Van itt néhány hely, ahol csak egy jót ettél, aztán sírtál és ordítva röhögtél, ahol levendulaillat volt, és szerettek, ahol sörszag volt, és lehánytak, és ahol másnap megint ott találtad magad, ahol most nem vagy, de lennél. Ez az #írókbudapestje!
A kedvenc kocsmám nem a kedvenc kocsmám,
inkább a város segglyuka, vagy a szívcsakrája,
tetszés szerint, ugyanakkor a nappali, vagy túlvilági derengések birodalma: nem hagyod el, ha jó pillanatodban, jó pillanatában találod.
Aki sosem meditált barlangban, annak nem tudod elmagyarázni, milyen egy barlangban meditálni. Aki sosem járt a Síp utca és a Dohány utca sarkán, annak nem tudod elmagyarázni, mi vonzó lehet a menekülő gengszterek, munkások és díjazott művészek, szakácsok és diákok, transzvesztiták és politikusok olvasztótégelyében: az általános kakofóniában, ahol mindenki egyszerre hallatja a hangját.
Ahol a világmegváltásokat verekedések követik. Ahol a vécé vagy foglalt, vagy nem működik, vagy csupa szar. Ahol a galéria padlóján alszanak, a földszinten énekelnek, az övező járdákon sírnak és gitároznak. Néha a Középnyugat 66-os, néha a balatoni 67-es vonalát idézi: ez a nagy utazók állomása,
ahol nincs remény és mégis csak a remény van.
Írtam róla szürreális kalandok origójaként és végpontjaként: energiaként használtam, közvetítő közegként, mint a fekete lyukat, amibe, legalább egyszer az életben, minden ártatlan belezuhanna, hogy lássa, mi áll a horizonton.
Hát még a bűn technokratái, akik erkölcsről és politikáról papolnak – itt nincsenek különbségek, mindenkire ugyanazok a törvények vonatkoznak.
Színváltó hely, amit a vendégei festenek: a hétköznapokban kongó falusi kocsmára mázolják, alkoholista ténfergéssel és menetrendszerű italbevitellel. És a hétvégi éjjeleken, hajnalokon csodát lát, aki csodát keres: az egyik gengszter elmeséli, hogy pontosan öt perc múlva lecsapnak rá a hitelezői, de addig iszik egyet. Amikor nem jönnek, elsírja magát. Akkor már mindenki énekel, néha mást, néha ugyanazt.
A sarki kocsma teljesen nemzetközi, egyben tökéletesen magyar: kurvajellemű fiatal lányok (és fiúk), parlamenti képviselők, feministák, árpádsávos motorosok, könyvvizsgálók és zenészek érkeznek, mert véget ért a koncert.
Megtörik itt a búvalbaszott magyar értelmiségi körjáték: mindenki lenyeli, vagy éppen kihányja a buborékjában fölhalmozott mérgező anyagot. A hely túllép a politikán, de magán az időn is. Senki nem lesz a barátod, senki nem lesz a szerelmed, de mindenki a szövetségeseddé válik abban a harcban, amit magad ellen folytatsz: a júniusi esőben ülsz majd a járda kövén, és nem leszel egyedül.
Kívülről néha megmutatom másoknak. Kemény, mondják, amikor egy dülöngélő törzsvendég az úttestre hány. Csodálatos, mondják, amikor kettő venezuelai lány kávézik a parányi, napfényes teraszon.
− Nem hittem volna, hogy van ilyen – ezt már egy barátom mondja, akivel fél éve tértünk be.
− Pedig olvastam a könyvedet − vallja be.
− Időutazás − mondja a földszinten forgolódva, hajnali négykor −, kibaszott időutazás.
− Hova? − kérdezem.
− Mindenhova − mondja.
Aztán rákérdez:
− Igaz, hogy reggelre meghalt a fogadat kiverő művész?
− Igaz, itt verte ki a fogamat. Később elcsapta egy autó – mondom.
Ezen a helyen a végzet az úr.
Hónapokkal ezelőtt jöttem utoljára. Kávét kértem. Kívülről láttam a lenyűgöző, borzalmas, szürke gépezetet, amit a terasszal együtt árasztott el a reggeli nap fénye. Azon gondolkodtam, bár nem szándékosan, hogy lehet-e vége valaminek, ami mi vagyunk?
Kecöli K. Gergő (1981) egy rábaközi faluban nőtt fel, filozófiát és történelmet tanult az egyetemen. Irodalmi folyóiratokban jelennek meg novellái, az írás mellett meghatározó szerepet tölt be életében a harcművészet. Novelláskötete Könnyű álmok utcája címen jelent meg 2022-ben a Kalligram kiadónál.
(Kiemelt kép: Kecöli K. Gergő / Fotó: Merész Márton/Énbudapestem)
Az Énbudapestemen megjelent további szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni