Az Énbudapestem kortárs magyar szépirodalmi szövegekkel ünnepli a karácsonyt és az újévet. Ismerkedjetek meg ti is Margó-jelöltekkel, már díjnyertes és leendő díjnyertes szerzőkkel!
khloé a habos tengerparton gyúrta meg calaist sárból és iszapból. a hullámok istene csendben nézte, ahogy a homokba térdel, arcán úgy peregtek a könnyek, mint húga halálakor, és a földbe markolt, és azt mondta, ma levágod a hátamról ezt a telhetetlen magányt, én már soha többé nem leszek egyedül. lassan dolgozott, a legnagyobb figyelemmel, gyúrta a homokot, mint a tésztát, fénylő válla megfeszült, így, izzadt hajjal, melegen lihegve egészen úgy nézett ki, mint az az asszony, akinek rég lennie kellett volna.
először a sarkát formálta meg, hogy minél előbb megvethesse a lábát ebben a világban. kerek sarkat gyúrt, achilleusit, ígérem, beléd sosem eresztenek nyilat, meg foglak védeni minden földi gonosztól. és amikor a sarok elég gömbölyű lett, észbe kapott, és a partba vájt két íves tölcsérfület, nagy fület, mert szerette volna, hogy calais még a gondolatait is meghallja, mi nem leszünk olyan házasok, mi meg fogjuk érteni egymást, beszélnem sem kell, kitalálod majd.
szőrtelen lábfejet gyúrt neki, mert tudta, hogy nemes ember, egyetlen bőrkeményedésed sem lehet, hiszen egész életedben selyemszőnyegen és szívem meleg kamráiban járkálsz majd. ezután következett a bokája, és khloé, hókönyökű asszony igen kényes volt a bokákra, így különös figyelmet szentelt neki: egészen olyanra formálta, mint a part mögött toronyló fehér sziklahegy, barlangjaiban, ha igaz a szóbeszéd, nimfák bujkálnak. a te barlangjaidat senki más nem lakhatja rajtam kívül, suttogta khloé közelről calais friss fülébe, minden hézagodat, lelked minden üregét én fogom kitölteni. és ha calaisnak lett volna szája, azt feleli, te fogod, khloé, mert óriássá dagadsz a szememben.
és khloé csak dagasztott és dagasztott, gyúrta a tengerpart sós homokját, csak nekem maradj édes, szerelmem. calais lábikrája a legjobb futókat is megszégyenítette, sípcsontja, akár az alvilág karcsú oszlopa. combjának ívét khloé hosszan simogatta, valamivel hosszabban, mint kellett volna, elmélázott khloé, fehér teste megrándult, bárcsak kész lennél már, calais.
a köldöke örvény lett, bódító füstöt okádott, és jósnő ült fölé háromlábú székre, rekedt hangon hirdette, nem vagy isten, khloé, de még csak anya sem, ennyire nem tudsz életet adni senkinek. és khloé vörös szemmel elzavarta, bottal kergette el a jósnőt, és calais köldökére borulva sírt, ugye, te nem fogod engedni senkinek, hogy bántson? de calais most sem felelt, mert szájat még mindig nem puhított neki khloé a sós földből.
a hókönyökű asszony sosem látta még férfi mellbimbóját, ezért letépte leningét, és a sajátjáról mintázta calaisét. ezért az sem tűnt fel neki, hogy valamivel hegyesebb lett, mint kellett volna, gyönyörű vagy, férjem, hamarosan életre kelsz. és csak dagasztott, izmos vállába fájdalom nyilallt. nagy-nagy szívet helyezett calais mellébe, és a fél világot belegyúrta, csak a nőket, az álnok nőket hagyta ki belőle, hogy soha senki el ne szeresse tőle. könnyeivel öntözte, ez folyjon az ereidben, emlékezz mindig, kihez tartozol. kulcscsontjával ki lehetett volna nyitni a mennyek kapuját, ádámcsutkája, akár egy érett dió, széles bivalyvállán képes lett volna elhordani az emberek összes bánatát.
khloé ekkor meztelenre vetkőzött, még nincs szemed, de hamarosan, ígérem, te is láthatsz így, csak te és senki más, és besétált a tengeristen hullámai közé. hab fröccsent a combjára, ledörzsölte magáról a sarat és az iszapot, mert tisztán kell nekiállnom az arcodnak, hogy te magad is tiszta lehess. és a tengeristen tenyerére vette a hókönyökű asszonyt, és átmosta testének minden titkos hajlatát. kifényesítette a mellét, elűzte köldökének sötétjét és lecsillapította égemelő-nagy vállának megfáradt izmait. csendesen zúgott khloé szőke fürtjei között, és khloé az égre nézett és azt mondta, utoljára halhatatlan ölel rajtad kívül ezen a világon.
és újra letérdelt calais sárteste mellé, és ujjai a homokba fúrtak, és dolgozni kezdtek. éjszaka született calais állkapcsa, vastag, mint egy oroszláné, és úgy is harapott, csak belém ne harapj úgy, belém csak gyengéden harapj. fogsorát fehér kavicsokból rakta ki khloé, hosszan rendezgette a holdfényben, hogy még nappal is azt tükrözze vissza. ajka lágy lett, mert ajkával lágyította, járomcsontja éppen a szája alá illő. ekkor felkanalazta a két fület a partról, és koponyájára helyezte, hamarosan megszületsz, csak a szemed van hátra, de én már látlak, varjúvak szeretőm.
erdőzöld smaragdból rakott volna szemet calaisnak, hogy mindig elkóborolhasson benne, vagy véres rubinból, hogy örökké éhes vággyal tekintsen rá, de khloénak, szegény parasztlány, nem volt ilyen ékköve, egyedül a szíve, azt pedig már réges-rég odaadta neki. így hát kagylót helyezett mély szemüregébe, kerek, barna kagylót, hiszen héjként borulsz majd körém, és megvédesz minden földi gonosztól.
sokáig nézett rá khloé reménykedve, de calais nem felelt, ugye, megvédesz minden földi gonosztól, kérdezte ismét, és megremegett a hangja, mert calais nem szólt és nem mozdult. khloé a kezébe vette homokujjait, válaszolj nekem, született szerelmem, mert ezen a világon így szokás. de nem, nem, csak a tengeristen morgott-morajlott.
khloé aznap mellette aludt el, és a fölöttük feszülő fekete boltozatot nézte, lehet, hogy csak alszol még, lehet, hogy kimerített a születés, és ekkor ráébredt, hogy ő is elfáradt a szülésben, hát így is lehet csinálni, ilyen az, ha nem ember, hanem isten módjára szül az asszony. és lehunyta szép szemét, és calaist ölelve merült álomba, holnap reggel együtt ébredünk.
de másnap csak khloé ébredt fel, és hínárzöld szeme kivörösödött a sírástól, amikor látta, hogy calais nem mozdul, bárhogy noszogatja. megpróbált életet adni neki, leheletét és vérét gyúrta a mellkasába, de az iszap iszap maradt, mi lesz így velünk, sárhúsú szép szerelmem? khloé először a partsziklák, majd a tengeristen felé fordult, de még mielőtt kinyithatta volna a száját, a hullámok azt zúgták, én csak lovat és óriás kyklópsot tudok szülni, calaisba lelket nem fújhatok. kérd meg a napot, hogy segítsen rajtad, mert a nap melegítette fel egykor a hideg-holt világot.
és khloé három teljes hónapig imádkozott a parton összetett kézzel, sosem kopó ajakkal és csikorgó ércnyelvvel a sárga napkoronghoz és minden élő és haldokló istenhez, hogy a homoktestű calais keljen életre, és vegye el feleségül. és a nap három hónapig hallgatott és szárította khloé tenger mosta testét, barnára égette, mint az agyagkorsókat, ki ez a szép asszony, már nem fehér a bőre, nem hó a könyöke. és hallgattak vele az istenek is, csak a hullámok dörögtek bánatosan, hidd el, segítenék rajtad, ha hatalmamban állna.
és a negyedik hónap első napján a nap megelégelte khloé szüntelen ostromát, és calais mellébe fúrta aranylándzsáját, csend legyen már, asszony, nem hallom tőled holdszeretőm sóhajait. és khloé rémülten pördült meg, és sikoltott, mert calais mellén irdatlan lyuk tátongott, mélysötét repedés, kettétört a teste, titáni-szép teste, és akkor khloé szíve is vele sajdult ketté, és darabjai halkan puffantak a homokban, ezeket a kamrákat nem járja már soha trójagyőző sarkad.
lerogyott khloé calais mellé, és csak sikoltott. megtépte a haját, leszaggatta ruháját és arcába vájta holdsarló-körmét, vérem s könnyem hullik, amiért a tiéd egyszer sem hullhatott. kerek lábujjait csókolta, foszló térdkalácsát és kettéhasadt ajkát, asszony-mellbimbóit. homok ment a foga közé, sűrű, sós homok, de csak zokogott tovább, könnyeivel mosta calais sárbőrét. aztán a nap felé fordult, és fennhangon átkozta, szava a hegyekig eljutott, vészesen rikoltott khloé, amíg el nem tört a hangja, ahogy korábban a szíve is.
ekkor a hullámok istenéhez fordult, a habszakállúhoz, és csak nézett rá könyörgőn, mert szólni nem tudott. és a tengeristen visszanézett rá fehér palotájából, és látta rőtre száradt bőrét, hangtalan ércnyelvét és a lyukat a mellén, mert szomorú lyuk öblösödött bordái között, azon át hullott ki szíve két darabja. és khloé azt tátogta, mint partra vetett hal: segíts nekem, uram.
és a tengeristen megrázta a fejét, hínárhaja lobogott, szakálla szerteszállt, és sós könnyeket ontott, mert nem tudta teljesíteni a hókönyökű vágyát. de amikor újra khloéra nézett, a lány már a vízben állt, lassan gázolt a fehér tajtékok közé. hab fröccsent a combjára, és ledörzsölte magáról a napot és a meleget, és a hullámok közé feküdt. a tengeristen azt hitte, azért, hogy átmossa a testét, kifényesítse mellét és megnyugtassa égemelő vállát, de amikor hajlataiba surrant, khloé megragadta az áramlatot, és megrázta a fejét. újra tátogott, segíts nekem, uram, és ekkor, csak ekkor értette meg az úr, mit szeretne tőle.
és mély lélegzetet vett, magába gyűjtötte a mélységek összes tudását, és megrázta a világot. viharok dúltak aznap északtól délig, vad örvények rombolták le a nap mindkét házát, és elmosták az öreg föld partjait. a hullámok felemelték khloét, még egyszer, utoljára, hogy lássa a kék eget, aztán magukba rántották, és ízekre szaggatták a testét. hínárszeme fennakadt a sziklákon, hajából nádas hajlott, körméből korallzátony, köldökéből vízalatti nagy barlang. és a tengeristen iszappá puhította a húsát, sűrű, sós iszappá, és a partra sodorta, éppen calais mellé. akkor végre eleresztette a tajtékokat, megfésülte habszakállát, és lecsillapodott a világóceán.
és calais kinyújtotta a kezét, és magához ölelte a remegő khloét.
***
Török Ábel A gonosz erdő meséi 2022-ben jelent meg, és a 2023-as Margó-díj legjobb tíz szövege közé került. Mint mondta, a szöveg valójában azért született, mert szeretett volna egy kifejezetten mai felnőtteknek szóló állatmesét írni, nyilván a kor követelményeinek megfelelő módon. 12-14 éves kora óta foglalkozik írással.
***
Az #írókbudapestje! című sorozatunkban megjelent szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni
Locker Dávid: Törmelék a Tabánból – Borpatika
Simon Bettina: Három szerep egyszer egy névhez
Kazsimér Soma: Növények cselekedetei