Ha van zenekar, amely az úgynevezett „magyar alter” egyik alapköve, akkor az bizonyosan a 30Y. A 30Y alapköve pedig Beck Zoli, aki szinte minden szempontból sajátos és izgalmas pályát tudhat maga mögött. Véleménye is ennek megfelelően okos, árnyalt, mi pedig hosszan beszélgettünk vele Budapest és vidék viszonyáról, kortárs popzenéről és magyar kultúrpolitikáról, de persze szó esett Grecsó Krisztiánnal közös zenés-irodalmi produkciójáról, közönségről és jövőbeli tervekről is. Interjú!
– Azt hiszem, pont te vagy az, akit bátran lehet vidékinek nevezni, hiszen erre mindig is büszke voltál. Ajka, Pécs, Szombathely – hogyan érezted magad, amikor Budapest elkezdett a gravitációs mezejébe húzni a zenéden keresztül?
– Egy kisvárosban nőttem fel, egy nagyobb városban tanultam, aztán egy annál is nagyobban, ahol egyébként most is élünk. Budapesten sok időt kell töltenem, de sokkal inkább, szemben Erdős Virág nagyszerű versének soraival („Az nem kérdés, hogy Buda helyett Pestet”) a budai oldalon érzem magam otthonosabban. Egy nagyvárosnak van egy olyasfajta felfokozottsága, amitől én figyelmetlenné válok, nem tudok számolni az idővel, ilyesmi. De ez egyszerűen szocializációs kérdés: jobban szeretek a pécsi régi kertvárosból elindulni, és vissza is térni oda. Ezzel együtt heti átlagban biztosan két-három nap Budapesté, és élvezem, hogy inkább vagyok turista, úgyhogy nem akadok el azon, milyen arcátlanul drága a croissant.
– Prieger Zsolttól is kérdeztem, de tőled is muszáj vagyok: létezik szerinted népi-urbánus ellentét?
– Nem hiszem – legalábbis alkotói értelemben. Inkább azt látom, hogy nem-Budapest Magyarországa erősen kiszolgáltatottá válik a politika érdekszereplőitől, a regionalitás, a helyi közösségek, a civil szerveződések, stb. szétverésével minden egy centrális akarattól függ: ez nem tesz jót a vidéki településeknek, önazonosságnak, kreativitásnak, vagy bármiféle autonóm szándéknak. Budapest csupán ehhez képest tűnik szabadabb térnek, olyan entitásnak, amelyben kellő független erőforrás mozgósítható – bár a tapasztalatom az, hogy a szorongás általános alapélménnyé vált a társadalmunkban.
– Mi inspirálóbb számodra: a városban alkotni, vagy inkább elvonulós típus vagy?
– Nem vagyok a világból kivonuló alkat – részben azért, mert örülök, ha van folyóvíz, vagy internet, mert aggódnék azonnal azokért, akik fontosak nekem, de nincsenek ott. Dolgozószobám sincsen, legfeljebb tavasztól őszig a teraszunk. Alapvetően közösségben írok, ez egy rock & roll zenekarnak is a lényege, úgyhogy tudok létezni a zajban, talán még pontosabb úgy, hogy abban a zajban különösen jól tudok működni, amit éppen mi állítunk elő – és ez lehet a kézi csiszolóé házfelújításkor, a billentyűzeté a laptopomon, vagy a zenekaré a stúdióban.
– Mennyiben követed a kortárs popzene alakulását?
– Vannak számomra kedves alkotók, akiknek a munkáit folyamatosan figyelem – de ez inkább a befogadó figyelme, nem pedig valamiféle pályatársi szerénytelenség: Damon Albarn, Jack White, vagy éppen Szűcs Krisztián ilyenek. Ezek kétségtelenül komoly alkotói tömbök, ahol izgat, hogyan is fogalmazzák meg a maguk világát évről-évre. Vannak a fiatalabbak, és itt már szűkítek a magyarországi zenei térre, ahol pl. az Esti Kornél, Csaknekedkislány, Elefánt mára érett, és pontos alkotói világot rajzolt meg, nekem nagyon érdekes látni, hogyan és mit csinálnak. Ugyanígy izgat egy még fiatalabb gitáros-old school altertér, közülük sok zenekarral dolgozunk a ZajZajZaj stúdióban, és rendszeres vendégzenekarok a 30Y és az Esti Kornél éves turnéiban. És persze, foglalkoztat az a szövegelős színtér, ahol most nagyon erős a mozgás, műfajtól függetlenül vannak értékes ügyek, és remélem, képes vagyok eléggé érzékeny befogadó lenni, és talán tanulni is valamit ebből a világállításból.
– A napokban az NMHH a publikus adatokra támaszkodva készítette el az éves eredményeket, amiből az derül ki, hogy tök mást hallgatnak a fiatalok a Spotify-on, mint amiket a rádiókban nyomnak. Mit gondolsz arról, hogy ennyire kétosztatú lett a kulturális-közéleti helyzet?
– Ez azok számára – bár a rádiók kínálatát nem ismerem – világos, akik látják a zenei színteret. A falunapok, állami ünnepségek, az ingyenes álcelebnézegetés a parkolókban, meg ilyesmik nem zenei terek, de nem is zenei események attól, hogy éppenséggel szól valamilyen zene. A rádiók ostobasága és még inkább gyávasága, azt hiszem, hogy lemondanak a tényleges magyar kortárs zene egy jelentős részéről, ahelyett, hogy annak megmutatását tűznék zászlóra. Miközben megint oda térünk vissza, hogy egykezű kultúrpolitikai akarat van, ami látszólag ideologikus, valójában primitíven érdekvezérelt, így elég nehéz lehet rádiót csinálni. Szóval a benne dolgozók vívódásait, napi morális dilemmáit is látom, a „ha én nem maradok, az egész még szarabb lesz”-érzés sokukban működik, de mindegy: az online tér alapvetően pluralizálta a popzenét, a hozzáférés adott, viszont hasznos volna a szakértő, kritikai befogadás megtanulása, és ehhez tudna segítséget nyújtani egy rádió. Éppen úgy, ahogyan az egyetemen javasoljuk az olvasnivalókat, és segítünk abban, hogyan tudunk értő-értelmező módon hozzáférni egy alkotáshoz.
– Mekkora szükségét érzed a megújulásnak mondjuk a saját zenéd esetében?
– Nem a zenei megújulás számomra a kérdés, hanem az, hogy a zenei nyelv, amelyet használok, azzal miként esek egybe, és miként esik egybe azzal, amit egyébként állít. Ha csak a zenei megújulás izgatna, akkor vagy trendteremtő volnék, vagy követő, vagy csak idétlen műfajparódia, mert nem belülről épülne a zenei nyelv, hanem kívülről érkezne, és folyton kifelé figyelne. Ezzel meg a magyar szórakoztató zenei mainstream, jól-rosszul, de tele van.
– Mennyire cserélődött le a 30Y közönsége az utóbbi 20 évben?
– Nem tudom, hogy a lecserélődés jó terminus-e egyáltalán. Szerintem egy zenekar akkor létezik, ha képes egy folytonos dialógusra a közönségével a dalain keresztül. A 30Y közönsége nagy, és ezzel együtt mégis nagyon befogadó közösség, és nyilván az életkor, az élethelyezetek alapvetően befolyásolják, hogy miként éljük meg ezt a közösséget – akik tizenévesen vannak jelen, másként vannak jelen, mint azok, akik ellógnak egy estére a gyerekük mellől. Erre az odafigyelésre tudott ráépülni például a Pilleszék nevű kis társaságunk, amiben én alig-alig veszek már részt, teljesen önjáró, és alapvetően jó ügyek felfedezése és támogatása a csapat küldetése.
– Jól érzem, hogy némileg távolodsz a rockzenei énedtől? Gondolok itt arra, hogy Grecsó Krisztiánnal közös zenés-irodalmi produkciótok van, könyved jelent meg, novellákat írsz, és általában komoly hangsúly került nálad az irodalomra.
– Ezt nem látom távolodásnak, inkább csak az történt, hogy ezek a dolgaim jobban feltűnnek mára. Gondold csak el, a 30Y-nak még nem volt lemeze, de a Művészetek Völgyében már a Kékpingvin című monodrámámat bemutattuk, 2003-ban. Sárközy Papával írtuk a Kis herceg balettzenéjét, dolgoztam és dolgozom színházi produkciókban, kiállításokat szervezek, vagy tárlatot vezetek, vittük Jánossal a Háy come Beck-et több, mint tíz évig, ahogyan ment a Rájátszás is, szóval ezek az ügyek, nem beszélve mondjuk az egyetemi térről, mind foglalkoztattak. Azt hiszem, nem az én életemben változtak ezek a hangsúlyok, inkább – és ennek örülök – jobban látszanak az egyéb dolgaim is. Tudod, a számomra alkotói identitásom mindig a 30Y.
– Mik a terveid a nyárra, meg úgy egyébként a 2023-as évre?
– Ott tartunk a leltárban, hogy január végén megjelent a Beck@Grecsó album, az előadást folyamatosan játsszuk; júniusban megjelent a Másnap, a Szűcs Krisztiánnal közös kamaraelőadás anyaga, ezt is most már két évad óta tartjuk repertoáron; december elején pedig megjelenik a 30Y duplaalbuma, és kezdjük is azzal, már decembertől a klubturnét.