íze? Úgy értem, mint például Baján a halászlé íze. 
<blockquote>
– Egyáltalán nem hülye kérdés, de én inkább azt mondanám, hogy még mindig pörköltszagú a város. 
</blockquote>
– És ez baj?
– Dehogy! A baj inkább az, hogy nem tudom, hol tudnék ma megenni Budapesten egy jó halászlét, ha már Baját említetted. De én például nagyon szeretem az ázsiai konyhát, és azt most már nyugodtan lehet állítani, hogy a pörkölt mellé az ázsiai konyha illata is kezdi belengeni a várost.
– Milyen terveid vannak?
– Most nyitok a Fény utcai piacon egy grillcsirkést, aminek az lesz az érdekessége, legalábbis azt találtam ki, hogy körettel együtt fogom adni az ételeket, mivel a grillcsirke magában azért kicsit uncsi, a csirkéket pedig páccal fogom adni, miután megsült. Viszonylag sokszor csinálok itthon is grillcsirkét, amit egy amerikai séftől úgy láttam, hogy nem rak rá semmit, csak sóval süti. Én pedig utána, miután megsült, szoktam rátenni egy kis kakukkfüvet, vagy citromhéjat, és itt is hasonlót fogok csinálni, csak különböző féle pácokkal, amiket előre el fogok készíteni. BBQ, teriyaki, portugál piripiri, paprikás, indiai curry-s és kókusztejes pác és így tovább. Szerintem nem is érdemes ennél jobban túlgondolni semmit.

A Vérmező fölött ülünk, Bereznay Tamás épp zellert pucol a konyhában. „Kértek kávét?” – kérdezi a legendás Kárpátia Étterem egykori séfje, aki később a Pesti Disznó, a CinCin, vagy épp a Korhely konyháit dirigálta. Nyilván kérünk, Bereznay pedig elővesz egy kotyogóst, amiben megfőzi nekünk a kávét, miközben arról diskurálunk, hogy a kávésznobság is csupán egy olyan trend, ami garantáltan nem fogja megtörni azokat az olasz asszonyokat, akik 60 éve így főzik otthon a kávét. Ettől még persze tök jók a specialty kávék, csak hülyeség úgy tenni, mintha azoktól a kultúra csúcsára kerülnénk. És ugyanez vonatkozik az ételekre is. Szóval lefő a kávé, Tamással pedig beszélgetni kezdünk konyhaművészetről, gyerekkorról, trendekről, sztárséfekről, családi köztéri szobrokról, sőt még az is kiderül, hogy ki az egyetlen ember Budapesten, aki képes jól elkészíteni a mangalicát.

A legendás Kárpátia Étterem egykori séfjét, Bereznay Tamást kérdeztük saját lakásán Petri György receptjeiről, konyhaművészetről, családi köztéri szobrokról, sőt még arról is, hogy ki az egyetlen Budapesten, aki képes jól elkészíteni a mangalicát.

Bereznay Tamás: „Nekem bőven elég inspiráció az ételhez, ha kimegyek a piacra”

Bereznay Tamás: Nekem bőven elég inspiráció az ételhez, ha kimegyek a piacra

– Hogyan határozza el hét évesen egy salgótarjáni kisgyerek, hogy zenész lesz, miközben a kortársai még aközött vacillálnak, hogy katonák, tűzoltók, rendőrök vagy szuperhősök legyenek?
– Bennem sosem merült fel ilyen karrier, azokra az osztálytársaimra pedig kifejezetten furcsán tekintettem, akik rendőrök szerettek volna lenni. Minden le tudott egyébként kötni, de nem sokáig – viszont a zene volt az, ami mellett hosszú ideig el tudtam időzni. Az unokatestvéreim is tanultak zenélni, és emlékszem, hogy a szüleim egyszer úgy jöttek haza egy koncertjükről, hogy milyen ügyesek voltak, meg mennyire büszkék lehetnek magukra.
– Csak azt ne mondd, hogy gyermeki féltékenység kerített hatalmába!
– Nem, inkább felcsigázott a lelkesedésük. Akkor azt mondtam, hogy én is szívesen zenélnék, bár akkor még semmilyen komoly kapcsolatom nem volt a zenével. Hét évesen azonban elkezdtem hegedülni, és akkor szinte minden értelmet nyert számomra.
– Odaálltál a szüleid elé, hogy apa, anya, úgy döntöttem, hogy mától hegedülni fogok?
– Nem, eredetileg zongorázni szerettem volna, viszont a szüleim azt mondták, hogy inkább hegedüljek. Ráadásul nem év elején kezdtem el, hanem évközben, így nem lehetett zongoraszakra beiratkozni, hegedűre viszont lehetett, így hegedülni kezdtem. Később persze felvettem a zongorát is, szóval egyáltalán nem bántam meg a hegedülést.
– És ez automatikusan vitt téged a komolyzene irányába? 
– Ami nagyon tetszett a klasszikus zenében, hogy nem egyhangú és nem sematikus. Attól függetlenül, hogy a barokk zene, meg a klasszikus zene is elég sematikus, de máshogy, mint a könnyűzene. Tizenhét-tizennyolc éves koromig így nem is nagyon hallgattam könnyűzenét.
– Húha!
– Igen, ezt most pótlom éppen. De egyébként ez sem igaz teljesen, mert Black Eyed Peas-t hallgattam Fergie-vel, őket mindig nagyon szerettem. De rajtuk kívül csak klasszikus zenét hallgattam.
– És azon belül?
– Az első időszakomat inkább Vivaldi határozta meg, de szerettem Bachot is. Aztán később jött a romantika, ami meg is maradt Csajkovszkijval, aki 12 éves korom óta a kedvencem. Amikor pedig 17-18 évesen elkezdtem figyelni a könnyűzenére, elkezdtem figyelni a 20. századi zenére is, Bartókra, Sztravinszkijra.
– Kurtágig és Ligetiig is eljutottál?
– Hogyne, és nem csak hallgatni kezdtem például Ligetit, de értelmezni is, szóval mondhatni az egyetemi alapképzésem során sikerült velük, illetve a modern zene ezen irányvonalával megismerkedni.
– A klasszikus-, vagy komolyzenét a laikusok úgy képzelik, hogy borzasztóan szigorú megoldások és hagyományok mentén dolgozik, és csak halál komoly arccal lehet hangversenyeket komponálni. Pedig a kísérletezés itt is éppen annyira létező dolog, amit te gyakorolsz is azzal, hogy beleszövöd az autentikus cigányzenét a műveidbe. Mennyire működik ma a kísérletezés a komolyzenében?
– Szerintem ma már nem ez a fő irányvonal és ettől elválasztanám a fúziót. Inkább a 20. század második felére volt jellemző  kísérletezés egy zongora szétfűrészelésével, vagy amit például John Cage csinált a <a href="https://www.youtube.com/watch?v=JTEFKFiXSx4" target="_blank" rel="noopener">4’33-mal</a>, vagy Ligeti <a href="https://youtu.be/xAYGJmYKrI4" target="_blank" rel="noopener">a metronómokkal</a>. A 21. században inkább azt érzem, hogy a zeneszerzőknek inkább a múltszázad törekvéseit kell beemelni, vagy visszaemelni a mostani zenébe. Ha engem kérdezel, szerintem ilyen értelemben tisztul a zene és nem az, van, mint a 20. században, hogy minden a tizenkétfokúság, amiben legyen meg mind a 12 hang, akár egymás fölött, egymás mellett, mindenhogy. Szerintem most már befogadhatóbbá kell tenni a zenét.
<figure><img src="/api/file/image/august-25-2023ruzsa-rania-2023-fovaros00023-9.jpeg" alt="-" width="8256" height="5504" />
<figcaption>Kép: Ruzsa Rania/Főváros</figcaption>
</figure>
 
– Merthogy ennyire elszaladtunk a kísérleti zenével?
– Igen, és emiatt szerintem bizonyos fokig megszűnt a kapcsolat a közönséggel. Persze a 20. század elején még nem élt ilyen formában a könnyűzene, a sznobizmus viszont igen, így működni tudott, de mára ez szerintem teljesen kiürült. Ebből fakadóan nekünk, klasszikuszene-szerzőknek tennünk kell azért, hogy az emberek újra bejöjjenek a koncertekre. És ezért még nagyon-nagyon sokat kell tennünk.
– Azt mondod, hogy a könnyűzene felé kell vinni a komolyzenét?
– Nem, de hozzáteszem, hogy terveim között szerepel produceri dolgokat is csinálni, főleg az elektronikus zene irányában. De az egy másik dolog.
– Említettük, hogy amolyan szignód a komolyzene cigányzenével való fuzionálása. Küldetés ez a részedről, vagy ennyire mélyen inspirált a cigányzene? 
– Származásomat tekintve azt hiszem, hogy mindkét felvetés megállja a helyét. De érdekes dolog ez, mert valahogy, amikor írom a darabjaim, és visszaolvasom őket, azt látom, hogy mindegyiknek az alapja a cigányzenéből ered. Most már ezt egyre jobban bele tudom építeni, illetve ugyanígy ki is tudom emelni olyan formában, hogy az jól működjön. Mindettől függetlenül azért is tartom jónak ezt az irányvonalat, mert a 20. században szinte senki nem foglalkozott cigányzenével, leszámítva az operetteket, de ezt nem tekinteném a magaskultúra részének, még akkor sem, ha egyébként én kedvelem őket. Így azt hiszem, hogy ebben nagyon sok lehetőség van, hiszen rengeteg cigány népdalt lehet még gyűjteni, ami más népek zenéjéről mára alig mondható el.
– Neked ez szándékodban áll? 
– Szándékomban mindenképpen áll, csak ehhez rengeteg pénzre, rengeteg energiára és sok emberre van szükség.
– Van erre támogatási lehetőség? Egyáltalán a műveid létrehozására, bemutatására van támogatásod?
– Én állami támogatást eddig soha nem kaptam, hiába nyújtottam be bármilyen pályázatot. Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka, de azt hiszem, hogy ez még kreatívabbá tesz, hiszen teljesen más megoldásokat kell találnom ahhoz, hogy be tudjam mutatni egy új művem. Mondhatnám úgy is, hogy magamnak kell megtalálnom ehhez az utat, mert 20 éves koromtól máig hajlamos voltam azt remélni, hogy ez beindul majd magától, de most már belátom, hogy ez nem így működik. De ez van, csinálni kell.
– Ezzel együtt jelentős sikereket tudhatsz magadnak már így is. A 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson bemutatott műved lett az első lovári nyelven íródott mise a zenetörténetben. Hogyan éri el ezt egy húszas évei elején járó zeneszerző?
– Ez egy izgalmas kérdés, mert néha én sem tudom, hogy történhetett. Volt egy tanárom a Bartók konziban, Lakatos György, akivel azóta is nagyon jóban vagyok. Ő volt a kamaratanárom, és vele rengeteget beszéltem zeneszerzésről. Utána zeneszerző lettem az Akadémián, jöttek az első sikerek, versenyeredmények, neki pedig ennél a lehetőségnél találnia kellett egy olyan roma zeneszerzőt, aki megbízható, meg tudja csinálni és nem hakniként tekint a dologra.
– Tehát ez egy koncepciózus felkérés volt?
– Igen. Eleve nemrég fordították le a Bibliát lovári nyelvre, így adta magát a roma mise megszületése is, aminek szövegét szintén Ferenc pápa hagyta jóvá. Utána jött a lehetőség, hogy ezt meg lehet zenésíteni.
– Mennyi idős voltál te ekkor? 
– Amikor megkaptam a lehetőséget a misére, akkor húsz éves.
– És olyankor mi van, amikor eléd állnak, hogy akkor tiéd a zenetörténet első lovári miséjének megzenésítési lehetősége?
– Hát ezt akkor fel se fogtam. De hozzátartozik, hogy egy teljes nyarat gondolkodtam azon, hogyan is álljak neki, miközben egy nagyon nehéz éven voltam túl az Akadémián, és azt terveztem, hogy azt a nyarat végig fogom bulizni. De végül elég jól oldottam meg a feladatot – legalábbis úgy hiszem.
– Hogy került képbe a Budapest nyitány megírásának lehetősége?
– Hát leginkább úgy, hogy megpróbáltam, hátha bejön. És bejött. És azt hiszem, hogy elég jól rá is éreztem arra, hogy hol van a keresztmetszete annak, amit a zsűri szeretne, illetve mi az, amivel bele tudom tenni mindazt, amit szeretnék. És talán azért is lett ez nyerő, mert mindenki azt gondolta, hogy erre a pályázatra egy nagyon egyszerű dúr-moll, fanfárszerű, szignálszerű dolgot kell írni, ami megvan az én művemben is, de én belevittem a 20. századi nagy elődök hangzásvilágát például a mikropolifónia, vagy a Bartók-felfogás által.
– Hogyan lehet belekomponálni a három város egyesítését és a főváros összetett kulturális-történelmi-urbanisztikai identitását egy zeneműbe?
– Az egész darab három részből áll, amire már rá lehetett húzni, hogy van Pest, van Buda, illetve Óbuda. De nem is ez volt a legfőbb irányvonal, hanem inkább az, hogy Pestet, Budát és Óbudát többször próbálták már meg egyesíteni, és mégis csak harmadik próbálkozásra sikerült, 150 évvel ezelőtt. Ezt a viszontagságot pedig szerettem volna bemutatni, illetve az egyesítés óta eltelt idők hangulatát, amiből én külön kiemeltem Trianont, amiről sokféle kontextusban beszélnek manapság, de számomra mindig egy fontos kérdés volt ez a történelmi tragédia, amire mindenképp szerettem volna reflektálni. De benne van a szovjet elnyomás, még előbb az osztrák-magyar monarchia időszaka, majd a rendszerváltás és a szabadság ideje – amiről viszont már mindenki maga döntse el, hogy mennyire éli meg szabadságként.
– Jó ideje élsz már Budapesten. Milyennek látod a várost és milyen hatással van rád? 
– Szeptemberben lesz 11 éve, hogy itt élek és nagyon imponáló volt a tudat, hogy ide költöztem. Salgótarjánból nézve Budapest hatalmas, a szülővárosom lélekszáma akkora, mint itt egy kerületrészé, így nagyon nagy hatás is volt ez számomra. Nagyon érdekes volt, hogy éjszaka vannak emberek az utcán, vagy az, hogy koncert után még be lehet ülni simán kedden éjszaka meginni egy sört valamelyik kocsmában. Nagyon a szívemhez nőtt a város, és főleg a Duna. Amióta itt lakom, azóta nagyon szoros kapcsolatban vagyok a folyóval, rengetegszer megyek oda csak gondolkodni.
– Zenén?
– Zenén is, de néha csak úgy a semmin gondolkodni. De nem egyszer volt olyan valóban, hogy meg kellett írnom egy darabot, és csak kiültem ott az egyik lépcsőre a Margitszigettel szemben, felírtam pár hangot, pár érzelmet, és végül megszületett a darab. Most már egyébként néha érzem, hogy talán egy kicsit túl nyüzsgő a város. A rengeteg zene mellett pedig néha jól esik a csend, de ettől még mindig nagyon a szívemben van Budapest.
(Kiemelt kép: Ruzsa Rania/Főváros)

A Budapesti Fesztiválzenekar és Budapest közös zeneszerző-pályázatán a Junior Prima-díjas Oláh Patrik nyerte az első helyezett díját, ő írta tehát a főváros nyitányát. A művet a Budapesti Fesztiválzenekar mutatja be szeptember 2-án egy nagyszabású, ingyenes szabadtéri koncerten a Hősök terén, így ünnepelve meg Budapest 150. születésnapját. Mi pedig megkerestük Oláh Patrikot, hogy meséljen egy kicsit a darabról, de még inkább saját magáról. Gyerekkor, akadémia, a zenetörténet első lovári nyelvű miséje, Budapest és Black Eyed Peas – ezekről beszélgettünk a fiatal zeneszerzővel.

A Budapesti Fesztiválzenekar és a főváros önkormányzata közös zeneszerző-pályázatán a Junior Prima-díjas Oláh Patrik nyerte az első helyezett díját, így ő írhatta meg a főváros nyitányát. 

„Sokat kell tennünk azért, hogy az emberek visszajöjjenek a komolyzenei koncertekre”

Oláh Patrik: Sokat kell tennünk azért, hogy az emberek visszajöjjenek a komolyzenei koncertekre

– Azt hiszem, pont te vagy az, akit bátran lehet vidékinek nevezni, hiszen erre mindig is büszke voltál. Ajka, Pécs, Szombathely – hogyan érezted magad, amikor Budapest elkezdett a gravitációs mezejébe húzni a zenéden keresztül?
– Egy kisvárosban nőttem fel, egy nagyobb városban tanultam, aztán egy annál is nagyobban, ahol egyébként most is élünk. Budapesten sok időt kell töltenem, de sokkal inkább, szemben Erdős Virág nagyszerű versének soraival („Az nem kérdés, hogy Buda helyett Pestet”) a budai oldalon érzem magam otthonosabban. Egy nagyvárosnak van egy olyasfajta felfokozottsága, amitől én figyelmetlenné válok, nem tudok számolni az idővel, ilyesmi. De ez egyszerűen szocializációs kérdés: jobban szeretek a pécsi régi kertvárosból elindulni, és vissza is térni oda. Ezzel együtt heti átlagban biztosan két-három nap Budapesté, és élvezem, hogy inkább vagyok turista, úgyhogy nem akadok el azon, milyen arcátlanul drága a croissant.
– Prieger Zsolttól is <a href="https://enbudapestem.hu/2023/03/17/prieger-zsolt-a-nepi-urbanus-ellentet-egy-idiotizmus">kérdeztem</a>, de tőled is muszáj vagyok: létezik szerinted népi-urbánus ellentét?
– Nem hiszem – legalábbis alkotói értelemben. Inkább azt látom, hogy nem-Budapest Magyarországa erősen kiszolgáltatottá válik a politika érdekszereplőitől, a regionalitás, a helyi közösségek, a civil szerveződések, stb. szétverésével minden egy centrális akarattól függ: ez nem tesz jót a vidéki településeknek, önazonosságnak, kreativitásnak, vagy bármiféle autonóm szándéknak. Budapest csupán ehhez képest tűnik szabadabb térnek, olyan entitásnak, amelyben kellő független erőforrás mozgósítható – bár a tapasztalatom az, hogy a szorongás általános alapélménnyé vált a társadalmunkban.
<figure><img src="/api/file/image/20230719mm0568.jpeg" alt="Beck" width="5307" height="3538" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Mi inspirálóbb számodra: a városban alkotni, vagy inkább elvonulós típus vagy?
– Nem vagyok a világból kivonuló alkat – részben azért, mert örülök, ha van folyóvíz, vagy internet, mert aggódnék azonnal azokért, akik fontosak nekem, de nincsenek ott. Dolgozószobám sincsen, legfeljebb tavasztól őszig a teraszunk. Alapvetően közösségben írok, ez egy rock &amp; roll zenekarnak is a lényege, úgyhogy tudok létezni a zajban, talán még pontosabb úgy, hogy abban a zajban különösen jól tudok működni, amit éppen mi állítunk elő – és ez lehet a kézi csiszolóé házfelújításkor, a billentyűzeté a laptopomon, vagy a zenekaré a stúdióban.
– Mennyiben követed a kortárs popzene alakulását?
– Vannak számomra kedves alkotók, akiknek a munkáit folyamatosan figyelem – de ez inkább a befogadó figyelme, nem pedig valamiféle pályatársi szerénytelenség: Damon Albarn, Jack White, vagy éppen Szűcs Krisztián ilyenek. Ezek kétségtelenül komoly alkotói tömbök, ahol izgat, hogyan is fogalmazzák meg a maguk világát évről-évre. Vannak a fiatalabbak, és itt már szűkítek a magyarországi zenei térre, ahol pl. az Esti Kornél, Csaknekedkislány, Elefánt mára érett, és pontos alkotói világot rajzolt meg, nekem nagyon érdekes látni, hogyan és mit csinálnak. Ugyanígy izgat egy még fiatalabb gitáros-old school altertér, közülük sok zenekarral dolgozunk a ZajZajZaj stúdióban, és rendszeres vendégzenekarok a 30Y és az Esti Kornél éves turnéiban. És persze, foglalkoztat az a szövegelős színtér, ahol most nagyon erős a mozgás, műfajtól függetlenül vannak értékes ügyek, és remélem, képes vagyok eléggé érzékeny befogadó lenni, és talán tanulni is valamit ebből a világállításból.
– A napokban az NMHH a publikus adatokra támaszkodva készítette el az éves eredményeket, amiből az derül ki, hogy tök mást hallgatnak a fiatalok a Spotify-on, mint amiket a rádiókban nyomnak. Mit gondolsz arról, hogy ennyire kétosztatú lett a kulturális-közéleti helyzet?
– Ez azok számára – bár a rádiók kínálatát nem ismerem – világos, akik látják a zenei színteret. A falunapok, állami ünnepségek, az ingyenes álcelebnézegetés a parkolókban, meg ilyesmik nem zenei terek, de nem is zenei események attól, hogy éppenséggel szól valamilyen zene. A rádiók ostobasága és még inkább gyávasága, azt hiszem, hogy lemondanak a tényleges magyar kortárs zene egy jelentős részéről, ahelyett, hogy annak megmutatását tűznék zászlóra. Miközben megint oda térünk vissza, hogy egykezű kultúrpolitikai akarat van, ami látszólag ideologikus, valójában primitíven érdekvezérelt, így elég nehéz lehet rádiót csinálni. Szóval a benne dolgozók vívódásait, napi morális dilemmáit is látom, a „ha én nem maradok, az egész még szarabb lesz”-érzés sokukban működik, de mindegy: az online tér alapvetően pluralizálta a popzenét, a hozzáférés adott, viszont hasznos volna a szakértő, kritikai befogadás megtanulása, és ehhez tudna segítséget nyújtani egy rádió. Éppen úgy, ahogyan az egyetemen javasoljuk az olvasnivalókat, és segítünk abban, hogyan tudunk értő-értelmező módon hozzáférni egy alkotáshoz.  
<figure><img src="/api/file/image/20230719mm0570.jpeg" alt="Beck" width="4706" height="3137" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Mekkora szükségét érzed a megújulásnak mondjuk a saját zenéd esetében?
– Nem a zenei megújulás számomra a kérdés, hanem az, hogy a zenei nyelv, amelyet használok, azzal miként esek egybe, és miként esik egybe azzal, amit egyébként állít. Ha csak a zenei megújulás izgatna, akkor vagy trendteremtő volnék, vagy követő, vagy csak idétlen műfajparódia, mert nem belülről épülne a zenei nyelv, hanem kívülről érkezne, és folyton kifelé figyelne. Ezzel meg a magyar szórakoztató zenei mainstream, jól-rosszul, de tele van.
– Mennyire cserélődött le a 30Y közönsége az utóbbi 20 évben?
– Nem tudom, hogy a lecserélődés jó terminus-e egyáltalán. Szerintem egy zenekar akkor létezik, ha képes egy folytonos dialógusra a közönségével a dalain keresztül. A 30Y közönsége nagy, és ezzel együtt mégis nagyon befogadó közösség, és nyilván az életkor, az élethelyezetek alapvetően befolyásolják, hogy miként éljük meg ezt a közösséget – akik tizenévesen vannak jelen, másként vannak jelen, mint azok, akik ellógnak egy estére a gyerekük mellől. Erre az odafigyelésre tudott ráépülni például a Pilleszék nevű kis társaságunk, amiben én alig-alig veszek már részt, teljesen önjáró, és alapvetően jó ügyek felfedezése és támogatása a csapat küldetése.
– Jól érzem, hogy némileg távolodsz a rockzenei énedtől? Gondolok itt arra, hogy Grecsó Krisztiánnal közös zenés-irodalmi produkciótok van, könyved jelent meg, novellákat írsz, és általában komoly hangsúly került nálad az irodalomra.
– Ezt nem látom távolodásnak, inkább csak az történt, hogy ezek a dolgaim jobban feltűnnek mára. Gondold csak el, a 30Y-nak még nem volt lemeze, de a Művészetek Völgyében már a Kékpingvin című monodrámámat bemutattuk, 2003-ban. Sárközy Papával írtuk a Kis herceg balettzenéjét, dolgoztam és dolgozom színházi produkciókban, kiállításokat szervezek, vagy tárlatot vezetek, vittük Jánossal a Háy come Beck-et több, mint tíz évig, ahogyan ment a Rájátszás is, szóval ezek az ügyek, nem beszélve mondjuk az egyetemi térről, mind foglalkoztattak. Azt hiszem, nem az én életemben változtak ezek a hangsúlyok, inkább – és ennek örülök – jobban látszanak az egyéb dolgaim is. Tudod, a számomra alkotói identitásom mindig a 30Y.
<figure><img src="/api/file/image/20230719mm0572.jpeg" alt="Beck" width="5391" height="3594" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Mik a terveid a nyárra, meg úgy egyébként a 2023-as évre?
– Ott tartunk a leltárban, hogy január végén megjelent a Beck@Grecsó album, az előadást folyamatosan játsszuk; júniusban megjelent a Másnap, a Szűcs Krisztiánnal közös kamaraelőadás anyaga, ezt is most már két évad óta tartjuk repertoáron; december elején pedig megjelenik a 30Y duplaalbuma, és kezdjük is azzal, már decembertől a klubturnét.

Ha van zenekar, amely az úgynevezett „magyar alter” egyik alapköve, akkor az bizonyosan a 30Y. A 30Y alapköve pedig Beck Zoli, aki szinte minden szempontból sajátos és izgalmas pályát tudhat maga mögött. Véleménye is ennek megfelelően okos, árnyalt, mi pedig hosszan beszélgettünk vele Budapest és vidék viszonyáról, kortárs popzenéről és magyar kultúrpolitikáról, de persze szó esett Grecsó Krisztiánnal közös zenés-irodalmi produkciójáról, közönségről és jövőbeli tervekről is. Interjú!

Ha van zenekar, amely az úgynevezett „magyar alter” egyik alapköve, akkor az bizonyosan a 30Y. A 30Y alapköve pedig Beck Zoli, aki szinte minden szempontból nagyon sajátos és izgalmas pályát tudhat maga mögött. Interjú!

Beck Zoli: A szorongás általános alapélménnyé vált a társadalmunkban

– Budapesti srác vagyok, itt születtem, és annak ellenére, hogy a kádárizmusban cseperedtem fel, amikor nem voltak túl mozgékonyak az emberek, mi állandóan költözködtünk. Anyám ugyanis folyton cserélte a lakásainkat. Kezdtük Pasaréten, utána kikerültünk a Gubacsi hídhoz, aztán a VII. kerületbe, az akkori Landler Jenő utcába, utána a Krisztina körútra, a Fehérvári útra, a III. kerületbe, majd Csepelre… Emiatt lakás-szinten bejártam, és megismertem az egész várost, de felnőttként nem folytattam ezt a hagyományt. A szocializmus évei alatt néha-néha sikerült kijutnom Nyugat-Európába, és az ottani életnek elsősorban a felszíne, a kommersz része volt az, ami eleinte nagyon megfogott. És mivel úgy láttam, hogy itt, Budapesten egyedül a Váci utca és a Vörösmarty tér az, ami megfelel egy nagyváros hamis csillogásának, ezért fiatal jogászként mindent megtettem annak érdekében, hogy azon a környéken szerezzek egy lakást.
– Sikerült?
– Igen. 1984-ben költöztünk a Váci utca 9-be, ami a Pesti Színháznak is az épülete, ráadásul az első emeleten, a három utcára néző, legcsodálatosabb ablak lehetett a miénk. Harmincöt évig éltem ott, és imádtam. Aztán elköltöztem, de a sors úgy hozta, hogy most megint a Váci utcában lakom. Igaz, hogy ez a Váci utca másik része, ami teljesen más érzés, mint a első sétálóutcás részen lakni, de nagyon szeretem ezt is, főleg amiatt, hogy azokat a köröket, amiket én futok – mozik, jazzklubok, színházak –, gyalogosan meg tudom oldani.
<blockquote>
Sokan megkérdezik, hogy hogyan tudok itt élni, én viszont azt nem értem, hogyan lehet nem itt élni.
</blockquote>
– Én is megkérdezem. Valamikor a Váci utca és a Régiposta utca sarkán laktam, de képtelen voltam megszokni azt a folyamatos morajlást, amit a járókelők okoztak. Önnek tehát sikerült?
– Igen, nekem sikerült. Csak strandzajnak neveztem, egy idő után már észre sem vettem. De az is igaz, hogy ugyanakkor a Dunakanyarban is volt egy házunk, így sikerült olyan életet teremetni, hogy hétfőtől péntekig a Váci utcában laktunk, hétvégén pedig a teljes zöldben és a csendben.  
– Sokszor felmerül Budapesttel kapcsolatban az élhető város kérdése. Ön szerint az utóbbi években változott a helyzet?
– Én itt, a belvárosban hamis tudatban élek. Itt úgy néz ki, mintha minden rendben lenne. De abban a pillanatban, ahogy elmegyek például Csepelre, ami innen öt kilométer, és bemegyek a Csepel Plazába, akkor látni a negatív tendenciákat. Amikor a Csepel Plaza indult, gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint bármelyik belvárosi bevásárlóközpont, de mára szinte megszűntek az üzletek, az éttermek, megszűnt a mozi is, helyettük turkáló van, esetleg egy posta vagy az MVM ügyfélszolgálata. Elképesztően hervasztó és ledurrant az egész. Vagyis én úgy látom, ahogy megyünk kifelé – különösen a volt munkáskerületek esetében –, akkor jobban látni a lecsúszást. A belváros azért is más, mert ide mindig jut a figyelemből. Néha már gyanúsan sok is ez a figyelem. Amikor azt látom, hogy tizenhatodszor kövezik le a Váci utcát és a Vörösmarty teret, akkor eszembe jut, hogy erre miért van szükség. De hozzá kell tennem: én most szívesen vagyok ebben a hamis tudatban, mert ebben a környezetben legalább polgárnak érezhetem magam.
– Milyen közlekedési eszközt használ, ha nem gyalogol?
– A BKV járatait. Autózni csak akkor szoktam, ha a városon kívül van dolgom – nincs szükségem arra a feszültségre, amit városon belül a parkolás jelent. Próbáltam a biciklit, nem egyszer, nem is kétszer, de az sose ment. Vannak fellángolások, de maradok inkább a gyaloglásnál.
<figure><img src="/api/file/image/mm9678.jpeg" alt="Muhi" width="4670" height="3113" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Van kedvenc helye?
– Most a Három Holló lett a törzshelyem az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, de szeretem nagyon a Jedermannt és a Opust is – a jazzprogramok miatt.
– Vannak olyan helyek, amiket sajnál, hogy megszűntek? Például a régi mozikat.
– Amikor 1989-ben beléptem a film világába, a Balázs Béla Stúdióban készítettünk egy doku-fikciós rövidfilmet Hartai Lászlóval és Muhi Klárával a mozibezárások első hulláma után. Az volt a címe: Négy, hat, nyolc. Abban elsirattuk a budapesti mozikat. Azért is volt ez számomra fontos, mert a filmhez való viszonyom ezután változott meg; addig csak néző voltam.
– Volt kedvenc mozija?
– Gyerekkoromban főleg a Május 1. moziba mentünk, ami most az Átrium; de sokat jártunk a Bartókba, ami a Bartók Béla úton volt, a körtér mellett; a Vörös Csillagba, ami most szálloda; a Puskinba. És ami számomra még nagyon meghatározó moziélmény, az a Tabán, a Krisztina körúton. Azért a Tabán, mert mert amikor megalapítottam az Inforg Stúdiót, akkor az első székhelyünk ennek a mozinak a vászon mögötti része volt – azt béreltük. Ott állítottunk fel egy vágószettet, és ott tároltuk a kamerákat is.
– Van olyan Budapesthez köthető film, ami különösen közel áll a szívéhez?
– Talán Szabó István Te című rövidfilmje, amit még főiskolásként vagy Balázs Béla Stúdiósként rendezett. Nem tartottam jó filmnek, de érdekesnek találtam Szabótól a Budapesti meséket is. Másfelől nagyon szerettem azt, hogy amikor Fliegauf Bencével a Dealert forgattuk, és kis túlzással végig itt voltunk, ő úgy tudta megmutatni a várost, mintha nem is Budapest lenne. Egy megemelt, általános várossá tette Budapestet.
– Erről az jut az eszembe, hogy Budapest nagy kedvence a hollywoodi produkcióknak. Ön szerint ez minek köszönhető? Mi lehet az oka, hogy Budapestet Párizsként, Münchenként, Berlinként, Buenos Airesként is el lehet adni?
– Mert alkalmas rá. Budapest „el tudja játszani” ezeket a városokat, nem kell sokat dolgozni rajta. De ezen túl az is nagyon fontos, hogy az elsők között voltunk, akik felismerték, hogy miként lehet kedvet csinálni a külföldi stáboknak: a közvetett adóvisszatérítéssel. Ez azt jelenti, hogy ha egy forgatócsoport bármilyen magyar számlát produkál, akkor a kifizetett összeg harminc százalékát visszakapja a magyar államtól, ezt egyébként a magyar filmesek is igénybe vehetik. Ma már más országok városai is alkalmazzák az adóvisszatérítést, sőt Görögországban már negyven százalékot fizetnek vissza, de
<blockquote>
nekünk így is maradt egy versenyelőnyünk: ez pedig a magyar filmipar magas szakmai színvonala. Jók a szakemberek, jó az eszközpark.
</blockquote>
– Akik közül azután „iratkozott ki”, hogy a közelmúltban egyetlen pályázatát sem támogatta a Magyar Filmintézet, noha legalább ötvenet beadott.
– Ez valóban így történt, a jelenlegi körülmények között nem óhajtok filmkészítéssel foglalkozni.
<figure><img src="/api/file/image/mm9715.jpeg" alt="Muhi" width="5472" height="3648" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
 
– Pedig nemrég a Magyar Filmművészek Szövetsége elnökének választották. Mivel jár ez a feladat?
– Arra szeretném felhasználni az elnöki pozíciót – bármennyire is meseszerűnek vagy illuzórikusnak tűnik –, hogy felkészüljünk azokra az időkre, amikor ismét rendesen fognak menni a dolgok. Én mélyen egyetértettem a 2004-es filmtörvénnyel, amelynek a megalkotásában részt is vettem, és mint kiugrott jogász, értettem is, hogy miről van benne szó. Úgy vélem, hogy az egy nagyon jó törvény volt. Persze az is megérne egy misét, hogyan rombolta le és üresítette ki ezt a törvényt a jelenlegi hatalom, de ezzel most nem untatnék senkit. Inkább azt mondanám, hogy elnökként azt a célt tűztem ki, hogy
<blockquote>
ha eljönne egy rendszerváltás, és megváltozna a jelenlegi kultúrpolitika, akkor azt szeretném, hogy a filmesek azonnal le tudjanak tenni az asztalra egy olyan szabályrendszert, amely alapján működni tudnának.
</blockquote>
Mert a jelenlegi helyzetben a szakmai szempontokat a legcsekélyebb mértékben sem veszik figyelembe. Fontos az is, hogy én ilyenkor nemcsak a játékfilmekre, hanem a magyar filmkultúra teljes spektrumára gondolok, tehát a dokumentumfilmekre, animációs filmekre és még az oktatásra is. Jó volna, ha – miként a filmtörvény előtt – most is létrejönne egy kerekasztal azokkal a résztvevőkkel, akiket az egyes szövetségek és szakosztályok demokratikus úton választanak.
– Nem tűnik ez túlzott optimizmusnak?
– Már az is fontos, hogy felmérjük azt, ki milyen állapotban van. Andy Vajna nemcsak az addig demokratikusan működő magyar filmgyártást verte szét, de a működő filmes közéletet is. Ma már nem találkozunk egymással, nincsenek beszélgetések. Vajna megcsinálta azt, ami oly jellemző az Orbán-rendszerre: a legitim szakmai szervezet, a Magyar Filmművészek Szövetsége mellett létrehozott egy „ellenszövetséget”, a Magyar Filmakadémiát, amelyik teljes mértékben alkalmazkodik az elvárásokhoz, azon belül pedig szakmai vitának nincs helye. A szövetség elnökeként az a tervem, hogy szeptemberben végig járom a még működő filmes szervezeteket, és megpróbálom összetoborozni a csapatot. A párbeszéd folytatása mellett vannak egyéb, konkrét terveim is, de ezekről még korai lenne beszélni.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)

Több mint 30 év és 250 film után hagyta el a pályát Muhi András – a jelenlegi pályázati és finanszírozási rendszer anomáliái és abszurditása miatt. A producer hátat azonban nem fordított: nemrég a Magyar Filmművészek Szövetsége elnökévé választották. Aktuális teendői mellett a fővároshoz kötődő emlékeiről, élményeiről is kérdeztük.

Több mint 30 év és 250 film után otthagyta  a pályát Muhi András – a jelenlegi pályázati és finanszírozási rendszer miatt. A producer hátat azonban nem fordított: a Magyar Filmművészek Szövetsége elnökévé választották.