Van itt néhány hely, ahol csak egy jót ettél, aztán sírtál és ordítva röhögtél, ahol levendulaillat volt, és szerettek, ahol sörszag volt, és lehánytak, és ahol másnap megint ott találtad magad, ahol most nem vagy, de lennél. Ez az #írókbudapestje!
Megint csak a cinegék viselik el a közelségem, a többi azonnal elrepül, amint felbukkanok a kertben, a kertjükben, a kertemben egy sörrel és egy könyvvel, és néha még a fakopáncs, nem látni, de hallani igen, a kopácsolás meg a cinkék hangja: ez a hangzavar az egyetlen, amit elviselek, sőt szeretek, különben utálom, ha szól a zene egy kocsmában, vagy ha muszáj, akkor legyen metál, de működnek még egyáltalán a pesti rockkocsmák?, például az Underworld a Vígszínház mellett valamelyik utcában, fogalmam sincs, melyikben, Újlipótvárosban minden utca egyforma, de azért ha ott lennék, megismerném, kopogni kellett a bejáraton, hogy beengedjenek, így nem minősült igazi kocsmának, házibulijelmezbe öltözve úszta meg a dohányzásrendeletet, amikor már sehol nem lehetett, náluk igen, bár nekem ez a része nem hiányzott, de ha ez kellett ahhoz, hogy rockzene szóljon, ne ugyanaz a ruhaboltzene, amitől leárazott spagettipántos női felsőnek tűnik a kezemben a sör és próbafülkének a pult, akkor el lehetett viselni a dohányzást is,
emlékszem, itt ültünk akkor is, amikor végre mindkettőnknek lett barátnője, Tominak és nekem is, addig végigszenvedtük a kamaszkorunkat, hogy magány és egyedüllét, nem kellünk senkinek, sose melegíti majd a kezünket a nyári kánikulában valaki más tenyere, forró katlan a kettő között, kellemetlen és izzadt, de soha nem engednénk el, ha meggyulladunk se, de nem, mi ebből kimaradunk, hiszen már tizenöt évesek vagyunk és nincs barátnőnk, nyilván nem is lesz, ennyi volt, szóval épp megszűnt ez az állapot, épp elmúlt a vágyakozás arra, hogy észrevegyenek, amikor észrevettek, két lány az Underworldben, odahúzták mellénk a korsóikat és megdöbbentően bájos flörtölésbe kezdtek, mi pedig nem bírtuk elhinni, hogy ilyen van, és nem bírtuk megérteni, hogy akkor eddig miért nem volt, miért csak most, amikor már van katlanja a kezeinknek, és már nem is kell más, nem is olyan rég pár ilyen pillantásért mindenünket odaadtuk volna, most meg nem tudunk vele mit kezdeni,
vagy később a Lónyay utcában, amikor csak mi hárman ültünk a BlastBeatben, buli lehetett előző este, az a fajta, ami után senkinek nem marad ereje rendet tenni, vagy észre se veszi senki, hogy kéne, addigra már nem érzékeli senki a külvilágot, így másnap minden ragad, nagyobb a káosz, mint a Napalm Death-számban, ami éppen szólt, a kótyagos pultos indította be nekünk a magnót, házi kevert 666 forint, hirdette a krétával írt felirat, de mi maradtunk a rossz söröknél, és győzködtük Somát, hogy költözzön haza, végül is nem olyan fontos a politika, nem?, és hát itt vagyunk mi a Tomival, ha ő is hazajönne Liverpool mellől, vagy hol lakott épp a balhés szobatársával, aki miatt párszor már költöznie kellett, akkor találkozhatnánk gyakrabban, és talán lenne esélye arra is, hogy ne csak alkalmi kapcsolatai legyenek, mert látszik, hogy ettől szenved a leginkább, nem a politikától, elment és a magányig meg se állt, végül is jó, hogy csak hárman vagyunk, beragadva a székeinkbe, a korsó a kezeinkbe, meg a pultos, aki mindjárt elalszik, így olyan, mint a nappaliban, és a zene is ilyen lenne otthon is, aztán évekkel később, amikor Soma mégis hazaköltözik, Tomival furdal minket a lelkiismeret, hogy azt ígértük, gyakrabban fogunk találkozni, és ha néha mégis, már nem keressük a metálkocsmákat, bár a BlastBeat a Google szerint még üzemel, vajon még mindig 666 a házi kevert, vagy az infláció betett a sátánizmusnak is?, mindig itthon találkozunk, Zuglóban, a nagy hársfa alatt, a kempinglámpát kiakasztjuk az egyik alsó ágra, ha nem felejtem el elővenni, ha igen, akkor nemigen látunk, de nem baj, ott ülünk nem messze a kedvenc helyemtől,
a kedvenc helyemtől, az egyetlen kocsmától, ahol igazán könnyű szívvel tudom eltölteni az estéimet, a zuglói kert közepétől, a fák árnyékában, egyetlen üveg túlárazott, de legalább jó és jó erős kézműves sör órákig kitart, a regény pedig addig, amíg be nem sötétedik, sok száz oldal elfogy így, néhány óra, amíg nem kell a világ részének lenni, csend van, legfeljebb a fakopáncs üti a ritmust a fán a cinegének, a könyv mögött a falevelek, fekszem a napágyban, mint egy burokban, a városnak háttal, egyedül.
Kovács Bálint Junior Prima-díjas újságíró 1987-ben született Budapesten. Első novelláskötete, a Lehetne, hogy csak aludjunk? 2021-ben jelent meg a Kalligram kiadónál, első regénye 2023 őszén várható. Puszild meg – Szexuális zaklatás, a #metoo jelenség és ami mögötte van című riportkötetét 2018-ban a Bookline adta ki.
Az Énbudapestemen megjelent további szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni