A Zeneakadémia Solti termében rendhagyó koncertet ad Harcsa Veronika. Az InterAction című est fókuszában a közönséggel való interaktív élmény áll, a műsort új saját kompozíciók alkotják, és a közönség tagjai közül, aki szeretne, be tud kapcsolódni a zenébe. Az énekesnőt kérdeztük.
– Hogyan képzeljük el azt, hogy a műsort olyan új, saját kompozíciók alkotják, melyek kifejezetten azzal a koncepcióval íródtak, hogy a közönség tagjai be tudjanak kapcsolódni a zenébe?
– A pályám korábbi szakaszában sokkal többet foglalkoztam olyan zenékkel, amelyek popzenének vagy mainstreamnek mondhatók. Nagyon sok aktív emlékem van előadóként, de nézőként is olyan koncertekről, hogy táncolunk, együtt énekeljük a refrént, tehát van aktivitás a közönség részéről is. Ez a popzenében természetes, sokszor a népzenében is, de a klasszikus zenében és a jazzben nem – azoknál kialakult egy olyan attitűd, hogy a közönség tudja, hol a helye, szépen felöltözik, leül a székére és csak akkor tapsol, ha ez „megengedett”.
Másfél éve zeneterápiát tanulok a Pécsi Tudományegyetemen, és a tanulmányaim arra döbbentettek rá, hogy mennyivel gazdagabb lehetne az élmény, ha a közönségnek időnként ezekben a műfajokban is alkalma volna bekapcsolódni a zenébe.
Ezért merült fel bennem a gondolat, hogy miért ne lehetne erre egy kísérletet tenni. Az élet úgy hozta, hogy az első ilyen előadás helyszíne a Zeneakadémia lesz, ami egy olyan zenei közeg, ahol ez főleg nem szokás.
– Ősbemutató lesz a InterAction?
– Nem ez lesz az első ilyen esemény. Egy kísérletünk már volt novemberben: Brüsszelben volt egy bejátszó koncertünk, amire nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, de az sokkal kisebb helyen, tulajdonképpen egy lakáskoncert keretében zajlott. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog ez működni egy háromszáz fős nézőtéren, a Zeneakadémia Solti-termében. Már csak azért is, mert most fogok diplomázni, és épp ennek a koncertnek a tapasztalataiból szeretném megírni a diplomamunkám. Egyébként nagyon egyszerű eszközöket kap a közönség. Pont azért, hogy ne kelljen zenei előképzettség ahhoz, hogy valaki be tudjon kapcsolódni. A taps, a csettintés mindenkinek „kézre eső” eszköz éppúgy, mint a térden dobolás. De a hang használatában is vannak olyan módok, hogy ne a tiszta éneklésen legyen a hangsúly, hanem a hangadáson; ezt szeretném is felvezetni. Egy sóhaj lesz a legelső dolog, amit kérni fogok a közönségtől. Ami önmagában még nem feltétlenül egy zenei hang, de pont arról szól ez a projekt, hogy az ilyeneket is belehelyezzük a zenei közegbe.
– Hogyan?
– Úgy, hogy a dalon belül megérezzük, annak a sóhajnak hol van a helye, mert akkor az onnantól zenei jelentést is kap. Egyébként a koncertet megelőzi egy workshop is, ami ugyancsak a felszabadult hangadást segíti olyan gyakorlatokkal, amilyeneket sokszor végeztem már. Tehát akinek kedve van még inkább kipróbálni magát, vagy aki biztatást vár az esti koncerten való részvételhez, annak segíthet ez a workshop.
– A partnered a német Nora Thiele lesz. Vele hogy ismerkedtél meg?
– Tíz évvel ezelőtt Berlinben éltem, és ott volt egy koncertsorozatom, amin minden alkalommal duóban léptem fel – valakivel a berlini szcénából. Én megtanultam párat az ő dalaiból, ő is az enyéimből. Az ütőhangszeres Nora Thiele is ennek a sorozatnak volt az egyik vendége. Norával a koncert után is tartottuk a kapcsolatot, és most azért választottam őt, mert tanulmányaim során is az derült ki, hogy a zenében a ritmus az, ami leginkább a zsigerekig hat. Ha elképzelünk egy énekhangot és egy ütőhangszert együtt, akkor nagyon könnyen asszociálhatunk afrikai táncokra, énekekre, törzsi rítusokra. Nora nagyon sok etnikus hangszeren játszik – többek között keretes dobon, ami nem egészen sámándob, de nagyon hasonlít hozzá –, és nagyon mély érzéseket képes megmozgatni.
– Hagyományos értelemben vett dalok nem lesznek?
– De lesznek azok is. És az is teljesen rendben van, ha a nézők közül nem mindenki szeretne bekapcsolódni aktív hangadással. Az is adhat a szokványostól eltérő élményt, ha egy hallgató körül időnként mások is bekapcsolódnak, és nem csak a színpadról érkeznek hangok.
– Mint mondtad, 2022 szeptembere óta vagy a Pécsi Tudományegyetem zeneterápia képzésének hallgatója. Hogyan fedezted fel a zeneterápiát?
– Két dolog indított el. A pszichológia iránti érdeklődésem – volt egy nagyon pozitív, átformáló terápiás élményem is –, illetve a Művészetek Völgyében szerzett tapasztalataim.
Tíz éve, amióta udvart vezetek a Művészetek Völgyében, a fesztivál alatt minden nap tartok énekes workshopot, és ott vettem észre, hogy milyen nagy vágy van az emberekben, hogy használhassák a hangjukat, és azon keresztül kapcsolódhassanak egy közösséghez.
De nagyon lényeges az is, hogy milyen érzelmeket képes előhívni a hangadás, ha meg tudom teremteni a megfelelő kereteket ahhoz, hogy be lehessen kapcsolódni. De sem ezek az események, sem a zeneakadémiai koncert nem nevezhető klasszikus zeneterápiás foglalkozásnak, annak ugyanis sokkal kötöttebb keretei vannak.
– Hogyan képzeled el a jövőbeni terápiás működésedet, egyúttal felvetődik a kérdés, nem tartasz-e attól, hogy a kliensek inkább rád kíváncsiak és nem a terápiára?
– Teljesen jogos a kérdés, hiszen nem neutrális terapeuta státuszom lenne úgy, ha valaki ismer, vagy ismeri a zenémet, és arról valamit gondol. Ugyanakkor a zeneterapeuták többnyire teamen belül dolgoznak, és ez a tény már lazíthat ezen a kiindulási ponton. De igazából még nem tudom, hogy ezt a tudást pontosan hogy tudom majd kamatoztatni. Már csak azért sem, mert várandós vagyok, vagyis egész más dologra készülök. A teljességhez tartozik, hogy amikor elkezdtem a képzést, arra is gondoltam, hogy mivel nekem kezdetektől fogva fontos volt, hogy ne szolgáltassam ki magam a zeneiparnak, ne vállaljak fellépéseket azért, mert muszáj, vagy hogy mindenképpen a közönség kedvében járjak, igazából kiszámíthatatlan, hogy ezt meddig tudom így csinálni, és meddig fogja ez kitölteni az életemet. Az, hogy milyen lehetőségeim vannak, az az életszakaszaimmal is változik. 41 éves vagyok, úgy érzem, most jutottam el a pályám csúcsára, jó felkéréseket kapok, és értékes, jó zenésztársakkal dolgozom együtt, de nem biztos, hogy ez mindig így lesz. Lehet, hogy hatvan évesen is nagyon szeretnék aktív lenni, de már nem akarok folyamatosan koncertező énekesként úton lenni. A zenéhez és az emberekhez való kapcsolódásnak pedig nagyon jó alternatívája a zeneterápia.
– Lesznek további fellépéseid is az InterAction mellett?
– Kisebb klubkoncertjeim lesznek, de június végére várjuk a babát, ezért az év második felében nem vállaltam fellépést. Mivel a szakmámban nagyon sok minden van, ami nem annyira könnyű és kiszámítható más szakmákhoz képest, mindenképpen pozitívum, hogy most fokozatosságot tudok tartani.
Tehát nem fogom egyik napról a másikra abbahagyni a koncertezést, és remélem, hogy ezt a fokozatosságot visszafelé is tudom majd tartani. Valószínű, hogy 2025 első felében fogok már koncertezni, de nem olyan intenzitással, mint korábban.
– Budapesten születtél, itt jártál egyetemre. Milyen meghatározó emlékeid vannak, amelyek kifejezetten a városhoz köthetők?
– Budakalászon nőttem fel, de tizenkét éves korom óta a VIII. kerületbe jártam gimnáziumba, utána pedig a Műegyetemre, majd a Zeneművészetire. Mivel kora kamaszkoromtól a városban töltöttem az időm nagy részét, aztán hamar be is költöztem, igazából mindig is budapestinek éreztem magam.
– Most is?
– Volt az életemben egy szakasz, amikor hét éven keresztül ingáztam nyugat-európai városok és Budapest között. De néhány évvel ezelőtt épp azért költöztünk haza a férjemmel, mert gyereket szerettünk volna, és úgy éreztük, ehhez arra van szükség, hogy visszatérjünk a gyökereinkhez, és körül vegyen a családi és a baráti közeg. Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, az egyik első döntésem az volt, hogy a külföldi fellépéseket lemondtam. Ennek persze fizikai oka is volt, de az tisztán lelki, hogy
egy ilyen fontos életszakaszban a legnagyobb biztonságban itt, Budapesten érzem magam.
A II. kerületben lakunk, amit azért kedvelek különösen, mert négy perc sétára vagyunk az erdőtől, amit mindig is szerettem. Ráadásul most van bennem egy olyan idealisztikus kép, hogy a gyermekem számára az erdő alternatíva lehet a kütyükkel szemben. Amúgy Budapest más kerületeit is kedvelem. A VIII. kerület akkor kezdett megváltozni, amikor gimnazista voltam, de a IX. kerület is nagyon a szívemhez nőtt, ahol éltem is egy ideig. Meghatározó élményt jelent, hogy látom átalakulni a várost, hogy Budapest nem egy statikus valami, hanem burjánzó és változó közeg.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)