Hatalmas ajándékkal köszöntötte a 81 éves művészt a Műcsarnok: a Valós látomások című kiállítás a fotós teljes életművéből válogat. Benkő Imre talán már nem megy ki többet a Szigetre.
Benkő Imre fotós életművéről nehéz legek nélkül beszélni: legjelentősebb műve az ózdi gyárbezárásokat feldolgozó Acélváros sorozat, miközben rengeteg országban fotózott a nagyvilágban, és Magyarországot, Budapestet, a Sziget Fesztivált is bejárta, hogy az emberek, az arcok megörökítője legyen. „Fotográfusként a való világ vizuális értelmezése, az ember és környezetének sajátos dokumentatív ábrázolása érdekel. Az emberi létezés stációit kutatom, a valóságon átszűrt élményeimet képekbe, fotóesszékbe fogalmazom, szubjektív korlenyomatokat készítek" – idézi a Műcsarnok fala is Benkő Imre egyik híres mondatát.
A legek összefoglalására törekedett az életműkiállítás: Tulipán Zsuzsanna kurátor, Benkő Imre javaslata nyomán három részre osztotta az életművet. Az első teremben a Nagyvilágban készült képek láthatók, a középső terem dolgozza fel a magyarországi képeket, köztük az ózdi sorozatot, és az ikerközösségek életét bemutatót. Az utolsó teremben pedig a Budapesten, köztük a Sziget Fesztiválon készült munkáit állították ki. A falakat díszítő idézeteket az idén 81 éves fotós korábbi interjúiból kölcsönözték, amelyeket a kiállítás impresszumában meg is hivatkoznak.
Benkő Imre a MÚOSZ újságíró iskolában tanult fotóriporter szakon, majd 1968 és 1986 között a Magyar Távirati Irodának dolgozott. Az MTI-től azért távozott, hogy intenzíven dolgozhasson hosszútávú anyagain, erre először a Képes 7, majd az Európa Magazin főmunkatársaként volt lehetősége. 1991 és 2008 között a Wostok Press képviselte, felvételei megjelentek a Liberation, a Le Monde, a Der Tagesspiegel oldalain. 1988-tól 2000-ig az Iparművészeti Egyetemen tanított dokumentarista fotográfiát. 2000-ben nyerte el a Budapest Fotográfiai Ösztöndíjat, ebből készült a Budapest blues című sorozata.
„A kezdetektől fogva alkotásként tekintettem a fotográfiára, tudatosan haladtam, meg akartam ismerni az élet különböző szeleteit, az ember sokféle létezését. Mindig én választottam meg, hogy mivel foglalkozom, a hírügynökségeknél voltak ugyan kötelező feladataim, de engem akkor is mindig a budapesti életmód érdekelt. Az ösztöndíj után is folytattam a budapesti témákat. Mindig hangsúlyoztam: egyik témámat sem hagyom abba, én összefüggésekben menetelem végig az életemet”
– nyilatkozta az Énbudapestem szerkesztőségének Benkő Imre.
Az ózdi vasgyárat bemutató fotóesszét 1987-ben kezdte, az akkor végrehajtott elbocsátásoktól egészen 1995-ig, a privatizációig, majd a teljes leépítésig fotózta végig. A képeken bejárhatjuk a gyár üzemeit, műhelyeit, részlegeit – a dolgozók öltözőitől a közösségi terekig. 1992-ben ezzel a sorozattal nyerte el a New York-i W. Eugene Smith Memorial Fund ösztöndíját.
„Amit tanultunk tőled: a teljes elkötelezettség”
– erről Szalontai Ábel, Benkő tanítványa beszélt a kiállítás megnyitóján. Majd így folytatta: „Az az állapot, amikor az ember teljes szívvel és energiával adja át magát valaminek, legyen az egy cél, vagy esetünkben a kép készítésének állandó igénye. A teljes elkötelezettség nemcsak a fizikai jelenlétet jelenti, hanem mentális és érzelmi részvételt is, melynek során teljes figyelemmel és odaadással viszonyulunk az adott téma iránt.”
1982-ben egy újsághír alapján látogatott el az első ikertalálkozóra, majd 30 éven át dokumentálta az ikerközösséget. „Én dokumentarista szemlélettel alkotó fotós vagyok, összefüggésekben gondolkodom, nemcsak az arcok, hanem az emberi lét tere, ideje is lényeges számomra” – mondta lapunknak Benkő.
Hamar felismerte, hogy a kor hangulatának megörökítésére az utca kínálja a leghűbb színteret: pillanatképeken mutatta be a fővárost, az átalakuló környezetet és a társadalmi változásokat.
„Több mint ötven országban fotóztam, ezekből a Műcsarnokban nagyjából húsz ország villan meg. Nekem nincsen vagyonom, mindenemet a fotográfiába fektettem, hogy minél több helyre eljussak, nemcsak a hivatalos útjaim során, a saját költségemre is utaztam a világban, hogy minél több helyre eljussak”
– mesélte a fotós, aki a kezdetektől fogva gyűjti a saját nagyításait, a hatalmas archívumban napokig válogattak Tulipán Zsuzsanna kurátorral. A lehetőségről így beszélt Benkő: „Korábban a fotóesszé könyveimet, kiállításaimat saját magam szerkesztettem, nagyon örültem, hogy most erre a hatvan évnyi munkára valaki felülről rá tudott tekinteni. Nagy ajándék nekem ez a kiállítás, sok visszajelzést kapok rá. Számomra ez küldetés volt, nem munka, hogy az ózdi vagy a szigetes vagy a budapesti képeimből válogathattam. Fiatal koromban hiába csináltam albumokat, nem voltak divatosak ezek a típusú városfényképek.”
A kezdetektől fogva, 1993 óta kijárt a Szigetre, régebben még kint is aludt a fesztiválon. Erről azt elevenítette fel: „Nagyon jól át lehetett tekinteni a generációk stílusát, koncentráltan jelentkezett az egyhetes menetelésben. Régebben a zenei kultúrák vizuálisan is megkülönböztethetőek voltak, a globalizálódó világban egyre megkülönböztethetetlenek, egész más összefüggések kerülnek így előtérbe. Jöttek az újak a Szigetre, és mindig hoztak valami vizuálisan megörökíthető dolgot.”
Harminc éven át minden fesztiválon kint volt, ez a két covidos év miatt 28 megörökített fesztivált jelent. „Februárban a 81-et töltöttem, az utolsó fesztiválomra a gyerekek vittek ki, amíg még bírtam a gyaloglást, de estére már nagyon fárasztó lett. Én most úgy gondolom, hogy nem megyek többet ki, ebből a témából kihoztam, amit ki lehetett hozni” – mondta búcsúzóul az Énbudapestemnek Benkő Imre.
Benkő Imre Valós látomások című kiállítása április 7-ig látható a Műcsarnokban.