Az egyik legfoglalkoztatottabb színész Magyarországon, aki jól ismert szerepei mellett közéleti megnyilvánulásokban sem szűkölködik. Szerinte vannak ügyek, amik mellett kötelesség kiállni, ugyanakkor nem érdeklik a trollok, mivel a „jobboldal sehol nem jegyzett megafonos rizibizi fiúi amúgy is bárkibe beletörölhetik a sáros bakancsaikat”. Ennek ellenére a dolgok pozitív részeire koncentrál, nagyszabású tervei vannak és optimistán tekint az idei évre. De mit gondol a színházról és a streamingről? Hogyan viseli a támadásokat? És mi a helyzet a vele megjelent interjúkötettel? Interjú Nagy Ervinnel!
– Na, majdnem elindítottam a felvételt Lakatos Márk interjújára.
– Nem baj, úgyis ugyanazt fogom mondani, amit ő!
– Hogy telik eddig az éved?
– Álmoskásan. Leginkább rokonlátogatáson voltam, most is épp onnan jöttünk Szlovákiából, meg volt néhány színházi dolog így az év elején, de azt érzem, hogy én sokkal előbb elkezdtem volna már az évet, mint mások. De lassacskán beindul minden.
– És hogy érezted magad tavaly?
– Decemberben már különösen azt éreztem, hogy takarodjon el ez az év, legyen végre vége.
– Nehéz volt?
– A kislányaim persze rengeteg örömöt adtak, de szkippeltem volna nagyon szívesen sok dolgot. Személyes és szakmai okokból is. A Sztárbox sem úgy jött össze, ahogy szerettem volna – de végül persze minden jó lesz valamire. Meg aztán a kudarcból való felállás öröme mindig segít az emberen. De alapvetően nem ez volt életem legjobb éve.
– December elején adtál egy interjút az RTL-nek, amiben azt mondtad, politikai nyomásra lettél kirakva a Szia, Életem! című filmből. Számoltál azzal, hogy a közéleti megnyilvánulásaid valamikor begyűrűznek ide?
– Számoltam. Amikor a hatalomközeli „szaksajtó” ócska módon mindenkibe belerúg, aki igaz ügyek mellé áll – és még Cserhalminak is nekimennek –, akkor világossá válik, hogy semmilyen korábbi szakmai teljesítmény nem jelent védőhálót a politikai alapú bosszúszomj ellen.
– Ilyenkor szokták azt mondani, hogy bölcsebb dolog hallgatni, nem?
– Nézd, szerintem én nem egy levitézlett bonviván vagyok, aki négyévente áll ki alibi ügyek mellett annak reményében, hogy attól majd talán leesik egy vidéki színházacska, hanem azt hiszem, hogy a pályáját aktívan és tisztességgel szolgáló ember, akit nem a fortélyos félelem igazgat, amikor kinyitja a száját. A jobboldal sehol nem jegyzett megafonos rizibizi fiúi pedig amúgy is bárkibe beletörölhetik a sáros bakancsaikat, amit láthatóan lelkesen meg is tesznek. Azért kapják a fizetésüket, hogy karaktergyilkosok legyenek. Hogy nap, mint nap emberek életét tegyék tönkre. Kíváncsi lennék, hogy mit gondolnak majd róluk az unokáik. De amíg a fél ország velem szelfizik, addig magasról teszek rá, hogy mit irkálnak össze rólam.
– Azért mégiscsak vannak olyanok a jobboldalon, akikkel szóba állsz.
– Nekem nincs ab start jobboldal-fóbiám, sőt európai szociáldemokrata gondolkodású emberként azt hiszem, hogy igenis nyitottnak kell lenni arra, hogy megpróbáljuk megérteni azoknak az álláspontját is, akikkel egyébként különböző véleményen vagyunk.
Ebből a ligából például Navracsics Tibort ki tudnám emelni, akivel példának okért nemrég egy színpadon álltam, és közösen nyitottunk meg egy kulturális teret Szigligeten. Ő olyan nívójú ember, aki láthatóan nem tartozik a magyar politikai populizmus azon lábszagú szeletébe, amelyik örömmel lő rám, vagy bárki másra,
hanem egy emeltebb, értelmiségi szinthez tartozik, akivel le lehet ülni beszélgetni, kávézni. Én pedig erre mindig nyitott vagyok, szerintem ez az, ami rettenetesen hiányzik a magyar politikából és közéletből.
– És magánemberként hogyan viseled a támadásokat?
– Eddig is magánemberként válaszoltam. Nem igazán törődöm velük. Néha kérdezik, hogy nem akarom-e letiltani a trollokat az oldalról, de nekem eszemben sincs, hadd dolgozzanak. „Csak keményen fiúk!”
– Na, de mégis.
– Figyelj, szerintem az országról állít ki szegénységi bizonyítványt az, ha nekem attól lesz bajom, hogy kinyitom a számat a nagy szólásszabadságban. Mert persze, bármit lehet mondani, most is itt beszélgetünk és nem fogják elvinni egyikünket sem a fekete Pobjedával az interjú megjelenése utáni hajnalon. Viszont az már egy másik kérdés, hogy letelefonálnak azért, hogy ne kapj munkát – ahogy az például az előbb említett Szia, Életem! kapcsán történt.
– Szóval azért csak terhel...
– Nyilvánvalóan érintenek a következmények, érint az, hogy merre lejt a pálya, de igyekszem úgy élni, felfogni, hogy ne terheljen és elsősorban a pozitív impulzusokra koncentrálok. Szerencsére, ezekkek el vagyok halmozva. Erőt ad, hogy megállítanak az utcán a gyerekek, hogy „tanárbácsi”, vagy hogy mondjam azt, mint Thor, hogy „Heimdall, nyisd meg a Bifrösztöt”. De ugyanígy leszólítanak szelfizni felnőttek is és megköszönik a kiállásomat a tanárok mellett. Nekem ezek a visszajelzések rengeteget jelenteknek. Megtartanak.
– Valahol nyilatkoztad azt is, hogy szocialista reflex, hogy a színészek a nagy művészet elefántcsonttornyában üldögélnek, elérhetetlenek a közönségnek, és kényelmetlen „lemenni” a civilek közé beszélgetni. A kollégáid viszont ezt nem minden esetben vették jó néven. Szerinted ez egyfajta sznobizmus a részükről, amivel a popularitással, vagy a „celebkedéssel” szembe tudják helyezni magukat?
– Ezzel az „én csak egy színész vagyok, csak egy művész vagyok” hozzáállással kapcsolatban talán mindenki nézze meg a Mephisto végét.
Azt érzem, hogy akik emiatt szívják a fogukat, azok leginkább azért teszik, mert nem hívják őket. És azt hiszem, hogy az emberek fejében sincs már az, hogy miért megy valaki egy Kincsem után streaming-sorozatot csinálni, hiszen ez az új irány, az új piac, itt érdemes alkotni. A Jimmy-sorozattal pedig szerintem sikerült is bizonyítani, hogy igenis lehet kurva jót csinálni ebben a műfajban is. Persze, cserébe be kell menni a reggeli műsorokba, meg különböző vetélkedőkbe, hiszen ez egy nem elvárt, de mégiscsak kölcsönös partnerség mondjuk egy TV-csatornával. De talán az sem volt annyira ciki, amikor eredeti hangnemben elénekeltem a Hazám, hazámat az Álarcos énekesben.
– De nem éppen ez az, ami árt a színháznak?
– Szerintem ez egy oda-vissza ható folyamat. És sokkal inkább win-win helyzet, mint ártalmas jelenség. Nem rosszabb, vagy jobb, csupán más, mint ahogyan korábban a szakma gondolkodott erről.
Azzal, hogy képzett színészek vállalnak sorozatszerepeket, a sorozatok minősége is javul, miközben ez a fajta megjelenés olyan ismertséget hozhat a művészeknek, aminek hatására többen lesznek kíváncsiak arra, hogy az adott szereplőt hol lehet színházban is megnézni.
A haladóbb színházvezetés pedig ezt már régen felismerte, ezért is volt az, hogy Máté Gábor elengedett a Kincsembe, mert tudta, hogy ez nézőket fog generálni a Katona József Színház számára is.
– Akkor azt mondod, hogy más már a te perspektívád is?
– Bennem is megváltozott a színház szerepe és azt gondolom, hogy bár a szakmai tudásomat a Katonában eltöltött húsz év alapozta meg, ami mindig is az identitásom része marad, a karrierem kicsúcsosodását mégsem a kőszínházi léthez kötöm. Csak néhanapján állok színpadra, most épp Pintér Bélánál, de nem célom már, hogy nagy szerepeket kapjak nagy színházakban. Egyszerűen más lett a jövőképem, inkább a delikát dolgokra hajtok, nem pedig arra, hogy színházi bölényként ücsörögjek valamelyik öltözőben.
– Megjelent veled egy interjúkötet, amiben az életről, szerelemről, gyerekkorról, politikáról, művészetről és értelmiségi szerepvállalásról beszélgetsz Péterfy Gergellyel.
– Á, igen, olyan is volt tavaly. Azt az év jobbik részéhez sorolom.
– Hogy született, és hogyan fogy?
– Hát az első nyomást eladták belőle, azt tudom, ami négyezer példány volt, és most nyomnak rá még kétezret. Ez tulajdonképpen egy nagyon hosszú beszélgetés rögzített verziója. A Gerivel való barátságunk elején ugyanis annyi sztori jött elő, annyi közös dolog derült ki rólunk, hogy azonnal felmerült; miért is ne írjuk le ezeket. Nekik úgyis van kiadójuk, aminél ezzel nyitnának egy populárisabb irányba is, én meg szívesen meséltem magamról. Nyáron Umbriában voltunk náluk egy hónapot, ott dumáltunk a világ egyik legszebb középkori főterén, kávézgattunk, és közben megszületett ez az interjúkötet. Idén márciusban és áprilisban elindulnak a közönségtalálkozók, nemcsak Budapesten, hanem vidéken is, ahol találkozhatok majd az olvasókkal.
– És mik a tervek még erre az évre?
– Inkább a produceri terepre szeretnék fókuszálni már idén, saját gyártású dolgokat csinálni, de ez azért elég nehéz itthon.
– Mármint?
– Mármint azért, mert ez a piac nem úgy szerveződik, hogy van egy jó ötleted, és mindenki felkiált, hogy jaj, de jó, gyere, Ervin, itt van egymillliárd forint, csináld! Ez egy sokkal rögösebb út, a heti streaming gyártása pedig amúgy is nagyon költséges mulatság.
A másik oldalról pedig csak akkor kapsz bármit, ha körbepuszilod a Rákay Philipet. Ezt azért lehet, hogy most kihagynám.
De Ervin bácsi puttonya tele van ötletekkel, úgyhogy megyek előre, ahogy mindig is csináltam. Optimista ember vagyok.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)