Wilhelm Droste: Élvezem, hogy a kávéház állandóan működhet

„Az akasztófán három holló ült. A tudós madarak most, vacsora után komolyan értekeztek az emberről. – Az ember nagyon jó állat, – mondta az egyik holló. – Szeretem az embert. Azért is, mert olyan különös és változatos” – írta Heltai Jenő 1914-ben, az Érdekes Ujságban megjelent glosszájában, de bármiben lefogadnánk, hogy Heltai fejében nem a híres angol ballada madarai jártak, midőn papírra vetette e sorokat.

Sokkal inkább az Andrássy úti vendéglő, Ady Endre törzshelye. „A Három Hollóbeli ürmös borok és még ürmösebb beszélgetések darab időre elbágyasztották a költőt. Fáradtan foglal helyet a plüss kanapén, mintha nagyon hosszú útról jött volna. A régi, szilaj Ady odakünn marad a Nagymező utcában, hogy majd bizonyos idő múltával ő is helyet kérjen az asztalnál” – írta Adyról Krúdy Gyula, hozzátéve azt is, hogy itt már „megszenesedtek azok a parazsak is”, amelyeknek vélhetően amolyan balladai hollók voltak az ihletői.

Volt egy feketém

Amikor Krúdy papírra vetette e sorokat, bizonyosan nem gondolt senki sem arra, hogy sokkal később jön majd valaki Németországból, aki elsősorban Ady Endre miatt tanult meg magyarul, de még a Három Hollót is feltámasztja, de annak mindenféle gyászos előzményét figyelmen kívül hagyva, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél. 

Merthogy ez a jelen. A Három Hollóban épp a PesText nemzetközi irodalmi és kulturális fesztivált tartják, olyan neves, külföldi írók közreműködésével, mint Janne Teller, Rébecca Dautremer vagy Bridget Collins. Úgy gondoljuk, hogy a dedikálásra várók közül sokan ismerhetik Wilhelm Droste nevét is; ő az Ady-rajongó német, aki évtizedek óta él Budapesten, s őrzi a nagy tiszteletben tartott Három Holló lidérctelenített lángját. De tudni kell azt is, hogy Droste korábban az eredeti Három Hollót is vitte egy darabig az Andrássy úton. Pontosabban azt a helyet, amit korábban Három Hollónak neveztek. De ne szaladjunk ennyire előre.

Wilhelm Droste egy Dortmundtól negyven kilométerre lévő kistelepülésen , Allendorfban született, és mint mondja, már gyerekkorában valamiféle vonzódást érezett Magyarország iránt. – Tetszett az Ungarn szó, benne az „un”, ami egy német képző is, és gyakran a szembenállást fejezi ki. De hallottam is a magyarokról, meg sajnáltam is őket. Apám nagy fociőrült volt, és mindig mondogatta, hogy az 1954-es világbajnoki címet azért a magyarok érdemelték volna meg. Ugyancsak gyerekkori élmény, hogy egyszer – lelkes bélyeggyűjtőként – sikerült Magyarországról egy olyan bélyeget szereznie, amelyen egy sífutó volt. Ez azért volt érdekes, mert akkoriban én is sífutó voltam, és azt hittem, hogy engem tettek a bélyegre. 

Wilhelm Droste gyerekkorában a sífutás mellett a katolikus neveltetés is meghatározó elem volt, ám ezt hamarosan elsodorta a hatvanas évek balos hevülete, a diáklázadások korszaka. – Akkoriban a társaimmal szerettünk volna egy olyan országot találni, ahol reálisan létezik a szocializmus. Nekem a Szovjetunió, Kína vagy Albánia túlzás volt, nem beszélve az NDK-ról, azonban Magyarország olyan államnak tűnt, ami nem kapitalista és mégis sok helyen van jókedv – mondja.

A legvidámabb barakk persze illúziónak bizonyult, amikor az ifjú Wilhelm egyetemistaként először járt a barátaival Magyarországon, de azért 1974-ben egyedül is tett egy utazást. – Akkor egy hetet töltöttem Budapesten, és annyira magával ragadott a város, hogy alig bírtam aludni, alig bírtam kitalálni, hogy hova menjek. De nem a nevezetességek érdekeltek, hanem a füstös eszpresszók, amelyekből akkoriban még számtalan volt. Én egyébként Marburgba jártam egyetemre, és ott egyáltalán nem voltak ilyen helyek, és persze sehol sem főztek olyan feketét sem, mint ezekben a pesti presszókban. És még nem is sejtettem, hogy mekkora különbség lehetett az 1974-es és a századfordulós pesti éjszakák között. A hetvenes évek Budapestjén minden bezárt este tízkor, régebben viszont 500 kávéház működött, jelentős részük éjjel-nappal. Meg kellett állapítanom, hogy a Varsói Szerződés nem szereti az éjszakákat – emlékszik vissza.

Barátom, Ady Endre

Wilhelm Drostét azonban nemcsak a kávés Budapest ragadta magával, hanem a magyar nyelv is. 1977-től Hamburgban élt, ott tanulta a nyelvünket is, és minden évben eljött Magyarországra is. Háromszor járt a Debreceni Nyári Egyetemen, de ott csak lányokkal tudott ismerkedni, a nyelvvel nem nagyon. 1985-ben azonban egy éves ösztöndíjat kapott az ELTE-re, három év múlva pedig a Német Tanszék lett a munkahelye. Hogy Magyarországon maradt, az sokban köszönhető Ady Endrének. Mint mondja, amikor 1977-ben járt itt, felkeltette a figyelmét az Ady-centenárium, hogy a költő arcképe volt rengeteg hirdetőoszlopon.

– Nekem úgy tűnt, hogy a város teljes Ady-őrületben él, még a fiatalok is. (Tíz évvel később már csak József Attila „uralkodott”.) Mindenhol Ady-képek, és Petőfi Irodalmi Múzeumban volt is egy hatalmas kiállítás a költői fotóival. Sőt még bélyegen és az 500 forintoson is az ő arcképe volt. Igaz, hogy nem tudtam magyarul, de a látottak hatására Ady Endre nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Utánanéztem az életrajzának, a költészetének, és úgy érzem, hogy rengeteget tanultam akkor Magyarországról is. Szóval, komoly történelmi tanfolyam volt ez a számomra. Az egyetemi tanulmányaim során is Adyval foglalkoztam, leginkább azzal, hogy egy hely, egy város hogyan hat a lírára, mert ne feledjük, Ady költészetében Budapest mellett Párizs is kiemelt jelentőségű. És különösen Nagyvárad – foglalja össze Adyval kapcsolatos első élményeit. 

 

Wilhelm nem tartja magát nosztalgikus alkatnak. Nem akar visszafelé lépni, a kávéház-mániája is abból ered, hogy a századfordulós Budapest élő, eleven egység volt. Vendéglátással már Hamburgban is próbálkozott, de az igazi elköteleződés Budapesttel van összefüggésben.

Először a ELTE (ma már lebontott) Ajtósi Dürer sori épületében nyitott egy kávézó-zsibongót, a Café Dürert – úgy, hogy közben az egyetemen tanított és sorra jelentek meg Magyarországról szóló tanulmányai. De pár évvel később valóságos csoda történt: sikerült a régi Három Holló helyiségeit kávéházzá alakítania! 

Kávéházról kávéházra

Szép lenne, ha most azt írhatnánk, hogy mindez Droste feltétlen Ady-rajongásának köszönhetően valósult meg, ám ennek az okok prózaibbak voltak: a rendszerváltás után a Goethe Intézet költözött ugyanabba a házba az Andrássy úton, ahol a régi vendéglő állt. A kilencvenes évek derekán Wilhelm Drostét az intézet akkori igazgatója, Wolfgang Meissner kérte fel arra, hogy létesítsen kávézót az épület földszintjén, a korábbi folyóirat-olvasó helyén. Olyat, ahová bárki betérhet. A hely 1997 októberében nyílt, és az Eckermann nevet kapta, Goethe hűséges titkára nyomán. Nem sokkal később megjelent a Droste folyóiratának, Drei Rabennek (Három Holló) is az első száma, amely a mai napig létező periodika.

 

„Ismeretes és látható is, a Café Eckermann Goethe Intézet földszintjének utca- és járdafrontjára települt. A dolgok – itt nem részletezhető – állása okán ma remélhetjük csupán, nem hatalmasul valóvá a jelentéses allúzió, és az intézet és kávézója több időt tölthetnek együtt az Andrássy úton, mint a mester és önzetlen társa Weimarban” – írta a kávézóról 2004-ben Zeke Gyula, ám reményei nem váltak valósággá. A Goethe Intézet új helyre, a Ráday utcába költözött. Wilhelm egy darabig megpróbálta életben tartani a helyet Andrássy úton ám az elszálló bérleti díjak erősebbnek bizonyultak. Pedig még azt is kitalálta, és tárgyalt is arról, hogy az Ady Múzeum ideköltözhetne.

 Itt most azt élvezem, hogy a kávéház állandóan működhet, miközben lent kulturális programok vannak a színházi előadásoktól a punkkoncertekig.

Ezt már a jelenlegi Három Hollóról mondja Wilhelm Droste, ami ugyancsak különleges helyen nyílt meg, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Piarista központ földszinti- és pincehelyiségeiben. Az előzményekhez tartozik, hogy amikor (33 évig) az ELTE Német Tanszékén tanított, sok olyan diákja volt, akik annak idején a Piarista Gimnáziumba jártak – innen az ismeretség. (Persze a nyolcvanas években még senki nem gondolta, hogy egyszer majd ismét a Piarista Gimnázium működik abban az épületben, ami  „az államosítás” után az ELTE Bölcsészkarának volt a bázisa.) – Miután visszakerült a piaristákhoz az épület, azt találta ki a rendház, hogy egy afféle kultúrklubot létesítenek itt, ám ez valahogy nem jött össze. Korábban működött mellette egy Pilinszky Café nevű hely, de az valahogy nem lett elég sikeres – mondja Wilhelm, hozzátéve, hogy ezt igazán sajnálja. – Én Pilinszkyt is nagyon szeretem meg ezt az épületet is, hiszen itt kezdtem dolgozni – jegyzi meg, de mint mondja, az volt a baj, hogy a korábbi üzemeltetők tele voltak nosztalgiával. Ezt azzal magyarázza, hogy a kávéházi mítosz nagyon élő dolog ma is Budapesten, de Wilhelm szerint a régi dolgokat nem lehet visszahozni. – Legfeljebb úgy, mint a New York vagy a Centrál esetén, de ezek sem kávéházak, hanem inkább múzeumok – mondja, majd így fejezi be a történetet: – Miután az Eckermann kávéház nem működött tovább, mindent megtettem annak érdekében, hogy az új Három Holló a végtelenségig megmaradjon. Sikerült a piaristákkal egy hosszú távú bérleti szerződést kötnünk. Ez nagyon fontos volt a számomra, mert én nem akartam még egyszer úgy összepakolni, mint az Andrássy úton vagy az Ajtósi Dürer fasoron”. 

 

A Három Holló 2017. november 22-én, Ady születésnapján nyílt meg – egy évig tartott míg rendbe hozták a helyet, és még akkor is kevesen kötöttek volna fogadást arra, hogy a vállalkozás sikerrel jár. Nem volt fűtés, nem volt padló, valójában mindent a nulláról kellett kezdeni. Azonban az eltelt hat év Wilhelm Drostét eddig igazolta: a Három Holló jelenleg az egyik legmenőbb hely Budapesten, abban pedig tényleg  egyedülálló, hogy sikerült teljes harmóniát teremteni a vendéglátás és a kulturális programok között.

Hogy is mondta Heltai Jenő hollója? „Szeretem az embert. Azért is, mert olyan különös és változatos.” Nos, a Három Holló mindent megtesz azért, hogy ezt bizonyítsa – de természetesen pozitív előjellel.