Van itt néhány hely, ahol csak egy jót ettél, aztán sírtál és ordítva röhögtél, ahol levendulaillat volt, és szerettek, ahol sörszag volt, és lehánytak, és ahol másnap megint ott találtad magad, ahol most nem vagy, de lennél. Ez az #írókbudapestje!
A harmadik fröccsöm előtt ültem, és tudtam, hogy mondanom kellene valamit, de nem ment. Nem igazán voltam a helyzet magaslatán, már ami az érzések kimondását illeti, pedig az egyik legkedvesebb kollégám búcsúbulija volt.
Már a csapat nagy része lemorzsolódott, négyen maradtunk az asztal körül. A társaság keménymagja, azok a kollégák, akik közel álltak hozzám. Ültem a fröccsöm felett, forgattam a poharat és
képtelen voltam a többiek szemébe nézni.
Nem akartam, hogy lássák mennyire megvisel, hogy Bálint többé már nem lesz a kollégánk. Hogy nem megyünk le több közös teaosztásra a Lehel aluljáróba, és nem lesz már ott két nap múlva, hogy azt mondja: „Emlékezz: te mindent megtettél!”
Az első hónapokban, amikor utcázni kezdtem, a fővárosban gyakran dolgoztunk együtt, sokat tanultam tőle. Aztán egyik nap csak annyit mondott: „Felmondtam.” Dühös voltam és haragudtam rá emiatt, miközben én is – akkorra már sokadjára – gondolkoztam azon, hogy feladom azt, amiért egész addig küzdöttem: hogy másokon segítsek.
Ez volt az utolsó közös esténk a Négyeshatosban. Régi sztorikat meséltünk a kliensekről: „Arra emlékszel, amikor a Laci… hát hogyan ne emlékeznék? Perszehogy! De figyelj most, hogy ez így szóba jött, meg akarom köszönni, hogy akkor, amikor, tudod,
mikor elkéstünk, és már csak a hullazsákot láttuk, nem hagytál magamra…
Nagyon fogsz hiányozni, Bálint. Nekem azt hiszem, végem lesz nélküled.” Mert akkora már mindent annyira üresnek éreztem magam körül, hogy tudtam, az ő támogatása nélkül egykettőre megsemmisülök."
Azt akkor még csak sejtettem, hogy ez hónapokkal később meg is történik. Ültünk ott négyen az asztalnál, és azonnal beállt a csend, miután kimondtam, hogy sajnálom, hogy nem lesz többet már semmi olyan, mint annak előtte, hogy te velünk dolgoztál.
Egészen hajnalig maradtunk, amikorra már teljesen a gondolataimba férkőzött a félelem, hogy ez a csapat soha többé nem lesz ennyire egyben ezen a helyen, és nem lesz több közös sztori, amit majd tovább mesélünk másoknak.
Végignéztem rajtad, Bálint; láttam a szemedben a szomorúságot és a csillogást. Abban a tükörben benne volt minden, amire azóta is emlékszem. Te voltál kettőnk közül mindig a nyugalom és a válasz mindenre,
én meg a sok-sok kérdés és a lázadás.
Ott, aznap este aggodalmat láttam az arcodon, de nem mertem rákérdezni miért. És így is, mindezek ellenére is, ez a kocsma lett a legkedvesebb nekem egész Budapestből. Mert ott egyetlen este alatt megtelt a szívem annyi melegséggel, hogy amióta csak visszagondolok rá; azokra a pillanatokra, amikor szavak nélkül is értettük egymást, csak mosolygok.
Azóta az este óta egyetlen egyszer mentem be a Wesselényibe, amikor már nagyon hiányzott a csapat, ami akkora már nem volt. Leültem ugyanoda, kikértem ugyanazt, és elmerültem az emlékekben. Arra az estére gondoltam, amikor a szívem egy részét otthagytam a négyeshatos falai között, veled együtt.
Kozma Lilla Rita író, szociális munkás, az Utcamesék – történetek hajléktalanságról szerzője.
(Kiemelt kép: Kozma Lilla Rita Fotó: Merész Márton/Énbudapestem)
Az Énbudapestemen megjelent további szövegek:
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni