Az Énbudapestem kortárs magyar szépirodalmi szövegekkel ünnepli a karácsonyt és az újévet. Ismerkedjetek meg ti is Margó-jelöltekkel, már díjnyertes és leendő díjnyertes szerzőkkel!
emlékszem.
á, nem.
valami ütős kéne.
hogy őszinte legyek, nem is emlékszem.
inkább csak dereng.
szóval a Balatonon voltunk. annyi fix.
ott láttalak. hogyan ismerkedtünk meg, abból például semmire nem emlékszem.
arra emlékszem, hogy legalább egy estét együtt töltöttünk.
na, nem úgy, lolkabolka. semmi szex. gyerekek voltunk még, csak ismerkedtünk.
aztán te a Balatonon maradtál, én valamiért hazajöttem Budapestre.
szóval arra emlékszem, nagyon szerettem volna beszélgetni veled.
írtam sms-t, de csak döcögve, lassan válaszoltál.
kételkedni kezdtem. ha azt mondtad, te is jól érezted magad, akkor miért nem veted bele magad ugyanazzal a lelkesedéssel az üzenetváltásokba?
aztán meghívtál a szalagavatóra. vagy a ballagásra?
de az már később volt. jóval később.
várjunk csak, az lehet, nem is te voltál.
arra sem emlékszem, hogy miután hazajöttél a Balatonról, azon a nyáron találkoztunk-e.
egy kép él bennem, hogy a Kázmérék étkezőjében állok, és kapok tőled egy üzenetet, amiben azt írod, nem szeretnél találkozni, mert szerinted éretlen vagyok.
a Kázmérék azóta már a harmadik otthonukban laknak. az étkezőjük képe viszont ennek az üzenetnek köszönhetően örökre megmarad bennem.
de lehet ám, hogy nem akkor írtad, és lehet ám, hogy nem is azt írtad.
lehet ám, hogy nem is a Kázmérék étkezőjére emlékszem, hanem valaki máséra. ezek a panellakások mind olyan egyformák.
szóval még csak ezt sem merném kijelenteni.
ha valami biztos, az az, hogy nem a mi étkezőnk volt. azt azért megjegyeztem.
vagy hát, inkább úgy fogalmaznék, hogy más szögből látom, ha eszembe jut. és valahogy a fények is mások. a Kázméréké, már ha a Kázmérékéről beszélünk, valahogy mintha sötétebb, szürkésebb lett volna, és olyan szögből látom, hogy onnan rögtön rálátok a nappalira, a tévére.
a mi régi étkezőnket viszont olyan valószerűtlen szögből látom, mintha valami katalógusba fotózták volna. dirr, totálban az étkezőt, nem lóg be semmi.
vagy hát, oké, a konyhaajtó egy nagyon kicsit.
meg az előszoba, de az is csak egy kicsit.
és sárgás. minden sárgás. olyan narancssárgás. kicsit a Mechanikus Narancs jut róla eszembe, meg néhány régi fotó, amiken futurisztikus lakásbelsők szerepelnek.
szóval valami olyasmi sárga, ahogy mondjuk a 60-as, 70-es években elképzelték a jövő lakásait, és azokban a lakásokban valami narancssárgára van festve.
olyan futurisztikus narancssárga, ha van ennek bármi értelme.
még egy emlékem van egyébként a Kázmérék étkezőjéről, azért is mertem azt mondani, hogy ezt az üzenetet is ott kellett kapnom.
Kázmér éppen a hangszerén gyakorolt, amikor megérkeztem. a szülei mondták, hogy egy kicsit várjak, amíg az utolsó leckét befejezi, úgyhogy vártam.
a tévében egyszer csak megjelent valami klip, amiben seggeket mutogattak.
lehet, hogy csak én jöttem tőle zavarba, lehet, hogy Kázmér apja is, aki a kanapéról nézte a tévét. mindenesetre úgy éreztem, meg kell szólalnom. és akkor megdöbbenést tettetve képes voltam azt mondani, hogy: nahát, manapság miket nem adnak a tévében?!
szörnyen kínos volt. vajon hol tanultam?
a klipet amúgy imádtam, de csak erre a két dologra emlékszem abból is.
seggek = szeretem.
de ezért például ne lehessen már valakit éretlennek nevezni.
és az étkező ezen az emlékképen is pont olyan szürkés.
na de mindegy is, ott álltam az étkezőben, most mindegy az is, kinek az étkezőjében, és azt olvasom, hogy éretlen vagyok. ne járjunk.
de hát baszki, miből szűrted le, hogy éretlen vagyok, ha nem is válaszoltál? mitől leszek érett? ha megmondod, esküszöm, megérek.
az első szakítás.
vagy hát, nem is igazán szakítás, hiszen nem is voltunk együtt.
tényleg, de hülye vagyok, hát most jut eszembe! lehet, hogy több estét is töltöttünk együtt, de egyet, mint már mondtam, biztosan.
most villant be, hogy óvatosan megfogtam a kezed.
az első kézfogás.
bizony, bizony, ez már azért mégis csak valami, nem?
most kéne brillíroznom. valami szépet írnom, hogy: csillogott a hullámokon a holdfény, de hát, mit csináljak, ha egyszer rég volt, és nem emlékszem.
arra viszont emlékszem, hogy kinéztem, vagy hát, inkább kisandítottam oldalra, rád, és nagyon tetszettél.
kicsit olyan voltál, mint a Mona Lisa, mosolyogtál is, meg nem is.
erősnek, határozottnak, eltökéltnek tűntél.
de hogy miért? hogy miben lehettél olyan eltökélt, a következmények ismeretében, az isten se tudja. talán már akkor eldöntötted, hogy ebből nem lesz semmi.
ez a fiú éretlen.
huszonöt év telt el. évek óta, de tényleg, hosszú, hosszú évek óta nem jutott eszembe ez a kézfogás, és akkor most tessék. még szerencse, hogy leültem gépelni.
na de, hogy keveredtem ide? egyáltalán, hol tartottam?
szóval, nem tudom, mi történt azon a nyáron, azonkívül, hogy megfogtam a kezed.
arra viszont határozottan emlékszem, eskü, hogy évekkel később felmentünk a Gellérthegyre.
ez jóval a ballagás/szalagavató után volt, már ha ez az emlék bárhogy is kötődik hozzád.
valamelyik kiszögellésnél ültünk egy sziklán, a várost néztük.
arra sem emlékszem, miért vettük fel a kapcsolatot. ki keresett meg kit? és főleg, miért kereste meg?
hiszen nem történt köztünk akkor nyáron semmi, és amúgy is, éretlen voltam. legalábbis te annak tartottál.
ott a sziklán aztán meséltünk egymásnak egy csomó mindenről, titkokról, tervekről satöbbi.
ott és akkor talán lehetett is volna valami, mégsem lett.
arra is határozottan emlékszem, hogy elárultál nekem valamit, amin én hatalmasat kacagtam, ami így visszagondolva, taplóság volt.
csak homályosan él már bennem ez is, de úgy képzelem, úgy nevettem, mintha revansot akartam volna venni. fölényeskedően. pedig nem mondtál rosszat – semmilyen mérce szerint –, csak beavattál, hogyan szeretnéd élni az életet. illetve, arról beszéltél, hogy felállítottál magadban egy szabályt, és ahhoz szeretnéd tartani magad.
nem baj az, ha az embernek vannak elképzelései meg ötletei arról, hogyan éljen, nem igaz?
hát, most már én is tudom.
nem kellett volna kinevesselek.
hülyén viselkedtem, sajnálom.
éretlenség volt.
igen, igen, te nyertél.
aztán megint eltelt jó pár év, és valamiért tegnap éjszaka eszembe jutottál.
már csak a keresztnevedre emlékeztem, de addig-addig törtem a fejem, hogy csak beugrott a vezetékneved is.
megkerestelek Facebookon, láttam, hogy boldog vagy, tudom magamról, hogy én is az vagyok, úgyhogy végül is, minden rendben, nem igaz?
hogy ez az egész most miért jutott eszembe, azt megint nem tudnám megmondani.
az egésznek semmi értelme.
fasz kivan, soha semminek semmi értelme.
***
Aradi Péter 1985-ben született Budapesten. Újságíró, szerkesztő, szövegíró. Az írás mellett leginkább futni szeret. Első regénye A csend, amire vágytál 2022-ben jelent meg a Kalligram kiadónál. A szöveg a Margó-díj tízes rövidlistájára is felkerült.
***
Az ünnepi sorozatunkban megjelent szövegek:
Péntek Orsolya: Lisszabon (részlet)
Kozma Lilla Rita: Érezni bármit
Gleb Anitta: Szuterén a harmadikon
Kovács Bálint: Vágták volna le (részlet)
Kecöli K. Gergő: Nyugati pályaudvar
Gaál-Nyeste Katalin: Nemfelejtés
Havas Juli: Nincs Hold, ha nem nézed (részlet)
***
Az #írókbudapestje! című sorozatunkban megjelent szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni
Locker Dávid: Törmelék a Tabánból – Borpatika
Simon Bettina: Három szerep egyszer egy névhez
Kazsimér Soma: Növények cselekedetei
Aradi Péter: Kicsi Budapest, nagy a belátás!
Puskás Panni: Full bolondokháza
(Kiemelt képünk illusztráció / Forrás: Fortepan/Tóth József Füles)