Van itt néhány hely, ahol csak egy jót ettél, aztán sírtál és ordítva röhögtél, ahol levendulaillat volt, és szerettek, ahol sörszag volt, és lehánytak, és ahol másnap megint ott találtad magad, ahol most nem vagy, de lennél. Ez az #írókbudapestje!
Talán elsőre furcsán hathat, de
Pesten szerintem nincsenek igazán jó helyek.
Legalábbis kevés. Ennek kereshetjük történeti, társadalmi, kulturális, gazdasági, legfőképp ingatlanpiaci stb. okait, de talán kár belemenni; annyi azonban biztos, hogy épp a habzsoló – bár a koronavírus meg az egész, már nem is tudom, hány éve tartó válság miatt éppen kifújó – turizmusipar felzabálta az igazi helyeket.
Az „igazi” alatt valami autentikus, helyi, szerves és jellegzetes arculatot értek, amivel mintha kevés budapesti hely rendelkezne. A pécsi Csinosban Szalont kortyolgatni, a kolozsvári Bulgakovban Ursusszal öblíteni le a miccset, vagy épp a zentai Mojóban Nikšićkoval a szénfüsttől karcos pljeskavicát... Olyan pillanatok, amelyekben azt érezzük, hogy ott vagyunk valahol, és lényegileg ott; hogy ez nem történhetne meg pontosan így sehol máshol, sem Visegrádon, sem Bécsben, sem Londonban. Hogy részesülünk valamiből, ami csak itt lehet a miénk, s amely megadja egy helynek azt a valamiséget, ami kiemeli a városok és tájak végtelen sokféleségéből; hogy nem egy uniform massza valamelyik kilométerkövéhez telepedtünk le.
Merthogy épp ez az uniformitás, ami sok helyet tönkretesz Budapesten. Hogy lehetnék akár Párizsban vagy Berlinben is – de miért legyek akkor tulajdonképpen Budapesten? Mi az, ami ezt a várost, ennek a városnak az éjszakai életét sajátossá varázsolja?
Pedig voltak elképzeléseim.
Nehéz belőni a vidéki kamaszkor kronológiáját. Hogy az elegánsan füstös pesti kávéházak, vagy a romkocsmák voltak-e előbb a gangudvar sóderén ropogó székeikkel, már nehéz eldönteni. Ami biztos, hogy úgy hordtam össze a fejembe ezeket a közhelyeket Kosztolányi-, Szomory-, Térey-, Krusovszky- és Soltész írásokból, mint romkocsmákba erzsébetvárosi kirakodásokról a berendezést az egykori alapító-tulajdonosok, akik azóta már vagy felhagytak az egésszel, vagy vígan szürcsölik a koktéljukat valamilyen mediterrán tengerparton a pénzből, amit a romkocsmalázra lecsapó külföldi keselyűktől zsebeltek be.
A csalódás tehát előre látható volt.
(De hát így jár minden szekunder ember – azok, akik a csodálatos Szerb Antal szerint nem a valósághoz mérik a könyveket, hanem a könyvekhez a valóságot; azaz mégiscsak az eszményhez – pontosabban annak vézna, bibliofil kisöccséhez. Ami mégis kétségtelenül eszmény: a valósággal tehát sosem egyesülhet, ahogy azt már a púderes, lugasokban bágyadozó szentimentalizmus óta tudhatjuk.) A kávéházak – köztük a minden magyarfaktos számára legendás New York – mire Pestre kerültem, már régóta a pofátlanul gazdag német nyugdíjasok és üzleti ügyben eljáró amerikai tőzsdespekulánsok martalékává vált, az eredeti erzsébetvárosi romkocsmákat pedig már ellepte Manchester-külső– melynek gravitációs ereje persze volt akkora, hogy magához görbítse a fröccsárakat – ezzel messzire űzve a heti ötezer forintból tengődő elsőéves egyetemistát.
A Borpatika azonban – vagy talán pont ezért? – sem nem kávéház, sem nem romkocsma. Hanem… Mi is?
Csak simán – kocsma, az eredeti, magyar értelemben?
Nehéz igazán jól kategorizálni. Igazából mintha a Kádár-rendszerből maradt volna itt; de valószínűleg már akkor is divatjamúltnak számított (volna?). Obligát faberakás, kopottas Nagy-Magyarország térkép a lépcsőfordulóban, még kopottabb arcú, a tv-ben villodzó focit vagy politikát szakkommentáló emberekkel. Igazából szomorú hely, amiben csak az alagsorba szoruló, kártyázgató, sörözgető helyi fiatalok gyújtanak némi reménysugarat, akiket – meg persze engem is – valószínüleg a barátságos árak csalnak oda. Valahogy mégis igazibb az ottani, falvédők között szopogatott enyhén savas mátrai olaszrizling, mint egy „Tequila Sunrise”, egy „Blue Heaven” vagy hasonlóan kreatív és steril névre hallgató skybar méregdrága teraszán. Ugyanez a viszony áll fent a helyben sütött kolbász és az x-dik sör-bowling kombót kínáló hely „cheddar-jalapeno-angus marha stb.” burgere közt.
Egyáltalán a kaja! Maga a tény, hogy ehetünk; és nem éttermi áron egy „rendes” éttermi kaját (mint tennénk azt ad absurdum egy étteremben) vagy egy már említett „kézműves burgert” – szintén éttermi áron. Igaz, utóbbi már dicséretet érdemel, tekintve, hogy egyes „újhullámos”, valószínűleg „bárt” imitáló, főleg a körúton virágzó vendéglátóhelyen az „étel” szekció kimerül a chipsben és a sós mogyoróban. Régi csimborasszóm, amit általában szintén hasonló vendéglátóipari egységekben szoktam nagy hévvel előadni, hogy Budapestről hiányzik (és ha valaki ismer ilyet, az feltétlen keressen meg!) – legalábbis az én fogalmaim szerinti – átmenet étterem és kocsma között: ahol kb. kocsmai árakon ihatunk, viszont ha megéhezünk, nem kell átrohannunk a sarki gyroshoz, hanem kikérünk helyben valami egyszerűt, laktatót és finomat. A Borpatika kínálata épp ezzel kecsegtet. Beesünk vacsora nélkül, éhesen; kikérünk egy májas hurkát, egy fasírtot, egy lángost vagy akár csak egy már-már kuriózumnak számító velős pirítóst; s hozzá egy kancsó (!) fröccsöt, amivel a budapesti kocsmakultúra másik rákfenéjét, a hosszas sorbanállást is jóidőre elkerüljük. Aztán, ha jó társaságot hozunk magunkkal, beszélgetünk. Esterházyról, Móriczról. És legfőképp Krúdyról. Akinek neve valahogy segít így az írás vége felé megragadni a helyet. Merthogy, azt hiszem,
a Krúdy-novellák színtereire emlékeztet ez a hely.
Az óbudai sváb borospincék, a Bérkocsis utcai borkimérések és a tabáni szerb vendéglők piros kockás hangulatára, amelyek úgy tűntek el, mint Krúdy és az ő Magyarországa, együtt az egykori legendás, századfordulós budapesti éjszakai élettel. Erre emlékeztet, megkopva és elárvulva, kicsiben is a Gárdonyi tér egyik mellékutcájában megbúvó Borpatika. Valamire, ami – szekunder ember számára hogyan máshogy? – könyvek lapjain keresztül lehet csak az övé.
Locker Dávid költő, kritikus, az ELTE BTK irodalomtudományi doktorandusza. 1998-ban született Szatmárnémetiben, jelenleg Budapesten él.
Az Énbudapestemen megjelent további szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal