„Az alkalmazott grafika területén plakáttervezőként, valamint folyóiratok és könyvek sokoldalú, innovatív tervezőjeként egyaránt a magyar vizuális kultúra meghatározó alakja” – írják a Munkácsy-díjas grafikusművészről, aki legutóbb azzal került a hírekbe, hogy 50 évvel ezelőtt tervezett lemezborítóját egy Dob utcai tűzfalra festették. A 87 éves Kemény György azonban ma is aktív képzőművész, aki szinte mindenben örömöt talál, és akinek pozitív életszemlélete mindenki számára példás lehet. Különösen mostanában.
– Van egy amatőr filmepizód 1942-ből, amelyen hatévesen szteppel a Nemzeti Múzeumnál – rendőrruhában. Hogyan született ez a felvétel?
– Már nem emlékszem, hogy keveredtünk oda. Tánciskolába jártam, és szteppelni is tanultam. Talán a tánctanár találta ki, hogy vegyek föl közlekedési rendőregyenruhát és produkáljam magam. A Hófehérke törpeindulójára kellett azt énekelnem, hogy „hejhó, hejhó a rendőr vasgyúró”. Aztán meg kellett állnom, és jobb-balra mutogatni: „ha arról jön a gonosz, én erre futok, ha erről, akkor arra”.
– Azt tudja, hogy mi volt a közlekedési rendőrök legnagyobb gondja 1942-ben?
– Nem én.
– Akkoriban álltak át Magyarországon a jobb oldali közlekedésre, addig nálunk is úgy mentek az autók, mint Angliában.
– Hát akkor azt én csináltam! Miket tanulok!
– Volt közönsége is ennek a rendőr-szteppnek?
– Persze. Óriási tapsvihar volt. Utána a járdán is megismételtem a produkciót, ezt vette fel apu, aki szenvedélyes amatőrfilmes volt. Szoktam is mondani, hogy én nem olyan gyerek voltam, aki 5 forintért szeretett volna kuglert venni. Apám szőrme nagykereskedő volt. 6-7 éves koromig rendszeresen filmezett, de aztán jött a 2. világháború, és mehetett a munkaszolgálatra.
– Hogyan vészelték át a háborút?
- Ne haragudjon, de ez egy olyan hosszú történet külön-külön anyámról, apámról és rólam, hogy inkább azt ajánlom, hogy nézze meg Forgács Péter filmjét, a Kemény 80-at, amit a 80. születésnapom alkalmából készített. Fent van a YouTube-on, abban szó esik erről is. És benne vannak a rólam készült gyerekkori amatőrfilmek. A szteppelős is.
– Családi háttere alapján meglepő, hogy a képzőművészet lett a hivatása.
– Ó, dehogy! Gyerekkoromtól kezdve rajzoltam, apám pedig mindenféle módon támogatta ezt. Hatévesen elvitt a Szépművészeti Múzeumba; megálltunk a kapu előtt és elmagyarázta kentaurok és lapithák harcát, ami a timpanont díszíti. Távoli rokona volt Gábor Klárika, a jelentős plakátgrafikus, Gábor Pál felesége, úgyhogy beszéltünk arról apuval, hogy én is grafikus leszek. Ugyanakkor építész is akartam lenni.
Szintén hatévesen csináltam egy Kemény György tervnoteszt és egy csomó házat megterveztem. De mást is terveztem. Mivel akkor bőven zajlott a háború, és hallottam, hogy menekülünk, ezért egy olyan tankot terveztem, ami csak hátrafelé lő. A legjobb munkáim ebben a noteszben voltak. Föltaláltam az örök betegségcsillapító gépet is.
– Az milyen?
– Egy esztergapad-szerű izé alá kell befeküdni, és az összes betegség elleni összes injekció egyszerre belemegy a betegbe. Egyébként apu olyat is csinált velem, hogy kimentünk a Margitszigetre és a Szent Margit kolostort versenyben akvarelleztük. Szóval, nagyon bennem volt a képzőművészet, nem is nagyon volt más.
– Hogyan élték meg háború utáni rendszerváltozást? Akkoriban nem tűnt nyugdíjas állásnak a szőrme nagykereskedőé.
– Azért az 1945-1948 közötti három év nem volt olyan rossz. A Fővárosi Képtár volt a PIM helyén, apu oda is elvitt – 1947-ben volt ott egy absztrakt kiállítás, ami ugye, se Horthy alatt, se később nem lehetett. Például Lossonczy Tamást ott szerettem meg – tizenegy évesen. Úgy emlékszem erre az időszakra, hogy mindenki boldog volt és próbált a saját lábára állni. Aztán persze jött a fordulat éve, és vele együtt a borzalom. 12 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, utána nagyon ritkán találkoztam apámmal. Aki maszek kendőkészítő lett. Én a képzőművészeti gimnáziumba jártam a Török Pál utcába.
– Mit lehetett ott akkoriban tanulni?
– Semmit. Az iskola igazgatója egy csepeli munkásfestő volt, akiről később kiderült, hogy lovasrendőrként is szolgált. Nála butább embert a világon nem láttam. A freskó osztálynak ezt mondta: „Elvtársak, nagyon szépek a képek, de ne fessék a falra, mert így nem tudjuk vándoroltatni”.
Aztán bement a szobrászokhoz, meglátta a Milói Vénusz másolatát, erre azzal jött, hogy valaki letörte ennek a szép szobornak a karjait, és jelentkezzen, hogy ki volt az.
Miután pedig senki nem jelentkezett, nem engedte, hogy megebédeljen az osztály. A gimnázium után nem is vettek fel elsőre a főiskolára, ami azért volt nagyon hasznos, mert így egy évig a már említett Gábor Pál műhelyében tanulhattam meg a plakátművészet alapjait. És ő nagyon megtanította. De utána fölvettek a főiskolára is, amit 1961-ben végeztem el – sokszorosító grafikus szakon ugyan –, de a diploma után szinte egyből kaptam plakát-megbízásokat.
– Emlékszik az elsőre?
– Duka Margit, a Gyermekszínház igazgatónője keresett meg, hogy tervezzek nekik, és amikor mondtam, hogy nekem még nem volt plakátom, annyit azt válaszolt csak, hogy majd lesz. És aztán ezek a plakátok kikerültek az utcára, és attól fogva mindenfelől kaptam megbízásokat. A Nemzeti Színháznak a Marat/Sade-hoz csináltam, a Tháliának a Tótékhoz, és jöttek a filmplakátok is. És politikaiak is voltak. Persze csak olyanok, amelyekkel egyetértettem. Például volt egy atomháború ellenes plakátom, amit még most is kiállítgatnak.
De amikor a honvédség azzal keresett meg, hogy odavágunk az imperialistáknak, akkor azt mondtam, hogy most fáj a kezem.
Egyébként számomra egyvalami volt fontos: ne olyat csináljak, mint a többiek, lógjak ki a sorból. Ha a drága megrendelő azt kéri, hogy a plakát legyen lila, azt szoktam mondani, hogy akkor a feleségének vegyen lila virágot, én ugyanis alkalmazott grafikus vagyok és nem alkalmazkodó grafikus.
– Gyerekkoromból emlékszem az alkoholellenes kampány plakátjára, amit ön tervezett. Egy halálfejet formáztak az üvegek…
– Az alkoholellenes plakátnak a rendőrség volt a megrendelője, meghívásos pályázat volt. Beadtam pár tervet, mindet elfogadták, és a sorozat – ebből volt az egyik a halálfejes – egyből kikerült az utcára is. Hülye voltam, hogy nem fényképeztem le. De ezzel kapcsolatban volt egy kalandom is. Egyszer egy kocsmában látom, hogy kicsiben ki vannak téve ezek a plakátok. Kérdezem a pultos nőtől, hogy lefotózhatnám-e őket. „János, gyere csak!” – mondja erre, és kijön a főnök: „Mit akar maga csinálni?” „Lefotózni azokat. Mert én csináltam.” „Tudja, mit csinál maga most? Kimegy gyorsan” – mondta a pali, én meg jobbnak láttam, ha kimegyek.
– Most is készít plakátokat?
– A plakátművészet meghalt. Volt egy nagy korszaka, amikor fontos volt, számított, de most már nincs jelentősége.
Ennek ellenére tanítják a plakátkészítést az egyetemen, vannak plakátkiállítások is, és ha meghívnak, én is megyek. De néhány napja a nagyon agilis fiatal OPLA plakáttervező csoport kezdeményezésére a VIII. kerületben, a Tolnai Lajos utca 23. alatt és IX. kerületben, a Lónyay és a Czuczor utca sarkán végre egyszerre nyíltak meg utcán látható plakátjaink kiállításai a „szív” témájára. Csak úgy ragyognak, mint hajdan a mi plakátjaink, és október 16-ig ott is maradnak. Míg élünk remélünk.
– Mit szólt ahhoz, hogy ötven évvel ezelőtti lemezborító-tervének, ami a Locomotív GT Bummm! című lemezéhez készült, most 200 négyzetméteres változatban látható egy Dob utcai tűzfalon?
– Nagyon meglepődtem. Aztán az jutott az eszembe, hogy milyen sok idő az az ötven év. Az fél évszázad! Mit mondhatnék? Nagyon bírtam, hogy ezt kitalálták. És az sem mellékes, hogy gyönyörűen megcsinálták. De azt már én találtam ki, hogy amikor interjú volt ezzel kapcsolatban Presser Gáborral és velem, az ne a földön legyen, hanem emeljen fel minket egy daru. Úgy vagyok ezzel, hogy minden olyan dolog, amit megél az ember annak örülni kell, és én hál’ istennek én sokat élek.
– Hogyan kezdett el lemezborítókat készíteni?
– Ahogy a plakátokat is. Megkerestek. Pontosabban Laux József, Locomotív GT dobosa. Emlékszem, hogy sokáig úgy volt, hogy a Vígszínházban bemutatott Képzelt riport egy amerikai popfesztiválhoz című darabhoz – amelynek Presser írta a zenéjét, és az LGT volt a kísérőzenekar – nem lesz lemez. Egyik este aztán hív a Laux, hog
„Gyuri jó hírem van, mégis lesz lemez, úgyhogy kell a tasak. Holnap reggel nyolcra kellene nyomdába adni.”
De azért megcsináltam. És jókedvűen, lelkesen.
– Az LGT-n kívül tervezett más zenekaroknak is borítót?
– Készítettem a Hungaroton a Szent Erzsébet legendája lemezsorozatához, illetve a Piramis együttesnek. De az nem grafika volt, hanem egy fotó-ötlet, amit végül Diner Tamás készített el: egy nő a szájához emel egy Piramis szeletet, ami az 1970-es években egy népszerű torta volt.
– Mi volt a legutóbbi megbízása?
– 1993-ban terveztem plakátot a Budapest Fesztiválzenekarnak, az még kikerült az utcákra, utána már csak 1999-ben a pécsi életmű kiállításom plakátját és katalógusát. Ezért is volt kellemes meglepetés, hogy tavasszal Péntek Orsolya, az Óbudai Anziksz szerkesztője felkért arra, hogy én tervezzem a folyóirat nyári borítóját. De lemezborítót is terveztem. Pénzes Máté, a Blahalousiana zenekar billentyűse szintén a Bummm! ötvenedik évfordulójára elkészítette a lemez új verzióját Na, bummm! címmel, és engem kért fel a borító elkészítésére, amit nagy örömmel vállaltam.
– Ha önre bízzák, hogy a művei közül melyik kerüljön fel Dob utcai a tűzfalra, mit választott volna?
– Ez azért jó kérdés, mert énhozzám mindig a legújabb munkáim állnak a legközelebb. Mostanában a digitális absztrakt képeimet csinálom, úgyhogy legszívesebben azok közül tettem volna ki valamelyiket. Egyébként amikor 1986-ban megrendezték a Magyar Plakát 100+1 éve című kiállítást, aminek én terveztem a plakátját, akkor saját kezűleg is kellett festenem egy 40 négyzetméteres változatot, ami a Műcsarnok bejáratához került. Azért nekem kellett megcsinálni, mert egy ekkora fotót akkor már nem lehetett megfizetni.
De Kőszeg Ferenc szobája még nagyobb feladat volt, amit Michelangelo módjára szintén a saját kezemmel festettem 1970-71-ben. Egy éven minden szombat éjszaka buli volt a lakásban, akkor dolgoztam. Ott nyüzsgött a teljes demokratikus ellenzék, segíthettek, ha akartak, de megmondtam, ha valaki kiszalad a vonalból az nem festhet tovább, hanem kimegy zsíros kenyeret enni.
Kimondottan élveztem ezt a munkát és még most is nagyon szépnek tartom. És most már Budapest öröksége is lett.
– Amúgy mennyire kötődik Budapesthez?
– Itt vagyok már 87 éve, itt születettem és minden fontos és nem fontos dolog itt történt velem. Konkrétan a fővároshoz tartozik, hogy a Budapest Fesztiválzenekarnak és a kilencvenes években megrendezett Budapest Art Expóknak én terveztem az arculatát. Nagyon szeretem a Szépművészeti Múzeumot, a Lánchidat… De bírom a szemben lévő ház álreneszánsz ablakait is. És ugyanúgy szeretem a szupermodernt is. Nem vagyok ellensége a MOL-toronynak, szerintem sok ilyet kellene még építeni. Kérdezik sokan, hogy miért nem mentem ki külföldre, Amerikába, Franciaországba? Hát azért nem, mert ott nincs Lánchíd, nincs Szépművészeti Múzeum, nincs Magyar Tudományos Akadémia, amelynek a tagja vagyok, ezért ahányszor bemegyek, úgy köszönök Széchenyinek, hogy szia.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)