Lakatos Márk rég nyilvánvalóvá tette, hogy nem csupán stylistként, de számtalan más szerepben is teljes lendülettel képes mozogni. Nem nagyon fogja vissza magát, nem riad vissza a konfliktusoktól sem – pláne, hogy állítása szerinte rég megtanulta már, hogy bármit csinál, az valahogy konfliktust fog generálni. Regényíróként azonban eddig nem ismerhette meg őt a közönség, Mimi című első regényével - amely önéletrajzi ihletésű kötetként jelent meg az elmúlt hetekben - azonban ezt a szerepet is beteljesíti. Madridi drag queen korszak, szorongások, felszabadulás, szabadszájúság, provokáció és az írói folyamat is szóba került a vele készült beszélgetésünk során.
– Szóval a könyved már a boltokban van.
– Igen. Ráadásul nincs lefóliázva!
– Épp akartam kérdezni, hogy mi mostanában a trend ezen a fronton: eleve fóliázva jön ki a nyomdából egy arra érdemes könyv, vagy az adott bolt fakultatívan áll neki a csomagolásnak?
– Utóbbi. A könyvkiadó megjelenteti a könyvet, ha pedig a bolt úgy gondolja, hogy az egyébként pontosan nem is értelmezhető törvényi indokok miatt csak fóliában rakja ki a polcra, akkor a könyvesbolt fóliázza le. De ez majd kiderül.
– Ha Lakatos Márk ír egy könyvet, amely nyíltan foglalkozik homoszexualitással, akkor abban van valami tudatos provokáció is?
– Semmilyen provokáció nincs benne, hiszen én Madridban drag queenként dolgoztam 25 évvel ezelőtt. Ebből a szempontból ez inkább egy önéletrajzi kötet, amit fikciós elemekkel és karakterekkel egészítettem ki, hogy jobban el tudjam mesélni azokat a dolgokat, problémákat, amik engem foglalkoztatnak. Nem véletlenül vagyok én a borítón, Eke Angéla csodálatos fotóján. Szerettem volna és szeretném is megtartani annak a lebegtetését, hogy az olvasó dönthesse el, mi fikció és mi valóságos a regényben. Annál is inkább, mert az hiszem, hogy eleve egy annyira önreflexív és kitárulkozó könyv ez, hogy végeredményben mindegy, hogy mennyire egyeznek pontosan a dátumok a helyszínekkel a valósághoz képest. A karakterek közül is egy csomót különböző emberekből, barátokból és szerelmekből gyúrtam össze annak érdekében, hogy jól mesélhessem el az egyébként valós alapokon álló történetet.
– Csalódnál azért, ha Dúró Dóra nem darálná le a könyved?
– Szerintem, ha Dúró Dóra nem darálja le ezt a könyvet, akkor meghazudtolja az egész eddigi munkásságát. Többen mondták egyébként, hogy figyeljem meg, most nem fog csinálni semmit, mert nem akar majd reklámot a könyvnek. Viszont, ha ezt nem teszi meg, akkor abból elég világosan fog látszani, hogy egyáltalán nem következetes az elveiben és csak bizonyos esetekben, marketingfogásokkal parádézik a médiában, ha épp ráuszítják őt valamire.
Bár egyelőre úgy tűnik, hogy éppen ő irányítja a kultuszminisztert, aki rögtön leváltja a Nemzeti Múzeum igazgatóját, ha Dúró Dóra kirohan a nejlon otthonkájában a lakásból néhány fénykép miatt.
Mindenesetre én szeretettel várom az ő PR- és marketingtevékenységét a regényem kapcsán.
– Na, akkor rátérek a fontos kérdésekre is: mennyire ismerhet meg téged az olvasó ebből a regényből?
– Én azt gondolom, hogy nagyon. Annál is inkább, mert én magamat is sokkal jobban megismertem az írás során. Nem titok, hogy ez egy terápiás folyamat is volt, mivel a terapeutám évek óta mondja, hogy írjam le a gondolataimat, álmaimat, de egészen addig nem fogadtam ezt meg, amíg meg nem érkezett a felkérés erre a regényre. Ez pedig egy remek lehetőség volt, mert ki is írhattam magamból rengeteg dolgot, amit kreatívan tudtam kiegészíteni fikciós elemekkel. Eleinte persze nem ment olyan könnyen, de idővel könnyebbé vált, és nagyjából azután, hogy eljöttem az RTL reggeli műsorából, egy év alatt össze is állt a regény.
– Nem volt nehéz beletenni magad egy teljesen új szerepbe? Tudjuk, hogy egy folyamatosan zsizsgő, rengeteg dologgal foglalkozó és sok területen mozgó ember vagy, de a regényírás azért mégiscsak egy komplex és nehéz feladat.
– Rizikós volt nagyon és Huszti Gergő, drága szerkesztőm lehet a megmondója annak, hogy hónapokig volt úgy, hogy lehet, meg sem csinálom. Ehhez át kellett kelnem a bennem lévő Rubiconon, hogy igenis képes vagyok erre, hogy meg tudom csinálni, amit aztán el is kezdtem nagyon élvezni. Olyannyira, hogy teljesen benne maradtam a flow-ban és már azt is el tudom képzelni, hogy esetleg lesz még saját regényem.
– És az írás folyamatát úgy is kell elképzelni nálad, hogy itt ülsz a lakásodban a laptopod, vagy az írógéped előtt és egész este regényt írsz az asztali lámpa fénye alatt?
– Hát végeredményben igen, hiszen ez egy nagyon seggelős és nagyon magányos feladat. De annyiban nem idegen ez tőlem, hogy amúgy is sokszor és sokat szoktam egyedül lenni. Viszont gyakorlatilag újra meg kellett tanulnom használni a klaviatúrát, ugyanis szinte alig használtam laptopot, évek óta a telefonomon keresztül intéztem mindent, úgyhogy ez például egy szórakoztatóan izgalmas kihívás volt benne (nevet).
– A regényed, ha létezik ilyen kategória, a meleg irodalomba sorolható. Legalábbis egy olyan regény, ami ebből a kontextusból meséli el a történetét. Szerinted szükség van arra, hogy ennyire nyíltan és szabadszájúan legyen boncolgatva ez a téma?
– Szerintem csak a nyílt irodalomnak van alapvetően helye a közbeszédben. Ha pedig elfogadjuk, hogy a melegek ugyanolyan tagjai a társadalomnak, mint bármely másik kisebbség, akkor természetes, hogy egy meleg ember ebben a témában ír. Írhat persze bármi másról is, de ha éppen ez az, amivel kapcsolatban írni szeretne, akkor az ugyanúgy része az irodalomnak. Nem beszélve arról, hogy az irodalom, de általában a művészet arról szól, hogy az ember megpróbálja magát belehelyezni a történetbe, vagy az alkotásba, hogy azon keresztül is láthassa a valóságot. Ha viszont nem akarja magát belehelyezni, de véleményt akar mondani, akkor jönnek az értetlenkedő, idióta és elítélő kommentek, hogy „de én ezt nem értem”. Ami magától értetődő, hiszen, ha nem akarod magad belehelyezni az adott szempontba, akkor mindig is le fogsz róla pattanni és esélyed sem lesz rá, hogy egy másik szemszögből is lásd a világot.
És még mielőtt bárki azt gondolná, hogy mennyire veszélyes belehelyezkedni egy teljesen más szemszögbe, jegyezzük meg, hogy viszonylag kevesen váltak Raszkolnyikovvá, miután elolvasták a Bűn és bűnhődést, de tüdőbajban meghalt párizsi kurtizánná sem váltak olyan sokan, hogy egy másik irodalmi példát is hozzak.
De éppen ez az izgalmas az irodalomban, hogy olyan karakterek és helyzetek kerülnek elő benne, amelyek viszonylag kevés olvasó életében fordul elő: és pont ezek által léphetnek bele olyan világokba, ahol egyébként sosem járnának. Ilyen lehet például a homoszexualitás világa is.
– De nem akkora nóvum ez, hiszen számtalan olyan mű van, amiről tulajdonképpen elmondható, hogy társadalmilag elfogadott darab. Például ott az Őrült nők ketrece.
– Igen, viszont az Őrült nők ketrece egy sokkal közérthetőbb, romantizált oldaláról közelíti meg a meleg témát. Számomra viszont pont az volt a kihívás, hogy vajon megengedhetem-e magamnak, hogy olyan szabadszájúan írjak a homoszexuálisok életéről, vagy a transzok világáról, mint ahogy az bennem fortyog.
– Tartottál attól, hogy mit fognak hozzá szólni, ha igen?
– Én azt éreztem, hogy ezt a félelmet, ezt a szorongást el kell engedni és egyszerűen le kell írni, ami az emberben benne van, hiszen úgyis meg fogja találni magának az olvasóját. Nagyon sokat lendített bennem az, hogy éppen ekkor csináltuk Gryllus Dorkával a „Sex Machine”-t, amit Závada Péter írt és magáról a szexualitásról, tehát a hetero, homo, bi és egyéb szexualitásokról szólt. Akkor ugyanis rájöttem, hogy egyébként mi, egymást régóta ismerő és értő művészek is mennyire nehezen beszélgetünk ilyesmiről egymás között. És hogy mindez megtörtént, pláne az előadás ekkora sikerével, megerősített abban, hogy igenis írhatok erről a témáról nyíltan.
– De azzal, hogy elengedted a gátlásaid az írás kapcsán, nem nyomaszt, hogy mi lehet ennek adott esetben a következménye? Gondolok itt kommentekre, felháborodott kritikákra, vagy épp könyvdarálásra.
– Nézd, az az igazság, hogy már megtanultam, hogy bármit csinálok, attól valaki biztosan fel fog háborodni. Egy darabig a menedzsmentem megpróbált mainstream, aranyos meleget csinálni belőlem a műsoraimban, amit sokan még hajlamosak visszasírni. Én azonban ezt a szerepet, ezt a maszkot egy ponton egyszerűen levetettem magamról, mert ez csupán a személyiségem egyik oldala volt. Ettől még persze ugyanazzal foglalkozom az iskolában és a szalonomban, mint eddig. Ugyanazzal a szeretettel és kedvességgel foglalkozom mindenkivel, de az a helyzet, hogy én igenis egy exhibicionista, a dolgaimat és a konfliktusokat felvállaló személyiség vagyok. Ez pedig adott esetben azzal is jár, hogy tizenéves gyerekek azt kérdezik tőlem, hogy miért nem ölöm meg inkább magam.
– Van ilyen?
– Hogyne. Nézd meg a könyv kapcsán készített Tiktok-videó alatti kommenteket. És az a durva, hogy lassan fenő egy generáció abban a tudatban, hogy a melegek valójában nem is emberek és semmiféle súlyát nem érzik annak, hogy adott esetben mit okozhatnak egy-egy ilyen kommenttel.
– És szerinted segíthet ezen a helyzeten a könyved? Máshogy kérdezem: csak melegeknek íródik egy olyan regény, mint a Mimi?
– Én ezt a könyvet egyáltalán nem melegeknek írtam. Én ezt a könyvet magamnak írtam. Viszont Péterfy-Novák Éva, aki elsők között olvasta el, azt mondta, hogy őt nagyon megmozgatta a történet, mert egy olyan világba vitte el, amit nem ismert.
– És vissza is tértünk az irodalom szerepéhez.
– Pontosan, azáltal pedig, hogy kapcsolódunk egy történethez, egy karakterhez, közelebb tudunk jutni egymáshoz, vagy épp mások megértéséhez. Persze egyáltalán nem szándékozom úgy tenni, mintha ez a regény ab ovo a melegek világát mutatná be, hiszen, ahogy nem lehet könyvet írni általánosságban a magyarokról, úgy a melegekről sem.
Ez egy olyan könyv, ami az én szűrőmön, az én életemen keresztül mutatja be egy részletét annak a világnak, amiben melegek, transzok és heterók élnek.
– Szerinted lesz itthon olyan időszak, amikor olyan mértékben fogja elfogadni a társadalom a melegeket, mint mondjuk a nyugati országokban?
– Hát a szélsőjobboldal erősödése Nyugat-Európában sem mutatja azt a tendenciát, hogy a dolgok jó irányba haladnának. De nagyon érdekes a történelem, mert vannak olyan időszakok, kulturális együtt állások, amikor például a nemi szerepek bizonyos fokú összemosódása egy teljesen normális, sőt, ünnepelendő dolog (lásd a barokk és rokokó korszakokat, ahol nagyon hasonlítottak egymásra a férfi és női ruhák), aztán vannak olyan korszakok, amikor politikai érdekekből fakadóan démonizálni kezdik homoszexualitást, hiszen az a patriarchális, vagyis a férfi genderhez kötött mintákhoz viszonyítva abnormális. Most az látszik, hogy az utóbbi felé haladunk.
– Most, hogy megjelent az első regényed, van már terved a következőre?
– Abszolút. Regényötletem is van és szeretnék egy újabb divattal kapcsolatos könyvet is írni, mivel nekem nagyon komoly kérdéseim és fenntartásaim vannak az úgynevezett polgári jó ízléssel kapcsolatban. Ez pedig pont egy olyan téma, amit szeretnék esztétikai szempontból vizsgálni, pláne, hogy szerintem pont ebben az országban érdemes beszélni arról, amit Franco Moschino a kilencvenes években mondott, miszerint „a jó ízlés márpedig nem létezik”, ami gondolat pedig Kanttól ered. Mert ebben a kérdésben is sokkal több az árnyalat, mint a hegemónnak gondolt „normálisnál”. A világ ugyanis sokkal színesebb és izgalmasabb annál, minthogy azt mondjuk, hogy egy bunkó paraszt vagy, ha rövid ujjú inget hordasz.