Az Egy város titkai és az Egy város újabb titkai című könyvek szerzőjével beszélgettünk, mi fogta meg a fővárosban, és mi az, ami őt szomorúvá teszi. Mit szól a belvárosi autópályákhoz? Mit lehetne kezdeni a Magyar Rádió épületében található, talán kevesek által ismert atombunkerral?
– Kezdjük az elején, hol született?
– A Schöpf-Merei Kórházban születtem a 9. kerületben, de a 12. kerületben nőttem föl, a felnőttkorom viszont már Pesthez kötődik, mindennek köszönhetően szinte mindenhol otthonosan mozgok. Most már azért inkább pestinek érzem magam.
– Mikor szeretetett bele a városba?
– A 12. kerületet, bár 18 éves koromig ott laktam, érdekes módon kevésbé szerettem. Én mindig akkor jártam tágra nyílt pupillákkal a városban, amikor az Astoria környékére, a Horánszky utcába mentem korrepetálásra a Vörösmarty gimnáziumba. Amikor arra jártam,
mindig úgy éreztem magam, mintha New Yorkban, vagy jó ég tudja, merre, valahol a nagyvilágban lennék.
– Mi fogta meg benne?
– Az igazi urbánus fíling. A környéken rengetegen jártak, sokkal nagyobb volt a zsúfoltság, mint amit én Budán megszoktam, és az nekem akkor rettentően tetszett, rengeteg volt a néznivaló is, ráadásul a Vörösmartyba menet bedobhattam egy fánkot is a Dunkin' Donutsban. A vonzódás az Astoriához és a környékéhez megmaradt a későbbiekben is, úgyhogy a város iránti érdeklődés nagyjából már akkor elkezdődött.
– És hogyan csúcsosodott ki?
– Akkor eszméltem rá, valójában mennyire is szeretem a Palotanegyedet, amikor az új, immár választott hazámból elköltöztem néhány évre Újlipótvárosba. Amikor ott laktam, bármilyen hihetetlen is, de mindig honvágyam volt. Amikor körülbelül 3,5 éve visszaköltöztem a Palotanegyedbe, a Covid kellős közepén elkezdtem szisztematikusan feltérképezni a házakat magam körül.
– Már akkor tudta, hogy ebből könyv, illetve könyvsorozat lesz?
– Akkor még nem sejtettem, csak kíváncsi voltam. Úgy voltam vele, ha már ennyire szeretem ezt a környéket, akkor tudjak is róla valamit. A kutatást a saját házunkkal kezdtem, ami meztelen nős házként ismert a környéken, és aminek kapásból szenzációs sztorija van. Ettől csak még nagyobb kedvet kaptam, amit minden további felfedezés csak fokozott, úgyhogy aztán elkezdtem a Palotanegyeden kívül is nézelődni.
– Az első könyve megjelenésekor azt mondta, 150 épület áll még a listáján. Az újabb könyv megjelenésével ez a szám csökkent, vagy csak tovább nőtt?
– Ez minden egyes fejezettel tovább nőtt, mert mindegyik épületnek, mindegyik történetnek van valami új szála, amiről nem tudtam. De van olyan is, hogy egyszerűen csak belefutok egy érdekes épületbe. Most, idefele is néztem egy homályos feliratot. Szóval folyamatosan nő, most már irgalmatlanul sok van.
– Változott számára Budapest, mióta belekezdett ebbe a hobbiba?
– Teljesen más a város megélése, ha az ember egy picit tudatosabban tudja nézni.
Egy kicsit olyanná vált a kapcsolatom Budapesttel, mint amikor valakinek az egész élettörténetét ismered, mert valaki sokat mesélt róla, aztán egyszer csak hirtelen találkoztok. Azóta abszolút más szemmel is járok városban, szeretném hinni, hogy jobban észreveszem az apró jeleket, például, hogy egyes utcák honnan kapták a nevüket, vagy hogy egy környéken miért van marha sok loftlakás (mert mondjuk régebben malmok voltak arrafelé.)
– Szokott elmerülve töprengeni azon, milyen lehetett a régi Városház tér, a Tabán vagy Óbuda?
– A második könyvben írtam Somossy Károly budapesti Konstantinápolyáról, ami a mostani Disneylandhez és Las Vegashoz hasonlító képződmény volt, egy szórakoztató favella a Lágymányosi-tónál – ami ma már szintén nincsen meg, a mai Műegyetem környékén –, és megesett, hogy lehunytam a szemem, és próbáltam elképzelni, milyen lehetett itt. De ugyanezt megtettem a belvárossal is, főleg azokban az esetekben, ahol azért találtam viszonyítási pontokat, képeket vagy rajzokat.
– És melyik Budapesten él/ élne szívesebben?
– Azért megfelel nekem a mostani Budapest. Ami az olvasmányaimból, kutatásimból kiviláglik, hogy
bár a kiegyezés után elképesztően nagy volt a fejlődés, hihetetlenül színes volt a város, az átlagember számára azért a meghatározó élmény: a nyomor volt.
Most sem igazságos a világ, és akkor sem volt az, nagyon kevesek kezében volt nagyon nagy pénz, hatalom és lehetőség, a többség pedig meglehetőségen szerényen élt. De vannak dolgok, amiket szívesen visszahoznék.
– És mik lennének ezek?
– A kávéházi kultúrát például mindenképpen. Ezek is azért voltak, persze, annyira szofisztikáltak, és folyt bennük olyan szofisztikált élet, mert a lakhatási körülmények miatt az emberek menekültek otthonról. De általában elmondható, hogy olyan standardizálttá vált mára a világ, hogy valamennyire óhatatlanul is elszürkült. Mást sem látok, csak diszkontáruházakat, multicégek boltjait. A főbb útvonalak, amilyen például a Rákóczi egy része is, közben elszegényedtek, ami eléggé fáj.
– Mennyire ért egyet a városi autópályák felszámolásával?
A városi autópályák felszámolásával, ha már szóba került a Rákóczi út is, magam is egyetértek, ahogy a felüljárok eltűntetésével is. Van autóm, és nem félek használni sem, de szerintem a városi közlekedés alapjának nem az autónak kellene lennie, hanem csak egy kiegészítő elemének. Azért Budapesten elég jó a tömegközlekedés, és
teljesen más az ember városképe, ha benne él, ha a részese, és nem az autóból figyeli.
Meggyőződésem, hogy autó nélkül gyorsabban és könnyebben is lehet közlekedni, úgyhogy én mindenképpen gyalogos- és tömegközlekedés-barát vagyok – amellett, hogy van autóm.
– A régmúltról már esett szó, milyen változásokat tapasztal most a városban?
– Tetszik, hogy a belvárosi rész – a szélesen vett belvárosi, tehát nem csak az ötödik kerületre, hanem a körúton kívüli egyes utcákra is gondolok – egyre inkább belvárosi funkciókat lát el: a nagy világvárosokhoz hasonlóan sorra nyílnak a galériák, a mindenfajta kis kávézók, kocsmák. Egyre több a co-working hely is, ahol az emberek elücsörögnek egy laptoppal. Tetszik, hogy sok az oktatási intézmény, és hogy mindennek az egésznek köszönhetően fiatalos a hangulat. Ami nem tetszik viszont, hogy az őslakók mintha kiszorulnának, és az Airbnb-re épülne a közönség.
– Mit tart Budapest legégetőbb, mielőbb megoldásra váró problémájának?
– Ami nekem a legjobban fáj, az a bérházak gyakran pocsék állapota. A belvárosban ráadásul rengeteg bérházat egykori palotákból alakítottak ki, amiket több mint száz éve, még az 1800-as évek végén építettek, mégis csapnivaló állapotban vannak. Vagy az van, hogy a homlokzatát felújították, csalogató, csábító, belülről aztán le van rohadva, vagy fordítva, hogy kívülről omlik össze, de belül legalább meg van csinálva. Ezenkívül nagyon sajnálom, hogy a főbb útvonalak képe, amilyen az említett Rákóczi út is, elég hervasztó.
– Éveket élt külföldön, ott miket tapasztalt?
– Egy évet töltöttem 18 évesen cserediákként egy aprócska, kis városban, Buenos Airesben. Életem legjobb éveként él bennem, mert nem magányosan kellett feltalálnom magam, a fogadó családom ugyanis éppen úgy festett, ahogy a filmekben szokták a latin családokat ábrázolni. Egy hatalmas családba kerültem, ahol mindenki nagyon jó fej volt. Ott viszont megtapasztaltam, milyen típusú problémák tudnak egy metropoliszban kialakulni. A bűnözés viszont elképesztő szintű volt. Ott tanultam meg a hátam mögé nézni, és ez azóta is megmaradt.
– Ez mit jelent?
– Ha kilépek az utcára, rögtön felmérem például a környezete. Ez sehol nem baj, sehol nem hátrány a világban, ez nem üldözési mánia, de folyamatosan szemmel tartom, kik vannak körülöttem, mi a helyzet. Ott ugyanis
engem fosztottak ki késsel, pisztollyal, úgy is, hogy körbeálltak és közrefogtak.
Az is igaz, persze, elég sokat mentem, és nem voltam elég elővigyázatos. Ma már az lennék. Az ráadásul a város, Buenos Aires életében is egy húzós időszak volt.
– És mi tetszett a városban?
– Hogy rettentően karakteres negyedei vannak, olyanok, amelyeket simán meg lehet egymástól különböztetni, és ezt akkoriban, még egyszer mondom, 18 éves voltam, nagyon hiányoltam Budapestről. Azért ma már, ha az ember nyitott szemmel járkál, akkor pontosan tudja azt, mi különböztető meg Újlipótvárost a Palotanegyedtől, Belső-Erzsébetvárost Külső-Erzsébetvárostól, mi a különbség mondjuk Terézváros belső része és Ferencváros belső része között, milyen hangulati és történelmi különbségek vannak.
– Mi a helyzet a nyolcadik kerülettel?
– Az is annyira heterogén, hogy az egyes kerületi részeknek a lakói halálosan idegenül érzik magukat a kerület másik részében, merthogy más a kisugárzása egy Népszínház-negyednek, más egy Corvin-negyednek, más egy Palotanegyednek, és megint más a Szigony utca és környékének.
– És hol élt még?
– A Vadnyugaton. Egy Flagstaff nevű, 70 ezres arizonai városban. Ott mondjuk nem voltam kellően nyitott azokra a dolgokra, amiket Flagstaff nekem adhatott volna. Ha akkor én jobban érdeklődöm a természet iránt, jobban szeretek túrázni, talán az is kiemelkedő élmény lehetett volna, de én akkor nagyon városi fiú voltam, aki inkább rossznéven vette, hogy ilyen kisvárosias környezetben van. De legalább megtapasztalhattam, milyen, ahol tényleg autókultúra van, és ahol eköré épül fel a város. Budapest, bárki bármit is mond, nem ilyen.
– Hogy látja Budapest jövőjét, milyen kép él ezzel kapcsolatban a fejében?
– Én nem vagyok elég szakavatott ehhez, hiszen nem vagyok se urbanista, se építész, a városi politikában sem vagyok túlságosan jártas. Azt látom viszont, hogy
az 1800-as évek végén volt egy elképesztően multikulturális város, és ez kezd kicsikét, talán visszaköszönni a belvárosban,
és ez valószínűleg csak fokozódni fog. Tartok tőle viszont, hogy sok minden az egyszeri városlakó számára elérhetetlen lesz, mert mondjuk túl drága lesz, szóval azt a fajta kulturális életet, amit adna a város, sokan nem tudják kiélvezni.
– Egy interjújában azt mondta, szeretné, ha más nem, legalább egy emlékpadja lenne Tauffer Vilmosnak. Tett érte lépéseket?
– Nem még, de lehet, itt lesz az ideje. A kutatásaim során sok szimpatikus alakkal találkoztam, és közülük kétségtelenül Tauffer Vilmos volt az egyik legszimpatikusabb. Hopp Ferenc volt egyébként a másik, de neki van itt múzeuma is, szóval őrá azért emlékezünk. Tauffer Vilmos nem egy mágnás volt, egy tudós ember volt, egy orvos, aki rettentő sok ember életét mentette meg, és emellett pedig behozott külföldről – amennyire én a gyermekgyógyászat és a nőgyógyászat ügyeit értékelni tudom – rengeteg jó példát, hogyan lehetne fejleszteni a hazai ellátórendszert.
– Milyen példákról beszélünk?
– Ami számomra a legszimpatikusabb, hogy ő volt az első, aki azt mondta, hogy gyengéden kell bánni a páciensekkel, hogy ez nem egy katonai laktanya, hanem itt elesett nők vannak, akik most egy meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben vannak, és velük kedvesen, előzékenyen kell beszélni, hogy tudják, értük dolgoznak, és nem ellenük. Ezt a felfogást erősítette ő. Tauffer később aztán nagyon beteg lett, és hát, felismerte a betegsége kimenetét, és 70 éves kora körül végzett magával a saját palotájában. A palota az megvan, jó lenne, ha neki valamifajta emléket tudnánk állítani.
– Mit árul el Budapestről, hogy sokan itt tudták egykor megcsinálni a szerencséjüket? Minek volt köszönhető a siker?
– Hogy Budapest, mint említettem is, egy multikulturális város volt, ahova a birodalom minden részéről érkeztek emberek, és hogy hatalmas fejlődési lehetőséget láttak benne. Hopp Ferenc például, egy német anyanyelvű cseh egy olasszal, Stefano Calderonival indított vállalkozást, ami aztán nem csak Budapest, de egész Magyarország egyik legismertebb vállalkozása lett, és Hopp Ferenc abszolút magyarnak vallotta magát. 50 évesen aztán, amikor már elég gazdag volt, azt mondta, hogy ő most elkezd utazgatni.
Azt hiszem, nyolcszor is megkerülte a földet, de közben Budapestet építette, és ránk hagyta a villáját benne az összes értékével.
– Ön, aki azt mondja, a Palotanegyed a mindene, hogyan viszonyul a modernség építészetéhez?
– A brutalista építészetet, azt szeretem, de hangsúlyozom megint, én a várost szerető ember vagyok és újságíró, nem pedig urbanista és építész. Szerintem minden építészet azért valamit elmond a városról, és nem mellesleg a múltunk része. Hogy konkrétumot is mondjak: annak örülök, hogy a Magyar Rádió épületkomplexuma új szerepkört kap, a régi irodaépületek elbontása nem fájna, az ott található atombunkert viszont vétek lenne eltékozolni. Az egy mementó, és nagyon-nagyon ritka, hogy egy városban ilyen, földfelszíni bunker található, ráadásul még a város közepén is van, ami tömve van turistákkal.
– Mit lehetne tenni?
– Először is, meg kellene kérdezni az ottlakókat is, mit gondolnak erről, de ebbe most ne menjünk bele. Ha rajtam múlna, és ha lehetőségem lenne, én biztos azt javasolnám, hogy
a bunkerből alakítsanak ki emlékhelyet vagy múzeumot.
Voltam Tiranában, ahol a Szkanderbég főtér mellett megnyitottak a közönség előtt egy régi bunkert, és sorban állnak a turisták, hogy bejussanak, a világ minden tájáról csodájára járnak. A bunker falain belül egyébként szintén egy múzeumot alakítottak ki, ahol az ország történelmét lehet megismerni, ami akkor is fontos és hasznos, ha az a történet nem feltétlenül szép.