Az RTL Klub szerkesztő-műsorvezetője Csengery Antal-sajtódíjat kapott, a fővárost és a Fővárosi Önkormányzat működését érintő hírekről magas színvonalon, hitelesen, pontosan és tárgyilagosan nyújtott tájékoztatásért. A megváltozott médiavilágról, az objektív tájékoztatás fontosságáról, az egészségtudatosság divatjáról és a budapesti eltévedéseiről is mesélt az Énbudapestemnek.
– Március 15. alkalmából kaptad a Csengery Antal-díjat, ezt olyan szakembereknek és szerkesztőségeknek adja a Főváros, akik munkájukkal a sajtó sokszínűségét képviselik. Mit jelent számodra egy ilyen szakmai elismerés?
– Minden díj fontos, és kiemelkednek a szakmai díjak. Visszajelzés, hogy jó munkát végzünk. Az átvételkor is azt mondtam, hogy az RTL Híradó egész csapatának itt kéne állnia mellettem, hiszen nemcsak nekem szólt ez az elismerés. A híradó, és általában a televíziózás csapatmunka. Műsorvezetőként és hírszerkesztőként mi magunk írjuk a híreket és a saját szövegeinket, de ha nem dolgozna egy profi csapat körülöttünk, akkor ez nem jöhetne létre. Ez a hiteles, 25 éve folyamatosan kiegyensúlyozott teljesítmény ma már nagyon ritka és meg kell becsülni. Örültem és örültünk ennek a díjnak.
– 25 éves állandó minőséget díjazott ez az elismerés, miközben a médiakörnyezet és a nyilvánosság jelentősen megváltozott az elmúlt években. Ezt díjazottként is érzitek?
– Lehetett érezni a teremben egyfajta meghatottságot, örültünk, hogy ott lehetünk. Örültünk, hogy mi még vagyunk, létezünk. Örültünk, hogy végezhetjük a munkánkat. Ma már nagyon keveseket lehet ilyen díjjal elismerni. Sajnos. És talán mindenkiben benne van a félsz is, hogy meddig marad ez így. Nagyon kevesen maradtunk a pályán.
– Az RTL a szabad sajtó egyik utolsó mentsvára, ahol még valódi hírek szerepelnek. Ezt a mindennapokban is érzitek munka közben?
– A stáb 24 órában dolgozik, mindig figyelni kell, hogy mi történik, akár hajnali kettőkor vagy reggel ötkor is indulunk a munkába. Eközben nem azon gondolkodunk, hogy milyen körülmények között, vagy milyen nehezített pályán mozgunk. Nagyon nehéz, amikor vannak olyan közszereplők, akik egyszerűen nem hajlandók a kamera elé állni. Nem szólalnak meg, nem is reagálnak, nem is válaszolnak. Így nagyon nehéz megmutatni a másik oldal véleményét.
Beleszoktunk valamennyire az elmúlt években, hogy nagyon sok helyről nem kapunk választ. Ettől még igyekszünk a legobjektívebben bemutatni bármilyen történést, de iszonyatos káosz van és nagyon nehéz ebben eligazítást adni. Napról napra úgy végezzük a munkánkat, mintha egyébként minden rendben lenne. Az RTL Híradó 23 éve piacvezető, tehát abban bízunk, hogy akikhez eljut, azok igyekeznek gondolkodni, tájékozódni. A számok azt mutatják, hogy azért sokan vannak még így.
– Az elmúlt időszak turbulens közéleti eseményeinek alakítója is volt az RTL, a bicskei gyermekotthonban történt eseményekről ti tudósítottatok először, és a fejleményeit is követtétek.
– Tesszük a dolgunkat és néha nem is tűnik fel, hogy egyébként történelmet írunk, írnak a kollégáim. Ezen a díjátadón meg is említettem, hogy Moskovics Juditnak kéne itt állnia mellettem. Ha nincs az ő csapatának áldozatos munkája, akkor ezek az emberek nem álltak volna bíróság elé. A bicskei ügy rávilágított arra az évtizedek óta tartó munkára, amit csak ebben az egy ügyben végeznek a munkatársaim és mutatja meg azt, hogy ennek a kitartó munkának igenis van eredménye. Torokszorító pillanatok, amikor azt látod, hogy ennek igenis van következménye, pedig sokszor mondjuk, hogy Magyarország következmények nélküli ország, de azért ilyenkor megmutatkozik, hogy nem lehet mindent a szőnyeg alá söpörni, nem lehet mindent eltitkolni, nem lehet átlépni dolgokon. Ezek az ügyek pont olyan helyről kerültek elő, amire senki nem számított, amire a hatalom sem számított, és ezek mutatják meg, hogy mennyire rosszul működnek bizonyos rendszerek Magyarországon.
És egy ilyen ügynek újságírói munka nyomán kellett kiderülnie!
Mi minden történhetett még meg, amit nem tudunk, amit nem látunk. Ezért vagyunk újságírók, ezért van óriási szükség a munkánkra. Fontos, hogy ilyenkor egymásnak is adjunk visszajelzést arról, hogy igen, elképesztő teljesítmény volt, amit csináltál, csináltatok. Közben meg azt is látod, hogy ennek nincs vége, nem lehet megállni, mert a híradó meg az életünk pörög tovább, és ugyanúgy folytatódnak ezek a történetek. De a fókusz közben elment, már megint nem azzal foglalkozunk, hogy mi történt Bicskén, mi történik az állami ellátásban, a családokon belül vagy a védőnői rendszerben. Ehelyett arról beszélünk, hogy egy új politikai mozgalom indult, ami szintén fontos, de azzal továbbra is foglalkozni kéne, miért tüntethettek ki olyanokat, akiknek rég börtönben lett volna a helyük. Kik fedezték őket és miért? Ezek a kérdések nem szűntek meg.
– Ez valóban egy nagyon nehéz ügy, és megterhelő lehet nap mint nap tudósítani az RTL Híradóban. Neked nagyon objektív, kiegyensúlyozott tájékoztatást kell adni, olyan témákban is, ami lelkileg megterhelő lehet. Hogyan tudod ezeket feldolgozni?
– Az a szerencsém, hogy folyamatosan benne vagyok. Mire én beülök a stúdióba, addigra egy történettel már alaposan és többször foglalkoztunk, tehát azokat a képeket nem először látom, azokat a tényeket nem először kell végiggondolnom. Már túl vagyok azon a sokkon, amit a néző átél. De ehhez nem lehet hozzászokni! Ha egy 14 éves fiú bizonyos családi körülmények között, amit nem is ismerünk, úgy megveri a 3 éves féltestvérét, hogy meghal, azon nem lehet átlépni sem nekem, sem a nézőknek.
Hidd el, hogy az emberek látják rajtunk, amikor felháborodottak vagy megdöbbentek vagyunk. Persze nem sírhatjuk el magunkat és nem nevethetünk a híradóban. De attól még ezek ugyanúgy lerakódnak bennünk, nem lehet tőlük szabadulni.
– Én mostanában egy gyakrabban találkozom azzal a jelenséggel, hogy emberek büszkén jelentik ki, hogy ők nem néznek híradót.
– Van egy ilyen trend, hogy „nem nézünk híradót, nem nézünk tévét, sőt, nincs tévénk se!” Ezeket lehet hallani, fene tudja, a számok nem ezt mutatják. A televíziózást tíz éve is temették, és ugyanúgy létezik. Az más kérdés, hogy hogyan fogyasztod, mikor fogyasztod, mikor nézed vissza. Nyilván az interneten ma már mindent elérhetsz és nagyon gyorsan kapod az információkat, de hát egyrészt nem mindegy, hogy hogyan tárják eléd. Lehet azt mondani, hogy már reggel tudtad azt, amit a híradóban este bemutatunk. De pont emiatt annyi időnyereségünk van, hogy még jobban feldolgozzuk, még több oldalát megmutassuk egy hírnek.
– Én inkább arra gondoltam, amikor azt mondják, hogy annyi szörnyűség jön a hírekből, hogy inkább homokba dugják a fejüket és nem akarnak ezzel találkozni.
– Attól még, hogy nem nézel híradót, nem tudod magad kivonni a hírfolyamból. Mindenhonnan árad az információ, kihúzhatod a tévét a konnektorból, akkor sem tudod megúszni.
Egy lakatlan szigetre kell elvonulni, hogy ne tudjál semmiről. Nem tudod elkerülni, és akkor már inkább érdemes hiteles forrásból tájékozódni.
– A közélet mellett a másik fontos témád az egészség, amiben az utóbbi időben szintén ugyanolyan fontossá vált a tájékoztatás.
– Amikor egyes típusú cukorbeteg lettem – lassan 30 éve –, senki sem tudta, hogy mi ez, miközben egymillió fölött van az érintettek száma csak Magyarországon, a vezető halálokok között van a kettes típusú cukorbetegség. Az elhízás népbetegség, miközben a cukorbetegség önmagában nem veszélyes, csak a hosszútávú szövődményei. Sokan nem is tudják, hogy bárki érintett lehet bármilyen életszakaszban, meghúzódhat akár évtizedekig úgy, hogy nincsen különösebb tünete, és közben meg rombolja a testünket, az egészségünket. Hivatalos szűrés nincs rá, de a vércukorszintet évente egyszer ellenőriztetni nem olyan nagy dolog.
Ha időben felfedezik, akkor ma már tudjuk, hogy a cukorbetegség visszafordítható!
Ez volt az alapvető célja annak, hogy az Egy Csepp Figyelem Alapítványt létrehoztam, ami nagyon komoly szervezetté nőtte ki magát, az Oktatási Hivatal partnereként mi végezzük a magyar pedagógusok cukorbetegséggel kapcsolatos ma már szerencsére kötelező oktatását. Ez egy, a családokat nagyon mélyen érintő megoldandó probléma, mert mi történik, ha nem veszik fel a cukorbeteg gyereket az óvodába? Az egyik szülő otthon marad és feladja a munkáját? Ez volt a helyzet Magyarországon nagyon sok éven keresztül. A Praxis című magazinműsort pedig pont azért indítottam el, mert azt látom, hogy nem csak a cukorbetegség körül, hanem úgy általában az egészséggel kapcsolatban nagyon sok tévhit kering. A Praxisban már nem csak a cukorbetegséggel foglalkozunk, hanem tulajdonképpen mindennel.
Az a cél, hogy az emberek tanuljanak meg tájékozódni hiteles forrásból, ne dőljenek be a tévhiteknek.
– Az egészségtudatos életmód elterjedése talán az egyetlen dolog, amelyben jobb lett a világ az elmúlt években. Ahogyan a dohányzáshoz, az alkoholfogyasztáshoz, úgy a cukorfogyasztáshoz való hozzáállásunk megváltozott.
– Amikor elkezdtem dolgozni 23 évesen, a vágószobában vágni lehetett a füstöt. Ez ma már teljesen elképzelhetetlen, én azon is fel vagyok háborodva, ha valaki elektromos cigit használ zárt térben.
– Te nem Budapesten születtél, felnőtt fejjel kerültél ide. Hogyan láttad akkor a fővárost?
– Meg kellett szoknom. Nagyon nehéz volt. Egy tízezres kisvárosban születtem, ahhoz képest Pécsen élni is nagy ugrás volt. Mindig is tartottam a fővárostól, nem is akartam Budapestre költözni. Ha nem ismerem meg a férjemet és ő nem erőlteti, hogy nekem a fővárosban van a helyem, nagy televíziónál, akkor valószínűleg nem lennék itt. Az első időszakban az RTL akkori híradós csapata nagyon befogadó volt, ami hatalmas nagy segítség volt, mert nem is ismertünk senkit Budapesten.
Nagyon tartottam eleve a nagyvárostól, a forgalomtól, nem is mertem vezetni, még ma is eltévedek.
A munkatársaim könnyítették meg az átmenetet, folyamatosan hívtak mindenféle bulikba, hamar befogadtak minket. Ez segített abban, hogy úgy érezzem, hogy ez a város is befogadott, de szerintem, ha valaki nem egyetemista korában kerül ide, hanem annál később, már nehezebb alkalmazkodni. Budapesten élek azóta is, itt születtek a gyerekeim, de sok helyzetben még most is bekapcsolnak a reflexeim, emlékszem pécsi riporter koromban elküldtek egy interjúra, és teljesen máshova mentem taxival, Óbuda és Újbuda között azért nagyon nagy a különbség. Itt élek, szeretem ezt a várost, de ezt a vidékiséget nem tudom levetkőzni. És sokan mások sem.
– Mi volt a fordulópont? Mikor érezted azt, hogy most már ismered és szereted ezt a várost?
– Biztos, hogy hülyén hangzik, de kábé másfél éve érzem azt, hogy nagyobb biztonságérzetem. Megmondom miért.
Annyira sokat megyünk forgatni a Praxis magazinnal városszerte, összevissza, mindenfelé, hogy tulajdonképpen vannak olyan városrészek, ahol most először járok.
Általában én viszem a szerkesztőt és a gyártást, azt sem tudom, hogy hol vagyunk, de szerencsére jó a GPS az autóban, én anélkül a a szomszéd utcába sem megyek.
– Pest vagy Buda?
– Buda. Részben véletlenül, de valahogyan mindig az RTL környékén laktunk, ez a sorozat most nyáron megszakad, amikor az RTL a Városligethez költözik. A Madárhegy nekünk nagyon bevált, ha nem muszáj, akkor onnan nem is nagyon tesszük ki a lábunkat. Éppen ezért, ha valami váratlan történt, tudták, hogy elsőként fogok az RTL stúdióba érni, olyan közel vagyok.
– Hamarosan ismét választások lesznek: legutóbb Szellő Istvánnal egy geg formájában buzdítottátok szavazásra a nézőket. Most is készültök ilyesmire?
– Választási műsor biztosan lesz, és nem készültünk akkor sem geggel, csak reagáltunk. Egy híradósnak nagyon óvatosan szabad véleményt nyilvánítania, pláne politikai kérdésekben. Egy híradósnak adnak a szavára és bármennyire is vicces, a Covid idején rengeteg telefont kaptam ismeretlenektől is, akik hozzájutottak valahogy a telefonszámomhoz: most akkor beadassák-e az oltást vagy sem. A hitelességnek van egy olyan szintje, amikor az emberek hozzád fordulnak a kérdéseikkel. Nagyon nem mindegy, hogyan élsz ezzel.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)