Az Énbudapestem kortárs magyar szépirodalmi szövegekkel ünnepli a karácsonyt és az újévet. Ismerkedjetek meg ti is Margó-jelöltekkel, már díjnyertes és leendő díjnyertes szerzőkkel!
Sehogy sem tudtam elszakadni onnan, ahol összefolyik a Tejo és az óceán és a vaskos Belém-torony lebegni látszik a vízen az ellenfényben.
A mennyország lehet ilyen, egyszerre hideg és meleg, ahol a színek összeérnek a fehér fényben; ez az, amit Dante láthatott a rózsa közepében. A fény azt ígéri, hogy feltárja hamarosan, ami mögötte van, mégis: örökre egy-két másodpercre attól, hogy odaérjek. De még mindig itt a legközelebb.
A torony melletti bárt ráépítették a vízre, a teraszon verebek ugrándoznak a süteménymaradékos tányérok közt, és sirályok lesik az alkalmas pillanatot a korláton.
El tudnék mozdulni, ki tudnám tépni magam ebből a fényből és ebből a délelőttből, de nem akarom. Minden pillanat és minden más hely csak utánérzése a valódinak. Ennek.
Február van, de az arcomat melegíti a nap.
Amikor pár napja kijöttem a reptérről, és megcsapott a város illata, ez az óceánból, Tejo-szagból, nedveskockakő-illatból, a bougenvilák lila illatából és a napsütötte fehér kövekből, meg a mór negyed és az Alfama fémkorlátainak szagából összeszűrt Lisszabon-illat, lelassult a szívem. Pest verőerén nem ritka a percenkénti száz-száztíz ütés; soha nem tudtam felvenni ezt a ritmust.
Lisszabon pulzusa úgy hatvan, akár az enyém; talán ezért megyek le úgy a metróba, mintha világéletemben itt laktam volna, átszállok, mintha mindig itt szállnék át, majd feljövök az Anjosnál. Szemerkél.
A Tejo hullámzásának ritmusában lüktető szív persze nem dönt még el semmit. Hatvanat üt a szívem mindenhol, ahol otthon vagyok, Firenzében és Prematurán, Zágrábban a kora őszi hajnalokon és Prágában októberben a Liliovából nyíló egyik utca belső kertjében, ahol a dísz-citromfa áll.
Ez mégis más. Nem tudok mit kezdeni ezzel az újfajta otthonossággal negyven év otthontalanság után.
A szálloda éjszakai portásnője, egy Zöld-foki szigeteki lány, akinek fahéjszínű arca nyugodt és álmos, lassan, dallamosan telefonál. Nem néz rám. Az u-k úgy gördülnek, mintha o-k lennének, és azt a furcsa, s és zs közti hangot is azonnal elkülöníti az agyam, mint egy olyan mássalhangzót, amit csak portugálul lehet kimondani, aztán meghallom a rapariga szó elején az r-et, amely nem francia és nem spanyol r, hanem egy harmadik latin hang, és mire befejezi beszélgetést, érzem a portugál mondatok dallamát.
Persze, a józan ember tiltakozik ilyenkor. Van bennem francia, lengyel, olasz, német, osztrák és horvát, zsidó és remélem, cigány is – de Portugália kívül esik a Monarchia lakóinak szokásos útjain. Portugál egészen biztos nem vagyok. Semennyire. Egy darab génszakaszom sem az.
– Semmi közöm ehhez – mondom magamban, amikor belépek a szobába, és meglátom az ágy mögötti, azulejoval kirakott falat.
Másnap reggel korán ébredek. Hasas, halványkék felhők ülnek az égen, vizes a fény. A pannon felhők nem így ragyognak. Lisszabon transzparens. A sugárzásban láthatóvá válik az épületek szerkezete, a talaj mélyrétegei, talán még a lakók gondolatai is.
Káprázatnak tűnik minden; a fény úgy hatol át a dolgokon, hogy közben felfedi: belül üres a ház, üres az utca, üres a folyó és az ember. Minden csak bizonytalan körvonal, az egyetlen, ami létezni látszik, az maga a mindent megvilágító fény.
Közép-Európában mindennek súlya van, minden nehéz, mint a fekete föld, amelyben a jég alatt alszik a búzaszem, vagy mint a sár kora tavasszal, nem lehet átlátni a világon. Itt, a visszavárt király birodalmában minden átlátszó és könnyű. Mindenen átfér az ember keze, mint ahogy az ég átragyog a Carmo kolostor tető nélkül maradt gótikus ívein. Pontosan tudom, miért nem pótolták a tetőt. Azok az ívek magát az eget tartják.
Reggel nem tudom, hová megyek, csak megyek, míg kijutok az Avenida da Liberdade-ra, amelynek burkolata fekete és fehér mintákban hullámzik a felhők alatt.
A sugárúton asztalok, a régiségeket és ócskaságokat kínáló pultok mellett sűrűn állnak a könyves standok. Először franciául szólnak hozzám, aztán spanyolul, csak legvégül angolul.
Olaszul válaszolok, és várom, hogy mi lesz.
Akkor portugálra vált az eladó. Ha nagyon figyel, ő megért engem, én kevésbé őt. Jó lenne leérni a folyóhoz az eső előtt.
Mond valamit, úgy hiszem, az esőről. Úgy-ahogy megértem a spanyolt és a katalánt is. Meg fogom érteni ezt is.
Jönnek fel a szavak mélyről, nem tudom, honnan, onnan, ahonnan az az egyszavas mondat jött fel a nyelvtelen mélységből, amikor kijöttem a metróból, és azt mondtam, hazaértem, hogy aztán áthúzzam gondolatban a gondolatot, nem lehet hazaérni; aki otthontalan, vagy akinek a hazája már nem létezik, mint ahogy az én hazám, a Monarchia már nem létezik, legfeljebb relatíve lehet otthon.
Állok az esős ég alatt, kezemben egy közepes francia regénnyel, belenézek, mintha érdekelne. El akarom kapni a mondatokat, amelyeket az eladó, egy középkorú, római katona-arcú férfi vált a vevőkkel.
Tudom, hogy csak pár percig kell kitartanom.
És akkor megtörténik. Hosszú a mondat, mintha idézet vagy közmondás lenne. A férfi félmosolyt ereszt meg hozzá, a másik vevő szája sarka is megmozdul. Coração. Szív. Mint a corazón és az il cuore.
Aztán jön sűrű egymásutánban sorban a többi szó, akár a lepkék, kapkodok utánuk. Meu, mint mio. Por favor, mint per favore. Obrigado, köszönöm. Passe bem – búcsúzás, a bem az jó, mint a buon.
Megérkezem, immár másodszor, mint ahogy egy-egy nyelvbe meg szoktam érkezni. Csak az első szóig nehéz. Az első szóra, amit megértesz, felfűződik a többi.
Az első szó, amit kihallgattam portugálul, a szív volt. Coração.
A férfi utánam néz, amikor végre tovább indulok. Ráhagyom, hogy olasz vagyok, végül is nekem mindegy, meg neki is.
A Liberdade mintha tényleg hullámzana alattam, az utcakövek kisebbek, mint Pesten, elférnének a tenyeremben, a fehér kövek közt szaladnak a fekete, hullámzó minták.
Amikor felnézek, a hegyre kapaszkodó ócska és gyönyörű villamoskocsira, megállok. Vonz a folyó, de mégis beszállok és felvitetem magam. Glória fúnicular. Egy dicsőséges felvonó. A fa üléseket ránézésre száz éve koptatják, fényesek, alig egy-két perc az út. Odafent elindulok az orrom után. Az apró botanikus kert váratlan. Leülök egy fa-matuzsálem alá. Európában is vannak bódhifák.
Foszlik le rólam minden, sorban esnek le az évek, előbb az utóbbiak, aztán az előbbiek. A levelek közt átszűrődik a lágy és erős lisszaboni fény, a szellőben árnyékok libbennek a több száz éves törzsön. Akkor még nem tudom, hogy hányszor ülök majd itt, hogy évről évre visszamenekülök ide Európa másik feléről. Még csak egy fa, amely alatt negyven év óta először boldog vagyok, nem mintha a boldogság többet jelentene ennél: ülni egy fa alatt.
Odébb egy sarki presszó, mégis, mintha Mánuel király idejéből maradt volna, barokk virágok szőnyegére terített porcelánrózsák és dús arany indák szövik be, egy saroknyi rokokó őserdő, bent barettes úr újságot olvas, két nő élénken beszélget, végigmérnek, bejön egy fiatal fiú, kiadják neki a kenyeret a pult mögül, pékség és kávéház, állok ebben a vad virágzásban egy pillanatig, aztán felhajtom a bicát, aminek ott lett portugál neve, a barettes úrtól kaptam a szót, előttem rendelt.
A Tejo elsőre visszadob. Amikor leérek, elsötétül az ég, előbb csepeg, aztán ömlik az eső, alig látni, ocsmányszürke a Praca do Comercio, mint a Kádár-rendszerben az aluljárók, a folyó matt és haragos, a két oszlop kimered belőle. Menekülök, visszafelé.
Megyek, amerre a Sét sejtem, és meg is látom a két erődtornyot. Portugália ilyen: rokokó, leheletfinom csipkék és maszkulin erődtornyok szerves egységben, transzparens, simogató langyos, isteni fény és mélysárga sötétség meg fekete vertigó az eső mélyén.
A Sé is fekete. Még soha nem láttam olyan templomot, ami belülről ennyire sötét, a barcelonai Santa Maria del Mar hasonló, mégis világosabb ennél.
A Sé komor és brutális. A Sét férfi istennek emelték.
Egyszer egy rabbi megkérdezte: lehetne-e a sátán más, mint isten leghűbb szolgája? Hiszen az ő akarata nélkül nem lehet semmi, a rossz sem. És mennyi alázat és mennyi hűség kell ahhoz, hogy teremtésben valaki a gonosz legyen?
Félek és fázom, az eső vízszintesen esik, minden sárga a délutáni zuhogásban, olyan színűek az utcák, mint a kiázott dekkek nyomán a víz, ha befőttes üvegben gyűjtik a csikkeket. Barna sávok tagolják a borongást, máskor fekete csíkok, nyoma sincs már a délelőtti kékesfehér ragyogásnak. A felhők is megváltoztak, most borostyánsárgák azok is. Téblábolok a templomban, míg végül egy nyitott ajtón beosonok. Talán nem lett volna szabad, valószínűleg nem lett volna szabad, mégis kinyílik a szemem előtt a kerengő a szakadó esőben. A fekete, csipkés kőoszlopok közrefogta téren pálmafélék dzsungele surrog és nyög a langyos februári esőben
Mintha saját magamban gyalogolnék, körbe, körbe.
Egy pap rezzenetlenül figyel, ki tudja, mióta. Nem mondja, hogy menjek ki, sem hogy maradjak. Rám bízza. Megbízik bennem, de azért figyel.
Jó lenne megmondani neki, hogy hálás vagyok a csöndjéért. Állok ott, az esősuhogásban, a nedves gyapjúkabát hideg párát lehel rám, a víz fekete cseppekben zuhog a pálmaültetvényre.
Amikor kimegyek, mögöttem kattan a zár.
Másnap ragyogásra ébredek, futok a folyóhoz, már ismerem a Liberdadét, ismerem a Rua Augustát, már egész mondatokat kapok el, jártamban ízekre szedem mindegyiket. A Praca do Comercio, amely tegnap szürke betonplaccnak tűnt, most hófehérben ragyog, fáj a fény, csukott szemmel megyek egy darabot, aztán megállok a Tejo-nál.
Ricardo Reis, emlékszem, szintén esőben érkezett, a vámháznál szállt ki.
A Nyugat végét két oszlop jelzi, ha a folyó felől jössz, átjutsz köztük, Jákim és Boáz, sirályok ülnek rajtuk, a folyó olvasztott ezüstként éppcsak fodrozódik a napon, az óceán felé mélyül a színe, sötétszürke, aztán sötétkék, a híd kacéran, karcsún nyújtózik át rajta.
Jó lenne, ha tudnék még sírni vagy nevetni. Egyiket se tudok. Lehajolok, belemerítem az ujjaimat a vízbe, aztán megmosom a Tejoban az arcom.
Egyszerűen elindulok az óceán felé, megyek a folyó mellett a ragyogásban.
A helyi vasút olyan, mint a pesti HÉV. Nem bírom ki a végállomásig, leszállok Estorilban.
Az óceán: megsemmisülés.
Felkészít rá a folyó és a Sé kerengője, a nyelv, amelynek szavai mögött eltűnik a jelenlegi léted, hogy villanásokra visszaemlékezz arra, aki egy másik életben egy másik városban lakott, pontosan itt, talán a Kétségek könyvét írta, talán Reis volt, talán Caeiro, naponta végigment a Douradores utcán és olcsó kifőzdékben evett, mint ahogy ma is még.
Az üresség nem semmi. Az üresség a mindenség potencialitása, húsz év kellett, hogy megértsem, húsz évnyi buddhista meditáció, végül mégis akkor értettem meg, amikor kinyitottam a Védantát. Megsemmisülni nem annyi, mint nem-létezővé lenni, megsemmisülni ez: mindenné lenni. Visszamerülni ebbe itt.
A zsebemet húzza a Kétségek könyve. Találomra nyitom fel, ott, ahol Pessoa, ez a portugál buddhista az esőről ír.
Régóta mintha csak heteronimje lennék, vagy ő az enyém. Mindegy; és nem tudom eldönteni, hogy miatta jöttem ide vagy azért került a kezembe, véletlenül, amikor mást kerestem, hogy idejöjjek.
Sou nada – mormolom a végtelen víznek, végigsöpör a lábfejemen a hab, a homok megvizesedik a talpam alatt. Állok, bokáig érő kabátban, mezítláb az óceánparton, egyedül.
Az égen megint gyűlnek a gyöngyházszürke felhők, egymásra torlódnak, elviselhetetlenül erős a fény, talán még erősebb, mint amíg sütött a nap. Elindulok, és látom magamat, fekete, semmilyen alak, ahogy gyalogol az aranyszínű homokban az ezüstfehér óceán partján, a világoskék és ragyogó szürke felhők alatt.
Kanyarodik a part, feltűnik egy öreg ház, a felhőket szurkálja a tető oromdísze, felette sirályok köröznek.
Mielőtt beérnék Cascaisba, megállok a kikötőben. Kobaltkék, kadmium vörös, izzó fehér vitorlák és árbócok tengerének kriksz-krakszain át látszik a víz.
Csönd van, csak az óceán zúg.
Cascais – mondogatom magamban, anyám tanította kimondani, mielőtt eljöttem, nem tud portugálul, egyszer járt itt, megtanította neki a pénztáros, amikor jegyet vett ugyanarra a HÉV-re, amelyen most én utaztam, tíz évvel ezelőtt. Valamiért fontos volt neki, hogy ki tudja mondani a település nevét úgy, ahogy a portugálok. Voltaképp ezzel az egyetlen szóval érkeztem, egy nap alatt szedtem fel a másik harmincat, a chuvát, az esőt, a linhát, a (metró)vonalat, a bachalaut, a tőkehalat, a sopát, a levest, a bicát, a kávét, amely egyben egy felvonó is, a livrariát, a könyvesboltot, a miradouro-t, a kilátót, amelybe belesejtem az olasz miracolot, a csodát, pedig portugálul a csoda milagre.
Majd másodszor, harmadszor és negyedszer is jövök, másodszor akaratomon kívül megfürdök majd itt a februári óceánban, mert nem veszem észre a sziklán ülve a mögöttem a partnak torlódó dagályt, és bokáig érő, majd derékig érő vízben kell partra gázolnom a fejem fölé tartott Kétségek könyvével, végül a kőfalon kapaszkodva menekülnöm az óceán elől, amelynek vize váratlanul könnyű és finom, és nem is különösebben hideg. Harmadszor verőfényben, húsz fokban ülök majd itt valakivel, akit én szerettem, ő nem szeretett engem; mégis, de ahogy a fejünk felett lévő pálma leveleinek árnyéka játszott az arcán, az megmaradt.
Aztán negyedszer, tavasszal, huszonhét fokban belegyalogoltam a tizenhat fokos vízbe, lebegtem rajta, hátrahajtott fejjel, úgy hittem, leéltem az életemet, és nem sikerült; de addigra ennek a nem sikerülésnek nem volt már súlya, dobált az óceán, finom gyöngyökben porzott szét a nyakamnál és a derekam alatt, néha alám kapott, és tovább lendített. Beúszhattam volna, amíg már nem látom a partot, ezt terveztem, hogy beleúszom ebbe a végtelenségbe, amíg már nem bírom tovább, hogy így tűnjek el a világból, minden harag nélkül, egyszerűen. Körülöttem gyerekek visongtak, odahallatszott a vasút, onnan bentről jól látszott, ahogy egy futó talpa nyomán fellebben egy aranyló homokfelhő, aztán a szemek leperegtek a napban.
Egy idő után nem úsztam, hagytam, vigyen a víz, amerre akar. Előbb befelé, aztán oldalra sodort, végül egy áramlat a hátára vett, és gyors lökésekkel kifelé hajtott, a part felé. Akkor már nem is tudtam volna úszni, a lábam begörcsölt, a szájam zsibbadt a hidegtől.
Akkor, amikor először, azon a februári napon ott álltam a cascaisi öbölben, és kikerestem a telefonomon, hogy portugálul a milagre az csoda, még nem tudtam, hogy öt év után itt sodortatom majd a testemet az óceánnal, rábízva magam, befejezni ezt a nem sikerült életet, hiszen én, aki bejártam Európát, és meg tudok szólalni annyi nyelven, mégsem jutottam el egyetlen emberig sem.
Amikor először álltam ott, a kezemben a telefonnal, még minden lehetségesnek látszott.
Másnap jutottam csak ki a Jeromos-kolostorhoz, keringtem a világos kőből készült állatfigurákkal, napokkal, holdakkal, virágokkal teleszőtt belső térben, megálltam Camoes sírjánál, és egyszerre nevetségesnek tűnt a halál. Mintha mellettem állt volna apám. Fordító volt, a fordítóknak Jeromos a védőszentjük. Apám utolsó útja ide vezetett, itt állt ő is Camoes sírjánál, már halálos betegen, és soha semmit nem mondott Portugáliáról, soha nem árulta el, miért volt ez neki fontos, hogy lássa, mielőtt meghal, és miért nem ment el inkább újra az imádott Bécsébe vagy a még jobban imádott Prágájába; az apám szerelmes volt Közép-Európába és a Monarchiába, talán ezért vette el anyámat, aki nagyjából az egész monarchiát magában hordozta az olasz arca mögött, és végül egyetlen szót azért megtanult portugálul, azt, hogy Cascais.
Apámnak mégsem ott, otthon, hanem itt volt valami dolga halála előtt Jeromossal, ezzel a fehér fénnyel, a Tejo-val és az Alfamával. A saját portugálságával, talán.
Azzal az örökséggel, amit se lenyelni, se kiköpni nem tudott, és amely talán a Balkánon át jött, jött fel a Monarchiáig, hogy örökké otthontalanná tegyen még engem is. Káprázat. A megőrzött nyelv. A megőrzött nyelvek. Apám vajon mit tudott erről? Mit mondott és mit nem mondott el?
Amikor kifordulok a Jeromos-kolostorból, rossz irányba indulok el.
Egy idősebb hölgyet kérdezek, feketében van, talán ő is gyászol. Nem beszél, csak portugálul. Lassan magyaráz, közben a szemembe néz, várja, hogy bólintsak egy-egy mondatra. Nem tudom, hogy értem meg, de a harmadik napra teljesen értem a nyelvet, amit nem értek.
Úgy megyek, ahogy mondta, és ott állok a Belém-torony előtt, a torony lebegni látszik az ellenfényben, táncol a vízen, képtelen vagyok arrébb lépni a pillanatból, minden más hely és minden más idő: lényegtelen, a sirályok a bár teraszának korlátjára ülnek, a verebek az asztalok közt ugrálnak, állok ott, ahol a Tejo kiszélesedik, és zuhog a fejemre a fény.
***
Péntek Orsolya képzőművész, valamint Litera-díjas (2020) és Békés Pál-díjas (2023) író. Gyerekkora óta festőnek készült, négyéves korától tanult rajzolni, hivatalos képzésben 11 éves korától 23 éves koráig részesült. Negyedik regénye a Vénusz jegyében - Pécs regénye 2022-ben jelent meg.
***
Az #írókbudapestje! című sorozatunkban megjelent szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni
Locker Dávid: Törmelék a Tabánból – Borpatika
Simon Bettina: Három szerep egyszer egy névhez
Kazsimér Soma: Növények cselekedetei