A mai gyerekek szinte mindent tudnak a pornográfiáról, ezért abszurd azt követelni, hogy zárjanak be egy kiállítást, a közönség mindenhol fontos, punknak lenni pedig nemcsak egészséges, de szükséges habitus – véli a kortárs magyar festészet egyik legismertebb művésze, drMáriás, akinek Havanna lakótelepi kiállítását betiltaná egy helyi kormánypárti politikus.
– Kezdjük aktuális ügyekkel: Szarvas Attila KDNP-s képviselő, félti a XVIII. kerületi gyerekeket az ön képeitől, mert azok szerinte “vallási és erkölcsi érzéseket sértő" alkotások, úgyhogy betiltaná az éppen zajló kiállítását. Gondolt ön a gyermekek érzéseire, miközben ezeket a képeket csinálta?
– Jó a kérdés, és talán ott érdemes kezdeni, hogy van két gyermekem, akik már nagyok és önállók, de nyilván egy speciális környezetben nevelkedtek. Valószínűleg eleinte nem volt egyszerű elviselniük, hogy a közvetlen környezetükben mindenféle diktátorok, fura figurák, vagy épp olyan játékosan értelmezett egyházi témák láthatók, amelyek akár pikánsnak is mondhatók. De ma, amikor minden gyereknek van mobiltelefonja, és mindegyikük az épp egészséges, vagy egészségtelen érdeklődése folytán mindent tud a biológiáról, a gyermeknemzésről, valamint a pornográfiáóról és De Sade márkiról, ott egy majdhogynem barátságosnak mondható kiállításra az ott kiállított darabok alapján azt mondani, hogy zárják be, olyan banális és drasztikus, hogy művészi gesztusként is felfogható. Egyébként az én értelmezésem szerint ez a feljelentés nem is inkább nekem, mint inkább a művelődési háznak és az önkormányzatnak szólt.
– Történt feljelentés is?
– Bizonyos értelemben csak, mivel a kijelentésével egyfajta feljelentést is tett.
– Mindenesetre nem ismeretlen a történelemből az ilyen tempó.
– Talán jó okkal juttatja eszünkbe ez a gesztus a Rákosi-korszak műfaját, azonban, ha Szarvas képviselő úr érdeklődési körének, a katolicizmusnak a tematikájában szeretnék válaszolni, akkor úgy mondanám, hogy Jézus soha nem tiltott be semmit és nem jelentett fel senkit: azt egy másik illető tette, aki őt történetesen elárulta: Júdás. Szóval úgy gondolom, hogy ha kell, bibliai példákkal is megerősíthetem őt abban a hitben, hogy nem kell senkit sem riogatni, nem kell semmit betiltani, mindenki válogasson érdeklődése szerint a kiállítások között. Nyilván egy templomban más típusú képekkel fognak tudni barátkozni az oda látogatók.
– Számít, vagy számított egyébként ilyen jellegű érdeklődésre?
– Őszintén szólva nem számítottam. Ez az egész kiállítás eleve egy kissé váratlan módon jött. Rupaszov Tamás őspunk kollégám találta ki, hogy adjunk egy közös koncertet, mivel korábban is történt már ilyen, lemezünket is adta már ki, tehát bőven volt közös kapcsolódási pont. Aztán jött az ötlet, hogy legyen a koncert helyszínén egy kiállítás is. A helyszín pedig nem a legnagyobb presztízzsel bíró kiállítóterem – de hát miért is kellene kizárólag a legnagyobb presztízzsel bíró helyeken kiállítani? A közönség ugyanis mindenhol ugyanolyan fontos. Épp ezért úgy gondoltam, hogy miért ne fogadnám el ezt a felkérést, és mutatnám be a képeimet egy olyan helyszínen, amely önmagában egy művészeti alkotás.
– Mármint a Havanna lakótelep?
– A Havanna lakótelep és annak művháza, a Kondor Béla Közösségi Ház, amely valaha a totális modernizmust és avantgárdot idézte meg a maga módján. Mindez ma már az elhagyatottságnak, egyfajta elfelejtettségnek lett a múzeuma. Ez a fajta elhagyatottság pedig bizonyos értelemben vonatkoztatható az egész országra, hiszen ma már mi is egyfajta szafari parkként működünk a világ és a nemzetközi szcéna számára. Így aztán maga a helyszín még jobban felerősítette a képek tartalmát és üzenetét.
– A képviselő úr felhívása a betiltásra pedig pláne.
– Van egy nagyon kedves barátom, Kovács Ádám, aki ott él a Havanna lakótelepen, és gondoltam, hogy a múltat megidézve beöltöztetjük őt úttörő szerelésbe, abban nyissa meg a kiállítást, amikor is felolvassa Sztálin New Yorkból írt fiktív levelét, melyben új szemléletet javasol a magára hagyott lakótelepi lakosoknak, hogy éljenek egészségesebb, modernebb, kortársabb és korszerűbb módon. Természetesen ez egy cinikus és szomorú utalás, ami erősíti a kontextust, s e mellé érkezett ez a feljelentés. Mindez azonban éppen ellenkező hatást ért el, mint amit talán szeretett volna, hiszen nagyon sokan nézik meg a kiállítást, és alapvetően nagyon pozitívak a reakciók.
– 2023-ban önkéntelenül is felvetődik az emberben az önnek már sokszor feltett kérdés: igényel bátorságot az, hogy ilyen képeket készít és állít ki?
– Szerintem igen, mégpedig azért, meg megváltoztak a tabuk, és leginkább a politikai, illetve ideológiai, és újabban egyre erősödő vallási tabuk maradtak meg közöttünk. Ezektől a tabuktól pedig sokszor nem látunk semmit, mert vagy az egyik, vagy a másik tabu van a fejekbe beszerelve, ami miatt nem tudnak az emberek egymással kommunikálni, vagy saját gondolatokkal felszerelkezve megbirkózni a valóság egyik-másik kérdésével és helyzetével. Épp ezért gondolom úgy, hogy az a tabumegkérdőjelező tevékenység, amit folytatok, mint látjuk, hordoz magában veszélyeket.
– Tapasztalt valaha retorziót?
– Az ellenvélemények és barátságtalan gesztusokon túl leginkább a cenzúra az, amit tapasztalok. Tehát a festményeimet nem állíthatom ki jóformán semmilyen hivatalos kiállítóhelyen, mint mondjuk a Műcsarnok vagy a Ludwig Múzeum. Sokkal jobban preferáltak a semmilyen kérdést, problémát, ellenvéleményt fel nem vető kiállítások. Tehát ma is működik a régi szállóige: „elvtárs, ugye nem lesz ebből baj?”, csak most úgy mondjuk, hogy „polgártárs, ugye nem lesz ebből baj?”. Tehát jobb az érzékeny aktuális kérdéseinkkel nem foglalkozni, fejet homokba dugni, mert abból biztosan nem lesz baj.
– De a cenzúra önmaga generálja az érdeklődést valami iránt, nem?
– Igen, de ha nem volna Facebook, akkor nagyon nehezen tudnám eljuttatni a képeimet az emberekhez.
– Nagyon fontos kérdésem van: lehet-e, és ha igen, akkor kell-e punknak lenni ma? És ha kell, akkor hogyan?
– Szerintem a punkság egy nagyon fontos és nagyon egészséges szellemi habitus, ami körülbelül azt jelenti, hogy minden iránt ugyanúgy vagyok kritikus, és megpróbálom cenzúra nélkül kinyilvánítani a véleményem. Mindez nagyon fontos, főleg egy olyan világban, ahol egyre több és egyre erősebb a cenzúra. Pontosabban nem is konkrétan a cenzúra, hanem a figyelemelvonás, ami olyan mértékben van jelen, hogy az emberek tulajdonképpen semmilyen értelmes dologról nem tudnak már beszélni.
– És mi a mai világban a punkság?
– Az, hogy kimondjuk azt, amit gondolunk, és ettől is jól érezzük magunkat, és megpróbáljuk megteremteni magunknak azt a szabadságot, amelyben jó és érdemes élni.
– Nem nehéz versenyezni a valósággal az abszurdsági maratonon?
– Bizony nem hálás feladat, mert néha csak kullog utána az ember. Ugyanakkor, ha megpróbál belőle valamit leképezni és megörökíteni, akkor fel kell kötnie a nadrágot. Rá kell ugyanis hangolódni arra a logikára, amely abból a több évtizedes, vagy több évszázados hagyományból táplálkozik, hogy miközben valamit mondunk, igazából nagyon másra gondolunk, és a sorok között olvasva kell kommunikálnunk a tabuk, azaz a politikai és történelmi utalások aknamezején.
– Van még tétje, vagy bármi jelentősége az úgynevezett művészetnek?
– Abszolút van. Mégpedig azért, mert, ha nem volna művészet, az emberek valószínűleg teljesen megőrülnének, hiszen nem lenne az a szelep, az a plusz dimenzió, amely kiemelhetné őket az anyagi valóságba való beszorultságból. Így inkább úgy fogalmaznék, hogy nincs semmi fontosabb a mai korban, mint a művészet. Hogy annak milyen tartalma van, s hogy mennyire segíti a szellemi gyógyulást és felszabadulást, arról sokat lehetne beszélgetni, hiszen van, aki a tájképeket szereti és Mozart zenéjét, mások pedig Banksy műveit és a thrash metalt.
– Térjünk vissza még egy kicsit az éppen zajló kiállításhoz: hogyan állt össze “A dadaizmus győzelme elkerülhetetlen” című kiállítás anyaga?
– Mivel a kiállítás nem hagyományos múzeumi körülmények között zajlik, én alkalmazkodtam a klasszikus pannók és állványok hagyományaihoz. Nyilván oda nem lehetett olyan képeket vinni, amelynek az esetleges megkárosulása vagy eltulajdonlása jelentős anyagi kárt okozna nekem. Ezért alapvetően nyomatok közül válogattam, méretben és tematikában pedig egy olyan anyagot állítottam össze, amely az utóbbi tíz év terméséből válogat. Van benne történelmi szereplő, kortárs szereplő, Marx, Zelenszkij, Orbán Viktor, Schmidt Mária, és elsősorban mai világunk abszurd helyzeteit mutatja be, amely abból a dadaista történelmi kontextusból fakad, amelyben élünk.
– Közel tíz éve egy hvg-interjúban azt nevezte meg pozitívumként Magyarország kapcsán, hogy nincs háború, és előbb-utóbb “ki fog tavaszodni”. Ezt még most is így látja?
– Fegyveres háború itthon továbbra sincs, de sajnos a szomszédban igen, amely komoly gazdasági és mindenekelőtt mentális hatást gyakorol mindannyiunkra. Egyszer pedig biztos kitavaszodik még, hiszen most például az ősz következik, ami kissé aggasztó, és biztosan rontani fogja a depresszióra hajlamos emberek kedvét. De van egy jó hírem: még mindig látogatható a Széchenyi fürdő, amely a világ egyik legjobb helyeként átmeneti menedéket nyújthat mindenki számára, aki ki szeretne kapcsolódni. De tréfát félretéve: egyre nehezebb az embernek megőriznie azt a békés, autonóm világát, amelyen belül mozogva még jól érzi magát, és látja értelmét a dolgoknak. Egyre több helyre szivárog be ugyanis az agresszivitás, a kirekesztés, az egyoldalú gondolkodás, a butaság és a hazugság.
– És ki lehet ebből keveredni?
– Nem tehetünk mást, minthogy megpróbálunk javítani bizonyos módon, saját eszközeinkkel a helyzeten. Én legalábbis ezzel a jóhiszeműséggel vágok neki mindegy egyes képemnek.
– És a zenéinek?
– A zenéimnek is ugyanígy. Egy hónap múlva jelenik meg az új lemez, amelynek a záró munkálatai zajlanak éppen. Szóval 5 év után újabb Tudósok lemezzel jelentkezünk, aminek az a címe, hogy „Himnikus idők himnuszai”, amely csodálatosan szép himnuszokat fog tartalmazni, amelyeknek élményvilága a mai kor fő tematikáiból merít és építkezik. Mindez egy képzőművészeti albummal együtt fog megjelenni, egy komoly, 300 oldalas kiadvánnyal, amelyben a legújabb festményeim fognak szerepelni – mindegyik mellett saját szöveggel, vagy értelmezéssel.
– Gondolom lesz lemezbemutató is.
– Lesz, méghozzá november 4-én az A38 hajón, és reméljük, hogy egy olyan nagyszabású katartikus közös élmény lesz, amely felszabadít minket minden lelki beszorultságunkból.
– Sikerülhet ez a küldetés?
– Szeretnék hinni ebben. Ebben hittünk ugyanis a kezdetektől fogva. De én azt mondom, hogy ez egy hullámzó dolog, ez is egyfajta harc. Az ember néha felszabadítja magát, másnap viszont olyan hírek érik, ahol ismét bezártságot és megoldhatatlanságot tapasztal. Azonban, ha nem harcolunk a feszabadultságunkért, az nem fog bekövetkezni magától. Én úgy gondolom, hogy nagyon fontos foglalkoznunk a lelki egészségünkkel, önmagunkkal, és hogy egymást bíztassuk abban, hogy igenis lehetünk felszabadultak, és érezhetjük jól magunkat.