A Fotográfiai Múzeum legféltettebb kincseit kínálja nekünk a Városliget legújabb kiállítótere. A két Capa, Munkácsi Márton, Moholy-Nagy László és Korniss Péter egy helyen a Mélység/élesség kiállításon.
Azt gondolhatnánk, hogy a fotóművészet rajongói el vannak kényeztetve Budapesten: a Capa Központ és a Mai Manó ház mellett nagyobb intézmények, a Ludwig Múzeum, a Műcsarnok vagy a Magyar Nemzeti Galéria is rendszeresen mutat be fotókiállításokat.
Ugyan a Capa és a Mai Manó esetében is a fotográfia áll a középpontban, azonban a szó klasszikus értelmében Budapesten nincs fotográfiai múzeum! Kecskeméten üzemel ugyanis a Magyar Fotográfiai Múzeum a maga 700 ezer műtárgyával, és éppen a Mélység/élesség kiállítás megnyitóján jelentették be, hogy 2025-től már Budapesten, az egykori Klösz-villában, a Városligeti fasor 49-ben működik tovább az intézmény. Ezzel is csak azt szeretnénk hangsúlyozni,
micsoda ritka és különleges alkalom, hogy a Magyar Fotógráfiai Múzeum páratlan gyűjteményét, ritkaságait, ahogy ők fogalmaznak: legféltettebb kincseit nézhetjük meg a Városligetben a Millennium Háza - Neo Kortárs Művészeti térben.
(Idősebbek Olof Palme Ház néven ismerhetik az épületet, amely a Városliget-projekt során kiállítótér és étterem lett.)
A Mélység/élesség - Remekművek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből című kiállítás (kurátor: Baki Péter, a Múzeum igazgatója) a NEO egészen apró kiállítóterében valósul meg, ennek ellenére sem túlzás a kiállítás címe, a szerény kis szobában valóban a magyar fotózás legértékesebb munkáit láthatjuk: a kezdetektől a napjainkig.
A legrégebbi darab Orbán Balázs felvétele, a Balán rézbánya Erdélyben címmel 1852-ben készült. Már önmagában ez a tény legnyűgöző, de a több mint 170 éve készült tájkép technikailag is különleges: a korabeli sópapíros másolat két részből van összeillesztve, két negatívot illesztett egymás mellé a fényképész, hogy a teljes rézbányát meg tudja örökíteni. Már ebből is látszik, hogy a tárlat nemcsak a legismertebb, legnépszerűbb, magyar vagy magyar származású fotósok (André Kertész, Moholy-Nagy László, Brassai, Martin Munkácsi, illetve Robert Capa) munkáit mutatja be, hanem olyan, a nagyközönség számára talán kevésbé ismert alkotókat is, mint a fotózás kezdeti, 19. századi stádiumának fotósait, mint Rosti Pál, Orbán Balázs, Divald Károly vagy Veress Ferenc illetve a trompe-l'œil követőit is, akik művészileg megtévesztő képeket hoztak létre, mint Lőrinczy György, Gábor Enikő vagy Szabó Dezső.
Már ennyiből is kiderülhet, milyen sokoldalú keresztmetszetet adnak egy fiatal művészeti ág magyarországi történetéből, és meg ezt a tétet is tudják emelni, amikor utolsóként, szinte ráadásként, bemutatják a fotózás eszközeinek a történetét. Nemcsak azt csodálhatjuk meg, milyen képalkotó eszközökkel dolgoztak a kiállítás alkotói, hanem a magyarok szerepét is megismerhetjük: Petzvál József 1840(!)-ben tervezett nagy fényerejű objektíve csökkentette az expozíciós időt, így nyitva utat a portrék népszerűségének, később a 20. század-ban Mihályi József, a Kodak gyár főkonstruktőre tervezett ikonikus fényképezőgépeket, valamint Dulovits Jenő 1943-ban szabadalmaztatta a Duflex-et.
Henri Cartier-Bresson fotós határozta meg a „döntő pillanat" (l'instant decisif) fogalmát. A tárlatot sok ilyen döntő pillanatot láthatunk a kiállított képeken, és ami igazán ritkaságszámba megy:
a képekhez fűzött leírások egytől egyig érdekes kiegészítéseket, szellemes idézeteket osztanak meg.
(Apró, ám érthetetlen kivitelezői baki, hogy a képek keretei pont úgy vetnek árnyékot az egyébként prímán bevilágított térben, hogy pont a fotós nevét takarják el.) Henri-Cartier Bresson emberként is megélte a döntő pillanatot, amikor meglátta Munkácsi Márton A Tanganyika partján című felvételét. Munkácsi lányának írta meg levelében: “1931-ben vagy 1932-ben történt, hogy láttam apád egy képét három fekete gyerekről, akik belefutnak a tengerbe. Meg kell mondanom, hogy ez volt az a kép, ami szikraként tüzet gyújtott bennem. Hirtelen rádöbbentem, hogy a fényképezés meg tudja ragadni a pillanatban az örökkévalóságot. Ez volt az egyetlen kép, ami befolyásolt. Ebben a képben olyan intenzitás van, olyan spontaneitás, olyan életöröm, olyan csoda, hogy a mai napig elkápráztat. Azt mondtam: a mindenségit! Fogtam a kamerámat és lementem vele az utcára."
Munkácsi Márton életművét a Ludwig Múzeum mutatta be 2010-2011-ben, a modern fotózsurnalizmus megteremtőjének számos képet láthatjuk most a NEO-ban is. “Meglátni a perc ezredrésze alatt azt, ami mellett a közömbös emberek vakon haladnak el - ez a fotóriportázs elmélete.” Munkácsi ezt az elméletet tudta a divatfotózásban is alkalmazni, amikor (műterem híján) a tengerparton fotózta modelljét a Harpers Bazaar számára. A megrendelő nem hitt a szemének, mert korábban a magazinok sosem fotóztak a szabadban. “Nos, ez a kép fotótörténelmet csinált. A kockázat, amit Munkácsi a Harper's Bazaar számára készített képekkel vállalt, végülis a valaha készült legikonikusabb divatfotókat eredményezte. Munkácsi mérce lett.”
Nem maradhatott ki a két Capa sem a tárlatról: akkor sem, ha a Capa Centerben állandó kiállítás mutatja be a névadó Robert Capa életművét. Öccse, Friedman Kornél is fotósként dolgozott: Cornell Capa néven. „Egy dolog, amiben a Life szerkesztõi és én az első perctől egyetértettünk: egy háborús fotós elég a családban. Én a béke fotósa leszek" - áll a Bolsoj balett táncosait bemutató képe alatt. Testvére, Robert Capa azonban a háború fotósa lett: az egyik legmegrendítőbb képe a kollaboráns, kopaszra borotvált nőről készült, 1944-ben, amelyet ő maga is élete legjobb felvételének tartott. „Döbbenetes volt a német katonától származó gyerekét magához szorító nő és a körülötte az eltorzult, gyűlölködő arcok. Hát ezt szeretem, mert sikerült emberi mélységeket megmutatni rajta." A háború totális értelmetlenségét pedig annak az amerikai katonának a képében tudta megmutatni, aki egy lakás erkélyéről tüzelt és egy orvlövész lőtte le. A kép a háború egyik legutolsó pillanatában készült, az egyik utolsó felszabadítás során. “Először az ablakban állította fel a géppuskát, de nem volt elég kényelmes, így inkább kivonult a nyílt erkélyre és ott állította fel azt a nehézgépfegyvert. Én is kimentem hozzá, végigmértem, hogy képet készítsek róla, de aztán, istenem, a háborúnak vége, ki akar még egy képet látni valakiről, aki éppen lő? De olyan jól nézett ki, egyike volt azoknak a férfiaknak, akik úgy festettek, mintha ez lenne a háború első napja - és még mindig őszintén hitt benne. Így hát azt mondtam, rendben, ez lesz az utolsó képem a háborúról, és felállítottam a fényképezőgépem, hogy csináljak egy portrét róla. És miközben másfél méterről fényképeztem, végzett vele egy mesterlövész. Tiszta, valahogy nagyon szép halála volt, de azt hiszem, erre emlékszem a legélesebben az egész háborúból” - idézi ismét a képaláírás a híres haditudósítót.
A háborús képek mellett láthatunk olyan különleges képet is Ingrid Bergmanról, amely A diadalív árnyékában forgatásán készült. Hogyan ismerkedett meg Capa és Bergman? Megint a képaláíráshoz tudunk fordulni: “Bergman memoárjában úgy emlékezett vissza, hogy a Ritz Hotelben szállásolták el az amerikai haditudósítót, a sajtó képviselőit és az összes szórakoztató művészet. Az érkezése napján Capa és barátja, Irwin Shaw a svéd színésznő szobaajtaja alatt egy cetlit csúsztattak be, és humoros üzenetben közölték: szívesen meghívnák vacsorára, vagy ha azt jobban szeretné, akkor virágcsokrot küldenek neki, de csak az egyiket választhatja, mert mindkettőre nem futja a pénzükből. Bergman a vacsorát választotta, s mint írta; „príma esténk volt".”
Eredetiben, Moholy-Nagy László saját, 1922-ben készült nagyításában láthatjuk az Építkezés című fekete-fehér képét, amely a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményének legértékesebb darabja.
Moholy-Nagy kísérletező munkája nagy hatással volt a 20. századi fekete-fehér fotózásra, a fény-árnyék, a pozitív-negatív játék, a fotómontázs, a többszörös expozíció újításai érdekelték. A városfotókat bemutató képek közül a Lánchídról készült éjszakai felvételt emeljük ki: Dulovits Jenő éjszakai képe 1938-ban készült a Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter tiszteletére díszkivilágított hídról.
Az utolsó tematikus egység a magyar fotózásban kiemelkedő szerepet játszó szociofotó: a kiállításon szereplő Haár Ferenc és Lengyel Lajos Kassák Munka-köréhez tartoztak, ennek a szellemi körnek a második világháború utáni képviselője Féner Tamás, aki főként Kemény István szociológus mellett dolgozott. Benkő Imrétől erre a tárlatra egy fotó fért be, de a NEO-tól sétatávra április 7-ig megtekinthető az életműkiállítása a Műcsarnokban, érdemes összekötni a két látogatást.
A kiállítás legfrissebb darabja Korniss Péter fotója, életművének fókuszában az eltűnő erdélyi falusi közösségek állnak, 55 éven át készülő erdélyi sorozata a magyar fotótörténet leghosszabb, legjelentősebb projektje. Már önmagában ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a magyar fotográfia eredményeire büszke lépésekkel távozzunk a NEO-ból. “A magyar származású fotográfusok nélkül az egyetemes fotóművészet története más irányt vett volna” zárul a tárlat leírása, és május 12-ig bármelyik látogató egyszerű, átlagosnak induló napja is új irányt vehet a kiállított képek láttán.
