Van itt néhány hely, ahol csak egy jót ettél, aztán sírtál és ordítva röhögtél, ahol levendulaillat volt, és szerettek, ahol sörszag volt, és lehánytak, és ahol másnap megint ott találtad magad, ahol most nem vagy, de lennél. Ez az #írókbudapestje!
Amióta Hollandiában élek, lett kétféle Budapestem. Az egyik az emlékeim szülővárosa, ahonnan huszonegy évesen indultam el. A belvárosi magabiztos sétáim helyszíne, ahol csak kósza szándék a hármas metró felújítása, ahol éjszakánként az én hangom is hozzátesz a romkocsmák fülledt zajához. Tizenkét év holland lét miatt viszont
lett itt egy másik nagyváros,
aminek egy-egy új étterme, bárja vagy parkja hallatán nekem csak az üveges arckifejezés marad. Voltál már? Nem? Komolyan? Pedig nagyon jó. Évek óta próbálom növelni az igenek számát a kérdésre, közben inkább csak az odavezető utcák nevét hallva csillan fel a szemem. Tudom, hogyan jutok majd oda tömegközlekedéssel, bár idegen lesz a tömeg.
Ha a másodikat járom is, kezemet fogja az emlékeimben kopó és avuló, első Budapest. Giccsbe hajló nosztalgiával szeretem, a szemem elé húzott emlékeken át nézelődöm. Hollandiában is azt mesélem, mik voltak a kedvenc helyeim vroeger. Régen. Még ha meg is szeretek egy új kocsmát, inkább az jut eszembe, melyik régi kedvencem helyén vagy közelében nyílt.
Tizenkét éve keresem a saját Budapestem,
és az mindenképpen segít a város újrafelfedezésében, hogy – meghallgatva, majd illedelmesen nem tudomásul véve magyar családom ellenkezését – pár éve elhagytam a húsevést.
Miután megugrottuk a karácsonyi menü átzöldellését, egy ideje a családi éttermi toplista frissítése zajlik, hogy „Nórika is ehessen valami rendeset”.
Pontosan nem emlékszem, hogyan terelődtem aztán a közel-keleti, izraeli éttermek felé, talán
az egyik „Voltál már? Nem?”-kör vitt a Mazel Tovba,
és a lejtő végre megváltozott, az út emelkedni kezdett.
Azóta a város sok meze-lelőhelyét végigjártam: a Dobrumbában tartottuk az esküvőnk előtti családi ebédet, a Levante-ban és a Babkában órákat beszélgettem már barátnőkkel, jól megpakolt humusztálak felett, a Byblos-ban ettem először labneh-t, és nemrég egy csendes szombaton a Baalbekben a rosszullét határáig ettem magam falafellel. Ezek mögött a tányérok, illatok és menük mögött kezdem megtalálni a saját Budapestem.
A lista hiába fejlődik, feltűnően ismétlődnek rajta az éttermek, ahogy keresem a törzshelyem, aminek kiismerhetem a menüjét, amiről aztán büszkén mesélhetek kint is, itthon is. Lassan alakul a mai nagyváros, a régi és a párhavonta futólag látogatott új képéből.
Így lesz az évek alatt másodikból első, amire pár év múlva kényelmesen ül majd a giccsbe hajló nosztalgiám. És mesélem majd, hogy mióta Hollandiában élek, lett kétféle Budapestem.
Voltál már? Nem? Pedig nagyon jó.
Balogh-Kunst Nóra (1988) Budapesten nőtt fel, 2011-ben költözött Hollandiába. A doktori iskola elvégzése után, 2021-ben iratkozott be a Péterfy Akadémiára kreatív írást tanulni. 2023-ban, a Felhő Café Könyvek gondozásában jelent meg első regénye, a Visszahoztam. Civilben főiskolai kutatóként dolgozik.
(Kiemelt kép: Balogh-Kunst Nóra / Fotó: Merész Márton)
Az Énbudapestemen megjelent további szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Kovács Bálint: A városnak háttal
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni