NEWSLETTER

Borgula András, a Gólem Színház igazgatója és rendezője többek között arról mesélt, hogy ugyan éveket élt külföldön, mégis, ha meghallja Budapest nevét, az első, ami eszébe jut, az az újpesti lakótelep, ahol felnőtt – és az „otthon”, ami, mint fogalmazott, végtelen mennyiségű emléket idéz, amelyek soha nem halványulnak el.
<blockquote>
„Ilyen az első csók a Margit-szigeti romoknál, a hely, ahova iskolába jártál, a Madách Imre Gimnázium vagy éppen ahova mindennap bejársz, a Gólem Színház”
</blockquote>
– idézte fel Borgula.
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/1-kvaiF8E3w" width="560" height="460" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>
Gólem Színház
Az Erzsébetváros szívében elhelyezkedő Gólem az első zsidó-magyar színház Magyarországon, amit a kétezres évek végén alapítottak. A színházigazgató két fontos dolgot emelt ki, amiért szükségesnek tartotta a társulat létrehozását.
Elsőként említette a zsidóság „jelenét”, amiről Borgula szerint lényegesen kevés szó esik, főleg annak tükrében, hogy mint mondta: Közép-Kelet Európában a magyar zsidó közösség a legnagyobb, több tíz-, de akár százezres nagyságúra is tehető a létszámuk. A rendező úgy látja, hogy bár sokat foglalkoznak a múltjukkal és a jövőjükkel, a jelenükkel kevésbé – erre azonban szerinte kiváló hely lehet a színház, ahol ezeket a problémákat és kérdéseket nyilvános térbe lehet hozni.
A másik kiemelkedően fontos dolognak a zsidóság – mint társadalmi kisebbség – látásmódjának szélesebb körű bemutatását említette, többek között azt, hogy milyen eltérően tudnak gondolkodni bizonyos kérdésekről. Ilyen a világról alkotott kép vagy éppen az Istenhithez és a valláshoz fűződő kapcsolatuk.
Távlati tervek
Borgula András közel húsz év távlatából úgy érzi, hogy sikeres a színház, azonban a következő évtizedekre is vannak terveik. Mint fogalmazott, „van olyan – nem elvetemült – ötletem, hogy a 7. kerületi Csányi utca a kortárs zsidó kultúra utcája legyen”.

Sorozatunkban ismert embereket kérdeztünk arról, mi az, ami elsőre eszükbe jut a fővárosról, mi a legfontosabb, legszebb emlékük, ami hozzáköti őket. Röviden arról, mi az ő Budapestjük.

ARCOK

Borgula András: „Van egy nem elvetemült ötletem”

<blockquote>
„Az én Budapestem alapvetően én magam vagyok”
</blockquote>
– kezdte Karafiáth Orsolya, majd kifejtette: ha a magyar fővárosra gondol, egy megfoghatatlan, még számára is körülírhatatlan hangulat fogja el – ami egyébként nagyon hasonlít a személyiségére. Az írónő az Énbudapestemnek elárulta szerint ez arra vezethető vissza, hogy már kisgyerekként is a Kodály körönd szobrai közt bújócskázott, első emlékei pedig omladozó budapesti házfalakhoz köthetők.
<blockquote>
„Ha a képzeletemben és álmaimban is mindig csak egy város jelenik meg, azt nem választhatom el önmagamtól”
</blockquote>
 – fogalmazott az írónő. Ezután arról mesélt, hogy fiatal lányként sokat költözött – huszonegy év alatt huszonegyszer –, de ezt nem bánja, mert ilyenkor egy számára kedves kép ugrik be, hogy egy nap talán huszonegy helyen lehet emléktáblája. Legtöbbet Budán élt, és az sem véletlen, hogy az interjú helyszínéül egy 11. kerületi kiskocsmát választott.
Karafiáth elárulta, hogy egy véletlen folytán lett a Libella a törzshelye még húsz évvel ezelőtt, amikor egy különös idegennel ide beszéltek meg randevút. Bár a találkozásból nem lett szerelem, a hellyel a mai napig elválaszthatatlanok.
<blockquote>
„Szerintem a városra az ember törzshelyei is nagyon jellemzőek, mindig akkor veszem észre, hogy otthon érzem magam, ha lesz egy olyan hely, ahova állandóan visszajárok”
</blockquote>
– tette hozzá Karafiáth. A teljes videó itt tekinthető meg:
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/A0WB33TiXHk" width="560" height="315" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>

Karafiáth Orsolya: „Az én Budapestem alapvetően én magam vagyok”

Törzsgyökeres budapestiként Nyáry Krisztián arról mesélt az Énbudapestemnek, hogy az első dolog, ami eszébe jut a fővárosról, az a sajátos nagyvárosi kultúra, ami folyamatosan meg tud újulni. Példaként említette, hogy a Magvető Kávézó – ami az interjú helyszínéül is szolgált – alig pár háznyira van Petőfi Sándor egykori otthonától, utalva ezzel arra, hogy minden épületnek és helynek megvan a sajátos története.
Nyáry szerint többek között ezek a történetek azok, amelyek összehasonlíthatatlanul budapestivé teszik a magyar fővárost:
<blockquote>
„Ezek kötnek össze minket felmenőinkkel is, hiszen mi most azon a kulturális talpazaton állunk, amit ők alapoztak meg korábban.”
</blockquote>
Az író úgy látja, elsősorban mindig akkor volt jó Magyarországra jönni, amikor befogadó, virágzó korszakát élte:
<blockquote>
„A 19. és 20. századnak is voltak ilyen időszakai, de jó lenne tudatosabban a múltunk részének tekinteni ezeket az időket, mert minden budapestinek vannak ősei – akiknek egy jelentős része vidéki volt, egy másik része magyarul sem beszélt –, most mégis itt budapestinek, magyarnak és európainak érezhetjük magunkat egyszerre. Szerintem ez a budapesti kultúra legfontosabb hagyománya, legalábbis az én Budapestem – ilyen”
</blockquote>
– fogalmazott Nyáry. De hogy mit mondott még, az videónkból kiderül:
<iframe src="https://www.youtube.com/embed/lv1zmfhBCt8" width="560" height="560" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe>
(Kiemelt kép: Nyáry Krisztián / Fotó: Merész Márton/Énbudapestem)

Legfrissebb interjúsorozatunkban a hazai ismert embereket kérdeztük arról, mi az, ami elsőre eszükbe jut Budapestről.

Nyáry Krisztián szerint ezért jó Budapestinek lenni - videó!

Nyáry Krisztián szerint ezért jó budapestinek lenni – videó!

Savanyó Jóska úgy lehetett az utolsó bakonyi betyár, hogy nem sokkal azután született, hogy a nála is ismertebb Sobri Jóska fejbelőtte magát, miután bekerítették őt a pandúrok 1837-ben.
Juhászbojtárként kezdte életét, de a tisztességes munkával szerzett kevéske pénznél többre vágyott. Gyerekkorától kezdve bort és birkát lopott, de lebukott, és már tizenévesen bujdosnia kellett. 1860 és 1875 között fegyveres csavargás, rablás, súlyos testi sértés okán rendszeres látogatója lett a veszprémi fegyháznak, többször bent is tartották.
Legvadabb évei 1878 és 1884 közé estek, bandájával rettegésben tartotta Vas, Zala és Veszprém megyék falvait ugyanúgy, mint a tehetősebbek kastélyait.
A betyárromantikához kevéssé illő módon a szegényeket ugyanúgy puskatussal verte, mint a helyi birtokosokat - elvett tőlük húst, mézet, kenyeret, pénzt, élőállatot, a nagyobb gazdaságoktól védelmi pénzt szedett. 
A csendbiztosok nem tudták elkapni és a gazdagságra irigy szegény emberek is segítették, így egyre magabiztosabbá vált: a nagyvázsonyi uradalmi pénztárt már fényes nappal rabolta ki.
<h3>A hajsza</h3>
A hatóságok sokáig bottal ütötték nyomát, az alacsony termetű - 159 centit jegyeznek a krónikák - Savanyó Jóska sikerrel bujkált a Bakony rengetegében, különös tekintettel olyan hasadékokra és barlangokra, ahova egy magasabb ember már nem fért be. Elfogására 1883. decemberében 120 csendőrt vezényeltek ki, 1000 forintos díjat tűztek ki a fejére, a Belügyminisztérium statáriumot hirdetett Veszprém megyében. A betyár végzetét mégsem ez, hanem a bosszúvágy okozta: egy nagybátyjuk megölésével megharagított testvérpár fülese nyomán és segítségével sikerült elkapni, klasszikusnak számító módszerrel: altatót kevertek az italába.
<h3>A budapesti kávéház nagy mesélője</h3>
Az öt nyelven beszélő, életfogytiglanra ítélt utolsó magyar betyár 20 évet töltött rács mögött Illaván, öreg ember volt, egészsége is megromlott, mire szabadult. Rövid ideig Pesten, Kaiser Dezső kávéházában, a Hazánkban (mai Dembinszky utca és Bethlen utca sarkán) látványosságként mutogatták, a tulajdonos ezzel próbált segíteni rajta.
Az emberek félelmüket legyőzve kérdezgettek tőle, ő pedig egy ideig szívesen mesélt - amíg el nem unta. Egy Hannoverben élő magyar próbált neki világkörüli turnét szervezni, de ez meghiúsult, mert rendszeresen meg kellett mutatnia magát a csendőrségen.
<img src="/api/media/image/0a9cdf4a52418333e651cddb7b62ae06" alt="" width="870" height="870" />
<h3>A vég</h3>
Szabad élete csak egy évig tartott: elfagyott lábát félrekezelték, majd mikor amputációval riogatták, ő a fájdalmak, a műtét és - levelek bizonyítják - az új, békés élet unalma miatt 1907. április 9-én fejbe lőtte magát. 
Tótvázsonyban temették el, ahol sírja idegenforgalmi látványosság, “betyármódra” illik pálinkával meglocsolni, ha arra jár valaki. Halálát sokan gyászolták és még többen ünnepelték, betyártörténetek, népdalok, pásztorfaragások őrzik emlékét. Halála után levelezőlapokat nyomtattak arcképéről, színműveket írtak róla, barlanghasadékok viselik a nevét.
(A szájhagyomány miatt legendájának több verziója is ismert. Egyrészt a valóságban nem Savanyó Jóska, hanem a tótvázsonyi Doma Vendel volt az utolsó betyár, akit elfogtak. Másrészt, az országszerte ismert betyár nevével visszaélve Tótvázsony környékén nagyon sok rablást, gyilkosságot követtek el. Sok vádpontot - a 27 hivatalos közül - emiatt nem is tudtak a bíróságon rábizonyítani.)
(Kiemelt kép: Fortepan / Veszprém Megyei Levéltár / Klauszer - Illusztráció: Sturm Dániel)

Betyárromantikától mentes betyárélet volt az övé: a szűk barlangoktól a budapesti rivaldafényig vezetett útja. 


Savanyó Jóska, az utolsó bakonyi betyár, aki kávéházi mutatványként végezte

Savanyó Jóska, a bakonyi betyár, aki kávéházi mutatványként végezte

Ocskay László neve elsőre talán azért lehet ismerős, mert ugyanannak az Ocskay Lászlónak a leszármazottja, aki Rákóczi híres-hírhedt brigadérosa volt a szabadságharc során, s akinek életét Jókai Mór Szeretve mind a vérpadig című művében dolgozta fel.
A magyar Schindlerként is emlegetett Ocskay László azonban 1893-ban született a nemesi származású család sarjaként, akinek apja ocskói és felsődubováni Ocskay István Bereg vármegye országgyűlési képviselője volt, apai nagyapja pedig Nyitra vármegye főispánja.
Lászlónak egész életében a katonai szolgálat töltötte ki pályafutását, amely az első világháborúban indult, ahol tüzérként szolgált és háborús sebesültként szerelték le. Aztán 1919-ben önként jelentkezett Horthy Miklós Nemzeti Hadseregéhez, majd a trianoni békediktátumot és a konszolidációt követően egy Németországba olajat szállító amerikai cég alkalmazottja lett a Dunántúlon.
<blockquote>
Ezen a ponton akár azt is gondolhatnánk, hogy Ocskay László nem feltétlenül predesztináltatott volna arra, hogy az emberiség oldalára álljon a második világháború alatt, vagy hogy ne sodorja el őt teljesen a történelem vihara
</blockquote>
– ám az ő története kétségtelenül az egyik legjobb látlelete annak, hogy az emberség mindenhol jelen van. Jót cselekedni pedig nagyon bátran, közben pedig nagyon jó diplomáciai érzékkel lehet.
<figure class="image"><img src="/api/media/image/71a8c68f795142824f3edf0887b3a42b" alt="" width="909" height="630" />
<figcaption>Ocskay László (balra), és fia, György / Forrás: Énbudapestem</figcaption>
</figure>
Ocskayt ugyanis, amikor 1943-ban visszakérte magát a Magyar Királyi Honvédségbe tényleges szolgálatra, feltehetőleg már a munkaszolgálatosokon való segítség motiválta. Mindez abból következik, hogy egy zsidó munkásszázad – a 101/359 számú, úgynevezett ruhagyűjtő század – parancsnoka lett, ami hivatalosan a német hadseregnek gyűjtött és gyártott, javított és tisztított ruhákat. A kezdetben alig 200 főből álló alakulatot Ocskay 1944 végére 2500 főre duzzasztotta fel, amelyben nem csupán férfiakat soroztak be, hanem nőket és gyereket is, akik a sorozással együtt védelmet is kaptak.
Ocskay mindeközben remek diplomáciai kapcsolatokat ápolt a németekkel, a munkásszázad létszámának gyarapodása miatt pedig rövidesen a Síp utcából a mai Radnóti, akkor még zuglói Zsidó Gimnáziumba telepítették át a székhelyüket.
<blockquote>
Az általa bújtatott személyeket Ocskay nemcsak ellátta, de élelmiszert, illetve gyógyszert szerzett, és igyekezett hivatalos papírokat is beszerezni nekik.
</blockquote>
A megszálló németekkel való látszólagos jó kapcsolata pedig igazán akkor jött kapóra, amikor a nyilas hatalomátvételt követően rávette a fővárosba szorult Waffen-SS alakulatok egyikét, hogy védelmezzék az egyébként a németek számára hasznos munkát végző munkaszolgálatosokat az őket kivégezni szándékozó nyilasokkal szemben: Ocskaynak végül így sikerült elzavartatnia a nyilasokat, majd az épületet a Waffen-SS védelme alá vonatta.
Hogy miként sikerült neki ez a történelmi léptékben is példátlan húzás, máig nem tisztázott, de vélhetően jó kapcsolatai és vakmerően ügyes diplomáciai képességei mellett közrejátszott a sikerben az is, hogy a nácik az előre látható összeomlás miatt igyekeztek valamiféle pozitív képet kialakítani magukról.
<blockquote>
Mindenesetre tény: Ocskay Lászlónak végül sikerült a Vörös Hadsereg megérkezéséig megvédelmeznie az üldözötteket.
</blockquote>
Azonban Ocskay László és munkásszázadának története ezzel nem ért véget. A szovjetek ugyanis kis híján málenkij robotra deportálták a század férfitagjait, akiknek csodával határos módon sikerült csak megszökniük.
<blockquote>
Ocskayt pedig, mint volt katonatisztet, nemesi származású embert, aki német és nyugati kapcsolatokkal egyaránt rendelkezett (ahogy horthysta múlttal is), meghurcolták és üldözni kezdték.
</blockquote>
Ezért menekült 1948-ban az Egyesült Államokba, ahol egészen 1966-ban bekövetkezett haláláig elfeledve, nagyon szerény körülmények között töltötte a mindennapjait – éjjeliőrként a New York-i Kingstonban.
<figure class="image"><img src="/api/media/image/38eb2ecc449ffb28339f4c06d7a19312" alt="" width="1200" height="900" />
<figcaption>Ocskay László emlékszobra a Városligetben / Forrás: szoborlap.hu</figcaption>
</figure>
Az pedig már csupán unokája, Elisabeth Ocskay beszámolójából tudható, hogy amikor nagyapja haláláról megjelent a gyászhír, akkor a család számos köszönőlevelet, valamint szintén köszönetképpen néhányaktól pénzt kapott, ami nagyon jól jött nekik, mert annyira szegények voltak, hogy e nélkül nem tudták volna kifizetni Ocskay László temetését.
(Kiemelt kép: Fortepan/Horváth Lajos / Illusztráció: Sturm Dániel)

Hogy mennyire nem volna szabad csupán feketén vagy fehéren megítélni egy hős tetteit, annak ocskói és felsődubováni Ocskay László az egyik legjobb példája.

Zuglóban mentette meg zsidók ezreit a magyar Schindler – végül csak hálapénzből tudták eltemetni

Zuglóban mentette meg zsidók ezreit a magyar Schindler – Ocskay Lászlót végül csak hálapénzből tudták eltemetni 

Sajnos nem ők az elsők, és vélhetően nem is az utolsók, akik így döntenek, vagy, akik helyett így dönt a tankerület, amiért „mernek" élni alkotmányos jogaikkal és felszólalni a magyar oktatásban uralkodó viszonyokkal kapcsolatban, és változásokat szeretnének a maguk és a gyerekek érdekében is. 
Mihályi Fruzsina már azelőtt sejtette, hogy nem könnyű pályát választott, mielőtt rálépett volna. Ez kiderült abból a cikkből, amit még 2018-ban, a diplomája megszerzése előtt írt saját oldalára.
Akkor még azt hitte, sosem fog tanítani, hiába szeretne. Az élet mégis úgy hozta, hogy a budapesti Bethlen magyar- és angoltanára lett.
<h3>„A kamaszoknak segítségre, terelgetésre van szükségük"</h3>
„Már egészen kiskoromban szenvedélyemmé vált a tanítás, a húgomnak tonnaszám gyártottam a kreatív feladatlapokat és a nappalinkat iskolává alakítva hódoltam a szenvedélyemnek. A szüleim mindig sejtették, hogy tanár lesz belőlem, egyébként az apai nagymamám is magyartanár volt. Biztos előre meg volt írva, hogy ez az én utam." - mondta az Én Budapestemnek Fruzsina. 
A fiatal nő úgy érezte, a tanításban kiélheti a kreativitását, sosem unatkozott mellette. „Szeretem, hogy értékteremtő munkát végzek, hogy egy nap sem kell megkérdőjeleznem, volt-e értelme felkelnem." Az aktatologatás, Excel-táblák töltögetése nem az ő asztala.
Fruzsina 2020-ban évfolyamfelelősként kezdett dolgozni, egyszerre két osztály osztályfőnöke lett. Mint mondja, ez utóbbi tette teljessé a pályafutását. „Persze a tanítás is mindig boldoggá tett, de a gyerekek lelkivilágának ápolása, életútjuk egyengetése, hétköznapjaik menedzselése az, ami igazán fontossá varázsolta a küldetésemet. Tudtam, hogy nem csak a tudásátadás a feladatom, de az is, hogy figyeljem, melyik gyerek hogy van." Mint mondja, a gyerekek nem robotok, akiket gombnyomásra hazaszeretetre és irodalmi műveltségi tesztsorra nevelünk. „A kamaszok törékeny kis lelkek, akik ugyan azt gondolják, mindent tudnak már, valójában önismereti utazásuknak csak a legelején járnak. Szükségük van segítségre, terelgetésre. A szüleik válása, a világjárvány, az iskolai bántalmazások, a megfelelési kényszer csak pár azok közül a kihívások közül, amelyek próbára teszik a mentális egészségüket. Tanáraik gyakran mentoraik, segítőik ezekben a küzdelmekben. Pokolian fontos munka a pedagógusszakma, és őszintén sajnálom, hogy az ország vezetése mindezt nem látja."
Talán ebből is látszik, hogy Fruzsina nem jókedvében állt fel a munkájából. Ahogy fogalmaz: nem azért járt 6 évet egyetemre és dédelgette gyerekkori álmát, hogy utána pályaelhagyó legyen. „A tavaly óta húzódó tiltakozások hatására teljesen hitemet vesztettem abban, hogy ez az oktatási rendszer belátható időn belül képes a változásra. Minden akcióban részt vettem, és bár hihetetlenül megható volt az összefogás és a támogatás, mégsem tudtam nem észrevenni azt a tanárok felé mutatott polgárpukkasztó hozzáállást, melyet egyes primitív kommenthuszárok és az ország vezetése is képviselnek. Újra és újra szíven ütött, hogy míg mi szívünket-lelkünket tesszük ebbe a munkába, magánéletünket, megélhetésünket és szabadidőnket áldozzuk be érte, addig az ország vezetése még csak annyira sem tisztel minket, hogy méltó módon tudósítson a sztrájkunkról a közmédiában. Nem tudom, mi volt az utolsó csepp a poharamban, nehéz választani a sztrájkjog éj leple alatti korlátozása, a tanárok orosz rulett-szerű kirúgása vagy Pintér Sándor decemberi eligazítása között."
<h3>Normális az, hogy nyugdíjból könyörögnek vissza pedagógusokat?</h3>
Fruzsina így nem fogja elballagtatni az évfolyamát, akiket nevelt, tanított és ez nagy fájdalmat okoz neki. „Már most összeszorul a szívem, ha arra gondolok, nem én tűzöm ki rájuk a szalagot, amikor eljön a nagy napjuk. Viszont sokat gondolkodtam azon, mit tehetnék még, mivel mutatnék nekik jobb példát: ha maradnék még vagy ha felállnék. Végül rájöttem, az egyetlen helyes minta az, ha ismerve az értékeimet kiszállok ebből a „bántalmazó kapcsolatból” és nem hagyom többé, hogy rongyként kezeljenek. Szeretném, ha a diákjaim is mindig tudnák, mennyit érnek, és ők sem ragadnának bele egy olyan kapcsolatba sem, melyben nem becsülik, tisztelik őket – legyen szó munkahelyi-, baráti- vagy épp szerelmi kapcsolatról."
Fruzsina úgy véli, a mai oktatási rendszert alapjaiban kellene újragondolni, mivel szinte minden hibásan működik benne. Kezdve a gyerekek túlterheltségével a központi felvételi rendszeren át egészen az iskolák állapotáig. Ahogy Fruzsina fogalmaz: az oktatási rendszert jelenleg a szülőktől kikönyörgött fénymásolópapír és a tanári hivatástudattól elvárt ingyenmunka tartja életben. „Aki nem hiszi el, hogy nagy a baj, kérem, válaszoljon néhány egyszerű kérdésre! Normális, hogy az általános iskolákban dolgozó főállású pedagógusok körében például mindössze 6 százalék a 30 évesnél fiatalabbak aránya? Normális, hogy ha egy friss diplomás a Pedagógus Állások című Facebook csoportban munkát keres, egy órán belül több tucat ajánlattal bombázzák és egy nap után törli is a posztját? Normális, hogy az iskolákban leomlik a mennyezet? Normális, hogy a nyugdíjból könyörögjük vissza a pedagógusokat?"
Fruzsina válasza egyértelműen a nem. Követendő példaként hozza fel a finn modellt, amit Gulyás Márton Partizánjában alaposan bemutatott, de amiről már legalább 10 éve esik szó a magyar sajtóban is. „Olyan intézményeket kellene létrehozni, ahol gyakorlatorientált képzésben részesülnek a diákok, ahol az életre készülhetnek fel. Közhelynek hangzik, igaz? Mégis, ha tudnák, milyen messze vagyunk ettől! Nem mondom, hogy egy alapműveltségnyi lexikális tudás nem fontos, de miért nem tanulhatnak többet a gyerekek az önismeret fontosságáról, a hitelspirálokról, az időmenedzsmentről, a szenvedélybetegségekről vagy épp az asszertív kommunikációról? Talán nem lenne ördögtől való az sem, ha élveznék az iskolában töltött időt. El kell fogadnunk, hogy a digitális generáció más eszköztárat, más módszereket igényel, nem taníthatjuk őket ugyanúgy és ugyanarra, mint száz évvel ezelőtt."
„Ehhez a modern, mindenkinek hasznos oktatási szemlélethez pedig az első lépés az lenne, hogy motivált, anyagilag is megbecsült tanáraink legyenek."

„Mi, Gábor Judit és Mihályi Fruzsina, a Bethlen Gábor Általános Iskola és Gimnázium angol, magyar és történelem tantárgyat oktató tanárai, a humán munkaközösség vezetője és a 9. évfolyam évfolyamfelelőse, illetve az iskolaújság szerkesztőségének vezetői, 2023 februárjában befejezzük munkánkat iskolánkban, és búcsút intünk diákjainknak és családjaiknak” - írta a két tanár január közepén Facebook-oldalára. 

„Kiléptem a bántalmazó kapcsolatból, ami ma az oktatási rendszer Magyarországon" – a Bethlenből felmondott Mihályi Fruzsinával beszélgettünk

„Kiléptem a bántalmazó kapcsolatból, ami ma az oktatási rendszer Magyarországon” – a Bethlenből felmondott Mihályi Fruzsinával beszélgettünk

A beszámoló szerint a történet röviden ennyi lehetett volna: a félkezű Lehoczky Istvánt, miután kereskedelmi érettségit tett, őrnek szerződtette a budapesti Állatkert. 
Az 1938-ban 24 éves István húsz évvel korábban vesztette el jobb kezét, miután ugyanaz az állatkerti hiéna leharapta, akinek később gondozója lett. 
Furcsa történet, nem igaz?
Istvánt négyéves korában, 1918-ban vitte ki édesapja először az állatkertbe. A családnak lova és kutyája volt, a kisfiú kedvesnek, jámbornak ismerte meg az állatokat. Talán ez a naivitása vezethetett ahhoz, hogy izgalmában kitépte kezét apja kezéből és odarohant a nagymacskák ketrecéhez. A hiénák tetszettek neki a legjobban, és a ketrecen át benyúlt, hogy megsimogathassa őket. Az egyik állat pedig sajnos leharapta a jobb kezét. 
A szülők a történtek után be akarták perelni az állatkertet, az igazgatóság azonban ajánlatot tett nekik: fedezik a fiú ellátását az érettségiig, utána pedig segítenek neki munkát találni. Megegyeztek.
A Pesti Napló beszámolója szerint a kis István az eset után nagyon magába zárkózott, magányos, szófogadó gyerek lett. Egyetlen szórakozása a tanulás lett. És még egy tevékenység, amiről nem beszélt senkinek: kijárt az állatkertbe és messziről figyelte a hiénát, aki megcsonkította. 
István nem tudott haragudni az állatra és lassan egyre közelebb és közelebb ment a ketrechez, és azt vette észre, hogy megszűnt a félelme. Az ott dolgozók felfigyeltek rá és csodálkoztak, milyen jó viszonyba kerül az állatokkal. Senki nem tudta, hogy mi István és a hiénák előtörténete.
Ahogy kitűnőre érettségizett rögtön jó munkát kapott egy magáncégnél, szerette is, csak azt bánta, hogy a késő estig dolgozás miatt nem tudott már naponta kijárni az állatkertbe.
Hamarosan fel is mondott és jelentkezett az állatkert igazgazóságánál. Kérte, vegyék fel gondozónak. A vezetők nem értették a különös kérést és nem is kerestek munkaerőt, ám István ekkor emlékeztette őket 20 évvel korábban tett írásos ígéretükre. Így végül felvették. 
A történet szerint a hiéna onnantól kezdve csak Istvánnal barátkozott, csak tőle fogadott el ételt és csak ő mosdathatta. És István boldog életet élt. 
(Forrás: Arcanum/Pesti Napló 1938. július 9-i száma)
 
<img src="/api/media/image/cd1dd82062a197fb36ba123192e6afd0" alt="" width="800" height="800" />

Hogy városi legendáról van szó, esetleg valós történet, nem tudjuk. De a Pesti Napló 1938-as számában írtak Lehoczky Istvánról a Fővárosi Állatkert egykori gondozójáról.

Ismeritek Lehoczky István történetét, aki annak a hiénának lett gondozója, aki leharapta a kezét?

Halálhírét a családja tette közzé <a href="https://www.facebook.com/imre.mecs/posts/pfbid02LuYajQMJHRrgM14tKeTFgYSkpn85H3YRtsy5Sjka38mLPSpmxXn3rUnecAfwU1cql">Facebook-oldalán</a>: „Fájdalommal tudatjuk, hogy Mécs Imre életének 90. évében, otthonában szerető családja körében ma reggel elhunyt.” A gyászjelentést Mécs Imre egyik idézetével zárták: 
<blockquote>
Szabadság nélkül nem lehet élni.
</blockquote>
Mécs Imre 1933-ban született Budapesten. Az 1956-os forradalom után előbb halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult, ezt követően villamosmérnökként dolgozott. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd az ebből kialakuló Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagja volt.
1988-ban bekerült az SZDSZ ügyvivői testületébe, amelyben 1996. novemberéig az összes tisztújítás alkalmával újra bizalmat kapott. 1990-ben bejutott az Országgyűlésbe, ahol 20 éven át volt képviselő: 1990–2006 között az SZDSZ, 2006–2010 között pedig az MSZP színeiben.
<ol start="1997">
<li>január 16-án a Francia Becsületrend tiszti fokozatával tüntették ki.</li>
</ol>
(Kiemelt kép: Polgári László Vince)

89 éves korában ma reggel elhunyt Mécs Imre politikus, villamosmérnök, 1956-os halálraítélt, az SZDSZ egyik alapítótagja. 

Meghalt Mécs Imre

Pedig gróf szentgyörgyi Hugonnai Vilma kétlábon járó szobra volt a kitartásnak, akinek még maga Trefort Ágoston kultuszminiszter is udvariasan mentegetőzött azért, mert nem ismerték el sebészorvosként. Vilma ugyanis diplomát szerzett a Zürichi Egyetemen 1879-ben – Magyarországon azonban csak 1897-ben ismerték el a azt.
Hugonnay Vilma Nagytétényben született 1847. szeptember 30-án egy grófi család ötödik gyermekeként. Édesanyja, a nagytétényi kastély felvilágosult, hazafias gondolkodású úrnője sajnos TBC betegsége miatt kénytelen volt távoltartani magát hat gyermekétől, akikkel napi 10 perc audiencia jelentette a személyes kapcsolatot. Ekkor azonban mindig a tanulásra bíztatta gyermekeit.
Vilmának így érthető okokból hiányzott a közvetlen szeretet élménye, ezért szinte minden vakációját Pándon töltötte, ahol megismerkedett Szilassy Györggyel, és épphogy betöltötte 18. életévét, máris elfogadta a nála 20 évvel idősebb földbirtokos lánykérését.
Alapismereteit otthon, majd a pesti Prebstel Mária leánynevelő intézet bentlakásos tanulójaként szerezte. Akkoriban erről a szintről nem léphetett tovább egy nő sem Magyarországon. Vilma férjét nem igazán érdekelték a szellemi dolgok, Vilmát viszont igen, elsősorban a természettudományok kötötték le figyelmét, és unalmában orvosi könyveket tanulmányozott, majd gyógyította a körülötte élőket.
Alighanem egy ilyen unalmas napon történhetett, hogy rábukkant egy újsághirdetésre, amelyből megtudta, hogy a zürichi egyetem orvosi fakultásán nőket is képeznek, és külföldieket is felvesznek.
A dolgot nehezítette, hogy miután férje addigra már jócskán nyakára hágott a családi vagyonnak, Vilma a tanulmányaira a pénzt saját ékszerei eladásából teremtette elő.
<h3>Volt, hogy kenyérre sem futotta </h3>
Szűkösen kellett élnie Svájcban, vegetáriánus lett, nem elvi, vagy egészségi, hanem praktikus okokból, volt, hogy kenyérre sem tellett neki. Ekkoriban hagyta el nevéből egyébként a nemesi y-t.
Diplomáját 1879-ben szerezte meg, kifejezetten ügyes sebésznek is bizonyult, ami miatt még állást is ajánlottak neki. Vilma mégis hazatért, mert itthon akart gyógyítani – ám, hogy ezt Magyarországon is megtehesse, közel húsz évet kellett  várnia.
Magyarországon ugyanis a diplomáját az akkori jogszabályokra hivatkozva nem fogadták el, így csupán szülésznőként dolgozhatott, hiába írt folyamodványokat minisztereknek, sőt, a királynak is. Az otthonában nyitott rendelő kapuján a felirat ennek szellemében úgy szólt: gróf Hugonnai Vilma okleveles bába.
Ahogy egyszer fogalmazott:
<blockquote>
ha eltekint a bábatáblától a kapuja alatt, a kollégák gúnyos magatartásától, a rokonok és ismerősök lenéző viselkedésétől, a tehetetlenség miatt érzett keserűségétől, attól, hogy nem jut külföldi folyóiratokhoz, klinikákra, orvosi gyűlésekre nem járhat, az orvosi előadásokon pedig már a kapuban útját állják, akkor valóban nem akadályozzák itthon.
</blockquote>
Ennek ellenére állhatatosan és makacsul dolgozott tovább.
Szilassy Györggyel való házassága időközben megromlott, el is váltak. Másodjára az eozin-mázat felfedező vegyész, akadémikus, műegyetemi tanár Wartha Vincéhez ment feleségül. Wartha kérésére Vilma felhagyott a szülésznői gyakorlattal és az elméleti kérdések felé fordult. Ennek köszönhetően nemcsak orvosi tárgyú írásai jelentek meg, de a nők egyenjogúságát érintő kérdésekben is rendszeresen publikált.
Ismeretterjesztő előadásokat is tartott, egyik alapítója volt az Országos Nőképző Egyesületnek, ahol ingyen oktatott egészségtant, gyermekgondozást, betegápolást, egy ideig pedig az ő vezetése alatt működött a magyar bábák egyesülete. Több, nőknek szánt felvilágosító művet is írt, mint például A nőmozgalom Magyarországon című tanulmányt, vagy az 1907-ben megjelent A nő mint háziorvos című munkáját.
Végül, miután 1895-ben rendelet jelent meg arról, hogy nők is jelentkezhetnek egyetemi képzésre, férje biztatására Hugonnai Vilma ismét, immár sokadjára a 18 évvel korábban megszerzett svájci diplomája elismeréséért folyamodott, aminek következtében, néhány vizsgát követően 1897. május 14-én,
<blockquote>
ötvenévesen őt avatták az első magyar női orvossá.
</blockquote>
Ezek után már hivatalosan is élhetett a hivatásának.
Munkája során elsősorban nőket és szegényeket gyógyított, sokaktól honoráriumot sem fogadott el. Az I. világháború kitörésekor, hatvanhét évesen elvégzett egy hadisebészeti tanfolyamot, részt vett a sebesültek ellátásában, és orvosnőket szervezett a vöröskeresztes hadikórházakba.
Hugonnai Vilma hőstörténete azonban közel sem ért véget boldogan. Elvesztette lányát, Wartha Vilmát, majd férje, Wartha Vince is meghalt, utolsó évei magányosan teltek. Hugonnai Vilma azonban mindörökké a kitartás, az elkötelezettség és a küzdelem hőse maradt, akinek halálakor már többszáz orvosnő gyógyított Magyarországon. 
Nevét Budapesten, Józsefvárosban a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikája előtt tér és emléktábla, Nagytétényben pedig iskola őrzi.
Fotó: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
Források: Arcanum, Orvosi Hetilap 1991

Amikor kitartásról, elkötelezettségről, küzdelemről van szó, valószínűleg túl kevesen gondolunk Hugonnai Vilmára. 

Budapesten avatták doktorrá az első magyar orvosnőt, Hugonnai Vilmát

A csak nagyon ritkán nyilatkozó 46 éves korábbi klasszis a <a href="https://budapestbrand.hu/2023/01/budapesti-sportlegendak-kasas-tamas/">Budapest Branden</a> futó, Nem játék podcastben Bruckner Gáborral beszélgetett.
Mesélt arról, sírt, amikor Nápolyból eljött, hogy mit jelentett neki Benedek Tibor és arról is, mit lát nagy problémának a mai világban. 
Tudtátok, hogy Kásás Tamás szeret írni, és hogy már egyáltalán nem pólózik? Ha nem, mindenképpen hallgassátok meg a részletekért a podcastet. 
<iframe style="border-radius: 12px;" src="https://open.spotify.com/embed/episode/4VjRbLBpC95kkHKyElspST?utm_source=generator&amp;t=0" width="100%" height="352" frameborder="0" allowfullscreen="allowfullscreen" loading="lazy"></iframe>

A világklasszis azt gondolja, kevesebbet kellene a tükör előtt állnunk.

Kásás Tamás: Jó lenne, ha az emberek kicsit többet figyelnének befelé

– Elfogadtam, hogy nincsenek karjaim. Nem hiányoznak, kaptam helyette sok jó belső tulajdonságot – mondja a harminc éves Ivicsics Borbála. Egy fejlődési rendellenesség miatt született karok nélkül. Persze nem volt könnyű, míg az elfogadásig jutott.
Az Erzsébet téren találkozunk. Mögöttünk az óriáskerék, turistacsoport hangoskodik. Piros mintás sálban, sötét szemüvegben jött, szürke kabátjának ujjait a zsebébe gyűrte. Bori közlekedésmérnök, a Budapesti Közlekedési Központ hozzáférhetőségi referense. Fő feladata az akadálymentesség biztosítása a BKK fejlesztési projektjeiben.
<figure class="image"><img src="/api/media/image/2578ac7683290270c2edcf5cef91ff5c" alt="" width="1500" height="1000" />
<figcaption>Fotó: Merész Márton</figcaption>
</figure>
 
– Nem foglalkoztat a rossz. Anyukám úgy tanított, koncentráljak a jóra. Amikor 14 évesen a gerincemet műtötték, nagyon féltem. Anya azt mondta, gondoljak arra, hogy holnap mi lesz és ne arra, hogy mi lesz, ha… – mosolyog.
Édesapja építészmérnök, édesanyja művészettörténész. Két nővére van. Ők nem fogyatékossággal élők, és Borira sem tekintettek máshogy. Gyerekkorában építőkockázott, rajzolt, gyöngyöt fűzött. Mint minden gyerek. Csak neki a lábával kellett mindezt megtennie. A lábujjaival kiveszi a füléből az apró fülhallgatót, SMS-t ír.
– Copfot nem tudok csinálni magamnak, de ma már főzök is, például paradicsomos tésztát, legutóbb meg gombapaprikást. Kicsi a konyhám, szóval három fogásos ebédet azért biztos nem fogok készíteni – nevet, közben a haja a szemébe lóg, lábával elsimít egy tincset. Saját lakásában él, úgy alakították ki, hogy mindent könnyen elérjen. A szülei hetente segítenek neki a nagybevásárlásban, a háztartásban.
Bori olyan általános iskolába járt, ahol a fogyatékos gyerekek együtt tanultak ép társaikkal.
– Befogadottnak éreztük magunkat, de azért figyeltek ránk a tanárok. Nem emlékszem rossz élményekre. Sokat olvastam, jó tanuló voltam. A szüleim vallásosan neveltek, ma is a ferencesek közösségébe járok. A gimnáziumban kezdetben a fiúk piszkálódtak velem, de az sem volt igazán bántó – meséli.
Tizenévesen egy-két buliba elment, de inkább a tankönyveket bújta. Sokat utaztak a szüleivel, talán ezért jelentkezett a műszaki egyetemre közlekedési mérnöknek, légiközlekedési szakirányra. A repülőgépek és a repülőterek koordinálása, menedzselése érdekelte. Az egyetem után az ASL Airlinesnál helyezkedett el a karbantartási osztályon, később Erasmus ösztöndíjjal önkéntesként dolgozott Skóciában. Azt mérte fel, hogy az ottani önkéntes szervezetek alkalmaznak-e fogyatékos önkénteseket. Vegyes tapasztalatokkal jött haza: volt, aki kategorikusan elutasította, hogy fogyatékossággal élő emberekkel dolgozzon együtt, míg máshol kerekesszékeseket, vagy értelmi fogyatékos embereket is felvettek. Az ottani tapasztalatok miatt jelentkezett rehabilitációs környezettervező szakmérnök-szakra is, idén tavasszal végez az egyetemen. Korábban rendezvényszervezőként dolgozott a Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítésén és lebonyolításán. Ezen a munkahelyen érezte elősször, hogy mernek rábízni felelősségteljes feladatokat.
Tíz éve elhatározta, nagy álmát teljesíti: jogosítványt szerez. Egy olasz úton beleszeretett a Fiat 500-asba, vásárolt egy automata váltósat, és átalakíttatta, hogy a lábával is vezetni tudja. Szerzett külön engedélyt arra is, hogy levizsgázhasson. Egy szakértői bizottság előtt kellett megjelennie, ahol azt vizsgálták, alkalmas-e egyáltalán a vezetésre. Bár a bizottság nem hitte, hogy megszerzi a jogosítványt, az alkalmasságit megadták, aztán Bori elsőre átment a forgalmi vizsgán, immár 6 éve. Legutóbb a Lánchíd átadása előtt rendezett autós flashmobon találkoztunk vele. A fotózás miatt meg kellett fordulnia az autójával a híd közepén. Bepattant a magasított ülésre, egyik lábával a gázpedált nyomta, a másikkal kormányzott.
<figure class="image"><img src="/api/media/image/1a4853a9a2a91de2a9d876e48bd22636" alt="" width="1500" height="1000" />
<figcaption>Fotó: Merész Márton</figcaption>
</figure>
 
Beszélünk arról is: a fogyatékossággal élők hogyan tudnak közlekedni a városban?
– Egyre könnyebb a helyzet – mondja. – A BKK honlapját akadálymentesítették, egy tavaly lezárult projektben, amelynek keretében a vak és gyengénlátó emberek közlekedését javítottuk, az összes busz most már akadálymentes, alacsonypadlós, egyre több taktilis jel segíti a fehér bottal közlekedő embereket, a felújított hármas metró állomásain lifteket építettek, és még folytathatnám – sorolja.
Bori munkája mellett a Freekey csapat tagja. Fogyatékos és nem fogyatékos emberekből álló csapat azon dolgozik, hogy akinek szüksége van rá, lehessen személyi asszisztense: segítse őket valaki tisztálkodásban, étkezésben, munkába járásban, közlekedésben vagy szabadidős tevékenységekben fizetésért cserébe. Emellett a Nő az erőnk csoport tagja is, ők szakmai rendezvényeket, kulturális eseményeket és művészeti projekteket szerveznek a fogyatékossággal élő nőknek, hogy erősödjön női identitásuk, megmutassák magukat, és kapcsolódhassanak egymáshoz és másokhoz.
– Már csak egy kutyát szeretnék – mondja Bori. Van is kiszemeltje, Líra, a portugál vízikutya. Az állatot a Do as I kutyakiképző alapítvány most készíti fel arra, hogy segítsen Borinak a mindennapokban.
– Rendszeresen találkozunk, és együtt gyakoroljuk a feladatokat, amiket a segítőkutya vizsgára tudnia kell – meséli. – Megtart, ha támaszra lenne szükségem, kinyitja az ajtót, felvesz egy leejtett tárgyat a földről. A segítsége mellett vele végre lehetne egy társam.

Karok nélkül született, önállóan él, autót vezet, fogyatékossággal élőkön segít Ivicsics Borbála, a BKK hozzáférhetőségi referense. A harminc éves közlekedési mérnök már csak egy kutyát szeretne, aki neki segítene a mindennapokban.