Van itt néhány hely, ahol csak egy jót ettél, aztán sírtál és ordítva röhögtél, ahol levendulaillat volt, és szerettek, ahol sörszag volt, és lehánytak, és ahol másnap megint ott találtad magad, ahol most nem vagy, de lennél. Ez az #írókbudapestje!
Egyik este például egy látszólag hibbant sráccal akadtam össze, aki egy darabig a holokauszttal viccelődött. Eredeti fazonnak tűnt, de azért ezen a ponton igyekeztem megtartani a három lépés távolságot. Eléggé meglepődtem, amikor megjelent a nagymamája is, aki amúgy pont, hogy holokauszttúlélő, de erről viszonylag kevés szó esett, sokkal több az ő kapcsolatukról, mert akkoriban épp együtt laktak.
A srác különben később is többször feltűnt a helyen, és legtöbbször totálisan leégette magát, ráadásul úgy, hogy nem ivott, nem szívott semmit. Ezt élvezte a haverjaival együtt, ez volt a hobbijuk. Általában jól szórakoztam rajtuk, de persze sokszor kerített hatalmába a szekunder szégyenérzés, haragudni pedig csak egyszer haragudtam meg rájuk, amikor végighallgattattak velem egy öt és félórás rádiójátékot buli helyett. Ma sem értem,
miért hagytam magam.
És ha ez még nem lenne elég, az egyikük megmutatta nekem a fejét belülről. Egy lyukon lehetett bekukucskálni, bent egy rendetlen szobabelső volt, meg egy utcai beton virágcserép, és ott ült több másnapos csávó is, akik, mintha a Bëlga Mi vót? című számából szabadultak volna, épp igyekezték összeilleszteni az előző nap eseményeinek emlékszilánkjait – kevés sikerrel. Ugyanez a csávó egy másik este ugyanilyen indiszkrécióval már nem a feje belsejét, hanem az e-mailjeinek a piszkozat mappáját mutogatta, azon belül is, baszki, az anyjának írt hosszú leveleit. Azt akarta, hogy olvassam el az összeset, és segítsek neki, hogy melyiket kéne elküldeni, de végül idegből kitörölte az összeset.
De történtek ott még ennél is parább dolgok. Három nő például konkrétan
bejött egyik este szülni,
akiket erre előzetesen egy olyan nő készített fel, aki korábban a melléből lefejt anyatejjel kínálgatott ismeretlen embereket. Full bolondokháza. Máskor meg egy kisebb társaság összeesküvés-elméleteit hallgattam arról, hogy az akác tulajdonképpen nem egy fa, hanem egy politikai probléma. Egész este tömték vele a fejemet, annyira kikészültem, hogy mikor hazaértem, lélekszakadva keresni kezdtem az alufóliát a konyhában, hogy sisakot csinálhassak belőle magamnak – még jó, hogy épp elfogyott.
Olyan péntek este is volt, amikor egy hatalmas csapatnyi ember teljesen agyament ruhákban jött be, és arról énekeltek, hogy milyen szar befizetni a sárga csekket. De jókor jöttek amúgy, mert épp rohadtul le voltam égve, az utolsó pénzemet elutaltam egy csaló webshopnak, aztán a konvektorom is elromlott, úgyhogy még kölcsön is kellett kérnem, szóval csak ültem és dúdolgattam a hülye ruhásokkal, mert kurvára igazuk volt.
Egyszer már délután ott ültem, amikor jöttek valami görögök, akik elvittek valami munkásszállásra, ahol szír menekültek voltak meg politikusok, aztán a végén egy művházban kellett velük szirtakizni – messze az volt a legdurvább trip, habár lehet, hogy az az alkoholista csávó ezt tagadná, aki
erdővé változtatta a színpadot
csak azért, hogy a barátai egyszer ebben a kurva életben végighallgassák.
Puskás Panni: író, újságíró. A Revizor kritikai portál szerkesztője és színikritikusa, de rendszeresen jelennek meg cikkei a Magyar Narancsban és a Glamour magazinban is. A Színházi Kritikusok Céhének társelnöke, valamint az Utcajogász Egyesület sajtós munkatársa. Szépíróként két prózakötete jelent meg eddig a Magvetőnél, az első A rezervátum visszafoglalása című novelláskötet volt 2021-ben, a második a Megmenteni bárkit című regény 2023-ban.
Az #írókbudapestje! című sorozatunkban megjelent korábbi szövegek:
Kozma Lilla Rita: Az este, amikor otthagytam a szívem egy részét a Wesselényiben
Balogh-Kunst Nóra: Lett kétféle Budapestem
Kovács Bálint: A városnak háttal
Gaál-Nyeste Katalin: Huszonegyre lapot húzni
Locker Dávid: Törmelék a Tabánból – Borpatika
Simon Bettina: Három szerep egyszer egy névhez
Kazsimér Soma: Növények cselekedetei
Aradi Péter: Kicsi Budapest, nagy a belátás!
(Fotók: Valuska Gábor)