Az éjszakában legalább annyiféleképpen lehet részt venni, ahány parfümmel találkozhat az ember. Pap Márk a Gin Corner, a Bazaar és az Uno Mas bárjait menedzseli, mindezt rögtön két fronton, mixerként és zenészként is űzi, ráadásul a koktélművészet egy speciális műfaját elsőként műveli itthon. Valóban lehet parfümből koktélt keverni? Hogyan lesz metálzenészből bártender?
– Szépen összegyűltek megint a fekete ruhás, tetovált emberek.
– Azt a karodon Borbás Robi csinálta?
– Igen, interjú közben.
– Múltkor, ott volt, amikor a Dürerben játszottunk. Valahogy megsérült a válla, én meg félrészegen rángattam, hogy jó lesz ez Robi, csak aludj rá egyet. Remélem, hogy nem tört ezzel derékba egy karrier.
– Régóta ismeritek egymást?
– Persze, együtt zenéltünk, amikor ő még dobolt.
– Vissza is térünk majd a zenére, viszont kezdjük talán ott, hogy 2010-ben kerültél be az Ötkertbe, mint poharas. Egy akkori zenészgyereknek milyen ambíciók mentén került képbe ez a meló?
– Eleinte rajztanár szerettem volna lenni, jelentkeztem is az ELTE-re, előtte pedig emeltszinten érettségiztem művtöriből. Nagyon érdekelt az alkalmazott grafika, nyilván a tetoválások, illetve megvolt már a The Last Charge is, amelyben most is zenélek. A zenekar akkori egyik énekese, Ibolya Máté pedig ott dolgozott az Ötkertben poharasként. Én pedig mondtam neki, jó lenne valami meló a nyárra, így ez lett tulajdonképpen az első munkahelyem. Le is húztam ott két évet poharasként, aztán mosogattam, majd barback lettem – szóval szépen haladtam előre a ranglétrán. Közben persze rá is jöttem, hogy bőven lehet ebben még fejlődni, sok lehetőség van, éjszakai bagolyként pedig vonzott is ez az egész közeg. Emiatt elmentem egy mixerképzésre, de végül nem fejeztem be.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy megismerkedtem a Boutiq'Barral, és láttam, hogy mekkora szintbeli különbségek vannak az akkori átlag mixerkultúrában.
– Ez most is megvan?
– Most már azért nincsenek akkora különbségek, de a Boutiq'Bar akkor annyira újszerű volt azzal, hogy hitelesen nyúltak vissza a klasszikus koktélkultúrához és azt adták tovább, ami addig itthon nem volt. Úgy mondanám inkább, hogy akkor volt a Boutiq'Bar és volt minden más, mert valami olyasmit hoztak, ami addig valamiért nem érkezett meg Magyarországra.
– Úgy érted, hogy addig a bárok legtöbbje inkább a 80-as évek végi VHS-kazetta szagú, kacskaringós szívószállal koktélt szolgáló helyek hagyományait vitte tovább, ahol Zámbó Jimmy szólt?
– Ezt a megfogalmazást így még nem hallottam, de használni fogom, mert elég pontos. Igen, ilyesmi volt a helyzet, noha hozzátartozik, hogy nagyon sokan voltak, akik igyekeztek minél nívósabb bárokat csinálni. De valahogy nálunk ez mindig így volt, valahogy minden mindig egy kicsit később jut el hozzánk.
– Nem lehet, hogy mindenki biztonsági játékot játszik, és nem meri nem kiszolgálni az addig megszokott fogyasztói igényeket?
– Ez biztos, hogy így van, de ezért lehet az is, hogy hiába vannak most már nagyon jó koktélbárjaink, egy várossal odébb olyan lemaradásban vagyunk, mintha nem létezne internet. Viszont ez egy sokrétű dolog, csupán egy része annak, hogy azt, ami egyszer már bevált, azt folytatjuk. Ennél nagyobb baj szerintem, hogy egyszerűen nincs rálátás arra, ami a fejlettebb országokban van, így sokaknak egyszerűen fogalma sincs arról, hogy mi történik, vagy ha van is, azt olyan megfoghatatlan dolognak tartják, hogy meg se fordul a fejükben, hogy ide hozzák. Pedig megfelelő szakemberekkel simán el lehetne érni ugyanazt a szintet. Itt viszont már bejön az is a képletbe, hogy a tulajdonosokat annyira már nem biztos, hogy érdekli ez az egész, hogy annyival többet fizessenek a szakemberekért.
– Zenész ember vagy, ráadásul egy metal core bandában, akkoriban is már aktívan zenéltél. Az ember azt gondolná, hogy az a fajta pedantéria, ami egy bár irányításához kell, nem fér össze azzal, amit egy metal-zenész életvitele feltételez.
– Ezt leginkább azok gondolhatják így, akik egyik világot sem ismerik. Nyilván kell a fegyelmezettség a bárban, de (hogy én is kicsit sztereotip legyek) mégsem egy irodában dolgozom egy faszkalap főnökkel, aki reggel nyolctól délután négyig rágja az életem azzal, hogy miért nincs rajtam céges ing. Szóval van ebben a szakmában egy olyan fajta lazaság, ami vonzhatja a hozzám hasonlókat. Másrészt pedig az olyanokról, mint mi, akik itt ülünk széttetoválva, fekete ruhában, szeretjük a metal zenét és a dark elektronikát, sokakban automatikusan olyan kép alakul ki, ami egyébként tökre nem igaz. Az emberek azt gondolják, hogy az ilyen szubkulturális arcok csak a sajátjaik között érzik jól magukat, biztos, hogy nem fognak olyan munkát végezni, ahol emberekkel kell foglalkozni. De természetesen ez egyáltalán nincs így. Én szeretek magamra sokrétű emberként tekinteni, akkor érzem jól magam, ha sok dologban vehetek részt, és egyáltalán nem érzek ellentmondást abban, hogy bárokban dolgozom, közben zenélek és parfümökkel is foglalkozom.
– Na, akkor válaszoljuk meg a kérdést: hogy kerül a csizma az asztalra, és hogyan kerül a parfüm a koktélra? Merthogy én még úgy tanultam, hogy mindennek fogyaszthatónak kell lennie, ami a koktélba kerül.
– A parfüm sehogy nem kerül bele a koktélba, mert nem parfümös koktélt iszol akkor, amikor én parfümös koktélt készítek neked. De talán ezt a kérdést onnan érdemes megfognom, hogy engem mindig érdekelt, hogy mitől olyan erősek az illatemlékeim, ugyanis a mai napig emlékszem az első parfümöm illatára. És amikor már bartenderként dolgoztam a Trafiq nevű helyen, akkor elhatároztam, hogy én biztos, hogy a saját koktéljaimat nem az éppen aktuális trendek szerint fogom megcsinálni. És mivel már akkor érdekeltek a parfümök, világos volt, hogy lényegében a parfüm is alkohol, ami alapanyagokból készül. Gyakorlatilag egy koktélról beszélünk, amit így is szoktak hívni a parfümőrök, vagy juice-nak nevezik. Úgyhogy kitaláltam, hogy elkezdek a parfümök összetevői alapján alapanyagokat keresni a koktélokhoz, amiket akkor baromi nehéz volt beszerezni, és még ma sem annyira könnyű.
– Mint például?
– Mint például a virágvizek, az oud, a vetiver, a pacsuli, ilyesmik. Ezek mind olyan összetevők, amik az embert már-már a parfümre emlékeztetik. Később aztán találkoztam az olyan összetevőkkel, mint a vörösszantálfa, a tömjén, vagy a palo santo, amiket elkezdtem begyűjteni és utánajárni annak, hogy lehet ezeket ihatóvá tenni. Vagyis a parfüm úgy kerül össze a koktéllal, hogy olyan összetevőket kezdtem használni koktélokhoz, amik azelőtt inkább csak parfüm-specifikus alapanyagok voltak. Pedig ezek ugyanúgy fűszerek, virágok, vagy fák, amik ízesítésre, vagy akár fogyasztásra is alkalmasak. Gondolj bele, hogy a fahéj is gyakorlatilag egy fa héja, ami fogyasztható. Akkor miért ne lehetne ugyanezt megtenni egy palo santóval? Nyilván van egy csomó olyan alapanyag, ami fogyasztásra nem alkalmas, de ma már ezekre is olyan technológia van, ami által legalább egy extraktot találhatsz belőle.
– És mit szóltak ehhez a kollégáid?
– Leginkább jópofának tartották, de nem igazán vették komolyan, amíg az Urban Tiger itallapjának elkészítéséig el nem jutottam, ahova már kifejezetten parfümök inspirálta koktélokat állítottam össze. Végül ez a meló nem jött össze, és akkor úgy is voltam vele, hogy kiszállok a vendéglátásból és inkább kaszkadőrnek állok.
– Erős váltásnak tűnik.
– Az is lett volna, de végül a Gianniék megnyitották a La Fabbricát, ahol azt mondták, hogy azt csinálok, amit akarok.
– És így is lett?
– Így, én tervezhettem meg a bárt, ami egy klasszikusabb, patikus hatású pult lett, ahol már megjelent egy olyan italom, ami Number Red néven került fel az itallapra. Ez pedig úgy nézett ki, hogy megkaptál egy felcímkézett parfümös üveget, benne a koktéllal, ki tudtad fújni, meg tudtad illatolni, majd egy kézzel faragott jégdarabra ráöntve meg lehetett inni.
– És mi volt ebben a koktélban?
– Unicum Riserva, kókuszvíz, geránium kivonat, amit a parfümkészítésben nagyon sokat használnak, de volt benne saját virágkivonatom, meg vörösszantálfa is, illetve egy nagyon aromatikus, illatos citrus mix.
– És ez már látható eredmény volt?
– Sőt, érezhető, ha fogalmazhatok így. Mert amikor meglátogatott Lipovszky Csenge, aki Magyarország egyedüli illatesztétája, és elismerően szólt az ötleteimről, az addig jópofának tartott, kicsit lenézett, vagy humbugnak tartott módszeremet hirtelen komolyan vették.
– Újszerű dolog volt ez?
– Igen, sőt, olyannyira, hogy közben a berlini bar conventen, ahol a legjobb szakemberek jönnek össze bemutatni a legújabb trendeket, kihozták az első olyan modern likőröket, amik parfümös alapanyagokkal készültek. Sőt, megjelent egy flavor blaster nevű eszköz, amivel illatbuborékot lehetett fújni az italra. Ezzel pedig mi is kísérleteztünk a La Fabbricában, de nem volt hozzá megfelelő eszközünk, hogy a buborékot megtartsuk addig, amíg az eljut a vendéghez az asztalra.
– És nem volt szar érzés, hogy itthon csinálsz valamit, ami Berlinben épp slágerré válik?
– Dehogynem. De azt hiszem, erre mondják, hogy rosszkor voltam rossz helyen, és el is ment egy kicsit akkor a kedvem megint az egésztől. De aztán láttam, hogy a külföldi trendek hatására itthon is egyre népszerűbbé kezd válni ez az irányzat, akkor közbeszólt az egóm, hogy jobban meg kellene jeleníteni magam. Meg persze ott volt a barátnőm végig mögöttem, aki támogatott és noszogatott. Úgyhogy felkerestem az itthoni niche parfümériákat teljesen függetlenül, hogy hajlandóak-e velem dolgozni.
– Sikerült?
– Méghozzá annyira, hogy a Neroli, akik azt mondták, hogy alapvetően nem dolgoznak együtt senkivel, annyira tetszettek nekik az ötleteim, hogy azt mondták, csináljunk együtt valamit. Ráadásul az egyik kedvenc márkám, az Orto Parisi öt általam választott illatát dolgozhattam fel, és reprodukálhattam koktélként, aminek az első tematikus estjére két nap alatt elfogyott az összes hely. Sőt, a másodikra is. Utána szinte folyamatosan jöttek a felkérések. És úgy néz ki, hogy idén lesz egy harmadik tematikus est is.
– Tehát egy kis noszogatás hozta el a sikert.
– Igen. Azóta feleségül is vettem a barátnőmet.
Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem