NEWSLETTER

- Ez kábel nélküli gép?
- Aha, aksival megy és kibír vagy nyolc órát. De várj, egy pillanat, mert, ha hiszed, ha nem, hiába csináltam már ezt a holló-motívumot ezerszer, még most is puskázok. Ha elb...om az árnyékolást, akkor csirkefeje lesz.
- Mikor találtad ki ezt a motívumod?
- Idén 11 éve, hogy varrok, úgyhogy, ha jól számolom, akkor nagyjából kilenc évvel ezelőtt. Előfordult, hogy három-négy alkalommal is dolgoztam ezzel a motívummal egy hét alatt. De nagyjából két évig egyáltalán nem varrtam hollót.
<figure><img src="/api/file/image/20230504mm0135.jpeg" alt="2023." width="5472" height="3648" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
- Hogyhogy?
- Nem akartam azok közé tartozni, akiket úgy emlegetnek, hogy „a farkasos csávó”, vagy a „hollós gyerek” (nevet).
- De az baj, hogy valakinek van egy jellegzetes motívuma?
- Dehogy baj! Van rengeteg olyan tetováló, aki gyakorlatilag egy formával dolgozik és azt variálja ezerféleképpen. Csak én máshogy működöm, kicsit monotonná kezdett válni számomra és nem akartam belekényelmesedni. Az, ami most a karodon van, azért tök jó, mert nagyon adott hozzá a hely és tökre illik a Kosztolányi-tetkódhoz, meg hozzád. Biztonsági játék lenne, ha állandóan ezt csinálnám, én pedig szeretek gondolkodni. Persze tudom, hogy ez egyfajta signature-dolog is, de a Dark Art-ban például azzal szívattak a srácok, hogy biztos nem tudok szemeket rajzolni és azért csinálok minden karakternek üvegszemet.
- Te ott kezdtél, ugye?
- Igen, Sárközi Zsolt, illetve Halász Mátyás „Csiga” keze alatt tanultam meg az alapokat. Az első tetoválásomat például Csiga felügyelte.
- Milyen az, amikor először varr valakit egy tetováló?
- Eléggé mélyvíz volt nekem, mert egy ismerősömet varrtam, akinek egyáltalán nem volt még tetkója. Ráadásul a lapockáját kellett megcsinálnom, tehát még csak nem is láthatta, hogyan sikerül a dolog. Tudtommal egyébként nem kellett takarni, úgyhogy jól sikerült (nevet). Zsolt megnyugtatta az illetőt, hogy felügyelni fogja a folyamatot: Csiga segített összerakni a gépet, csekkolta a higiéniai előírásokat, aztán szépen megcsináltam a tetoválást. Vicces egyébként, mert épp május 22-én lesz egy közös tetoválás kollaborációnk, amit egy közös ismerősünknek a hátára csinálunk, és aminek már most nagyon örülök.
- Ekkor már benne volt a fejedben, hogy ilyen horrorisztikus, a metal szubkultúra esztétikájához erősen kötődő stílust alakítasz ki magadnak? 
- Alapvetően az illusztráció világából jövök és csak később lettem tetováló. Ma már mindkettőt aktívan csinálom. A Dark Artban pedig az volt a javaslat, hogy mindenféle stílusba kóstoljak bele, már csak a technikai különbözőségek megtapasztalása miatt is. Így aztán csináltam realista tetoválást, neo-klasszikusokat, meg egy csomó másfélét. Az, amit most csinálok, nagyon fura módon jött: egy ausztrál fickó elém tolta az egyik illusztrációm, hogy azt szeretné, ha rávarrnám. Ennek tökre örültem, mert amit kért, egy metszetes hatású rajz volt. Sok tetoválóval ellentétben pedig imádok vonalazni (párhuzamos vonalakat húzni), mert nagyon izgalmas, szinte düreri hatást lehet elérni a rajzokban. Közben azt vettem észre, hogy egyre többen kérnek tőlem a horrorisztikusabb illusztrációimból. Aztán megtanultam az úgynevezett <a href="https://www.tattooglobus.hu/stilusok/dotwork-stilus/">dotwork stílust</a>, és egy idő után elkezdtem ötvözni a kettőt, ami kéz a kézben kezdett járni. Szóval inkább a stílusom talált meg engem (nevet).
- Mert vannak akik keresik, hogy mi a stílusuk?
- Vannak. De szerintem így ne lásson hozzá senki a tetoválásnak, sőt, semmilyen művészeti ágnak, ha azt keresi, mi jön be az embereknek. Ha semmi eredetiség nincs benned, nincs semmilyen karaktered és csak kiszolgálod az aktuális igényeket, akkor fél év múlva semmiféle relevanciája nem lesz a munkásságodnak. Egy folyamat része az, hogy valakinek kialakul az irányvonala. Az enyémről például úgy tűnhet, mintha tudatos kialakítás eredménye lenne. Nagyon sok minden kellett ahhoz, hogy ha megkérdezik, hogy ez milyen stílus, akkor ne tudjam rá pontosan a választ. 
- De, ha van egy jellegzetes stílusod, akkor ez valamivel egyszerűbb, nem?
- Igen, de ezen belül is vannak olyan tetkók és minták, amik jobban mennek a közösségi médiában. Kecske, macska, fejtetkó, arctetkó – ezek sokkal nagyobb elérést generálnak. Viszont szerintem nem jó, ha ez befolyásolja az embert. Csomó esetben előfordult, hogy csináltam valamit, elsőre kevesebben értékelték, aztán ahogy idővel csiszolódott, a szimbólumrendszerem részévé vált, és láthatóan nagyon megszerették. A tetoválás azért hálás műfaj, mert bár meg van kötve a kezünk, mégis folyamatosan megtudod újítani a saját témáidat, vagy megoldásaidat. De ehhez meg folyamatosan ki kell lépned a komfortzónádból, amit sokan nem mernek, mert éppen attól tartanak, hogy a meglévő hype elillan. De szerintem, ha van egy magabiztos irányod, ami a tiéd, akkor azzal biztosan el tudsz lenni hosszú évekig.
- Ebben is az egyensúly a lényeg? Mármint a kísérletezés és a bevált dolgok közötti lavírozás? Mert ez a holló, amit most épp rám varrsz, jellegzetesen az egyik szimbólumod, mégsem egy mintakönyvből kiválasztott delfin vagy pillangó.
- Nem hát, nagyon ügyelek arra, hogy egyik munkám se legyen ugyanolyan. És persze, szeretem, ha egy tetoválásra ránéznek és azt mondják, hogy „hű, ez egy Borbás Robi”, hiszen ennél pozitívabb visszacsatolás nincs – miközben lényegében csak egy fekete madárról beszélünk.
<figure><img src="/api/file/image/20230504mm0139.jpeg" alt="2023." width="5472" height="3648" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
- Ezek szerint kifizetődik az eredetiség. 
- Hogyne, sőt. Sokszor előfordul, hogy küldenek tetoválásokat, nézzem meg, mert lemásolták a munkámat. Eleinte ez kicsit bosszantó volt, de aztán rájöttem, hogy  szuper és végtelenül megtisztelő dolog, hogy inspirálok embereket. Ráadásul, ha belegondolok, engem is rengeteg hatás ért más művészektől. Őszintén szólva, nem is tudom, hogy létezik-e olyan még, hogy "friss".
- Önismétlésre célzol?
- Inkább újragondolásokra. Nagyon szeretem például azt, amikor egy tetkós ismeri a tradíciókat, a jó technikai megoldásokat, viszont pofátlanul belenyúl olyasmibe, amit addig nem csináltak. Mondjuk, hogy raszter ráccsal oldja meg az árnyékolást. Újszerű dolog és biztos, hogy évtizedek múlva is jól fog kinézni. Ezzel nem azt mondom, hogy folyamatosan arra kell törekedni, miként tud megújulni az ember, de abban biztos vagyok, hogy úgy biztosan nem tudnék dolgozni, ha a meglévő mintáimat annyiban igazítanám csak, hogy a már ötvenszer feltetovált kecskének egy kicsit igazítanék a szarván, aztán csókolom. Mindig kell, hogy legyen benne valami izgalmas.
- Akkor ezért mondtad, hogy ez a holló legyen egy hozzád képest klasszikusabb dolog?
- Igen, mert hozzád nehezebben tudtam elképzelni, hogy egy oldalon két szemgolyója van a hollónak, meg villás nyelve. Nem tudok rosszabbat elképzelni annál, mint amikor egy tetoválás leesik a viselőjéről.
- Volt már olyan, hogy lebeszéltél egy vendéget egy mintáról? 
- Volt, pontosabban olyan volt, hogy inkább mást javasoltam és sokkal jobban is működött. De az biztos, hogy előbb beszélek le valakit egy tetoválásról, minthogy felvarrjak valami olyat, amit nem érzek magaménak. És ez nem drámázás, hanem egyszerűen nem akarok olyan munkát kiadni a kezeim közül, ami utólag látva nem szeretek annyira, mert az senkinek nem jó. Az a jó mindenkinek, ha egy tetkós izgatottan száll fel a villamosra, hogy ma valami tök szuper és izgalmas dolgot fog csinálni.
- Meddig tartott, hogy saját szalonod lett?
- Most, hogy nyolcéves lesz a Rooklet.(Robi szalonja – a szerk.) Megértem, hogy miért voltak sokan szkeptikusak, amikor kitaláltam, hogy saját szalont szeretnék. Akkor éppen három éve voltam a Dark Artban, amire azt mondták, hogy ez kevés, de szerencsére nem lett igazuk, mivel a csapatunk nyolc éve tök ugyanaz – pontosabban úgy ugyanaz, hogy senki nem ment el innen, csak bővültünk, amire nagyon büszke vagyok.
- Nyolc éve ugyanaz a brigád?
- Igen. Márk és Tomi a kezdetek óta itt van, Attila ötödik éve, Zsombi meg három. Elég durva (nevet). Tomi téged még a Ferencieken tetovált, nem?
- Aztán itt fejeztük be, a Fővámon. 
- Igen, mert közben költöztünk is. Baromi szerencsésen állhattak a csillagok, mert nagyon megtalálta egymást ez az öt ember. Egy hangos szó nem volt itt soha, mindent meg tudtunk beszélni, ha gond volt. Szóval, ezért nagyon hálás vagyok.
- És akkor hogyan lett ebből szalon?
- Két verzió volt a feleségem és előttem: vagy itt csinálunk valamit, vagy pár évre külföldre költözünk. Nyilván a nehezebb utat választottuk, amikor elkezdtük felépíteni a szalont. A Dark Artban bár többen óva intettek, támogattak. Biztos érezted te is, milyen az, amikor ott áll egy előadó a színpadon és te epekedve nézed, hogy te is ott szeretnél lenni. Na, nekem ilyen volt Zsolt, meg ilyen volt az az életút, amit róla tudtam – bár ezt hangosan szerintem most mondtam ki először, de így van.
- Mennyi idős voltál ekkor? 
- Huszonhét, tehát viszonylag fiatalok voltunk. De annyira azért nem, hogy teljes felelőtlenséggel fogjunk ilyesmibe. Ráadásul elég pedáns gyerek vagyok, így tényleg az utolsó kilincsig mindent mi raktunk fel a feleségemmel. Ami hibákat akkor vétettünk, azt a költözésnél kiküszöböltük.
- És mik voltak a szkeptikus hangok?
- Például az, hogy egy újonccal és egy tradicionális tetkóssal belevágni ilyesmbe öngyilkosság. Márk szerintem nem sokkal korábban fogott tűt a kezébe és akkor is saját magát tetoválta. De mondtam, várjátok csak ki a végét, mert ezek a srácok baromi jók, én pedig semmi értelmét nem láttam annak, hogy még egy olyan szalon nyíljon, amely az akkor uralkodó realista vonalra épít. Nagyon nagy örömöt okoz, de ugyanannyi alázatra is sarkall az, hogy végül bevált az elképzelésem.
<figure><img src="/api/file/image/20230504mm0149.jpeg" alt="2023." width="5196" height="3464" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/Énbudapestem</figcaption>
</figure>
- El is vezetett mindez a nemzetközi hírnévig. Hogy lesz valakiből nemzetközileg ismert tetoválóművész Magyarországon?
- Na, látod, ez is egy jó kérdés! Viszont erre az a válaszom, hogy bárki bármennyire átkozza a közösségi médiát – és teszi ezt a legtöbb esetben joggal –, van neki jó oldala is. Épp ezért ki merem jelenteni, hogy ha anno nincs MySpace, akkor lehet, hogy most nem, vagy legalábbis nem ebben a minőségben beszélgethetnénk erről. Ott keresett meg ugyanis az I Killed The Prom Queen, a Bring Me The Horizon zenekarok, és nagyon sokat segített az is, hogy akik ott követtek, többnyire a vendégeim is lettek.
- A zenekarok többnyire illusztrációkat kértek, gondolom.
- Lemezborítókat, pólómintákat, webshop exkluzívokat, de többüket tetováltam is később. Némelyikükkel pedig annyira jó lett a kapcsolat, mondjuk az Aborteddel, vagy a Full Of Hell-lel, hogy szinte napi, de heti rendszerességgel biztosan beszélünk egymással. De volt olyan sztori is a Rotten Sounddal, hogy a koncertjük előtt egy héttel rám írtak, hogy itt leszünk a városban, szeretnék, ha tetoválnám őket és elmennék a koncertjükre. Én meg majdnem összehugyoztam magam, mert rég megvettem már a jegyet a koncertjükre, rajtuk nőttem fel. Nyilván ez egy szubkultúra, ami valahol egy kis falu, de jó érzés ilyesmivel találkozni.
- De közben nagyon széles körben ismertté váltál, nem csak a metal szubkultúrában. Tetováltad például Bryan Black-et, aki Prince hangmérnöke volt, illetve a Depeche Mode előzenekara, és aki külön azért jött Magyarországra, hogy veled tetováltasson. De ott volt az ominózus eset is, amikor egyszer csak besétált hozzád a szalonba Jason Momoa is.
<blockquote>
- Jason esete azért nagyon izgalmas, mert van egy közös barátunk, egy maszkmester, akivel korábban együtt dolgoztam már egy Apple-sorozaton. És amikor itt volt a Dűnén dolgozni, rám írt, hogy beugrana hozzám. Aztán hozzátette, hogy egyébként Momoának is nagyon bejönnek a munkáim és jönne ő is varratni. Persze egyáltalán nem olyat varratott végül, amilyen mintákkal dolgozni szoktam (nevet). Viszont ez is abból fakad, hogy ha Momoát nem érdekli ez a szubkultúra, ha nem szeretné ezt az egészet, akkor biztos, hogy nem dumálok vele a közös munka után a Slayer-koncerten.
</blockquote>
- És mi kell ahhoz, hogy ezek a dolgok így alakuljanak?
- Rengeteg meló, sok szerencse és támogatás. Én talán az utóbbiért vagyok a leghálásabb. Mert Matt-nek, a maszkmester haveromnak hidd el, hogy nem én javasoltam, hogy hozza ide Jason Momoát. Sőt, eleinte úgy volt, hogy csak lógni jön majd be, ami önmagában is baromi nagy dolog lett volna. És ha minden igaz, akkor előfordulhat, hogy ugyanígy be fog térni ide Till Lindemann, a Rammstein énekese, amire azért van esély, mert Joe, aki nekem most a kapcsolattartóm, nem mellesleg pedig az Aestheteic... Fú, várj, mi is a neve a zenekarnak, amelyiknek a dobosa?
- Aesthetic Perfection?
- Azaz, persze! Szóval az Aesthetic Perfection dobosa, de évek óta a Rammsteinnek is dolgozik és írt, hogy itt lesznek napokig, mert építik azt a böhöm nagy színpadot és tök jó lenne, ha tudnám varrni. És lehet, hogy Till is csináltatna valamit. Ez persze még nem fix, majd akkor lesz biztos, ha befejeztem a munkát, viszont ez a sztori is nagyon jól mutatja, hogy mennyire szuper, ha emberek így is támogatják egymást.
- Jellemző ez a fajta támogatói hozzáállás?
- Ha a környezetem oldaláról kérdezed, akkor igen, de a világban, általánosságban sajnos kevesebbet tapasztalom ezt. Sokszor olvastam, meg hallottam, hogy hát úgy marha könnyű, ha az ember Jason Momoát, meg Black Asteroidot tetovál, de abba nem szeretnek belegondolni az emberek, hogy milyen iszonyatos meló van mögötte. De én azt hiszem, hogy minden perce megéri ezt és ilyen módon csinálni.
- Mint ahogy ezt a hollót. 
- Mint ezt a hollót, ami szerintem, ha nagyon alapos vagyok és mindent átnézek, akkor egy óra múlva fullra kész is lesz.

Sok szokatlan helyzetben voltam már, de olyan még nem fordult elő velem, hogy interjúkészítés közben egy tűvel pumpálják tele a bőröm tintával. Borbás Robival évek óta ismerjük egymást, nekem nem ez az első tetoválásom, és a szalonjába is régóta járok varratni, de ő még nem tetovált soha. Nem könnyű hozzá bekerülni, még úgy sem, hogy régi cimborája a megbízó. Robi ugyanis világszinten a legfoglalkoztatottabb, legismertebb magyar tetoválók egyike. Beszélgettünk kezdetekről, nehézségekről, sikerekről és önazonosságról. Megkérdeztem tőle azt is, hogyan került hozzá a hollywoodi színész, Jason Momoa. Interjú!

ARCOK

Hogyan lesz egy magyar tetoválóból világsztár? Kezdetek, nehézségek, sikerek és önazonosság: ezekről beszélgettünk Borbás Róberttel.

Borbás Róbert: Úgy nem lehet tetoválni, hogy valaki azt keresi, mi jön be az embereknek

*********************************************************************************************************
<ul>
<li>
Azt ígéri a Sziget, hogy idén látványosabb, de megfizethetőbb és zöldebb lesz – <a href="https://enbudapestem.hu/2023/05/10/szinesebb-helyszinek-megfizetheto-etelek-zoldebb-fesztival-ilyen-lesz-iden-a-sziget" target="_blank" rel="noopener">tudósításunk a 2023-as fesztivál beharangozó sajtótájékoztatójáról &gt;&gt;&gt;</a>
</li>
</ul>
*********************************************************************************************************
– Rengeteg programról és fejlesztésről számoltatok be a sajtótájékoztatón, de vannak olyanok, amelyek téged kifejezetten személyesen érdekelnek? Akár előadói vonatkozásban, akár helyszínileg? 
Minden évben van olyan nagyszínpadi fellépő, aki kifejezetten érdekel, de igyekszem minél több helyen csemegézni a programokból. Nagyon szeretem a Magic Mirror varieté show-it, legalább egyet megpróbálok megnézni a hat nap alatt. Aztán ott a Colosseum, ahol többször szoktunk találkozni mi is – személy szerint nagyon élem azt a zenei vonalat. Szerencsére nagyon színes a programunk, így természetesen a meló mellett igyekszünk minél többet megnézni ezekből, pláne, hogy nagyon sok olyan van, amire máshol nem is lenne lehetőségünk. Mindez pedig kiegészül a fiam formálódó zenei ízlésével, ő már javában válogatja, hogy mit szeretne megnézni, én pedig ilyenkor vele tartok.
<figure>
<figure><img src="/api/file/image/kt2019.jpeg" alt="Kádár" width="1371" height="914" />
<figcaption>Kádár Tamás, a Sziget Fesztivál főszervezője / Forrás: Sziget Fesztivál</figcaption>
</figure>
 
</figure>
– Szintén a tájékoztatón említetted, hogy 30 éves lett a Sziget mint cég. Terveztek stábbulit?
– Persze, biztos, hogy meg lesz énekelve a dolog cégen belül. De egy fesztivál esetében nyilván az az érdekes, hogy hányadik alkalommal rendezik meg, és azért a cég életében ez az évforduló nyilván fontos mérföldkő. Pláne, hogy vannak olyan kollégáink, akik fiatalabbak, mint maga a cég!
– Hogy állnak az előkészületek? 
– Jól. Van egy-két szokásos döccenő, amiket igyekszünk minél jobban és hamarabb megugrani, de alapvetően minden rendben halad. Szerencsére a tavalyi Sziget nagyon simán és flottul ment, ami megnyugtatta azokat is, akiknek új volt ez az egész műfaj. Gondolok itt arra például, hogy szinte minden kerületnek új polgármestere lett, és változott a főváros vezetése is, ezért hivatali oldalról sok mindenkinek a tavalyi volt az első Sziget Fesztiválja – ha lehet így fogalmazni. De éppen azért, mert tavaly minden nagyon jól haladt, valószínűleg idén még könnyebb lesz.
<figure><img src="/api/file/image/szigetday140.jpeg" alt="Sziget" width="978" height="652" />
<figcaption>Kép: Sziget Fesztivál</figcaption>
</figure>
 
– Mennyiben befolyásolja a világgazdasági helyzet a Sziget helyzetét?
– Amit érzünk, és egyre jobban tartunk tőle, az az utazások költsége. Ugyanis aki Európából fapados járatra akar jegyet venni Budapestre, annak szembesülnie kell azzal, hogy messze nem olyan olcsó már idejutni, mint a pandémia előtt. És mivel a Szigetre nagyon sok országból érkeznek, ez egyértelműen olyan tényező, ami hosszútávon gond lehet. Persze azt is érezzük, hogy a háztartások kiadásainak visszaszorítása jelentősen csökkenti a kultúrára és szórakozásra fordított költéseket is. Igaz, hogy ez utóbbi a Szigethez hasonló fesztiváloknak nem árt annyit, mint azt elsőre gondolnánk, mivel az ilyen, mondhatni, bakancslistás rendezvényekre többnyire félreteszik az emberek a pénzüket. Viszont a kisebb szereplőknek, kisebb fesztiváloknak, úgy gondolom, hogy ez sajnos többet fog ártani.
– Budapest számára szerinted mit jelent a Sziget? Gazdaságilag és kulturálisan egyaránt. 
– Gazdasági szempontból, ami elsőre eszünkbe szokott jutni, az az őrületes mennyiségű vendég, akikkel hozzájárulunk a város turisztikai bevételeinek növekedéséhez. Ez 100 ezer olyan fiatal turistát jelent, akik itt költik el a pénzüket. De szerintem ennél sokkal fontosabb, hogy a jóhírünket viszik a világban. Ezek a srácok ugyanis idővel talán már családdal térnek vissza, miután megtapasztalták, hogy milyen menő és jó hely Budapest – és mennyire nem azonos azzal, amit esetleg az országról a hírekben hallanak.
<figure><img src="/api/file/image/szigetday234.jpeg" alt="Sziget" width="978" height="652" />
<figcaption>Kép: Béres Ádám/Sziget Fesztivál</figcaption>
</figure>
 
– Demeter Szilárd nemrég tett egy olyan megjegyzést, hogy nagyon könnyen megszűnhet a Sziget, ha ők a Petőfi Kulturális Ügynökségben úgy döntenek. Szerinted mi volt az oka ennek a kijelentésnek, és mennyire van reális lehetősége a megszűnésnek?
– Kezdjük a tényekkel: a PKÜ, illetve a hozzá kapcsolódó alapítványok, cégek vették át az Óbudai-sziget déli részét, vagyis a korábban Vizoviczki-birodalom néven ismert területet. Ilyen értelemben, ha cinikus akarok lenni, akkor volt már nehezebb szomszédunk is. De a tréfát félretéve: meghallgatva azt a beszélgetést, amiben ez a mondat elhangzott, azt gondolom, hogy Demeter Szilárd egy nagyon téves és rossz megközelítésű kérdést kapott, amire valószínűleg nem a legfrappánsabb választ adta. De ezzel együtt semmilyen konfliktus, semmilyen rossz viszony nincs a Petőfi Kulturális Ügynökség és köztünk. Teljesen korrektül működünk együtt mind a területhasználatban, mind kulturálisan. Ilyen értelemben nem tudok arról, hogy bármilyen, megszüntetéshez vagy korlátozáshoz hasonló szándéka lenne bárkinek is. És még ha lenne is, úgy gondolom, hogy a Sziget önmagában is intézmény, amit talán nem olyan könnyű megszüntetni. De még egyszer mondom: nem hiszem, hogy bárkinek aszándékában állna megszüntetni a Szigetet. Annál is kevésbé, mert Demeter Szilárd maga mondta, hogy a Szigetnek milyen komoly hozadéka van a magyar kultúra számára.
(Kiemelt képünk forrása: Földes Máté/Sziget Fesztivál)

Kádár Tamást, a Sziget Fesztivál főszervezőjét kérdeztük, hogy miként állnak az előkészületek, és hogy mit szólt, amikor Demeter Szilárd belengette a fesztivál megszüntetését. Interjú!

A Szigeten tapasztalják meg a külföldiek, hogy Budapest nem azonos azzal, amit az országról a hallanak a hírekben

„A Szigeten tapasztalják meg a külföldiek, hogy Budapest nem azonos azzal, amit a hírekben az országról hallanak”

Az Átrium aulájában egy teljes nézőtérnyi ember várja a beengedést az Isteni végjáték című darabra, amely közel a 60. előadásánál jár. Ebben a darabban Isten eljön hozzánk, mert nagyon sok mondanivalója van. Megosztja gondolatait az elmúlt néhány tízezer év történéseiről és tapasztalatairól, válaszol az időközben felmerült kérdésekre, és bemutatja saját projektje, a világ fejlesztésének további lépcsőit. Nem mellesleg pedig aktualizálja a Tízparancsolatot. Teszi mindezt Alföldi Róbert testébe szállva, Mihály és Gábriel arkangyal társaságában. 
A darab, amellett, hogy roppant szórakoztató és szerethető, rengeteg kényes kérdést vet fel, és számtalan dologgal szembesíti a nézőt. Mindez pedig bennem vetett fel kérdéseket, amelyeket az előadás után fel is tudtam tenni Alföldi Róbertnek. Érdekelt ugyanis, hogy szerinte mennyire vakmerő ilyen előadást színre vinni 2023 Magyarországán, mennyiben befolyásolja őt az a légkör, amiben élünk, hogyan találják meg a darabok és mennyire feladata a színháznak a provokáció. Ő pedig válaszolt, miközben hófehér laggoto kutyája, Rozi az asztal alatt sündörgött. De beszélgettünk még félelmekről, hitről és a darab londoni vendégszerepléséről is. Interjú!
<figure><img src="/api/file/image/1600an-act-of-god-performance-4598-1.jpeg" alt="Isteni" width="1600" height="988" />
<figcaption>Kép: Pribék Nóra/</figcaption>
</figure>
– Nem ezt szántam az első kérdésnek, de látva az előadást, nem tudom elkerülni: mennyire vakmerő dolog egy ilyen darabot megrendezni, illetve benne szerepelni 2023 Magyarországán?
– Ha arra gondolsz, hogy érdekel-e, mit fog szólni hozzá a kulturális kormányzat, vagy hogy esetleg beleköt-e valaki, akkor nem merül föl bennem a vakmerőség gondolata. Eddig sem foglalkoztam azzal, hogy mit fog szólni a hivatalos kultúrpolitika akármelyik darabomhoz, vagy hogy rákattan-e valamelyik jobboldali orgánum. Ha ez szempont lenne, akkor nem lehetne dolgozni. De már nem is kötnek bele, meg nekem már amúgy is tök mindegy (nevet). Az amerikai író egyébként pont úgy adta meg a jogokat, hogy annak örül igazán, ha minél több helyi közéleti kérdés, probléma kerül bele a darabjába mindenhol, ahol bemutatják. 
– Mégis úgy tűnik, hogy bizonyos darabokat, sőt, filmeket, produkciókat ma sokkal jobban preferál a hatalom.
– Vesszőparipám az egyik most indult mozicsatorna, ahol régi magyar mozifilmeket lehet nézni, és ahol bele lehet botlani Fábry Zoltán Magyarok című filmjébe, Kovács András Hideg napokjába, meg Szabó István Mephistojába. És amikor látod ezeket a filmeket, rájössz, hogy ma egyiket sem lehetne leforgatni, mert a magyar állam egyiket sem támogatná. Pedig ezek a filmek '78-ban, ’66-ban meg '81-ban készültek. Végtelenül elkeserítő, hogy hova jutottunk a pártállam óta. Miközben Fábry Magyarokjánál szebben semmi nem beszél a hazáról, a magyarokról, a hazaszeretetről. Bár valóban nem az Aranybulla szintjén teszi mindezt. 
– Nem nehéz ebben a légkörben dolgozni? 
– Mindenkinek az, aki nincs benne a fősodorban, aki nem gyakorolja a mindenféle kérdés, kritikai töltet, vagy minőségi szempont nélküli hatalmi seggnyalást. A képzőművészettől az irodalomig mindenhol ez van. Amit biztosan tudok, hogy ennek ellenére nem szűntünk meg. Mindenki csinálja, ahogy tudja.
– Az Isteni végjátékban Isten a személyed képében érkezik a földre.
– Mondhatni én vagyok az Isten (nevet).
<figure><img src="/api/file/image/34235590035575214711425206098644319517390066n-masolat.jpeg" alt="Isteni" width="1200" height="800" />
<figcaption>Kép: Lakatos Péter/Átrium</figcaption>
</figure>
– Ha Isten leszállna közénk, mert sok mondanivalója van nekünk, magyaroknak is, akkor szerinted egy, a darabhoz hasonló mondanivalóval állna elénk? Nem lenne inkább elégedett attól, hogy a kormány éppen az isteni értékekre és a hitre hivatkozva védi az országot mindentől.
– Nézd, a valóban mélyen hívő emberek soha nem döngetik a mellüket. Nekik nem az a fontos, hogy más mit mond valódi hitnek, hanem az, hogy az alapvető bibliai értékeket, az önzetlenséget, a szolidaritást vagy a szeretetet betartsák és eszerint éljenek embertársaikkal. Magyarországon a kereszténységet pajzsként tartják FEL, erre hivatkozva lehet azt mondani, hogy üldözöd a keresztényeket, ha valamivel nem értesz egyet. Pedig baromi nagy tévedés azt gondolni, hogy egy keresztény ország olyan, mint a miénk. Nem is olyan rég osztottam meg egy spanyol riportfilmet, ami a spanyolországi nemváltó műtétek körülményeiről szól. Ott ugyanis született egy törvény, ami szerint egy ember már a biológiai átalakulása előtt, tehát a hormon- és a műtéti kezelések előtt megváltoztathatja a születési nemét és ehhez kapcsolódóan a nevét. Hogy átélhesse azt, amire vágyik és felelősen tudjon döntést hozni. Spanyolországban emellett engedélyezett a melegházasság is. És ugyanez elmondható Írországról. Egyik sem olyan ország, amelyikről ne lehetne azt állítani, hogy ne lenne keresztény gyökerekkel rendelkező ország. Mégsem azokat az elveket követik, mint mi. Ők valahogy az emberre figyelnek és a keresztényi értékeket megtartva foglalkoznak a világgal meg az emberekkel. Persze, szerintem Istennek bőven lenne mondanivalója nekünk ezzel kapcsolatban is.
– De erről az emberek tehetnek?
– Tény, hogy ahhoz a szellemiséghez, amit a kormány képvisel, kell egy olyan társadalom, amit fontos pillanataiban magára hagytak. Egyáltalán nem lehet azon csodálkozni, hogy az emberek szoronganak, igyekeznek kapaszkodni valamibe, vagy szeretnének valahová tartozni. Nálunk ezt az állapotot végtelenül ügyesen használja ki a kormány: ha félsz, vagy szorongsz, vagy magaddal szemben bizonytalan vagy, akkor tartozni szeretnél valahova. Ez ugyanígy van a családban is: ha félsz, akkor rögtön hangos vagy, agresszív, és azt gondolod, hogy különbnek kell magad mutatnod. Ma senki nem önmagában értékeli a dolgokat, hanem hasonlítások alapján. Mindenki abból indul ki, hogy én ezért vagy azért jobb vagyok a másiknál, és csak hozzá képest lehetek jobb. Nem arra gondol, hogy én alapvetően valamiben jó vagyok. A rendszerváltás óta eltelt 34 évben egyik párt sem foglalkozott azzal, hogy megpróbálja megértetni az emberekkel, mi az a demokrácia, és egyetlen kormány sem tartotta fontosnak, hogy felnevelje az állampolgárait. Világos, hogy pont ezért ugyanazokba a csapdákba csúszik bele az ország újra és újra, mint amiben 50 évig élt. A kormány pedig ezekre a beidegződésekre apellál, csak most épp a kereszténységre hivatkozva. 
– A színháznak feladata egyébként, hogy provokáljon? Mert az előbb elhangzottak alapján sokan minimum kiborulnának, ha látnák Istent abban a kontextusban, ahogy a darabban szerepel. 
– De nem borult ki senki.
– Ez volt a tapasztalat?
– Nem volt belőle semmi, pedig a hatvanadik előadás felé tartunk. Viszont én azt gondolom, hogy a hitet ez a darab egyáltalán nem kérdőjelezi meg. De megmondom őszintén, nem tudom, hogy azok az emberek, akik ezen kiborulnának, egyáltalán eljönnek-e erre az előadásra.
– Szerinted azért nem jönnek el, mert az emberek nem hajlandóak kinézni a véleménybuborékjaikból?
– Nem tudom, hogy azok az emberek járnak-e egyáltalán színházba vagy az Átriumba. Nagy kérdés nekem, a szakmámnak, hogy bár az a dolgunk, hogy beszéljünk a világról, hogy megpróbáljunk problémákat felmutatni és párbeszédet generálni, de ezt nagyon nehéz úgy, ha azok, akikkel beszélgetni kellene, nem látnak és nem látogatnak téged. Pedig sokkal jobb lenne, ha olyanok is látnák ezt a darabot, akik nem így gondolkodnak. Vagy azt hiszik, hogy nem így gondolkodnak. 
– A Végjátékot Londonban is bemutattátok. Hogy sikerült, milyen élmény volt? Gondolom, elsősorban az ottani magyarok nézték meg.
– Magyar közönség volt, angol nyelvű felirattal ment a darab. Nagyon jó fej volt az író, mert egyrészt engedélyezte a feliratot, másrészt írt egy levelet, hogy drukkol, és hogy mennyire örül neki, hogy kivisszük. Még fájdalmasabban reagáltak az előadásra azok, akik nem itthon élnek, számukra inkább zsigeri volt a hatása. 
<figure><img src="/api/file/image/1600epi7379-1.jpeg" alt="Isteni" width="1600" height="1067" />
<figcaption>Londoni előadás. Kép: Lakatos Péter/</figcaption>
</figure>
– A darabban egy rakás olyan dolog és téma hangzik el, ami már csak azért is provokatívnak tűnhet, hogy egyáltalán elhangzik. Egyre többen foglalkoznak azonban egyre kevesebbet nyíltan a közélettel és úgy tűnik, mintha te is inkább a darabjaidon keresztül próbálnál ezzel kapcsolatban kommunikálni. Fásultság ez, vagy nincs értelme már a nyílt véleménykifejtésnek?
– Nézd, én a legutóbbi választások óta visszavonultam a közélettől, mert nincs értelme. Akkor beleraktam mindent, amit csak lehetett, kiálltam konkrét politikusok mellett, amit előtte nem tettem. Akkor és ott rájöttem, hogy nem tudok többet tenni, amit tudtam, azt megtettem. 
– Maradt tehát a színházon keresztül történő kommunikáció?
– Én mindig abban a színházban hittem, amelyik a körülöttünk létező világról beszél. Harminc éve is azokat az előadásokat szerettem, és mindig olyan színházat csináltam, ami az akkori világról szólt. Ma egyre zűrösebb, bonyolultabb, abszurdabb a világ, amiről egyre zűrösebben és abszurdabb módon beszélünk. Visszafogtam a személyes szerepvállalásaimat, mert egész egyszerűen elfáradtam. 
– Hogyan találnak meg téged a darabok? 
– A kollégáim hozták a darabot, amit most láttál. Jövő hónapban pedig elkezdjük próbálni Robert Icke „Az orvos” című művét, amely az identitás kérdéskörét járja át magas szellemiséggel, nagyon nagy bátorsággal és kemény, egyenes gondolatokkal. Egy teljesen ismeretlen fiú, Hevér Ádám küldött nekem egy emailt, hogy nála vannak a darab fordítási jogai, lefordította és szeretné, ha elolvasnám. És igaza volt, jól gondolta, ez olyan darab, amire én rezonálok. De kaptam felkérést klasszikus és kortárs darabok rendezésére, melyeknek jövőre lesz a bemutatójuk. 
– Vannak félelmei vagy kétségei Alföldi Róbertnek miközben dolgozik?
– Persze, hogy vannak kétségeim és szorongásaim, de ezek nem tartanak vissza semmitől. Vannak mélypontok, sőt, kudarcélmények is, de ezek nem tartoznak a közönségre, én pedig ilyenkor képtelen vagyok arra, hogy leálljak. Megyek tovább, mert amit elkezdek, azt szeretem befejezni. 
<figure><img src="/api/file/image/800imgl80003.jpeg" alt="Isten" width="1200" height="800" />
<figcaption>Kép: Lakatos Péter/Átrium</figcaption>
</figure>
 
– Rengeteg dolgot csinálsz egyszerre...
– Egyáltalán nem csinálok sok dolgot.
– Dehogynem: rendezel, szerepelsz, festesz, nemrég futott le az RTL+-on egy sikeres portrésorozatod. 
– De ezeket nem egyszerre, hanem egymás után csinálom. Te is rengeteg mindent csinálsz, de ezeket nem egyszerre csinálod. És amiket csinálsz, azok nagyon más dolgok, amik miatt egyik sem válik unalmassá. Ha az ember sokféle dolgot csinál, az szerintem sokkal kevésbé fárasztó, mintha ugyanazt kéne csinálnia folyamatosan. És mivel én azt vállalom el, ami engem érdekel, az érdeklődés eleve feltölt energiával ahhoz, hogy meg is csináljam. Ebből a szempontból a legnagyobb luxusban élek.
– És szerinted ezt meddig lehet csinálni?
– Nagyon remélem, hogy 90, vagy 100 éves koromig. 
– És csinálnád is addig?
– Ha már nem fog érdekelni, az lesz a legkétségbeejtőbb. Akkor csak unatkoznék.
– Van még reményed a világban? 
– Még van. Különben nem csinálnám ezt az egészet.

Mi történik akkor, ha Isten leszáll a mennyből és egy színház színpadán állva olvassa az emberiség fejére az elmúlt tízezer évet? Vajon a valóságban is ugyanezt tenné? És hogyan talál meg egy darab egy színész-rendezőt? Alföldi Róberttel beszélgettünk.

Mi történik akkor, ha Isten leszáll a mennyből és egy színház színpadán állva olvassa az emberiség fejére az elmúlt tízezer évet? 

Alföldi Róbert: „Senki nem önmagában értékeli a dolgokat, hanem hasonlítások alapján”

– Zenészként a magyar rocktörténelem része vagy, de talán kevesebben tudják, hogy képzőművészként is alkotsz, miközben épp festő szakon végeztél a képzőművészetin. Mennyire része az életednek a képzőművészet?
– Az elmúlt több mint 3 évtized valóban a zenéről szólt, de mellette azért mindig próbáltam megoldani, hogy festhessek. Ez egy kedves hobbi lett, amire néha van időm, néha pedig évekig nincs, viszont, amikor lehetőség van rá, akkor előveszem a festéket és dolgozom. De összességében, bár fontos számomra, partszélen van, amolyan nagyon szeretett mostohagyerek (nevet).
– Hogyan került előtérbe a zene a festészettel szemben?
– Amikor a képzőművészetire jártam, a Quimby akkor kezdett népszerűvé válni, és nagyjából már 3-4 koncertünk volt egy héten. A zenekar ’91-ben alakult, én is ’91-ben kezdtem el a képzőt, így a kettő párhuzamosan futott. Nagyon sokat zenéltünk, de mindig nyugvópont volt az iskola, nyugodt volt a műterem, így a szabadidőmet, ha nem próbáltunk vagy koncerteztünk, bent töltöttem a műteremben – szóval szimultán tudtam vinni a két dolgot egy darabig. De, ahogy a zenekar kezdett egyre többet koncertezni és sűrűsödtek a fellépések, eljött az a pont, amikor el kellett döntenem, hogy műtermet bérlek vagy stúdiót keresünk. Ez nagyjából végzős éveimre csúcsosodott ki, és a vége az lett, hogy a próbatermek mellett döntöttem. De mindig, ha olyan helyen voltam vagy olyan lakásom volt, ahol be tudtam rendezni egy festősarkot, akkor mindig megtettem.
<figure><img src="/api/file/image/kisstibi2.jpeg" alt="Kiss" width="2048" height="1420" />
<figcaption>Kép: Kiss Tibi</figcaption>
</figure>
– Kiegészíti egymást nálad ez a két művészeti ág?
– Igen, meg közben nálam vannak áthallások is a kettő között. A képekben is van zeneiség és a zenében is van képiség. Valahogy bennem ez összeér. Talán akkor volt a legkiegyensúlyozottabb az életem, amikor olyan helyen próbáltunk, ami mellett ki tudtam venni egy kis helyiséget, ahol tudtam a festményeimen is dolgozni. De ezek rövid időszakok voltak és többnyire a csillagállásoktól függtek.
– Május 2-án nyílik a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjaként a Nem vagy egyedül című kiállításod. Milyen sűrűn vannak kiállításaid?
– Nagyon ritkán, nem is tudom, hogy mikor volt az utolsó. Talán húsz éve. Egy picit helyettesítette ezt a hiányt a Neonradír, ami egy képeskönyv volt, amibe össze tudtam gyűjteni pár képemet és néhány vizuális alkotásomat, de tényleg nagyon ritkán van kiállításom, így ez most nekem is egyfajta kuriózum. És ha nem lett volna erre felkérés, akkor talán nem is gondolkodtam volna rajta, hogy ilyesmibe belevágjak. De nemrég szereztem egy műtermet, így tudtam dolgozni új képeken is, amik ott lesznek a kiállításon.
<figure><img src="/api/file/image/kisstibifest.jpeg" alt="Kiss" width="2054" height="1417" />
<figcaption>Kép: Kiss Tibi</figcaption>
</figure>
– Nem véletlenül lett a kiállítás címe Nem vagy egyedül, hiszen korábban nyilatkoztad, hogy fontos beszélgetni a mentális egészségről. Ennek kapcsán lesz a kiállítás megnyitóján egy panelbeszélgetés is. Valóban ennyire keveset beszélgetünk a mentális egészségről? Ennyire tabusított téma ez még mindig?
– Azt veszem észre, hogy talán mostanában már egyre inkább kidugja ez a téma a fejét, mert ezeket nem lehet már a szőnyeg alá söpörni, olyan mértékben vannak jelen. Valóban van egy olyan része ennek, hogy azok a témák, amiket ebben a beszélgetésben is érinteni fogunk, mint a függőség, a mentális egészség, a depresszió. Ezek úgymond tabutémák a társadalom nagy részének a szemében, de szerintem nagy szükség lenne róluk beszélni. Annál is inkább, mert olyan országban élünk, ahol toplistások vagyunk alkoholizmus, függőségek és depresszió tekintetében. Az ilyen beszélgetésekkel pedig talán egy kicsit közelebb kerülünk ahhoz, hogy megnyissuk azokat a kapukat, melyeken átlépve segítséget kaphatunk ennek a dolognak az enyhítésében és megoldásában, mert nagyon sokan élnek elszigetelve, elmagányosodva az ilyen helyzetekben –  éppen azért, mert nem tudnak, nem mernek róla beszélni.
– Annyit mondj el még, Tibi, hogy vagy? 
– Köszönöm szépen, rendben vagyok, bár érzem, hogy az emberekben nagyon sok a bizonytalanság, a feszültség és a frusztráció, amit nyilván kiélezett a covid, a háború és a gazdasági válság. Mindez persze engem is érint, van bennem annyi empátia, hogy ez rám is hatással legyen –  ennek ellenére köszönöm, jól vagyok.

Neve fogalom: a Quimby frontembereként három évtizede meghatározó alakja a magyar rockzenének. Kevésbé ismert oldala a festészet, habár ő maga eredetileg a Képzőművészeti Egyetemen végzett festőként. Kiss Tibinek most azonban május 2-án kiállítása nyílik a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a Főfotóban. Erről beszélgettünk vele röviden – de szóba került a szorongás, a zene, és az is, hogy ő maga hogyan érzi magát. Interjú!

Kiss Tibi festményeiből május 2-án nyílik kiállítás a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a Főfotóban. Erről beszélgettünk vele röviden – de szóba került a szorongás, a zene, és az is, hogy ő maga hogyan érzi magát. Interjú!

Kiss Tibi: „Köszönöm szépen, rendben vagyok”

Csere Gáspár 1991-ben született Budafokon, 7 évesen kezdett dobolni és atletizálni, 10 éves korában került a BEAC-hoz, és 12 éves kora óta Szabó Imre, azaz Imre bá' tanítványa. Az apja szerettette meg vele a futást, ő ugyanis amatőr hosszútávfutó volt. Mint több interjúban is elmondta, 7-8 éves korában már elvitte hosszabb futásokra. Eleinte az jelentette számára a motivációt, hogy őt utolérje. 
Élete első félmaratonját 18 éves korában futotta, és rögtön olyan jól sikerült – 70 perc –, hogy edzőjével úgy látták, ő lehet az, aki megdöntheti a magyar maratonfutás csúcsát, amit Szűcs Csaba állított fel még 1993. április 25-én 2:12:10-es idővel a párizsi maratonon.
23 évesen futotta élete első maratonját, 2016-ban pedig már ott volt a riói olimpián, de gyomorproblémák és egy talpsérülés miatt végül nem tudta kifutni magát.
<figure><img src="/api/file/image/20230411mm0116.jpeg" alt="Csere" width="5293" height="3529" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/enbudapestem.hu</figcaption>
</figure>
 
Az ELTE sportszervezői szakán szerzett mesterfokú diplomát, 2018-ban pedig elkezdte a doktori képzést is a Testnevelési Egyetemen, sport és társadalomtudomány modulon. 
Többszörös magyar bajnok félmaratonon és maratonon, egyéni csúcsa maratonon 2:14:34, amit 2021 októberében futott Amszterdamban, a félmaratoni csúcsát pedig 2023 tavaszán döntötte meg, a Berlin Félmaratonon 63 perc 39 másodperces idővel ért célba. 
Egy kislány édesapja, családjával Budapesten él. Hívő ember. A dobolást sem hagyta abba, a BEAC-ban alakítottak egy együttest, havonta egyszer próbálnak, és általában rock-, jazz- és blues-sztenderdeket játszanak.
Énbudapestem: Ki lehet teljesen ismerni a maratont?
Csere Gáspár: Azt nem mondanám. Azt hittük, a maratonfutásnak is megvannak a korlátai, hogy két óra alatti maratont például nem lehet futni, aztán tessék. Eliud Kipchoge már 2019-ben, nem versenykörülmények között ugyan, de 1:59:40-es maratont futott. Mindenesetre
a maratont is egy idő után elég jól ki lehet ismerni. 
A két óra alatti futás mennyire köszönhető a technika fejlődésének és mennyire az emberi teljesítőképesség kitolásának?
Cs.G.: Igaz, hogy nem szabályos körülmények között futotta Kipchoge a két óra alatti maratont, de tartom őt annyira különlegesnek, hogy nem laboratóriumi körülmények között is meg tudja csinálni. 
Mi teszi Kipchogét olyan különlegessé?
Cs.G.: Olyan tehetségek, mint ő, eleve csak tízévente születnek. Nála ráadásul szerencsésen futnak össze a szálak, gondolok például az elhivatottságára, az alázatára, a felkészültségére, ami arra enged következtetni, hogy a következő kiemelkedő futóra még nagyon sokat kell várnunk.
Mit üzennél azoknak, akik az első maratonjukra készülnek?
Cs.G.: Azt az elvet vallom, hogy
<blockquote>
nem szabad túlságosan ráfeszülni:
</blockquote>
bízzunk abban, hogy az ember már csak olyan, hogy a legnagyobb nehézségen is át tudja küzdeni magát. Ezt a képességet a maratonnál is fel tudjuk használni, ez bennünk van, csak hagynunk kell kibontakozni. 
Azért nagyon fontos persze, hogy fizikailag is felkészüljünk rá: legalább fél, de inkább egy évet szánjon mindenki az edzésekre, amik között legyenek hosszú, kétórásnál is hosszabb futások, hogy átéljük, milyen, ha órákon keresztül kell futnunk. 
Milyen mantra az, ami segíthet átlendülni a holtponton?
Cs.G.: Érdekes, mert van, akinek a mantrázás nem segít, sőt éppen emiatt feszül rá a futásra. A verseny előtt szánjunk arra is időt, hogy kiderítsük, mi melyik csoportba tartozunk. Ha segít, akkor nyilván érdemes az egyik félelmünkkel szembenézni ilyenkor. Hogy egy egyszerű példát mondjak: ha attól tartunk, hogy nem fog menni, mondogassuk azt: képesek vagyunk rá. 
Én hívő emberként is bízom az elvégzett munkában, de azért a fő – úgymond – mantrám, hogy az Úr velem van, és ő erőt ad. 
<figure><img src="/api/file/image/20230411mm0117.jpeg" alt="Csere" width="3212" height="3212" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/enbudapestem.hu</figcaption>
</figure>
 
Azt szokták mondani, hogy 30-35 kilométernél érkezik el a holtpont, ez rád, a profira is érvényes? Nem lehet holtpont nélkül maratont futni?
Cs.G.: De, lehet, szerintem ez túl van misztifikálva. Az első maraton előtt állók is töröljék ki a fejükből. Megvan ennek egyébként az alapja, de nem szabad ráfeszülni. Ha jön, akkor jön, és
<blockquote>
akkor majd úgyis megküzdünk vele.
</blockquote>
Sokkal fontosabb, hogy végig maradjunk laza, oldott állapotban.
Olyat is hallottam, hogy maratonból is az első a legjobb, te hogy emlékszel a tiédre?
Cs.G.: Érdekes, én éppen az ellenkezőjét szoktam hallani – ahogy már beszéltük is –, hogy félelem lengi körül. Szerencsére mi is jó irányból közelítettük meg az első futásomat, nem stresszeltem rá, az első három maratonom minden centijére emlékszem, és mindhármat nagyon élveztem. 
<figure><img src="/api/file/image/cserefelmaraton.jpeg" alt="Csere" width="1984" height="1325" />
<figcaption>Kép: Csere Gáspár/facebook</figcaption>
</figure>
 
Most, hogy már jobban ismerem a maratonfutás rejtelmeit, és több kudarc is ért, gyakran előfordul, hogy jobban tartok tőle, mint a pályám elején. De hát az ember ilyen!  
Mikor kerültél utoljára extázisba futástól?
Cs.G.: Ha a legutóbbi versenyem, a berlini félmaraton nem sikerült volna olyan jól, ahogy végül sikerült, most nehezen tudnék válaszolni erre a kérdésre. Azt viszont nagyon élveztem, végre megint önmagam voltam, nem éreztem fájdalmat, nem éreztem fáradtságot. Ahogy a Facebookon is írtam a verseny után, még fél perccel talán jobbat is futhattam volna ott. 
A poszt végén hálát adtál Istennek, hogy felszabadított a terhektől. Milyen terhekre gondoltál?
Cs.G.: A megfelelési kényszerre. Ahogy tapasztaltabb és eredményesebb sportoló lettem,
<blockquote>
a mentális része egyre nehezebb.
</blockquote>
Azon pörgök, vajon tudok-e még fejlődni, vajon lesznek-e még egyéni csúcsok, vajon kijutok-e még erre vagy arra a versenyre – például a budapesti világbajnokságra?
Most az a filozófiám, hogy csakis egyetlen célt tűzök ki magam elé, hogy jól fussak, hogy kihozzam magamból a maximumot, mert ezt a terhet még el tudom viselni. 
Bármelyik versenyen bármikor feltámadhat a szél, lehűlhet az idő, alakulhat úgy, hogy nem áll össze egy boly, de nekem nem szabad centiken és másodperceken agyalnom, mert attól görcsössé válik a mozgásom.
Lehet, hogy a maratonistáknál éppen azért 30-35 év a csúcsidőszak, mert fejben megérnek ezekre a gondolatokra?
Cs.G.: Szerintem igen. Most sem vagyok még öreg, de már akad egy-két életbölcsesség-morzsa a tarsolyomban. Hogyha már többször átmentünk a hullámvölgyeken, akkor érhetünk el igazán nagy eredményeket. 
Melyiket tartod a legnagyobb mélypontodnak?
Cs.G.: Rögtön kettő is eszembe jut. 
Az egyik a 2018-2019-es évekre tehető, amikor gerincsérvet kaptam, erősen fájt a derekam, állandóan kezelésekre jártam, és kilátástalannak tűnt a helyzetem. Másrészt a magánéletem sem alakult a legjobban. Akkor már több éve egyedül éltem, beszűkültem, barátokkal is kevésbé tartottam a kapcsolatot, és nagyon vágytam már egy társra. Szerencsére éppen akkor találkoztam valakivel, aki most már a feleségem. Ez a szerelem segített ki a mélypontból.
A másikat pedig az utóbbi két évben éltem át. A járvány alatt többször elkaptam a koronavírust, volt, hogy heteket kellett kihagynom, a posztcovid tünetekkel is meg kellett birkóznom. Le kellett mondanom egy csomó versenyt, sőt egész versenynaptáraim mentek a kukába. 
Ezekből nehéz volt újra és újra felállni, és úgy nekimenni egy következő szezonnak, hogy remélhetőleg nem leszek beteg.
Soha nem éreztél még megkönnyebbülést, hogy nem kell többet edzened?
Cs.G.: Én még küzdök, mert úgy vagyok vele, hogy bár átéltem ezeket a veszteség sorozatokat, azért mellettük mindig jött egy-két nagyon kiemelkedő eredmény is. Amíg csak néhány nagyobb futás is kinéz nekem, szerintem van értelme csinálni. 
Ezeket az éveket – ahogy említettük is, most vagyok a legjobb korban – ki akarom használni. 
Akkor még nem fordult meg a fejedben a visszavonulás?
<blockquote>
A futást soha nem szeretném abbahagyni.
</blockquote>
Ha napi kétszer már nem is, de szeretném, ha heti négyszer-ötször tudnék rá időt szánni. Ugyanis én tényleg nagyon szeretem a futást, még versenyzőként is ez a legfontosabb mozgatórugóm. A versenyzést is csak fokozatosan, hogy úgy mondjam, ereszkedve szeretném abbahagyni.
Nekem nagyon tetszik, ahogy Józsa Gábor vagy Kovács Tamás csinálja. Olyan jó látni, hogy bár tudják, nem lesznek képesek a legjobbjukat hozni, még beállnak a 20 évesek közé, és együtt versenyeznek velük. Ez példaértékű. 
Beda Szabolcs pedig elment ultrákat futni, és sorra nyeri a címeket.
Cs.G.: Az ultrázást is szeretném kipróbálni, de 100 kilométer fölé nem fogok menni. 
Imre bá’-nak van egy szokása, ha úgy érzi, hogy futóként már túl vagy a csúcson, egyszer csak megkérdezi, nem próbálnád-e ki a gyaloglást.
Cs.G.: Ettől nem félek. A futásban azért sikerült olyan szintre eljutnom, ahonnan már békében visszavonulhatok. Tiszteletreméltó a gyaloglás is, senki ne értsen félre, de arra születni kell. Nekem sem a karakterem, sem a lábam nem olyan, hogy jó gyaloglóvá válhatnék.
Mit adnál át a kislányodnak abból, amit a futásnak köszönhetően ismertél meg?
Cs.G.: Azt hiszem, sok mindent máris elkezdett magába szívni, mert máris nagyon mozgékony. Szeretném a sportra nevelni, és örülnék, ha a futást választaná, de azt nem feltétlenül szeretném, hogy ő is versenysportoló legyen. 
Hogy a kérdésre is válaszoljak, szeretném, ha ő is megtapasztalná, hogy
<blockquote>
kitartással milyen nagyszerű dolgokat lehet elérni.
</blockquote>
Egy 2018-as interjúban azt mondtad, idehaza magas szintű maratonfutásról nem beszélhetünk, a szakág éppen csak pislákol. Azóta láttál bármi változást?
Cs.G.: A hazai maratonfutás
<blockquote>
továbbra is csak pislákol, nagyon szűk a szakág,
</blockquote>
sajnos hiányos a szervezettség.
Amióta megszűntek a kismaratoni bajnokságok, immár több mint tíz éve, különösen látszik, hogy nincs utánpótlás. A kismaratoni versenyek voltak ugyanis azok, amiket megyei, fővárosi, országos szinten 18 éves korig rendeztek, és ahol a fiatalok megismerkedhettek az utcai futással. A gyerekekkel, persze, nem félmaratont és maratonokat futtattak, hanem korosztálytól függően 3-6-8-10-15 kilométereket.
Amire akkor, 2018-ban nem számítottam, hogy mindennek ellenére is bukkannak fel nagyon ügyes fiatal versenyzők, egyikőjük, Szemerei Levente például az egyik legkomolyabb kihívómmá is vált.
Ha már úgy csinálunk, mintha büszkék lennénk a hagyományainkra, miért pont a hosszútávfutást nem ápoljuk?
Cs.G.: Mert ebből a legnehezebb kivenni az eredményt. Az atlétika az olimpiai sportágak közül eleve az egyik legtöbb munkát igénylő, legnagyobb konkurenciával bíró sportág, a maraton meg aztán ezen belül is a legeslegnehezebb szám. 
A maximum, amit ebben magyar emberként el tudsz érni, hogy mondjuk
<blockquote>
az Európa-bajnokságon az élmezőnyben vagy. 
</blockquote>
Akik a magyar sportot most finanszírozzák, minek költsenek egy Európa-bajnoki tizedik helyezésre – ami egyébként így is hatalmas szó lenne. 
Közben azt mondják, a futás népszerűsége töretlenül növekszik.
Cs.G.: Ebben bizakodom, hogy a piac esetleg betőkésíti a futást. 
Budapest szerinted jól futható város?
Cs.G.: Egy hobbifutónak nem rossz, egyre több parkban található futósáv, ott a Margitsziget, a Városliget, reméljük, a Népligetet is mielőbb felújítják. A budai oldalon a dombok, a hegyek, az erdők szintén jó adottságúak, azonban a maratoni felkészülésre nem jó. 
A belváros felé csak rövidebbeket lehet futni, én is többnyire Budaörs, Törökbálint, Budafok, Csepel irányába futok. 
Mi az, amit fejleszteni lehetne?
Cs.G.: A kérdés szerintem nemcsak a futókat, hanem a bicikliseket is ugyanúgy érinti, bár ha bicikliúton futsz, lecsengetnek, és ők is száműznek. 
Amikor ezt a várost átrajzolták, nem gondoltak sem rájuk, sem a futókra. Ahhoz, hogy jól futható várossá váljon,
<blockquote>
több helyen meg kellene szüntetni a forgalmat,
</blockquote>
amit viszont, feltételezem, nagyon sokan nem szeretnének, mert a magyar autós társadalom. 
Hogy tetszik a vb útvonala?
Cs.G.: Tetszik. Az Andrássy út az egyik kedvenc budapesti útvonalam, sajnálom, hogy a BSI egy ideje kivette a Budapest Maraton útvonalából. Az nagyon jó döntés volt, ahogy szerintem a Lánchíd és a Várkert Bazár beemelése is. 
Azt, hogy az Alagúton négyszer is át kell futni, kicsit túlzásnak érzem, az ugyanis a Krisztina körúttal együtt elég lassú rész, és arra is kíváncsi leszek, a sportórák hogyan fogják majd ott a GPS-jelet. Összességében, ha nem is kimondottan gyors, de jól futható pálya lett.
<figure><img src="/api/file/image/20230411mm0114.jpeg" alt="Csere" width="5472" height="3648" />
<figcaption>Kép: Merész Márton/enbudapestem.hu</figcaption>
</figure>
 
Mi kell ahhoz, hogy ott legyél a budapesti világbajnokságon?
Cs.G.: Ha május 31-ig meg tudom őrizni az itthoni elsőségem, akkor valószínűleg igényelnek nekem egy szabadkártyát, amit, ha egy nemzetközi bizottság pozitívan elbírál, akkor ott lehetek. De addig van pár versenylehetőség, például az április végi, Bécsbe kihelyezett magyar bajnokság, amelyeken minél jobban kell szerepelnem. 
Hogy sikerült az alapozás?
Cs.G.: Bizakodó vagyok. A berlini félmaratoni egyéni csúcs jó alaphangot adott.
<blockquote>
Megvan az esélyem egy újabb egyéni csúcsra.
</blockquote>
Egy szó, mint száz, jó volt a felkészülés, sikerült csiszolni a korábbi kisebb hibákon.
Milyen hibákról van szó? Milyen hibái vannak még annak, aki több mint 20 éve versenyez?
Cs.G.: Mindig tanul az ember. Többet és keményebben kell edzenem, mint 20 évesen, mert – értelemszerűen – jobb szeretnék lenni, viszont ellentmondásos módon több pihenőt is be kell tudnom iktatni, mert nem regenerálódom már úgy, mint egy 20 éves. Ezeket az ellentétes hatásokat kellett valahogy összehangolni. 
Közben családapa is lettem, és ha a gyerek éjszaka nem akar aludni, akkor én se fogok olyan jól aludni.
Egy időben sokat cikkeztek arról, hogy profi sportolók hogyan próbálnak 30 fölött is a csúcson maradni. A legenda szerint Cristiano Ronaldo például naponta ötször másfél órákat alszik. Neked van valami az életviteledben, amire felkaphatná az olvasó a fejét?
Cs.G.: Én viszonylag korán eldöntöttem, hogy nem szeretném mindenemet alárendelni a sportolásnak. Nyilván odafigyelek az étkezésre, a pihenésre, de családot alapítottam, és nem költöztem a jobb eredmény reményében külföldre. 
Igaz, megadatott néhány éve, hogy főállásban csinálhatom a futást, ennek köszönhetően pedig
<blockquote>
ebéd után például lepihenhetek,
</blockquote>
de akkor is maximum egy órát alszom.
Követted az atlétika vb körüli politikai csatározást? 
Cs.G.: Nagyjából igen.
A felkészülést nem zavarja, hogy politikai csatározás tárgyává vált a budapesti vb is?
Cs.G.: Amennyire én tudom, ezek korábban voltak, és nyugvópontra ért az ügy, most már nem érint. Nem titok egyébként, hogy nem egy tüntetésen voltam már életemben. Nem vagyok kimondottan mozgalmi ember, de ha valamit fontosnak tartok – nemcsak a személyes érintettség miatt, hanem közügyként is, azért, ha kell, felemelem a hangom. 
Most úgy áll, sem orosz, sem belorusz atléta nem vehet részt a vb-n, az ő büntetésüket jogosnak tartod?
Cs.G.: Nagyon nem könnyű kérdés. Mivel itt nem sportpolitikai ügyről van szó, egy kicsit túlzásnak tartom, de próbálom együttérzően szemlélni az eseményeket. A legnagyobb gondom ezzel, hogy ennyire fekete-fehérré akarják tenni ezt a kérdést, és hogy alig van esélyünk a megértésére, mert
<blockquote>
a források is általában végletesen mutatják be. 
</blockquote>
Az oroszok egyébként a dopping miatt kezdenek szerintem hozzászokni, hogy el vannak tiltva. Abban az esetben azért jobban egyet tudtam érteni a kollektív büntetésükkel, mert a dopping annyira átszőtte a rendszerüket, hogy a megtisztulásához sajnos ilyen drasztikus eszközökre is szükség volt. 
Azon gondolkodtál már, hogy ennek a máris több mint 20 éves pályafutásnak hogyan forgatnád vissza a tapasztalatait?
Cs.G.: Azt tudom, hogy szeretném átadni a tudásomat. Mostanában egy módszertani könyvön gondolkoztam, de egyelőre nincs sok időm ilyesmire.  Egy időben aktívabb volt a kommunikációm egyébként, többet posztoltam, és emiatt sok médium meghívott. Most kicsit visszahúzódtam, de ha újra aktuálisnak érzem, majd újra felpörgetem. A szakmában is maradnék, remélem, ez majd jól alakul, már vannak terveim.

Csere Gáspár többszörös magyar bajnok félmaratoni és maratoni távon. Beszélgetésünkből kiderül, mit ajánl az első maraton előtt, nála is vannak-e még holtpontok, vagy hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie, hogy az élsportban maradhasson.


Csere Gáspár: Több hullámvölgy után jönnek a nagy eredmények

Sosem hittem abban, hogy az embert bármire is predesztinálná a származása. S nem csak etnikai szempontból gondolom így, hanem társadalmi vonatkozásban sem hiszem, hogy bárkit az kellene meghatározzon, milyen osztályú famíliába született. Senki nem tehet ugyanis arról, hogy a világ mely részén és milyen körülmények között látta meg a napvilágot, ahogy arról sem, ki volt az apja, vagy éppen a nagyanyja.
<blockquote>
És mégis: az, hogy honnan származunk, mit tudunk a családunkról, elkerülhetetlenül befolyásolja személyiségünket – sőt, sokszor az identitásunkat is.
</blockquote>
Ha ugyanis tisztában vagyunk azzal, mi történt a szüleinkkel, jobban megérthetjük, miért neveltek bennünket úgy, ahogy. Megérthetjük a családi traumákat, megérthetjük az összetartást, megérthetjük egy család széthullását, tagjainak viselkedését, végeredményben pedig megérthetjük önmagunkat. Ennek hiányában, akármennyire is hiszek abban, hogy az embert önmaga határozza meg, mégis motoszkálni fog benne némi elveszettség-érzés.
Az én esetemben ez a fajta bizonytalanság (ami kérdések sokaságával párosul) egy alig pár éves történetből fakad.
<blockquote>
Kiderült ugyanis, hogy a családom egyöntetű és biztos állítása dacára: nem elhanyagolható százalékban vagyok zsidó származású.
</blockquote>
Ha valaki ezen a ponton felteszi nekem pestiesen a kérdést, hogy ezt most így hogy, akkor arra határozott válaszom van: gőzöm nincs. Éppen ezért csak azt fogom tudni elmondani, hogy jelen állás szerint milyen ismeretek birtokában vagyok. Ki kell emelnem, hogy sosem beszéltem erről ilyen formában, s őszintén szólva azt se tudtam, hogyan fogjak neki a történet elmesélésének, csak azt, hogy messziről szeretném elkerülni a pátosznak, a hatásvadászatnak vagy a túlbuzgásnak még a látszatát is. Viszont azt hiszem, a mai nap szomorú, de jó apropója annak, hogy a II. világháború máig tartó hatásairól végül is írjak egy kissé talán homályos, de mégis személyes és talán beszédes történetet.
A család, az család
Bátran mondhatom, hogy anyai ágról nagy múltú filmes családba születtem: nagyapám filmrendező, anyám a Hunnia Filmstúdió gyártásvezetője és producere volt haláláig, nagynéném szintén filmrendező. Mindemellett sűrűn hallgattunk történeteket a család nemesi származásáról, amit érezhető büszkeséggel, de kicsit sem gőgösen meséltek a nagyszüleim. A legendáriumot újra és újra hallva ütött szöget a fejembe, hogy valójában mennyire tök mindegy az ember veleszületett rangja, hiszen napjainkban a világon semmit nem befolyásol semmilyen egykori grófi vagy bárói cím, egyedül a jellem és a tettek számítanak. Mindezek tükrében talán nem is annyira meglepő, hogy egy alapvetően liberális jobboldali család volt az enyém.
<blockquote>
A sok esetben valóban szórakoztató, de vastagon idealizált nosztalgiával mesélt történetek mellett akadt jó néhány olyan, amiből egy idő után világosan kirajzolódott számomra, hogy akárcsak sok százezer másik, az enyém is egy a történelem által hihetetlenül megcibált családok közül.
</blockquote>
Ilyen volt dédapám és nagyapám életrajza is. Ahogy nagyanyám mesélte, dédapám katonaként szolgált itthon, mikor elkezdődtek a deportálások. Ez idő tájt nagyanyámék lakása, illetve annak pincéje menedéket adott azoknak, akik a barátaik voltak, meg azoknak is, akiknek az egyetlen bűnük az volt, hogy zsidónak születtek. Hihetetlen merészséggel a fürdőszobában is bújtattak egy családot, miközben a nyilasok végig kopogták az összes lakást a házban.
Ellenállások
Ahogy elmesélték, dédapám aktív szerepet vállalt Szent-Györgyi Albert mellett a náci megszállással szembeni ellenállásban, illetve az embermentésben. Egy napon aztán nem tért haza. Felesége, sem pedig a fia (a nagyapám) nem tudták – bár sejtették –, hogy mi történt vele. A háború alatt nagyapám próbálta felkutatni, de erőfeszítései sikertelenek voltak.
A történet folytatása szerint nagyapám a hadifogság elől elmenekült az amerikai csapatok által addigra már felszabadított Dachauba, ahol tolmácsként alkalmazták, miután perfekt beszélt németül és angolul is. Mindeközben apja (a dédapám) felkutatására tett próbálkozásai továbbra sem jártak sikerrel, nem derült ki, mi történhetett vele.
<blockquote>
Nagyapám később családfakutatásba kezdett, előszeretettel járta a levéltárakat, rá is bukkant egy nyilas tiszt naplójára, amely név szerint említi dédapámat, illetve azt, hogy akadékoskodó ellenállást tanúsított a nyilas katonákkal szemben, amikor történetesen egy vagonba tuszkolták sok-sok sorstársával együtt.
</blockquote>
A történet tehát úgy állt, hogy bár a dédapám a deportálások áldozata lett, de a családi magyarázat szerint azért, mert részt vett az ellenállási mozgalomban. „Nálunk a családban biztosan nem volt zsidó” – mondták.
Nagyapám nyugdíjas éveiben is folytatta a kutatást, viszonylag jól feltérképezte a családfát, amit ő maga rajzolt kézzel. Mégsem ebből, hanem anyám és nagyanyám elbeszéléseiből ismertem meg történeteket Zachárokról, Pongráczokról, Nusi néniről meg a többiekről, miközben abban a tudatban éltem, hogy a család leginkább osztrák, szlovák, szerb meg egy kis német vonatkozással bír – szóval elég vegyes származású, mint Magyarországon tulajdonképpen mindenki.
A vér nem válik vízzé
Nemrég egy barátom csináltatott magának egy DNS-vizsgálatot, amiből azt deríttette ki, hogy milyen etnikumok keverednek benne. Jópofa és izgalmas dolognak tűnt, még jó, hogy csináltattam én is egy tesztet, aminek eredményeit néhány héten belül meg is kaptam. Ebből pedig kiderült: 40,3 százalékban skandináv, 26,8 százalékban balkáni, 13,7 százalékban pedig askenázi zsidó vagyok, emellett van még bennem 13,3 százalék balti és 5,9 százalék nyugat-ázsiai.
Mármost ez számomra azért különösen érdekes, mert bár valóban ismert a családfám egy része, arról soha semmilyen formában nem esett szó skandináv rokonságról. Az pedig, hogy akárcsak egy csepp zsidó vér is lenne bennünk, szinte kizárt volt. A balkáni és a nyugat-ázsiai vonatkozásról hallottunk, anyám is mesélt egy török lókupecről, aki a családba keveredett, apai nagyanyám pedig bizonyosan szerb ősökkel bír.
A vizsgálatból nem derül ki, hogy melyik szál melyik családi ágról ered, az azonban számomra valószínűtlennek tűnik, hogy a szentmártonkátai vagy a Vas megyei parasztcsaládból származó apai nagyszüleimtől örököltem volna származásomnak ezt az újonnan felfedezett részét. Miközben pedig e szálakat próbáltam felfejteni, egyre erősödött bennem a költői kérdés:
<blockquote>
miért ennyi idős koromban derül erre fény, pláne miért ilyen formában.
</blockquote>
Válaszok nélkül, mégis szabadon
A 20. század adott bőven elég okot az ilyesféle családi titkolózásra, és nem tudom, hogy valaha fel tudom-e oldani e történet ellentmondásait, hiszen senkit nem tudok már megkérdezni erről.
<blockquote>
És egyébként ha megkérdezhetném tőlük, vajon valós választ kapnék-e?
</blockquote>
Mindenesetre dédapám deportálása, nagyapám Dachauba kerülése és a sokkal-sokkal később napvilágra kerülő zsidó származás ténye kétségtelenül egy irányba mutat. De hogy a családi szándék mögött, amely átírva örökítette tovább a történteket, mi állhatott, hogy ez saját maguk és leszármazottaik kivezetésére tett kísérlet volt-e az emberi civilizáció egyik legiszonyatosabb tragédiájából, vagy valami egészen más, azt valószínűleg sosem tudom meg biztosan.

Kollégánk, Ágoston Dániel személyes története arról, hogy ami csaknem nyolc évtizede történt, az még ma sem fejeződött be. Április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. 1944-ben ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása.

Magyarországon április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. 1944-ben ugyanis ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása. 

A tagadás tragédiája

<blockquote>
LMBTQ ember vagyok, meleg férfi, és ezt nyíltan vállalom!
</blockquote>
– mondta a Szabadság híd lábánál Dani, akivel aztán elsősorban arról beszélgettünk, hogy milyen egy szexuális kisebbség tagjaként Budapesten élni. Csomor Dániel 27 éves budapesti kommunikációs szakember, eredetileg Abonyról érkezett Budapestre továbbtanulás céljából, ám beleszeretett a fővárosba, és itt maradt.
Ezért olyan tapasztalatokról is tudott mesélni, hogy
<ul>
<li>milyen volt melegként kisvárosban felnőni, és ehhez képest milyen most a magyar fővárosban élni;</li>
<li>hogyan viszonyulnak a témához vidéken és Budapesten;</li>
<li>miben egyezik és miben tér el a melegséghez és az LMBTQ-emberekhez való hozzáállásban egy közel kétmillió és egy tizenötezer fős város.</li>
</ul>
<blockquote>
Vidéken ezt egy picit bonyolultabb kezelni. Itt, Budapesten lettem komfortos az identitásommal, és itt tanultam meg, hogy pontosan mit jelent melegként élni a mindennapjaimat
</blockquote>
– mondta Dani, majd hozzátette, hogy vidéken továbbra is tabutéma a szexuális irányultság.
Ami szerinte Budapest mellett szól, az az, hogy itt a város összetételéből adódóan rengeteg különböző etnikumú, vallású és szexuális beállítottságú ember lakik, akik különböző felfogással és életszemlélettel rendelkeznek, ellentétben a kisvárossal, ahol felnőtt, és az ottani környezetében tudomása szerint ő volt az egyetlen meleg férfi, aki nyíltan vállalta identitását.
A vidéki melegek és LMBTQ-emberek rejtőzködésének szerinte az az egyik oka, hogy egy kisebb városban szinte mindenki ismer mindenkit, egy zárt, szűk közösségben pedig a hírek és pletykák is gyorsabban terjednek, ez pedig sokakban gátlásokat alakít ki, ezért inkább amellett döntenek, hogy nem vállalják valódi identitásukat.
Azonban annak is van árnyoldala, hogy a fővárosban szabadabban élheti meg szexualitását, és nyíltan vállalja nemi irányultságát, ugyanis ezáltal több negatív reakcióval is találkozik. Mint mondta, ezek többsége szerencsére kimerül egy-egy szúró pillantásban vagy méltatlan megjegyzésben.
 <iframe src="https://www.youtube.com/embed/aniIPlOVgco" width="560" height="460" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>
Ettől függetlenül Dani személyes életében is sokat segített, hogy
<blockquote>
a fővárosba érve végre találkozott LMBTQ emberekkel, és így már nem érzi egyedül magát a problémáival, tud kihez fordulni.
</blockquote>
Ennek az ismerkedésnek és közösségiségnek az egyik fontos eszköze szerinte a Pride, amelynek célja részben pont az, hogy megmutassák, milyen sokréstű és sokszínű a társadalom, és hogy másokat is arra ösztönözzön? merje felvállalni önmagát.
Bár a kérdés az LMBTQ közösségen belül is megosztó, mert sokan úgy vélik, hogy a Pride már-már ellentétes hatást ér el eredeti céljához képest, és sokakban provokációként csapódik le a vonulás, Dani mégis őszinte örömmel veszi tudomásul, hogy évről-évre gyarapodik az érdeklődők száma. Mint mondta, a jövő fiataljainak is nagy segítség lehetne önmaguk elfogadásában, ha érznék, hogy van egy biztonságos, befogadó közösség, ahol hasonló emberekkel találkozhatnak, és nem csak heteroszexuális párokat látnak.
<blockquote>
De Magyarországon a Pride egyelőre inkább egy nagy tüntetés az alapvető emberi jogainkért, ellentétben a nyugat-európai országokkal, ahol ez már csak egy buli, a sokszínűség ünneplése. Remélem, hogy egyszer Budapesten is eljutunk majd oda, hogy unalmas lesz melegnek lenni.
</blockquote>
(Fotó: Merész Márton/Énbudapestem)

Sorozatunkban Budapest polgárait kérdeztük arról, mi az, ami elsőre eszükbe jut a fővárosról, mi a legfontosabb, legszebb emlékük, ami hozzáköti őket. Röviden arról, mi az ő Budapestjük.

„Remélem, egyszer Budapesten is unalmas lesz melegnek lenni!”

Csomor Dániel: „Remélem, egyszer Budapesten is unalmas lesz melegnek lenni!”

Talán a szokatlan jelző számomra az, ami leginkább leírja azt a helyzetet, hogy interjút csináltam Sándor Pállal. Szokatlan, hiszen gyerekkorom óta ismerem, mivel anyám élete végéig a Hunnia Filmstúdió line-producere volt, ennek okán pedig rendszeresen ott garázdálkodtam Pali filmjeinek forgatásain. Persze, azóta nagyon sok minden történt, és most, amikor interjút kértem tőle, és belépett a Kino Café ajtaján, úgy álltam ott, hogy ezúttal újságíróként fogok beszélgetni az egyetemes magyar filmművészet egyik legemblematikusabb élő legendájával. Sándor Pál önmagához tökéletesen híven egy pillanat alatt feloldotta a vizsgadrukk-szerű érzésemet: arra a kérdésre, hogy mit szeretne inni, így válaszolt: két Unicumot!  – de persze csak viccből mondta, kapucsínót kért, mint mindig. Mondanom sem kell: vele beszélgetni mindig erőt, belátást, bölcsességet és megnyugvást ad, hetekig lehetne hallgatni mindazt, amit mond. Rengeteg dolog érdekelt vele kapcsolatban. De főleg az, hogyan éli meg a jelenkort, követi-e a mozit, milyennek látja azt, és tervez-e még rendezni. Szóval leültünk, kihozták a kapucsínót és beszélgetni kezdtünk.
- Hogy van Sándor Pál 2023-ban?
- Ez nem egy fogas kérdés, mégsem egyszerű a válasz. Alapvetően jól vagyok. Van családi létem, amiben jó lenni, amibe jó hazamenni. Egy következő film jár a fejemben – sőt, nem is egy, hanem kettő. Emellett zsilipelek: nem engedem, hogy az a sok borzalom, ami körülvesz, magával húzzon. Az agyam felfogja, ami körülöttem történik, de a lelkemet nem érinti meg, nem vagyok hajlandó ennek engedni.
- Amikor ez az interjú először szóba került, én még egy másik újságnál voltam, te pedig éppen egy forgatókönyvön dolgoztál. Sőt, az imént épp azt mondtad, hogy két film is van a fejedben. Hogy állnak ezek a forgatókönyvek és mit lehet tudni róluk?
- Akkoriban egy televíziós sorozaton dolgoztunk, amire egy évig vártunk. A forgatókönyvet elfogadták, és tulajdonképpen a pénzre vártunk. Ez egyébként egy öt részes sorozat lett volna, amelynek minden részét más rendezi: három fiatal, tehetséges ember és két szakmát már megjárt rendező: Gárdos Péter és Sándor Pál. És hát az történt, hogy a forgatókönyvet ugyan elfogadták, de végül nem lett rá pénz.
<img src="/api/file/image/belsaindorp.jpeg" alt="" width="5210" height="3473" />
- Említetted, hogy zsilipelsz. Ezek a dolgok azonban mindenképpen hatással vannak az emberre, bármennyire is képes tudomásul venni azokat. A helyzetről elég sok mindent elárul, hogy Sándor Pál nem kap pénzt egy produkciójára.
- Ilyen életemben először fordult elő, tehát nem panaszkodhatok. Eddig minden forgatókönyvet, amit létrehoztunk, vagy létrehoztam, egytől-egyig filmé vált. És tulajdonképpen az ötrészes sorozat forgatókönyvét nem én írtam, hanem Gárdos Péter. De pontosítani szeretném zsilipelést: az ember a 84. életévében már nem lehet forradalmár. Biztos, ha egyidős lennék veled, akkor nem fognám be a pörös számat. De nevetségessé válnék saját magam előtt, ha azzal az életművel, ami mögöttem van, azzal az egzisztenciális helyzettel, normalitással, ami körülvesz, elkezdenék szónokolni. Nem is tudom, hogy kihez kéne szólnom, ha lenne egy nagy emelvény, amire ráállhatnék. És ez is a nagy problémám: kinek, minek? De természetesen érzékelem a helyzetet, van véleményem róla – és ennek ellenére azt gondolom, hogy az élet szép. Neked magyarázzam?
- Lehet mozit csinálni önazonosan egy ilyen kaotikus világban? 
- Ez egy jó kérdés, de állj meg egy percre: lehet, vagy szabad?
- Hát valóban, így igazán érdekes a kérdés.
- Szerintem lehet ilyen filmet csinálni – a kérdés az, hogy szabad-e. Az, hogy szabad, azzal egyenlő, hogy adnak-e rá pénzt. De, ha nem hinnék a saját gondolataimban, filmcsinálási képességemben, akkor azt mondanám, hogy nem lehet önazonosan filmet csinálni.
- De nem is olyan régen volt egy olyan periódusa a magyar filmgyártásnak, amikor több Oscar-díjat is haza hoztak magyar rendezők, a magyar filmek. Nyilvánvalóan látható, hogy most történelmi filmes irányt preferálnak az illetékesek, de...
- Nekem nem a történelmi filmekkel van gondom, hanem azzal, hogy vajon ezek a filmek hitelesek-e. Azzal van gondom, hogy szakmailag működőképesek-e. A történelmi film egy filmes kategória.
- Ahogy a Saul fia is az volt például.
- Igen. Nekem inkább az a gondom, ha egyáltalán gondról lehet beszélni, hogy szerintem a mostani irányvonal túl szűk, egyirányú utca. Szóval a kérdés szerintem ma nem az, hogy szabad-e önazonos filmeket csinálni, hanem az, hogy lehet-e.
<img src="/api/file/image/bel2saindorp.jpeg" alt="Sándor pál" width="4462" height="2975" />
- Sándor Pál egyébként követi a kortárs mozit? Úgy a magyar, mint a külföldi filmeket?
- Megint jó a kérdés. Követem, csak nem ugyanazzal az elánnal. De szerintem ez normális, mert nem csinálhatok úgy, mintha 20 éves lennék, ha nem annyi vagyok. Természetesen nézek filmeket, persze nem annyit, amennyit kéne és van véleményem is a mostani filmkészítésről. Meg kell mondjam, hogy elképesztő erejű filmeket is láttam. Nagyon sok olyan tehetséges fiatal dolgozik, akik ugyanolyan képességekkel bírnak, mint amilyenekkel a mi generációnk rendelkezett. Azt szoktam mondani, hogy a magyar nem lóra, hanem filmre termett. Szóval vannak mai filmek, amik nagyon erősek és biztos, hogy sok év múlva is le lehet vetíteni őket. Ahogy a mi generációnk filmjeit is, köztük a nagyapádét. (Kormos Gyula – a szerk.) Mert a Kádár-rezsim filmjeiből, néhány kivételtől eltekintve, szinte mindegyik film ma is simán vetíthető. Ezek azért működnek, és működtek akkor is, mert meg lehetett tudni belőlük, hogy hol élünk. A ma elkészülő filmek szerintem már kevésbé szólnak erről. De ettől függetlenül születnek olyan elképesztő alkotások, mint például a Larry, hogy csak egyet mondjak, ami különösen elkapott. Elképesztően szépen, jól és igazul van megcsinálva, amiről pedig szól, az nagyon rendben van. Ebből a filmből például lehet majd tudni, hogy hol éltünk. Nekem ezekből az alkotásokból van mostanában kevesebb.
- Nem keseríti meg egy filmes aranykor résztvevőjeként az embert, hogy ma már szinte minden nagyobb film egy CGI-orgia, hogy teljesen másról szól már a mozi?
- Egyáltalán nem így gondolom: engem ez nem zavar, nem bánt. Természetesen érzem, hogy bizonyos dolgok hozzám már nem jutnak el, de ámultan nézem ezt az új kort. Az én orromban benne van még a celluloid szaga, amit senki nem vehet el tőlem. Ha az ember nem tanul meg jólesően merengeni a múlton és jólesően tudomásul venni, hogy volt egyszer egy fiatalsága, hogy volt egyszer egy filmcsinálás, akkor valóban megkeseredhet. De nézzünk már körbe: amikor a mesterséges intelligenciáról beszélünk, hol van már a celluloid illata?
- Sokan belekeserednek ebbe.
- Rám ne számítsanak. Miért keserednék el? Mindjárt kisüt a nap, jó itt beszélgetni, mégis min keseregjek? Persze vannak kisebb és nagyobb problémák, de anélkül meg nem élet az élet.
- Van egyébként kedvenc filmed?
- Nekem a kedvenceim a gyökereimnél vannak, az olasz neorealizmusnál, a francia újhullámnál, Fellininél. De vannak nagyon jó új filmek, amiket nagyon szeretek. Imádom például Tarantinót és Christopher Nolan-t is nagyon szeretem. De az a polc, ahol a kedvencek sorakoznak, már betelt, és azok közül sem tudok neked csak egyet mondani.
<img src="/api/file/image/bel3saindorp.jpeg" alt="Sándor Pál" width="5472" height="3648" />
- Ha szabad ilyet mondani, neked különösen személyes halottjaid vannak, akikkel néha egy fél életet dolgoztál együtt. Hogyan éled meg ezeknek az embereknek a hiányát?
- Sokszor elmondtam, és fontosnak tartom elmondani most is, hogy három olyan alapember van az életemben, akik nélkül én nem lehetnék az, aki vagyok. Ezt a három nevet mindig jó érzéssel mondom – a rossz érzést az adja, hogy ezek az emberek már nincsenek: Tóth Zsuzsa forgatókönyvíró, Garas Dezső színész, és most már sajnos Ragályi Elemér operatőr sincs köztünk. Az a fajta otthonosság, amit velük, az akkori filmcsináláskor éreztem, természetesen már nem lesz soha. De ez is az élet rendje. Imádok filmet csinálni, az hogy még dolgom van ebben a világban, most már nélkülük kell, hogy folytatódjon. Borzasztóan hiányoznak ezek az emberek, de sajnos nem lehet mit csinálni ezzel az élet nevű dologgal. Ami vigasztal, hogy épp a napokban ültem le egy - írd és mondd - 23 éves forgatókönyvíró gyerekkel, és ez egy kicsit elfeledtette velem ezt a dolgot. Szóval az élet halad előre, ameddig pedig a Pali bácsi három mondatot fog tudni mondani, addig ő filmen szeretne dolgozni.
- Ezek szerint tényleg szeretnél még filmet csinálni?
- Hogy mondod?
- Tényleg szeretnél még filmet csinálni?
- Na, most nem jó a kérdés. Mert nem szeretnék, hanem akarok még filmet csinálni.
 
Fotó: Merész Márton/Énbudapestem

A kérdés ma nem az, hogy szabad-e önazonos filmeket csinálni, hanem az, hogy lehet-e - mondja Sándor Pál Kossuth-díjas filmrendező. A Régi idők focija, a Herkulesfürdői emlék, a Ripacsok  rendezője szerint a ma elkészülő filmek már kevésbé szólnak arról, hogy hogyan, hol élünk. De ettől függetlenül születnek elképesztő alkotások. 

A kérdés ma nem az, hogy szabad-e önazonos filmeket csinálni, hanem az, hogy lehet-e - mondja Sándor Pál, a Régi idő focija, a Herkulesfürdői emlék, a Ripacsok  rendezője.

Sándor Pál: Mindig mondom, hogy a magyar nem lóra, hanem filmre született

„43 éves, kétgyermekes családapa vagyok, budapesti evangélikus lelkész” – kezdte Kovács Áron, akit – mint korábbi interjúalanyaimat – arra kértem, hogy egy számára fontos, autentikus helyszínen találkozzunk, ami a fővároshoz köti. Áron választása egy belvárosi kávézóra esett, így adta magát a kérdés, miért pont ez?
<blockquote>
„Jó, ha van egy úgynevezett harmadik helye az embernek. Van egy hely, ahol dolgozik, egy, ahol lakik és jó, ha van egy vagy két olyan hely, ahol az ember otthon érzi magát, ki tud kapcsolni, de akár tevékenykedni is tud. Nekem ez az a hely”
</blockquote>
– válaszolta a lelkész, hozzátéve, hogy heti egy-két alkalommal be szokott térni a kávézóba, hol családjával kikapcsolódni, hol lelki gondozás céljából, de járt már itt jegyesoktatás miatt is.
Áron szerint kulcsfontosságú a közösségi lét és a közvetlen kapcsolat megteremtése a hívekkel, ám ez nem minden esetben oldható meg hivatali keretek között, így van, hogy a kötetlenebb beszélgetéseket is ide, a kedvenc kávézójába szervezi.
<blockquote>
„Lehet, hogy az emberek azt gondolják, hogy ez távoli dolog egy lelkésztől, de szerintem pont ez lenne a normális, az élet kellős közepén kell jelen lenni” – fogalmazott Áron, aki bár tudja, hogy általános előítélet lehet az egyházi elöljárókkal szemben, hogy elefántcsonttoronyból ülve prédikálnak, evangélikus lelkészként többek között erre is próbál rácáfolni azzal, hogy egy jó, személyes kapcsolat kialakítására törekszik, annak ellenére, hogy vannak olyan helyzetek, témák vagy életesemények, amelyek megkövetelik a hivatali kereteket.
</blockquote>
<h3>Szólj be a papodnak! Vagy hívd meg egy sörre</h3>
Áron, már egész fiatalon a lelkészi pálya irányába sodródott, 18 évesen pedig tudta, hogy mivel szeretne foglalkozni felnőttként. Ekkorra nem volt kérdés számára, hogy teológiát tanul a középiskola után és mások megsegítésének szenteli az életét. Ez a küldetéstudat azóta is rendületlen és folyamatosan azon dolgozik, hogy egyre szélesebb körben, minél több emberhez tudja eljuttatni az evangélium üzenetét. A hétvégi miséken, a hittan órákon, a különböző táborokon, koncerteken és egyházi eseményeken túl két érdekes akciót említett a lelkész.
Az első egy alapvetően katolikus kezdeményezés, a „Hívd meg a papodat egy sörre”, melyben Áron evangélikus lelkészként is már többedik éve vesz részt azáltal, hogy az esemény hivatalos napján, szeptember 9-én meghívja kedvenc papját egy korsó sörre. Az akciónak evangélikus körökben is sikere volt, Áront is évek óta meglepik hívei egy-egy üveggel a neves napon.
A második a „Szólj be a papodnak” kezdeményezés, amit azért tart fontosnak, mert szerinte meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy kötetlen formában, bárki feltehesse a kérdést, amit korábban nem mert, vagy elmondhassa a véleményét, visszajelzést adhasson.
.<iframe src="https://www.youtube.com/embed/7WldHpTp83g" width="560" height="500" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>
Szerinte az ilyen, és hasonló programokkal a közvetlen kapcsolat kialakításán túl arra is rá tudnak világítani, hogy a sztereotípiákkal ellentétben az egyház és a kereszténység nem valami élettől távoli dolog, sőt - fogalmazott.
„A nyitottság az nem megalkuvást jelent” – véli a lelkész a lazaságról.
<blockquote>
Nagyon fontos, hogy kellő rugalmassággal tudjuk alkalmazni a Krisztusi értékrendet a XXI. század nyújtotta kihívásokkal szemben.
</blockquote>
Fotó: Merész Márton/Énbudapestem

Kovács Áron, a lelkész, aki egy kávézóba, sör mellé szervez beszélgetést a hívekkel

Énbudapestem: Sokszor tapasztalt jelenség, hogy egy író baromi kapóssá válik egy novelláskötete, vagy regénye miatt. Nálad ez a státusz most hatványozottan igaz, hiszen a horrorirodalom legrangosabb díjára jelöltek az Egyesült Államokban, az általad írt Átjáróház forgatókönyvéből forgatott film pedig elég jól szerepelt itthon a kritikusoknál. Mennyire érdekel ez a felhajtóerő és hogyan éled meg?
Veres Attila: Nehéz kérdés ez. Igyekszem magamtól eltávolítani a gondolatát is annak, hogy ez a relatív siker bármennyire is számít. Nyilván fontos, hiszen visszaigazolás, hogy nem teljesen falsak az elképzeléseim és a munkám megérint másokat. A kiadóm sem jelentetne meg tőlem semmit, ha nem fogynának a könyveim, tehát van praktikus szempontja is a dolognak. Felhajtóerő ez abból a szempontból, hogy tovább akarjak írni, vagy hogy íróként gondolhassak magamra, de egyébként nem írok csak azért, hogy ezt az állapotot fenntartsam. Nyilván izgulok minden könyvmegjelenés előtt és rosszul esne a sikertelenség. Ez természetesen elsősorban az irodalmi munkámra igaz. A forgatókönyvírás másik kategória, mert míg a prózában én gyakorlok kontrollt a szöveg felett, addig a film felett semmilyen művészi kontrollom nincs. Az én hatásköröm a forgatókönyv befejezésééig tart, és félreértés ne essék, élvezem a forgatókönyvírást és szeretek jó szkripteket írni. Azonban a film nem azonos a forgatókönyvével, és emiatt nem is érzem azt, hogy az elkészült filmek az enyéim lennének. Van olyan film, amit nem is láttam, pedig dolgoztam rajta. A filmek sikere vagy sikertelensége így kevésbé érint meg, mint a könyveké.
<img src="/api/file/image/mm1841-masolatx.jpeg" alt="" width="5110" height="3407" />
Törekszik, vagy törekedhet a gyakorlatban egy író arra, hogy népszerű legyen, illetve az is maradjon?
Nem tudom ezt megmondani, bizonyára számít az is, hogy milyen könyvet ír az ember. Vannak műfajok, ahol az író és a közönsége közötti kapcsolat nagyon fontos, ahol az író maga a brand, és ezt a brandet a könyveken kívül is fent kell tartani online kommunikáció, médiamegjelenések, személyes találkozók formájában. Vannak írók, akik a branding miatt nem írhatnak mást, mint amit megszoktak tőlük, mert az olvasók újra és újra ugyanazt keresik, csak kicsit máshogy. Lehet, hogy bizonyos szempontból én is brand vagyok, de nem sokat teszek a népszerűségért, és természetesen a népszerűség, mint koncepció elég relatív. Valószínűleg van egy volumen, ami felett ezzel már mindenképpen foglalkoznia kell az embernek, de én ezt még nem értem el, és nem hiszem, hogy el fogom, ugyanakkor nem is törekszem rá.
Hogyan lesz valakiből horror író? Elvégre írhatnál habkönnyű romantikus regényeket is.
Miért lesz valakiből habkönnyű romantikus regényíró? Mindig is szerettem a horrort, és azt találtam, hogy a világlátásomhoz az engem körülvevő valóság leírásához a horror az ideális forma. Ezen nem szoktam sokat gondolkodni. Azért ezt írom, mert ez érdekel. Nem vagyok megélhetési író, tehát nem a könyveim eladásából tartom fenn magam, ezért nem is kell megfelelnem megrendelői elvárásoknak. Más lenne a helyzet, ha mondjuk három álnéven évente négy-öt romantikust kellene kicsapnom, hogy meglegyen a pénz a rezsire. Akkor nem számítana, hogy én személyesen mit tartok értékesnek vagy érdekesnek, csak az, hogy megfeleljenek a szövegeim a kiadói és az olvasói elvárásoknak, és hogy határidőre leadjam őket. Ez nincs így horroríróként, azonban természetesen így van a forgatókönyvírói karrieremben.
<img src="/api/file/image/mm1923-masolat.jpeg" alt="" width="5162" height="3441" />
Milyen hagyománya van a horror és weird irodalomnak Magyarországon?
A horrornak szinte egyáltalán nincs. A weirdnek valamennyi van, ha például Csáth Géza bizonyos novelláit weird-nek olvassuk, vagy akár, ha Szerb Antal regényeire, elsősorban A Pendragon legendára a korai weird felől tekintünk. Emellett azt gondolom, hogy modern értelemben ezek többé-kevésbé gyökértelen műfajok vagy elbeszélői módok, mainstream értelemben legalábbis biztosan.
Vannak szabályai ennek a műfajnak?
Ha szabályokat követsz, akkor már csak nálad jobb írók nyomában loholsz. Szerintem a történetmesélésben nincsenek szabályok, inkább az egyes történeteknek vannak saját belső szervezőerői, szabályai, amik az írás folyamata során tárulnak fel előtted. Ha ezeket a szabályokat megszeged, akkor lesz fals a történeted. Ha nem érzel belső késztetést, hogy megírj valamit, vagy ha tudod, hogy a szöveg irreleváns, nincs benne valós tartalom, akkor nem kell megírni. Ez részemről a legfontosabb szabály. Egyébként biztos leírják több írásoktató oldalon, hogy mik a horrorírás szabályai, meg a tíz dolgot, amitől jobb íróvá válhatsz, de én azt gondolom, hogy ez mind hülyeség. A horror, mint műfaj legfontosabb szabálya, hogy meglepjen és kényelmetlen kérdéseket tegyen fel. Nem hiszem, hogy bármi más számít.
Hogyan zajlott a folyamata annak, hogy nekiálltál írni, majd később Bram Stoker-díjra jelölt a Horror Writers Association? Egyáltalán milyen érzés egy olyan díjra jelölve lenni, mint Stephen King?
Ez egy nagyjából 10-12 éven átívelő történet, tehát nehéz egyszerű folyamatként ábrázolni. Persze, annyira nem is bonyolult. Eldöntöttem, hogy nem fogok írni, majd némi idő elteltével írni kezdtem, mert azt éreztem, hogy vannak történetek, amiket muszáj kiadnom magamból. Nem voltak ezekkel az írásokkal komolyabb terveim, de úgy éreztem, valami mégis van bennük, ami más számára is érdekes lehet. Ezért kerestem meg az Agavét, akiknek tetszett, ahogy gondolkodtam, és nekik írtam meg az első regényemet, az Odakint sötétebbet, ami váratlanul nagy sikert aratott. Hasonló metódus mentén jutottam el az amerikai Valancourt kiadóhoz is. Szerettem őket, küldtem nekik sztorit, szerették, idővel megjelentettek egy könyvet, ami váratlanul relative sikeres lett és jelölték erre a valóban nagy presztízsű díjra, amit most is hihetetlennek tartok. Amikor leszerződtünk a könyvre, azt gondoltam, hogy a siker fokmérője csak az lehet, hogy jelölik-e a három releváns díj (Stoker, Shirley Jackson, World Fantasy) valamelyikére, elsősorban a Bram Stoker-re. Tudtam, hogy az eladások nem fognak szárnyalni, hiszen egy független kiadónál megjelenő, marginális nyelvről fordított novelláskötetnek gyakorlatilag nulla az esélye a piacon. Ha azonban jelölik, akkor már megérte megcsinálni, mert elég érdekesek a történetek, hogy felfigyeljenek rájuk. Most már kimondhatom, hogy megérte.
Több interjúdból, de a műveidből is úgy tűnik, hogy elég lesújtó képed van a mai magyar társadalomról. Magyarország-specifikus ez a dolog, vagy inkább általános? És miből ered mindez?
Nekem nincs lesújtó képem a magyar társadalomról. Úgy hangzik ez, mintha konstruáltam volna egy képet arról, hogy miért pocsék az ország, és most azt kellene megvédenem. Én mindössze visszatükrözöm azt, ahogy szerintem a magyar társadalom látja magát. Nem egységként, hanem lehetséges ellenségek kisebb-nagyobb csoportjaiként, akikkel szemben harcolni kell a békéért, nem érvek és vita, hanem hittételek útján, a hiteket pedig állandóan változtatni szükséges az éppen aktuális narratívának megfelelően. Közös értékek és önálló gondolatok nélküli társadalom lettünk, és ha nincsenek értékeink, akkor értéktelenek vagyunk. Éppen ezért tudnak ilyen könnyen a nyakunkon ülni, mi pedig boldogan felégetjük a jövőnket a semmiért.
Mennyire érzel szignifikáns különbséget a novelláidban olvasható és a valóságban tapasztalható abszurditások között?
Az én novelláim remélhetőleg szórakoztatóbbak.
Budapest mennyire befolyásolja a világodat?
Régen jobban befolyásolta, az utóbbi néhány évben viszont inkább bezáródtam a lakásomba. Kevesebb a hely, ahová szívesen megyek, kevesebb a koncert. Ettől még persze szeretem Budapestet, de úgy érzem, évről évre egyre jobban herélik ki kulturálisan is, és ettől a város egyre fáradtabb, szürkébb és unalmasabb. Ez persze lehet, hogy idővel újra megváltozik.
Nyilván él egy kép az írókról, ami többnyire kordzakós, sálat viselő, félelmetesen művelt embereket feltételez. Mi azonban egy edzőteremben ismerkedtünk meg, illetve sokszor ugyanazokon a bánatmetál koncerteken fordulunk meg. Te megélsz valamilyen írói attitűdöt a mindennapokban?
Remélem, hogy nem. Otthon szeretek fürdőköpenyben mászkálni, nem tudom, hogy ez írói attitűdnek számít-e.
(Fotók: Merész Márton)

Túlzás nélkül állítható, hogy Veres Attila a 2017-ben debütáló Odakint sötétebb című regényével rárúgta az ajtót a magyar fantasztikus irodalomra, majd mindezt első novelláskötetével, az Éjféli iskolákkal meg is fejelte. Veres mindazonáltal a hazai horror és weird irodalom első magyar írója, akit jelöltek az USA-ban a Horror Writers Association Bram Stoker-díj ötös listájára. És bár ő aligha kedvel bármilyen bemondott státuszt, mindenképp az egyik legsikeresebb kortárs íróként kell őt számon tartani. Vele beszélgettünk a jelöléséről, társadalomról, Budapestről, forgatókönyvekről és arról, hogy írói attitűdnek számít-e otthon köntösben flangálni.

Veres Attila a 2017-ben debütáló Odakint sötétebb című regényével rárúgta az ajtót a magyar fantasztikus irodalomra.

Veres Attila: Az engem körülvevő valóság leírásához a horror az ideális forma

Harry Houdini 1874. március 24-én született Weisz Erik néven Budapesten. Ezen belül is a VII. kerületben, még közelebb pedig Rákosárok út 1. szám alatti házban, ami ma a Csengery utca. Apja a jiddis anyanyelvű Mayer Sámuel Weiss rabbi és jogtanácsos volt, anyját pedig Steiner Cecíliának hívták. A kis Erik négyéves volt, amikor a család elhagyta Magyarországot és 1878-ban az Egyesült Államokba költözött.
<figure class="image"><img src="/api/file/image/weisswithmotherandwife-masolat.jpeg" alt="" width="610" height="343" />
<figcaption>Houdini édesanyjával és feleségével (1907 körül)</figcaption>
</figure>
 
Származásukból eredő kulturális örökségük révén Houdini szülei magyarul, németül és jiddisül beszéltek, beszámolók szerint az angolt azonban sosem sikerült teljesen elsajátítaniuk. Houdini ennek ellenére leveleit édesanyjának angolul írta. A bűvészettörténeti könyvek tanúsága szerint a családban egymással elsősorban németül és jiddisül beszéltek. Houdini németországi sikereit részben annak köszönhette, hogy jól beszélte a nyelvet és németül tartotta az előadásait. Minderről még hangfelvétel is fennmaradt.
Do you sprechen magyarul?
Okito, aki egy Magyarországon és Németországban is többször fellépő neves holland bűvész volt, feljegyzéseiben megjegyzi, hogy ő hallotta Houdinit magyarul beszélni. Az 1954-ben, az Amerikai Bűvésztársaság magazinjában, a MUM-ban (mely a mai napig a Magic-Unity-Might címmel jelenik meg) megjelent beszámolója szerint az 1910-es években Houdinivel együtt nézték meg egy szlovák bűvész előadását az USA-ban, a műsor után Houdini és a bűvész hosszasan beszélgettek egy Okito számára ismeretlen nyelven. Okito rákérdezett, hogy mi ez a nyelv, Houdini azt felelte, hogy magyar. Egy későbbi találkozásuk alkalmával Okito ugyanezen a „furcsa nyelven” hallotta Houdinit és édesanyját beszélni. Ekkor is rákérdezett és azt a választ kapta, hogy magyar, és egymással ezen a nyelven szoktak beszélni. Houdini pályája végén ráadásul azzal tesztelte a szemfényvesztő médiumokat, akik anyja szellemét idézték meg neki, hogy a Cecília által beszélt mindhárom nyelven kérdezett tőle (amiből általában csak a németre voltak a spiritiszták felkészülve).<img src="/api/file/image/h1-masolat.jpeg" alt="" width="1024" height="576" />
Kevesen tudják, de Houdini íróként is sokat tett le az asztalra (Houdini's Strange Tales címmel jelent meg például egy kötetben az összes ismert fikciós írása). Az 1924-ben megjelent The Spirit Fakers of Hermannstadt című írásából teljesen egyértelműen kiderül, hogy beszélt magyarul (a történetben ő a főszereplő és pontosan leírja, hogy nem beszéli tökéletesen a nyelvet, de a magyar szereplőkkel magyarul beszél, a szövegben elég sok magyar szó található, sőt még a trianoni döntést is megemlíti a bevezetőben). Ilyenformán kijelenthető, hogy Houdini biztosan tudott magyarul, de valószínűleg nem tökéletesen.
Tagadta a származását?
A <a href="https://hu.wikipedia.org/wiki/Harry_Houdini">Wikipédia cikkében</a> az szerepel Houdiniről, hogy „a VII. kerületben született Budapesten, de mégis azt állította, hogy az Amerikai Egyesült Államokban látta meg a napvilágot”. Na most ez olyannyira nem igaz, hogy az első róla megjelent cikkekben mindenhol szerepelt, hogy honnan származik. A lapok „megnyerő mosolyú, magabiztos fiatal magyar bűvészként” írtak róla. Mindazonáltal nem is nagyon titkolhatta, hogy nem amerikai, hiszen erős akcentussal beszélt még ebben az időben.<img src="/api/file/image/houdiniplakat.jpeg" alt="" width="686" height="887" />
Először 1907-ben állította magáról managere tanácsára, hogy az USA-ban született. De ettől függetlenül később is büszkén beszélt származásáról – mint például 1910-ben a The Daily Telegraph Sidney-nek: „You will think I am vain to tell you these things; but I am a Magyar, and Magyars are vain”, vagyis „Azt hinné, hogy túl büszke vagyok ahhoz, hogy ilyen dolgokról beszéljek, de én magyar vagyok, a magyarok pedig eleve büszkék”.
Sosem járt újra Magyarországon? 
Dehogynem! Houdini a család USA-ba költözése után többször is járt Budapesten. 1901 májusában, Németországi szereplése után például édesanyjával vonatra ültek, hogy meglátogassák a magyarországi rokonokat és ismerősöket. Houdini ekkor kibérelte a Royal szálló éttermét, ahol nagyszabású fogadást rendezett. A beszámolók szerint édesanyja egy Viktória királynőnek készült ruhát viselt, amit fia vásárolt meg számára, Houdini pedig a naplójában „élete legboldogabb napjaként” írt erről a látogatásról.
Egy legenda legendái
Hodini nyilvánvalóan nagyon értett ahhoz, hogyan hájpolja saját hírnevét a sajtóban. Számtalan legenda terjedt róla, kezdve attól, hogy képességeire akkor derült fény, amikor kilenc évesen süteményt szeretett volna szerezni a konyhából és ehhez ki kellett nyitnia egy zárat, egészen addig, hogy 1906-ban lyukat vágtak a befagyott Detroit folyóba, ahova megbilincselve ugrott be egy hídról. Ekkor az ár elsodorta, nem találta a léket és úgy maradt csak életben, hogy a jég és a víz között talált némi levegőt.
Az előbbi történet nyilván csak a róla szőtt legendáriumának a része, utóbbit pedig ő maga találta ki és színezte újra többször. Houdini valóban beugrott megbilincselve a folyóba 1906. november 27-én, és aznap bár alighanem hűvös volt, a folyó nem volt befagyva. Miután még életében szembesítették ezzel a ténnyel, Houdini megváltoztatta a dátumot december 2-ra, a helyszínt pedig Pittsburghre, valamint hozzátette, hogy egy körbeláncolt ládában engedték le a folyóba. Természetesen ezek mit sem vonnak le munkásságának értékéből, inkább azt mutatják, milyen jól felismerte és használta az emberek legendás történetekre való fogékonyságát.<img src="/api/file/image/harry-houdini-40-masolat.jpeg" alt="" width="1024" height="723" />
Természetesen a halála kapcsán is legendák szövődtek. Sokan ugyanis mindmáig úgy tudják, hogy Houdini a legismertebb trükkje során vesztette életét, amikor is láncra verve leeresztették egy vízzel teli tartályba. Ez a valóságban egyáltalán nem így történt. Houdini halálát ugyanis egy komoly vakbélgyulladás okozta, amellyel nem volt hajlandó orvoshoz fordulni. Bizonyos beszámolók ezt azzal fűszerezik a történetet, hogy ekkor a McGill egyetem hallgatóinak tartott bemutatót, kijelentette, hogy hasizmai olyan erősek, hogy bárki hasba ütheti, semmi baja nem lesz. Az egyik egyetemista kapott is az alkalmon, és tényleg behúzott neki minden figyelmeztetés nélkül. Ez komolyabb problémát akkor nem okozott neki, de mint utóbb kiderült, az ütés hatására a vakbele gyakorlatilag szétrobbant.
A tartályban lelt halál legendája egész biztosan az 1953-as Tony Curtis főszereplésével készült filmből ered, a forgatókönyvírók minden bizonnyal túl snassznak találták az ütés hatására leszakadt vakbél történetét. Később ugyanerre a halálra erősített rá az 1976-os filmfeldolgozás is, majd ez a tévhit tényként hangzott el Doug Henning TV-s különkiadásában is, és számos bűvészműsorban.
A spiritiszták legnagyobb ellensége
Mivel Houdini pontosan tudta, hogy amit csinál, az szemfényvesztés és trükkjei mindegyikére természetesen volt magyarázat, szinte magától értetődik, hogy élete utolsó éveiben az áltudományos humbugok esküdt ellensége lett. Ahogy arról <a href="https://telex.hu/eszkombajn/2023/01/22/harry-houdini-mina-crandon-margery-spiritiszta-szeansz-leleplezes">a Telex is írt</a>, főleg az 1920-as években népszerű spiritiszta szeánszokról igyekezett lerántani a leplet, miután felismerte, hogy az állítólagos médiumok hiszékeny embereket kopasztanak meg. Mivel Houdininak is voltak hasonló mutatványai a műsorában, sok spiritiszta trükköt ismert, így igen szkeptikusan kezelte a szellemlátók és más sarlatánok állításait.
Erről a Népszava is írt 1927 márciusában: „Legujabban egy Harry Houdini nevü artista leplezett le két hires »médium«-ot, akik éveken keresztül sikerült trükkjeikkel jelentékeny tudósokat is állandóan tévedésbe tudtak ejteni. Az egyik médium Cecil M. Cook asszony volt, aki Newyorkban fejtette ki tevékenységét. »Tulvilági szellemek«-et szólaltatott meg egy beszélőcsövön keresztül. Houdini ráncosképű, összetört öregembernek öltözködött és aziránt érdeklődött a médiumnál, hogy beszélhetne-e elhalt fia szellemével? A beszélgetés valóban meg is történt egy meglehetős nagyszámu »ellenőrző társaság« jelenlétében, noha Houdininek sohasem volt fia, amellett az a kellemetlenség is érte a médiumot, hogy a kérdező hirtelen egy villamoszseblámpát huzott elő és a váratlanul fölvillanó fénynél a jelenlevők megláthatták a »tulvilági szellem«-et Cook asszony személyében, aki a beszélőcsőbe susogta üzenetét. A másik hires médiumot ugyancsak Houdini Clevelandban leplezte le, aki szintén beszélőcsövön szólaltatta meg a tulvilági szellemeket. Ennél egy észrevétlen pillanatban bekormozta a beszélőcső végét, és amikor a »szeánsz« után kigyult a fény, ott állt a médium a jelenlevők előtt kormos szájjal.”<img src="/api/file/image/harry-houdini-42-masolat.jpeg" alt="" width="1962" height="1104" />
Houdininek rengeteg perrel kellett szembenéznie amiatt, hogy sorra hiteltelenítette a sarlatánokat. De ez nem tartotta vissza, legnagyobb trófeája a kor egyik híres médiuma, Mina Crandon volt.
A tökéletes trükk
Houdini legnagyobb trükkje kétségtelenül a közvélemény egészen zseniális befolyásolása, illetve saját mitológiájának megteremtése volt. Ennek meg is lett az eredménye, hiszen ő mindmáig a világ egyik leghíresebb embere, akit világszerte övez tisztelet, rajongás és csodálat. Magyarországon talán nem ápolják eléggé az emlékét, pedig Houdini mindig is vállalta származását, sosem tagadta meg azt. S bár <a href="https://hvg.hu/itthon/20110920_rodolfo_houdini_cirkusz_neve" target="_blank" rel="noopener">szó volt róla</a>, hogy a Fővárosi Nagycirkusz az ő nevét viseli majd, illetve szobrot is terveztek neki, ebből csak az utóbbi valósult meg. Az is Kolodko egy <a href="https://kirandulastervezo.hu/latnivalo/budapest/kolodko-houdini-miniszobor" target="_blank" rel="noopener">gerillaakciójának</a> köszönhetően.

George Bernard Shaw szerint a legtöbbet emlegetett nevek a világon: Jézus, Sherlock Holmes és Houdini. És valóban, Harry Houdini vitathatatlanul minden idők legnagyobb szabaduló-, és előadóművésze, a modern kor máig egyik legnagyobb hatású popkulturális jelensége, akiről ugyancsak köztudott, hogy Budapesten született. De vajon mennyire kötődött Magyarországhoz? Tényleg nem beszélt magyarul? Hogyan viszonyult a spiritisztákhoz? És milyen tévhitek élnek vele kapcsolatban? A világ leghíresebb illuzionistájának 149. születésnapja alkalmából gyűjtöttünk össze róla néhány izgalmas tényt.

George Bernard Shaw szerint a legtöbbet emlegetett nevek a világon: Jézus, Sherlock Holmes és Houdini. 

Beszélt-e magyarul a világ leghíresebb illuzionistája? – 149 éve született Houdini

– Zenélsz, írsz, tanítasz, három helyen vagy egyszerre, miközben a világtól majdnem elvonultan töltöd a magánéleted. Régóta ismerjük egymást, de még mindig nem tudom, hogy tudsz ennyi mindennel ilyen odaadással foglalkozni. 
– Azt csinálom, amit szeretek, műfaji kötöttségek nélkül, így könnyű odaadónak is lennem. A világtól nem vonultam el, hiszen olyan messze vagyok a belvárostól, mintha mondjuk Mátyásföldön élnék. Inkább azt érzem, hogy a világ kellős közepén élek, a patak partján, az erdőhöz közel, ahonnan ha mégis hív a kötelesség, a sűrűn közlekedő vonattal fél óra alatt a Déli pályaudvaron vagyok. Ennek köszönhetően nemcsak sokat vagyok a természetben, de mindig ott vagyok Budapesten is, ha kellek ott, vagy ha nekem kell a város. Tanítani is Budára járok, egy normafai szakkolégiumba, egyetemisták közé, ami meg ugyanolyan élvezet, mint dalt szerezni, könyvet írni, vagy éppen olvasni, más koncertjére, kiállítására vagy színházba járni.
– Két nagy szerelmed a zene és az irodalom, amiket zenés irodalmi estekbe kovácsolsz időről időre. A Csokonai-ested mellett a Budapesti Tavaszi Fesztiválra Szerb Antal-előadásoddal fogsz érkezni. Hogyan alakulnak ki a fejedben, hogyan valósulnak meg és mitől tudnak 2023-ban vonzóak lenni az ilyen események? 
– Az ötletek jönnek sorban egymás után, nem kell nekik könyörögnöm, hogy jöjjenek, De a Csokonai-est nemcsak az én territóriumom, hanem inkább hármunk dolga: közösen alkottuk meg Subicz Gábor és Balázsovics Mihály, avagy MC Tink barátaimmal és annyiban különbözik a többi irodalmi-zenés darabomtól, hogy ebben túlteng a jazz és hip-hop iránti elkötelezettség, talán több benne a humor és a csokonais férfiszenvedély. A Szerb-előadást, melynek Szent Szerb Antal legendája a címe, pedig április 30-án mutatjuk be, régóta tervezem, ráadásul a Rumbach Zsinagógában valósul meg újra, ahol a tavalyi Tavaszi Fesztiválon Mészöly Miklós lírai életművéből raktunk össze hasonló szövegtestet.<img src="/api/file/image/mm8240.jpeg" alt="" width="3000" height="2000" />
– Említettem, hogy „elvonultan” éled a magánéleted. Teszed mindezt Martonvásáron, ahol képzeletbeli szomszédod lett a környék hajdani grófnője, Brunszvik Teréz, akivel levelezésed nemrég egy kötet formájában is megjelent a Corvinánál. Milyen a kapcsolatotok, miről leveleztetek?
– Ez egy régóta formálódó, és aztán elég hamar, gyors karcsapásokkal megírt könyv, mely tele van a fotóimmal is, s nemcsak Martonvásárról, hanem a közeli, költői szépségű Válról, Párizsról és Jeruzsálemről is beszámolok Teréznek, aki nemcsak kora nagy modernistája, népnevelője, nőfelszabadítója volt, hanem Beethoven és Pestalozzi barátja is, s akinek már akkor természetes volt, hogy a nő nem tartozék, kistáska, hanem önálló entitás, és ezt tűzön-vízen át képviselte is. Szóval volt miről „beszélgetnünk”. Teréz utazott, látott, s tapasztalatait művészi módon alkalmazta a magyar rónán, nélküle nem lenne kisdedóvás, s nem lenne persze az önmagára és a nőnevelés fontosságára ébredt unokahúg Teleki Blanka sem, aki nemcsak közeli rokona, hanem legjobb tanítványa is volt. Ha valami fontos mondandója a könyvnek, akkor az az, hogy miképp fedezhetjük fel magunkban a nőit, mi férfiak is. Világunkat áthatja az az előítélet, hogy férfiak által meghatározott-indukált spektakuláris valóságban még az Istent is férfinak láttatjuk, miközben ez szerintem merő blaszfémia.
– Nem is olyan rég azonban még Budapesten tobzódtál, amit többször gyakoroltunk együtt is. Az idő az, ami megváltoztatja az embert abban, hogy végül Martonvásáron kössön ki, vagy ez inkább egy szándékos manőver volt nálad? <img src="/api/file/image/mm8276x.jpeg" alt="" width="3000" height="2000" />
– Így hozta az élet, amelyben persze nincsenek véletlenek. Vidéken élek, madárcsicsergésben. Martonvásár az én Skóciám, aki meg e párhuzamosság jogosságában kételkedne, jöjjön el, nézzen rá a kastélyra, benne az interaktív Beethoven múzeumra. A dolgozószobám hol a könyvtáram, hol a kastély tó körüli sétánya, és közben, hogy ott élek, meg csodamód valahogy intenzívebb, tartalmasabb lett a kapcsolatom szülővárosommal, Szombathellyel és Budapesttel is. Sokkal többet vagyok igazán jelen mindkét helyen, mint korábban. Mert a kocsmák falát támasztani többnyire csak jelképes, s nem igazi jelenlét.
– Van Prieger Zsoltnak saját Budapestje? És ha igen, milyennek látja azt?
– Sok Budapestem van, de amit a legjobban szeretek, azt hiányolom is a legjobban a mai Pestből. Ez pedig a szépernős-szomorys-zsidó-német Budapest, aminek ha érezni akarom a markáns jelenlétét, akkor memoárokhoz, regényekhez és költői művekhez kell fordulnom. Vagy van még egy jó módszerem: idejövök Újlipótvárosba, ahol a fotótok is készültek a beszélgetéshez, mert itt valamikképp még érzem az illatát annak a korszellemnek, amiről most beszéltem, a Szent István parkban például, amikor a botor módon kiszanált Lukács György-szobor helyére állok a fűben vagy amikor a Bauhaus-házakat csodálom, amikor meglátogatom a lányomat a Tátra utcai munkahelyén, vagy amikor megállok beszélgetni barátaimmal, akikkel pontosan ott folytatjuk a kommunikációt, ahol abbahagytuk évekkel ezelőtt. 
<img src="/api/file/image/mm8313-masolat.jpeg" alt="" width="2805" height="1870" />
– Szombathelyen születtél, a fővárosban éltél, nemrég pedig vidékre költöztél. Értelmezhető szerinted még az a népi-urbánus ellentét, ami szerint a vidék és a főváros egzisztenciálisan és szellemileg valamilyen módon szemben áll egymással? Kérdezem mindezt direkt, mert tudom, hogy erős megvetője vagy a kétosztatúságnak. 
– A népi-urbánus ellentét egy idiotizmus, sosem érdekelt, vagy még inkább: mindig is megvetettem az efféle mesterséges dichotómiát. Ez kreatív elmék számára sosem volt releváns gondolat, nekem meg olyan, mintha meg kellene szabadulnom az egyik karomtól, vagy mintha szét kellene választani magamban a szombathelyi Weöres Sándort a budapesti Pilinszkytől, a nagyapámmal együtt nevelkedő Lázár Ervint a kisbaconi-budapesti Benedek Elektől. Ez a kettősség csak a frusztráltakat teszi még frusztráltabbá, a városi és falusi kultúra úgy függ össze, mint egy ház alapja a tetejével: szétválaszthatatlan. Vagy ha a nemzettestet tényleg egyes idióták szét akarják választani politikailag, és így persze társadalomlélektani szempontból is, akkor az eredmény azt lesz, amit magunk körül látunk: egy meghasonlott, békétlen ország, ahol az emberek nem tudnak egymással szót érteni.
– Harminc éves lesz a zenekarod, az Aquanistan című album – ami az egyik legnagyobb hatású lemeze a magyar popzenének – pedig húsz éves lett. Hogy tervezed a megünneplését, és hogyan emlékezel vissza a lemezre, illetve a harminc évre?
– Az Anima élete folyamatosan zajlik, idén is több lemezre készülünk, sok koncertünk is lesz, amelyből az első, sokvendéges fellépés a szintén évfordulós, 20 éves a38-hajón lesz, ahol nemcsak megnyitjuk az idei, 30 éves turnénkat, de eljátszunk több dalt a sokak számára fontos Aquanistan című lemezünkről, ráadásul olyan formában, hogy azokat kiváló barátaink fogják velünk énekelni: Frenk, Nóvé Soma, Miczura Mónika és mások. Mindez április 29-én.
<img src="/api/file/image/mm8207.jpeg" alt="" width="3000" height="2000" />
– Most jöttél haza Erdélyből, ahol a Nők extázisban című előadásoddal voltál. Milyen szálak fűznek Erdélyhez és milyen extázisban vannak azok a nők?
– Ha már Martonvásárt, Budapestet és Szombathelyt emlegettem életem főbb helyszíneiként, akkor nagyon gyorsan Erdélyt is ide kell citálnom: Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely szintén meghatározó kontextusok, amelyekben jó megmártózni minél sűrűbben, és ha mindez nem történik meg, akkor fizikai vágyat érzek a visszatérésre. Szerencsére sokat lépünk fel ott, koncerttel és irodalmi esttel is, sőt, a Kedves Teréz! című könyvemnek is előbb volt Sepsiben bemutatója 1 hete, mint az említett három anyaországi városban. Úgyszólván hazajárok. A nőkhöz, a női spiritualitáshoz hasonlóan szoros szálak fűznek, mint Székelyföldhöz, részben ezért is csináltam meg a Nők, eksztázisban című darabot, amiben kizárólag női szentek korukat meghazudtoló szövegeit szerkesztettem egybe és írtam hozzájuk zenét. Két erdélyi előadás után most az első kerületben található <a href="https://facebook.com/events/s/prieger-zsolt-nok-extazisban-v/1157923564926655/" target="_blank" rel="noopener">MáraiKultban adjuk elő március 18-án</a>, szombaton, már nagyon várjuk a találkozást.
(Fotó: Merész Márton/Énbudapestem)

Az idén 30 éves Anima Sound System jubileumi turnéja április végén indul, de előtte még Szerb Antal életművét szórakoztatóan boncolgató zenés-irodalmi előadásra is készül a közelmúltban könyvvel is jelentkező Prieger Zsolt, a zenekar vezetője, aki Magyar Borival most szombaton a MáraiKultba is ellátogat, hogy előadja női szentek hipermodern írásaiból összeállított Nők, eksztázisban című darabját. Interjú.

Hamarosan indul az idén 30 éves Anima Sound System jubileumi turnéja, de előtte még Szerb Antal életművét boncolgató zenés-irodalmi előadásra is készül Prieger Zsolt.

Prieger Zsolt: A népi-urbánus ellentét egy idiotizmus

<blockquote>
– Emlékszel, az Igazi zöld, igazi kék című dalra?
– Ti játszottátok, a Sexepil együttes.
– Így van. Amikor katona voltam Taszáron, Hegyi Zoli, az énekesünk vigyázott a lakásomra az Alagútban. Ott írta a szöveget. A Lánchíd fényei ihlették a dalt.
</blockquote>
Fazekas János hídmesterrel, underground zenésszel beszélgetünk a várhegy gyomrában kialakított irodájában. Kint dübörögnek az autók, az Alagút felerősíti a zajt. Az irodai asztal feletti kis ablak a Lánchídra néz.
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/2SNkVO3j4mM" width="560" height="460" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>
A szobában egy furcsa, robusztus műszer áll, mintha a hatvanas évek Star Trek-sorozatának díszletéből lopták volna.
– Ez az Alagút szellőzőgépének kezelője – feliratozza. – Már lecsapott rá egy múzeum, várhatóan egy laptop lesz az utódja.<img src="/api/file/image/20230309mm0345.jpeg" alt="" width="3000" height="2000" />
A retrogépen egy Lánchíd-makett áll, a falon képek, dokumentumok a híd múltjából: egy krajcár (talán mai áron száz forint) volt csaknem két évszázada a hídpénz, de „hídbárcát” is lehetett venni, vagyis bérletet, ostorcsattogtatás pedig rendeletileg tilos volt az Alagútban. A mostani hídmesteri iroda a hídpénz-szedők székhelye volt, vele szemben, az út túloldalán, az Alagútból nyíltak további helyiségek, irodák, szolgálati lakások, ezek egyikében nőtt fel két húgával Fazekas János.
Dédszülei dunai hajósok voltak. A második világháború után a nagyapja hajóval segítette a Margithíd újjáépítését, az ötvenes évek elejétől ő lehetett ott a hídmester. Fazekas János édesapja lakatos volt, a híd karbantartó csoportjánál dolgozott, rövidesen ő lett a Lánchíd hídmestere.<img src="/api/file/image/20230309mm0356.jpeg" alt="" width="3000" height="2000" />
– Mindkét húgom asztaliteniszező. A hídkamrában felállítottunk egy pingpong-asztalt, ott gyakoroltunk. Én nem voltam kitartó. Csak a lányok. Az Alagúthoz vágatok is tartoznak, onnan szívják be a levegőt a szellőzőgépek, de víztelenítő járatok is átszövik a hegyet. A Várhegy oldalában volt a kertünk. A vár gyerekkoromban tele volt háborús romokkal, grundokkal, fantasztikus világ volt. A haverokkal bejártuk a hegy összes járatát – meséli.
A Batthyány iskolába járt, képzőművész szeretett volna lenni, suli után jelentkezett a Kisképzőbe, de nem vették fel:
– Pedig már óvodás koromban jól rajzoltam: fejből lerajzoltam a Lánchidat. A Kölcsey gimnáziumban érettségiztem le.
<img src="/api/file/image/20230309mm0349.jpeg" alt="" width="3000" height="2000" />
A gimiben megalapították a Sikátor együttest, tehetségkutatót nyertek. Akkoriban nem volt könnyű beszerezni a zenéléshez szükséges eszközöket. Pult alól adták-vették a kurrens holmit. Sokszor csak a kiváltságosoknak jutott belőle. Ezért ő inkább a saját útját választotta: erősítőt akart készíteni a gitárjához, elvégzett hát egy kétéves elektronikai műszerész iskolát. Emellett zeneiskolába is járt, ott ismerkedett meg a Sexepil együttes gitárosával. Jött a koncertélet, a bulizás, a csajozás időszaka. Közben a katonaság után kilenc évig a Szabadság híd hídmestere lett, a híd vámszedő házában lakott.
<blockquote>
A lányok először nem hitték el, hogy a híd a lakásom. Menő voltam. A Szabadság híd tetején kértem meg a volt feleségem kezét. Onnan nem menekülhetett. 18 évig voltunk házasok, két gyerekünk született.
</blockquote>
A Lánchíd hídkamrájában próbáltak a szocializmus utolsó évtizedének lázadó művészei, zenészei: a Sexepil mellett az URH, az Európa Kiadó és a Bizottság is. Most éppen felújítják a szűk kis helyiséget, régen tojástartók voltak a falán, közepén egy lyuk tátongott, vasajtó fedte, alatta húsz méteres létra vezetett le a híd úgynevezett horgonyzó kamrájába. Volt, hogy kijött a rendőrség, elővették Fazekas János apját, hídmesterként miért engedi a fiatalok zajongását. Elvették tőle a hídkamra kulcsát, aztán visszaadták, egy ejnyebejnyével megúszta.
<blockquote>
Nagy kockázatot vállalt az apám. Az ügynöki jelentésekben olvastam, hogy figyelték a koncertjeinket, éneklünk-e rendszerellenes, lázító szövegeket. De nem mi voltunk a fő célpont, inkább a punkok, a CPg együttes és a többiek.
</blockquote>
A felszínen a Clark Ádám tér virágai anno vörös csillagot formáztak, ott a németek leghíresebb punkzenekara, a Toten Hosen pózolt a kameráknak.
– A Ráday Klub volt a törzshelyünk. Egyszer katonaruhában, a taszári laktanyából utaztam a koncertre. A Sexepil két másik tagját az elmeosztályról hozták ki az ápolók, a fiúk bolondnak tetették magukat, hogy megússzák a kötelező sorkatonaságot. Képzeld el azt a fellépést, amikor egy őrült katonaruhában tépi a húrokat, a másik kettőre meg a színfalak mögött ápolók várnak – nevet.
A 2. műsorral Párizsban, a Moulin Rouge-ban léptek fel, stílszerűen idehaza az egyik legismertebb számuk: az „Alain Delon szeretnék lenni, éjjel-nappal napszemüvegben lenni” – kezdetű nóta volt.
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/IdIHznNlaeg" width="560" height="460" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>
De játszottak Utrechtben, Amszterdamban, Németországban. Hollandiában egy színpadon léptek fel a U2-val, az ír fiúk akkoriban még nem voltak világsztárok. Itt házfoglalók lakásaiban éltek, hónapokig nem jártak Magyarországon. Idővel elhalt a turnévilág, és képzőművész felesége unszolására jelentkezett a Pannónia rajzfilmstúdióba. Fázisrajzolóként kezdte, Dargay Attila Erdő kapitánya című sorozatában dolgozott, később kulcsrajzoló lett, a legfontosabb „pózokat” neki kellett felfestenie. A Hetedik testvér című Dargay-filmben már animátorként dolgozott.
– Dargay egyébként itt lakott a Lánchíd utcában. Kutyasétáltatás közben találkoztunk. Amikor a Pannónia megszűnt, átkerültem egy Cartoonworks nevű kis kanadai céghez: netes animációkat, reklámokat gyártottunk, mexikói megbízásra egész estés rajzfilmet készítettünk.
Rófusz Ferenc Ceasefire (Tűzszünet) című háborúellenes rajzfilmjében dolgozott animációs igazgatóként. Rófusz anno a Légy című filmjével érdemelte ki az Oscar-díjat. Hasonló stílusban készült a Tűzszünet-film is.
– Érdekes volt kipróbálni a ceruzával rajzolást, a grafikaszerű megoldásokat, a satírozást – mondja.  
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/eSWakvv6Im4" width="560" height="460" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>
Ám a filmezés nem tartott sokáig: 2004-ben meghalt az édesapja, animációs munkái amúgy is leáldozóban voltak, elvállalta a Lánchíd hídmesteri szerepét.
<blockquote>
Az életem során valahogy mindig visszatértem a hídhoz. Mára kiderült, nem tudok nélküle élni.
</blockquote>
Hogy mit csinál egy hídmester?
– Félúton vagyunk a mérnök és a karbantartó között – mondja.
A híd lejáróit, aluljáróit figyelik, hibát keresnek. Heti összefoglalót írnak az üzemeltető, a Budapest Közút számára, megrepedt-e az útburkolat, megfestették-e a hidat, volt-e baleset, a lehorgonyzókamra szivattyúi leálltak-e, működik-e a szellőzés, a híd lejáróinak ajtói zárva vannak-e?
<img src="/api/file/image/20230309mm0362.jpeg" alt="" width="3000" height="2000" />
Fazekas János már nem lakik az Alagútban, de régen, ha baj volt, csak becsöngettek hozzá, hogy segítsen.
A filmeseknek kedvelt helye a Lánchíd. A kétezres évek elején, egy este az Én a kém című film forgatásakor nem akarták beengedni az Alagútba Marcsit, a húgát, aki ma már Európa-bajnok asztaliteniszező. Sokat kellett hadakoznia a biztonságiakkal, mire hazamehetett. Mielőtt lefeküdt, még utoljára kinézett az ablakon, az orra előtt egy kötélen ott lógott Eddie Murphy. Éppen azt a jelenetet vették fel, amelyben a színész ejtőernyője fennakad az Alagútnál. A lány felhívta a barátnőjét:
<blockquote>
Ezt nem fogod elhinni, itt lóg az ablakomban Eddie Murphy!
</blockquote>
Arról nem szól a fáma, hogy a barátnő elhitte-e.
– Az egyik jelentben Murphy felszalad a Lánchíd tetejére vezető lépcsőn. Sokan kérték számon tőlem, hol ez a lépcső. Nem létezik, a híd láncán kell felmenni a tetejére, ami elég veszélyes – mondja Fazekas János.<img src="/api/file/image/20230309mm0370.jpeg" alt="" width="3000" height="2000" />
A másik emlékezetes, bosszúságot is okozó történet Will Smith sztorija. Az amerikai színész egy instagramos kihívás nyomán napfelkeltekor felmászott a Lánchíd tetejére táncolni.
– Reggel jöttem munkába. Észrevettem, hogy a fönti pilonajtó nyitva van. Felmásztam, bezártam. Erre csörögni kezdett a telefonom. Láttad, mi van a neten? – kérdezte mindenki. Nem tudtam semmiről. Partizán-akció volt, nem kértek senkitől engedélyt, pedig mivel Will Smithről volt szó, még lehet, hogy kaptak is volna. A gond az volt, hogy a netes videó után elkezdődött a népvándorlás. Rendőrök, közteresek próbálták megakadályozni, hogy a járókelők felmenjenek a híd tetejére.
<img src="/api/file/image/20230309mm0373.jpeg" alt="" width="3000" height="2000" />
Budapest hídjait négy ember felügyeli. Ma már Fazekas János nagybátyján kívül egyik sem lakik a hídjában. Munkaidőn túl havonta egy hétig egyikük az ügyeletes, ilyenkor ő nem kapcsolhatja ki a telefonját, bármikor jöhet riasztás. A hidak aljára riasztórendszert építettek ki, gyakori, hogy kábeltolvajok miatt kell intézkedni. Előfordult, hogy egy fiatal kimászott a margitszigeti jégre, beszakadt alatta és a Lánchídnál próbálták a tűzoltók kihalászni. A hídmester nyitotta ki a híd ajtajait, hogy hevedereken lógva ki tudják halászni a szerencsétlent a jeges vízből. Egyszer a Rákóczi hídnak ütközött egy uszály, mérnököket kellett hívni, akkora volt a baj. Máskor meg a Greenpeace-aktivisták miatt kellett lépni: hevedereken lógtak a Duna felett.
<img src="/api/file/image/20230309mm0366.jpeg" alt="" width="3000" height="2000" />
Fazekas János a rajzolást abbahagyta, de a zenélést nem. Három együttesben is muzsikál: a Blues Fathersben bluest, a Party Art's-ban tánczenét és az Énidőben a zenekar tagjainak kedvenc zenéit nyomják, például Jamiroquai számokat. De a híd maradt az élete.
<blockquote>
Bácskai Kati tervező-mérnök mondta nekem: János, ha szereted a hidat, akkor el fogja mondani neked, hol fáj neki. És valóban, apró jelekből többször fedeztem fel olyan komoly problémát, amit avatatlan szemnek rejtve maradt. A híd tényleg megmutatja, mi a baja.
</blockquote>
(Fotók: Merész Márton/Énbudapestem)

Fazekas János évtizedek óta a Lánchíd hídmestere. A nyolcvanas évek underground gitárosaként egy színpadon játszott a U2-val, zenélt a Moulin Rouge színpadán, animátorként dolgozott Dargay Attila, Rófusz Ferenc rajzfilmjein. Családja három generáció óta vigyázza Budapest hídjait. 

Fazekas János évtizedek óta a Lánchíd hídmestere. De gitárosként játszott egy színpadon  a U2-val, animátorként dolgozott Dargay Attila, Rófusz Ferenc rajzfilmjein. Családja három generáció óta vigyázza Budapest hídjait. 

„Ha szereted a hidat, el fogja mondani, hol fáj neki”

Fazekas János: „Ha szereted a hidat, el fogja mondani, hol fáj neki”

Kiss Eszter a Katona Színház színésznője elárulta, hogy pátyi gyerekként csak alkalmanként, szüleivel járt fel Budapestre. A fővárossal gimnazista korában kezdett csak igazán megismerkedni, mikor tanítás után nekiindult az ismeretlennek. Eleinte csak Budán, iskolája környékén kezdte el felfedezni az akkor számára még ismeretlent, majd a kíváncsiságtól hajtva egyre távolabb kalandozott.
Egyik kedvenc emléke, amikor először jött rá, a gimnáziumától alig pár perc sétára a Krisztina térről az alagúton át a Lánchídhoz érkezünk, ahonnan csak egy karnyújtás a pesti oldal, ez a felismerés annyira meghatotta akkor, hogy elsírta magát.
A színésznő vidáman emlékezett vissza, milyen volt rájönni arra, hogy miért is hívják körútnak a körutat, de az is szép emlékeket idéz benne, mikor nagyszüleitől megtudta, hogy régen a belvárosban a Dohány-, Akácfa vagy éppen Diófa utcákban valódi dohány- diófa és akácfa kertek voltak.
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/iaD2E-flTLk" width="560" height="460" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>

Sorozatunkban ismert embereket kérdeztünk arról, mi az, ami elsőre eszükbe jut a fővárosról, mi a legfontosabb, legszebb emlékük, ami hozzáköti őket. Röviden arról, mi az ő Budapestjük.

Legfrissebb interjúsorozatunkban hazai ismert embereket kérdeztük arról, mi az ami elsőre eszükbe jut Budapestről, mi a legfontosabb vagy éppen legszebb emlékük, ami a magyar fővároshoz köti őket. Röviden arról, hogy mi az Ő Budapestjük.

„Elsírtam magam” – Kiss Eszter, a Katona színésznője Budapestről

„A Városliget az a pontja a városnak, ami a szívemhez nagyon közel áll” – kezdte Ónodi Eszter. És nem véletlenül mondta ezt: a Jászai Mari-díjas színművész ugyanis nem csak ott nőtt fel, de ma is a környéken él. Édesapjával heti rendszerességgel sétáltak a Városligetben, volt egy úgynevezett „kis körük”, amelynek során a Vajdahunyad várat járták körbe, és egy „nagy körük”, amelyben már benne volt a Csónakázó tó is.
<blockquote>
Mindezt egy nagy fa odvában guggolva mesélte nekünk a gyerekkoráról.
</blockquote>
Ez volt az a híres „odvas fa”, ami filmekben is szerepelt. Régen a Lenin szobor állt a közelében, ma a Néprajzi Múzeum. E mögött van egy aprócska lejtő,  Ónodi Eszterék oda jártak csúszkálni, ha leesett a hó. Egy ilyen alkalommal bukkantak a fára, ahol aztán gyerekkorában sokat bújócskázott.
<blockquote>
Legnagyobb meglepetésemre még most is beleférek a fába! Pedig úgy emlékeztem, akkora volt, hogy egy gyerek épphogy belefért. Nem csak én, de a gyerekem is itt bújócskázott, és remélem, az unokám is itt fog
</blockquote>
– tette hozzá Ónodi Eszter.
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/1tA8-b4k8UA" width="560" height="460" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>

Meglepő helyszínen mesélt nekünk Ónodi Eszter színművész: egy nagy fa odvában guggolva mondta el, hogy a Városliget nagyon közel áll a szívéhez.

Ónodi Eszter: „Itt bújócskáztam én is, a gyerekem is, és remélem, az unokám is itt fog”

„Nekem első emlékem Budapestről nincs, mert nekem egész Budapest az első emlékem” – kezdte Halász Judit, majd úgy folytatta, hogy számára mindig a magyar főváros marad az első, hisz családja, barátai és hivatása is ide kötik.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, énekesnő szerint nagyon fontos ismernünk a történelmünket, többek között ezáltal érthetjük meg, miért alakult úgy Magyarország sorsa, ahogyan. Erre pedig szerinte kiemelkedő hely a Vígszínház, ahol a mai napig hallatlanul népszerűek az olyan darabok, amik a színház több mint 100 évvel ezelőtti megépülésével egyidősek, de a mai napig színpadra visznek Molnár Ferenc által írt darabokat is. Halász szerint részben ezzel tudják emlékezetükben tartani a régi korok emlékeit.
„Mindenki azt akarja, hogy az ország, amiben felnőtt, ahol szülei, nagyszülei és dédszülei is éltek, folyamatosan előre tudjon lépni” – a művésznő szerint az első lépés lehetne az, hogy nem utáljuk egymást még akkor sem, ha eltérően gondolkodunk bizonyos kérdésekről. Hozzátette: az együttélés elfogadása az egyik legfontosabb. Mint mondta, azoknak, akik egy helyen élnek, személyes indíttatásúnak kell lennie az erre való törekvésnek.
<blockquote>
„Budapest egy olyan város, ami az én Budapestem is – és ez kell, hogy legyen mindannyiunk Budapestje is”
</blockquote>
– fogalmazott Halász Judit.
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/fCY4cmDbLcY" width="560" height="460" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>
Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem