Van itt néhány hely, ahol csak egy jót ettél, aztán sírtál és ordítva röhögtél, ahol levendulaillat volt, és szerettek, ahol sörszag volt, és lehánytak, és ahol másnap megint ott találtad magad, ahol most nem vagy, de lennél. Ez az #írókbudapestje!
Milyen jó, hogy végre nem vagyunk bezárva. Örülnöm kellene, jobban kellene örülnöm,
mégsem felhőtlen ez az öröm.
Téliesen indult a tavasz, vagyis nem akart kitavaszodni, csupaszok voltak a fák, hidegek az éjszakák, hűvösek és ködösek a reggelek.
Áprilisban kaptunk egy könyöradományt, este nyolc helyett este tízre kellett hazaérni. Tudtuk, hogy nemsokára, néhány hét vagy néhány hónap múlva kinyithatnak az éttermek, kávézók, kocsmák teraszai, legalábbis azoknak az éttermeknek, kávézóknak és kocsmáknak a teraszai, amik egyáltalán túlélték, képesek voltak eltengődni valahogy a kiszállításból és az elviteles árusításból, vagy ha átmenetileg be is zártak, volt annyi tartalékuk, hogy ne kelljen örökre lehúzniuk a redőnyt.
A Normafánál sétálgattam, és találtam egy büfét, ahol
az ablakon át adták ki a csapolt söröket meg a feleseket,
és a törzsvendégek maszk nélkül álldogálhattak és beszélgethettek odakint, anélkül, hogy a csapos rájuk üvöltött volna, hogy az orrodra is húzd fel. Délután véletlenül előbújt a nap is, kértem magamnak egy sört, a fény felé fordultam, és könnyekig hatódva szorongattam a műanyag poharamat. Hosszú idő után először ihattam csapolt sört a szabadban, nyilvános helyen, úgy, hogy emberek vannak körülöttem, és végre nem egyedül ülök a szobámban.
Mindez új volt, és valami nagyon más, mint amikor otthon egymagamban ittam meg hat doboz sört meg egy fél üveg vodkát, a Marquee Moont hallgattam, és kinyitottam az ablakot, hogy ne legyek annyira reménytelenül magányos, és mások is hallják ugyanazt a zenét, amit én hallgatok éppen, hogy legyen valami közös élményünk, bármilyen közös élmény bárkivel, pedig akkor éppen senki nem járkált az utcán, legfeljebb egy-egy ételfutár vagy kutyasétáltató tévedt arra. Az valamiért meg volt engedve, hogy a kutyák az ablak alá szarjanak, közegészségügyi szempontból nem volt aggályos. Kibámulni az ablakon az üres utcára, ez maradt csak, de
embereket sosem láttam, mindig csak a kutyaszart.
Szóval kortyolgattam a sörömet a Normafánál, az oázisként üzemelő büfé előtt, körülöttem három-négy kóbor lélek ugyanezt tette, amikor megjelent két nagydarab fiú, és egy asztalt cipeltek a büfé elé. Épp lomtalanítás volt. A csapos megkérdezte tőlük, honnan van. Néhány utcával lejjebb találták, válaszolta a két srác, ott árválkodott az út mellett, nem hagyhatták magára, muszáj volt elhozniuk.
„Matatok hát a limlomban, kijárási tilalom van.”
Olyan magas volt az az asztal, mint egy kocsmapult, mintha direkt azért hagyta volna ott valaki, hogy átmenetileg és illegálisan kocsmapultként funkcionálhasson a hivatalosan csak elvitelre árusító büfé előtt. Ha nincs kocsma, csinálunk magunknak.
Kikértem még egy sört, kértem mellé egy Unicumot. Éreztem, hogy ott kell maradnom, hogy jó lesz a műsor, hogy történni fog valamit. És akkor a semmiből egyszer csak előkerült egy túrázó csapat, egy negyvenes építészmérnök, egy fiatal közgazdász, egy magyarul is jól beszélő tanzániai diáklány, meg két leszbikus képzőművész.
Úgy ittunk és úgy beszélgettünk, mintha egy házibuliban, egy gólyatáborban vagy egy lagziban lennénk, ahol az idegenekből is másodperceken belül ismerősök lesznek, majdhogynem barátok, ami persze túlzás, mert azért mégiscsak egy rakás idegen verődött itt össze, mindenesetre meghívtuk egymást egy-egy italra,
és végre tudtunk valakinek panaszkodni,
hogy mennyire elegünk van már, és hogy milyen jó lenne végre úgy élni, mint előtte.
Az egyik törzsvendég, a csapos régi barátja, aki a zárás előtt taxisként dolgozott, elmesélte, hogy átállt a futárkodásra, de nagyon unja, nem is fizet olyan jól, és ha végre vége lesz ennek az agyrémnek, szeretne újra embereket fuvarozni.
A lányok a büfébe járkáltak pisilni, mi a szemközti bokrokhoz, valaki elővett egy vezeték nélküli hangszórót, szólt a Remember me meg Stayin’ Alive, közben besötétedett, és vészesen közeledett a tíz óra, amire haza kellett érni. A kibaszott kurva életbe, gondoltam, és csak azzal vigasztaltam magam, hogy rohadt hideg van, és ha engednék, akkor sem lenne jó hajnalig itt álldogálni.
– Légyszi, vigyétek el innen ezt az asztalt, jó? – kérte a csapos, de mintha ő is mosolygott volna a bajsza alatt. – Engem fognak megbaszni a rendőrök.
– Nem jön erre senki – legyintett az egykori taxis.
Fél tíz körül szálltam fel egy buszra, az utcabál még tartott, bár hozzám hasonlóan néhányan már elszállingóztak, hogy elkerüljék az ötvenezer forintos büntetést.
Sok ilyen estét akarok még, ezen gondolkodtam, ahogy a fűtött busz leghátsó ülésén ülve előkotortam a zsebemből a fülhallgatómat, aztán az jutott eszembe, hogy azért voltak már ennél jobb estéim is, biztosan lesznek is még, de ilyen, mint ez, már sosem.
Szarka Károly Mosonmagyaróváron született, jelenleg Budapesten él. Szabadúszó szerkesztő és író, első regénye, Az én hibám 2021-ben jelent meg.
Az #írókbudapestje! című sorozatunkban megjelent korábbi szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni
Locker Dávid: Törmelék a Tabánból – Borpatika
Simon Bettina: Három szerep egyszer egy névhez
Kazsimér Soma: Növények cselekedetei
Aradi Péter: Kicsi Budapest, nagy a belátás!
(Kiemelt kép: Béres Márton)