Az Énbudapestem kortárs magyar szépirodalmi szövegekkel ünnepli a karácsonyt és az újévet. Ismerkedjetek meg ti is Margó-jelöltekkel, már díjnyertes és leendő díjnyertes szerzőkkel!
Abban az évben nem mentünk először sehová, mégis arra emlékszem a legjobban, arra a nemcsinálásra, nemaggódásra, ahogyan nemrettegem végig a többszáz kilométert, hogyan nemképzelem el, hogy történik valami, amit nem akarom, hogy történjen, amikor aludni próbálok az anyósülésen, vagy kitalálom, hogy pisilnem kell, hányingerem van, éhes vagyok, rá szeretnék gyújtani, csak álljunk már meg végre, engedjünk el mindenkit, amíg üresek nem lesznek az utak, csak mi maradjunk, és akkor mehetünk akármennyivel, csak ne kelljen a többi emberrel.
Akkor nemjött hozzánk senki, ültünk a házban, vagy kimentünk az udvarra, alig beszéltünk, nem lehetett elmondani, mennyire fura, hogy nem vagyunk máshol, ahol nem akarunk, azaz jó lenne ott lenni, csak az eljutás lenne szemvillanás alatt. Vajon miért költözködtünk messzire otthonról, miért mi találkoztunk félúton, hogy utána cikázva lehessen eljutni mindenhová. Közben kiderült, hogy nem kell mindenhová, nem kell mindent, nem kell mindenkit, nem kell mindenkor, baromi frusztráló a minden, most a semmi is, mert nem vagyunk sehol máshol, ehhez találjuk ki, hogy nekiálljunk telefonálni. Négy óra gyerekenként, két óra felnőttenként, alig alszunk, alig eszünk.
Pedig előtte megfőztünk, kitakarítottuk, előszedtük, összeraktuk, mégelőttébb napokig keresgéltünk ajándékokat. Összecsomagoltunk, postáztunk, az utolsó pillanatban, és megfogadtuk, legközelebb ütemezünk, hogy most meg neezmiattaggódjunk. Pedig odaértek, a fák alá. A mifánk alatt a régi üres helyek mellett így lettek az újak. A mifánk azóta összehajtogatható műanyag, amióta a hatodik elajándékozott igazit is láttuk meghalni egy hideg garázsban, és nem volt erőnk azt mondani, hogy nem adjuk megint, csak arra volt, hogy így határoztunk, majd veszünk inkább fenyőillatot üvegben hozzá. Pedig imádtuk úgy szoktatni a gyökereket a szobához, hogy néhány napig hidegen hagytuk a lakást, lassan kapcsoltuk fel a fűtést. Időben vittük vissza a kertészetbe, utoljára meg is dicsértek minket, hogy ilyen szépen még senki nem. Utána mi sem, mert nem vittük sehogy, és azt sem tudtuk, mit kell akkor csinálni, ha megdicsérnek.
Ebben az évben sem megyek sehová, sőt úgy is teszek, mintha nem is lenne okom menni, nemlapozom a naptáram nyár óta. Hirtelen mégis összeszedem magam, kimegyek a házból, lemegyek az utcára, felszállok a villamosra, hagyom, hogy lökdössenek, leülök, leveszem a sapkám, a sálam, a kabátom, a kesztyűt még nem, mert elő sem kerestem. Elegyedek a tömegben. Papírtáskák, dobozok, zacskók, retikül, hátizsák, bőrönd. Számolhattak táskát hozzá. Minden járattal megyek egy kört, émelyegve érek haza, tele vagyok színekkel és szagokkal, a kibeszélt menükből, az ajándékokból, kinek, mikor és hová mennek szilveszterkor.
Nemveszek szaloncukrot, és van még egy csomag csillagszóró az énfám dobozában.
***
Gaál-Nyeste Katalin (1970) Mátészalkán volt fiatal, Miskolcon lett mérnök, Budapesten él. Rövidprózát ír. Novelláskötete Bőr címmel jelent meg 2023-ban a Parnasszus Kiadónál. A kötet a Margó-díj tízes shortlistjére is felkerült.
***
Az #írókbudapestje! című sorozatunkban megjelent szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni
Locker Dávid: Törmelék a Tabánból – Borpatika
Simon Bettina: Három szerep egyszer egy névhez
Kazsimér Soma: Növények cselekedetei