Van itt néhány hely, ahol csak egy jót ettél, aztán sírtál és ordítva röhögtél, ahol levendulaillat volt, és szerettek, ahol sörszag volt, és lehánytak, és ahol másnap megint ott találtad magad, ahol most nem vagy, de lennél. Ez az #írókbudapestje!
Mint elhúzni a harmonikaajtót és várni, hogy a külső ajtó a helyére zökkenjen, mielőtt a lift elindul. Világít az egyik szám a nyomógombos panelen, türelmesen várja az indulást, mint vasútállomáson a sínek. Mintha egy ismerős lépcsőházba érkeznék, valamelyik otthonomba, mintha negyedórával az indulás előtt felszállnék egy vonatra, és amíg várakozom, megszoknám, hogy nem mozdul el a kilátás.
Amikor a szomszédban laktam a rakparton, kávézni jártam át ide, pizsamában. Álmos évek voltak, akkor építették a fonódó villamoshálózatot. Földszinti, Margit-hídra néző ablakom alatt zúgva dolgoztak a jövőn.
A Bambi volt az időtlen jelen kapszuladíszterme.
Itt készült a szerzőfotóm, ami majdnem bele sem került a kötetbe. Akkor még nem tudtuk, egy korszak végét jelenti. Nem a fotó, hanem a verseskötet. A JAK-füzetek sorozatban az utolsó a Strand. Az ember végül. Az első 1982-ben: Fasírt avagy viták a „fiatal irodalomról”. „Sötét volt, mint egy fasírtban” – írja Hajnóczy Péter.
A Bambiban pedig, mint indulás előtt a liftben, úgy állt meg az idő, hogy érezni lehet, valami mindjárt elkezdődik. A fényes kapszulában tornasorban állnak a farsangi jelmezbe öltözött alsó tagozatosok. Mindegyik hópehely. Itt dőlt el az is, hogy engem választanak egy munkára, amit a tanszéki levelezőlistán találtam. Itt találkoztam mentoraimmal, szerelmeimmel, szeretőimmel. A tizenhárom év alatt, mióta Budapestre költöztem, ez a három szerep egyszer egy névhez tartozott. Néhány év különbséggel.
Azóta, hogy elköltöztem a zajos lakásból – elkészült a villamos, és pihennek a házak –, nem beugrani szoktam, hanem odamegyek, mint a pályaudvarokra. Nem esik útba, mégis azt mondom, menjünk a Bambiba! Először asztalt keresek, aztán a kecsapos tubusokat a szemem sarkából. Amíg a melegszendvicsre várok és a kávéra, pohár sörre,
azon gondolkodom, mikor indul el.
Beugrik, egyszer már írtam a róla: „a pultban megismernek, mert egyszer elfelejtettem fizetni”. Nem vagyok benne biztos, hogy elkészült. Lehet, csak egy bekezdés lett és nem írtam oda a nevét. Úgy keresek rá a gépemen, hogy anyósnyelv. Semmi. Pedig emlékszem, megírtam, hogy az ablakban vannak és szépek. Tél volt, és a zöld levelek éles szélei könyörtelenebbnek tűntek a hidegnél.
A Google kidobja Meliorisz Béla versét Kiss Tibor Noé regényrészletével összeollózva: „szétterítem magam előtt az élet és irodalmat / és olvasni kezdem a fiatal költőnők verseit / akik a magyar líra legelszántabb megújítói / mint simon bettina például aki ugyanebben az időben / egy másik konyhában ül […] nem aloe vera volt, hanem anyósnyelv”. Beleborzongok, micsoda összhangba kerültem véletlenül! Nem látszik, hogy két szövegből származik az idézet két fele, ezért megnyitom Béla Jelenkorban megjelent versét, és nem találom benne az anyósnyelvet. Ahogy a keresőben sem a róla szóló szöveget. Még szép! Nem is tudtam, hogy ez a neve. A Bambis naplóm megjelenése után szólt, hogy így hívják. Pontosabban, rám szólt. Nem tudnám megmondani, ki volt az.
Simon Bettina költő, kritikus 1990-ben született Miskolcon. Strand című verseskötete 2018-ben jelent meg a JAK-füzetek sorozatban.
(Kiemelt kép: Simon Bettina / Fotó: Merész Márton/Énbudapestem)
Az Énbudapestemen megjelent korábbi szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal