Az Énbudapestem kortárs magyar szépirodalmi szövegekkel ünnepli a karácsonyt és az újévet. Ismerkedjetek meg ti is Margó-jelöltekkel, már díjnyertes és leendő díjnyertes szerzőkkel!
Kovács Bálint Vágták volna le című regényének főhőse, Zsófi iszonyodik az érintéstől: nem bírja elviselni, ha hozzáérnek, és ő sem tud megérinteni senkit; a regényben ennek okaira próbál rájönni, szembenézve gyerekkorának hátborzongató pillanatával is, ami talán idáig vezetett. A következő regényrészlet egy szilveszteri bulin játszódik, ahová a már egyetemista Zsófi és kollégiumi szobatársa, Kriszti kívülállóként érkeztek az orvosi egyetem gólyái közé.
Ahogy beléptek a konyhába, egy pár rebbent szét, mintha lett volna bármi szégyellnivaló abban, hogy két ember csókolózik egy szilveszteri buliban; mindenesetre olyan esetlenül tettek úgy, mintha épp valamit keresnének a polcon, ahogy senki más nem tud, csak az, aki álcázni akarja, hogy épp az előbb ugrott szét a partnerével egy csókból. Ők diszkréten mosolyogva tényleg nekiálltak keresni valamit, egy dugóhúzót a borhoz; amikor idefele jövet megvették egy éjjel-nappaliban, arra nem gondoltak, hogy létezhet olyan házibuli, ahol lehetetlen bornyitót találni, bár Zsófi agyán az is átfutott, hogy esetleg azzal is éppen csontok között turkál valaki, akinek már nem jutott hústű. Mindenesetre átkutatták az egész konyhát – beállt segíteni a két csókolózó is, láthatóan egyenesen boldogok voltak, hogy hivatalos és legális célt kapott a konyhai tartózkodásuk –, de hiába, bornyitót nem találtak. Akkor nincs más hátra, be kell nyomni a kupakot, állapította meg Kriszti olyan hangon, mintha egy vietnami bevetésen határozná meg a sereg következő feladatát. Zsófi előhúzott az egyik fiókból egy fakanalat, amíg Kriszti lehámozta a dugóról a zárófóliát, a másik fiú és a barátnője meg kioldalogtak a konyhából; Zsófi legszívesebben utánuk szólt volna, hogy két ajtóval odébb van egy remek kis rejtekhely, talán belülről is zárható. Ehelyett inkább nekiveselkedett a palacknak: teljes erejével nyomta a dugót a fakanállal, és érezte, hogy lassan meg is mozdul. Aztán hirtelen megindult, és egy tizedmásodperc alatt becsúszott a palack mélyére a fakanál nyelével együtt, a nyomában pedig, mint egy tűzcsapból, amellyel magának Jézusnak volt dolga, kispriccelt a vörösbor, egyenesen az üveg fölé hajoló Zsófi felsőtestére és ruhájára.
Jaj, babám, kiáltott fel Kriszti, felkapott egy rongyot, odalépett Zsófihoz, és a tenyerével gyorsan rászorította a mellkasára, hogy felfogja a nyaka felől csordogáló borpatakot, a rongy fölött pedig, alig észrevehetően, pontosabban úgy, hogy az bárki más számára alig lett volna észrevehető, a testéhez értek az ujjai. Ne!, kiáltott fel önkéntelenül Zsófi, és mintha ki kéne tépnie magát a helyzetből, mintha erővel kellene leszakítania magát a hozzátapadó tenyérről, hátraugrott, nagy robajjal leverve a mosogató melletti szárítóból néhány evőeszközt. Az ösztönös mozdulat után, ahogy felfogta, mi történt, azonnal megérezte, hogy akkor ennek is vége, megint elszúrta, még egy újabb embert sikerült elvadítania maga mellől. Hogy ne kelljen Krisztire néznie, ne kelljen látnia, mi van a szemében, vagy a dühöt, amiért igazságtalanul úgy viselkedett vele, mintha bántotta volna, vagy a viszolygást, hogy micsoda idiótával áll szemben, vagy a zavart, hogy jobb lenne inkább máshol lennie, épeszű emberek társaságában, gyorsan lehajolt, hogy felszedje a földről az evőeszközöket, amikor meghallotta a másik kérdését. Mi baj? Csak ennyit kérdezett, és volt a hangjában valami megdöbbentő.
Az, hogy nem volt benne semmi furcsa. Nem volt felháborodott, nem volt ideges, nem volt számonkérő, nem volt zavart. Csak megkérdezte, hogy mi a baj, sőt egészen úgy tűnt, mintha még a válasz is érdekelné. Na, édesem, mi történt? Most már egészen kedvesen kérdezte, olyan megnyugtató hangon, ahogy a bájos családi filmekben szólnak a gyerekeikhez a tökéletes kertvárosi anyukák. Csak nem szeretem, ha hozzámérnek, ne haragudj, nem akartam…, kezdett bele a megszokott válaszba Zsófi, de nem tudta befejezni. Babám, már miért haragudnék? Gyere, itt a rongy, gyorsan töröld meg, amíg nem issza be az egészet a ruhád, mondta, és a kezébe nyomta a konyharuhát. Azaz, ott töröld le, meg ott még, jobbra, és egy kicsit lejjebb is van még. Kriszti továbbra is kinyújtva tartotta a kezét, pár centire Zsófi testétől, mutatva neki, merre vannak még foltok, és úgy vezette a kezét, mintha ő törölgette volna a ruháját, csak épp a szobatársa kezével, és tulajdonképpen így is volt, ahogy ő még mindig üres tekintettel, mint aki valahol távol van, gépiesen követte a másik utasításait, megtisztítva magát, amennyire lehetett. Gyere csak, fordulj meg, baba, a hátadra is ment, ott nem látod, a vállad mögött, úgy-úgy, irányította tovább Kriszti.
És Zsófi közben tényleg valahol távol volt, valahol a rokonai körében, fejben maga köré gyűjtötte mindegyiküket, és felidézte, máskor hogy is megy az ilyesmi, mert nem értette, miért is olyan furcsa számára az, hogy Kriszti viselkedésében nincs semmi furcsa: mert még nem tapasztalt ilyet. Ha összegyűltek, legtöbbször anyáéknál, a nagynénik érkezéskor mindig megjegyzéseket tettek, amikor köszönéskor elhúzódott a puszik elől, hogy azt hitték, mostanra már kinőtte ezt a gyerekes butaságot, és úgy csóválták a fejüket, hogy szinte kihallatszott, na most mondd meg, hát ki érti ezt, hát kitől tanulta ez a lány ezt az ostobaságot? Az apja testvére minden ilyen helyzetben, köszönéskor csak azért is magához ölelte, mintha nem venné észre, hogy mennyire szenved tőle, próbál kibújni, és amint sikerül neki, szabályosan hátraugrik, és meg mert volna esküdni rá, hogy direkt élvezi a helyzetet. Nagyapa pedig, mint valami kisgyereknek, néha megcsipkedte az arcát, hiába kérte meg százszor is, hogy ne csinálja, de minden ilyen alkalommal pontosan látta, már miközben kimondta, hogy el se jut az agyáig, nem is figyel rá, így egy idő után nem szólt többször, inkább megpróbált órákon keresztül úgy manőverezni, hogy ne kerüljön nagyapával kartávolságon belülre. Egyedül azért bírta elviselni ezeket a családi találkozókat, mert legalább volt ideje felkészülni arra, hogy úgyis megint ez lesz, így legalább mindez nem érte váratlanul – de égetni ugyanúgy égetett minden ilyen érintés.
Ahogy gépiesen hagyta, hogy Kriszti fogja és vezesse a kezét még úgy is, hogy nem ért hozzá, eszébe jutott az összes olyan egyforma szituáció is, amikor hivatalos helyzetekben kezet nyújtottak neki, és ilyenkor mindig, újra és újra nehezére esett elmondani a begyakorolt szöveget, hogy elnézést kérek, nem szoktam kezet fogni, mert utálta az érzést, hogy megsérti a társadalmi normákat, és persze utána azt is, ahogyan kivétel nélkül mindenki gyanakvással nézett rá onnantól, ha épp nem tettek rá rögtön, zavarukban vagy sértettségükben valamilyen viccesnek álcázott, de csípős megjegyzést, hogy aztán mindig egy mínuszponttal induljon a másiknál. Kriszti reakciója azért taglózta le annyira, mert azt mutatta meg neki, hogy lehetne így is. Ilyen egyszerűen.
Ugye milyen jó, hogy a piros felsőt vetted fel végül, és nem a fehéret, csibém, legalább illik a borhoz, nevetett rá Kriszti, és ő is megpróbált visszamosolyogni rá, de nem sikerült, sőt lehetett is valami szokatlan a szemében, vagy a meghatottság, vagy még mindig a távolba révedés, mert Kriszti újra megkérdezte, hogy na, mi van, mi baj? Kriszti, én… Elmondhatok neked valamit?, kérdezte halkan, és lerogyott az egyik székbe. Hát persze, hogy elmondhatsz, hát nem azért kérdezem éppen, te kis gyagyás, válaszolt még mindig megnyugtatóan anyáskodva Kriszti, és odahúzott elé egy másik széket, és leült ő is, és Zsófi belekezdett, és elmondott mindent, az érintésről, a szögesdrótról, az áramütésekről, a bulikról, a fiúkról, az ölelésekről, az asztaloktól való felpattanásokról, a másik szemében megjelenő megvetésről, sértettségről vagy zavarról, és azt is elmondta, hogy még szűz, és hogy fogalma sincs, hogyan változtathatna mindezen, és mégis miben reménykedjen, mi az, ami miatt elhihetné, hogy majd minden rendbejön, és Kriszti hallgatta, és amikor kellett, visszakérdezett, és figyelt rá, és hiába félt eleinte Zsófi, semmi olyat nem mondott, még csak a hangsúlyai sem árulkodtak arról, hogy bármi miatt is fura csodabogárnak tartaná, olyan fura csodabogárnak, amilyennek magát érezte, és amivel mégis utálta, ha mások szembesítik, hogy igen, tényleg az, így aztán egyre könnyebb volt beszélni és elmondani mindazt, amit így, ilyen nyíltan még senkinek nem mondott el, és minden egyes szóval azt érezte, hogy egy kicsit, tényleg csak egy egész kicsit csökkent a súly, amit cipel. Ha nem is tudott köveket letenni, de legalább formás, apró kis kavicsokat igen.
És mire befejezte, mire Kriszti azt felelte olyan ösztönösen, ahogy más csak bólintana, hogy édesem, hosszú, elnyújtott magánhangzókkal, amikbe belefért egy nagy adag törődés, lesajnálás nélküli együttérzés és igen, talán még szeretet is, meghallották, hogy a nappaliban mindenki hangosan elkezd tíztől visszaszámolni, és egyszerre néztek rá a mikrohullámú sütő órájára, ami tényleg 23:59-et mutatott, a hármas és az ötös között úgy kattogott az idegesítően fénylő kettőspont, mint egy számonkérés, hogy ők meg mit ülnek itt, amikor pillanatokon belül elérkezik a buli csúcspontja, ki bámul ilyenkor egy mikrósütőt. Három, kettő, egy, hallották az egyre felfokozottabb kiáltásokat, majd megszólaltak a papírtrombiták, ők összenéztek, és Kriszti önkéntelenül Zsófi felé hajolt, hogy átölelje vagy akár meg is puszilja az újév tiszteletére, de még a mozdulat legelején észbekapott és megállt, és csak a kezével nyúlt felé, Zsófi keze felé, amellyel ő még mindig a vörösborfoltos konyharuhát markolta. Megfogta a rongy másik végét, finoman feljebb emelte, hogy Zsófi keze is vele emelkedjen, és a maga kezére hurkolta az anyagot úgy, hogy a lehető legközelebb kerüljön a kézfeje az övéhez, pár milliméterre egymástól, és érezzék egymás testmelegét, de még ne érjen hozzá.
Boldog új évet, mondta halkan, ahogy ültek egymással szemben, felemelt kézzel, és összekötötte őket a konyharuha és mindaz, ami az előző percekben elhangzott. Zsófi még mindig lesütött szemmel ült, még mindig nem tudta rávenni magát, hogy a barátnője szemébe nézzen, de végül, mint aki most eszmél fel, végignézett a saját kezén, mellette Krisztién, és a kis, kettejük kézfeje közötti távolság ellenére úgy érezte, mintha a másik tenyere finoman az övébe simulna, csak minden fájdalom nélkül, és aztán a lány szemébe nézett, mindenre felkészülve, de nem látott benne semmi mást, csak nyíltságot és elfogadást. Boldog új évet.
***
Kovács Bálint Junior Prima-díjas újságíró 1987-ben született Budapesten. Első novelláskötete, a Lehetne, hogy csak aludjunk? 2021-ben jelent meg a Kalligram kiadónál, első regénye, amiből a fenti részlet is származik, 2023 őszén jelent meg. Puszild meg – Szexuális zaklatás, a #metoo jelenség és ami mögötte van című riportkötetét 2018-ban a Bookline adta ki.
***
Az #írókbudapestje! című sorozatunkban megjelent szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni
Locker Dávid: Törmelék a Tabánból – Borpatika
Simon Bettina: Három szerep egyszer egy névhez
Kazsimér Soma: Növények cselekedetei