A Budapesti Fesztiválzenekar és Budapest közös zeneszerző-pályázatán a Junior Prima-díjas Oláh Patrik nyerte az első helyezett díját, ő írta tehát a főváros nyitányát. A művet a Budapesti Fesztiválzenekar mutatja be szeptember 2-án egy nagyszabású, ingyenes szabadtéri koncerten a Hősök terén, így ünnepelve meg Budapest 150. születésnapját. Mi pedig megkerestük Oláh Patrikot, hogy meséljen egy kicsit a darabról, de még inkább saját magáról. Gyerekkor, akadémia, a zenetörténet első lovári nyelvű miséje, Budapest és Black Eyed Peas – ezekről beszélgettünk a fiatal zeneszerzővel.
– Hogyan határozza el hét évesen egy salgótarjáni kisgyerek, hogy zenész lesz, miközben a kortársai még aközött vacillálnak, hogy katonák, tűzoltók, rendőrök vagy szuperhősök legyenek?
– Bennem sosem merült fel ilyen karrier, azokra az osztálytársaimra pedig kifejezetten furcsán tekintettem, akik rendőrök szerettek volna lenni. Minden le tudott egyébként kötni, de nem sokáig – viszont a zene volt az, ami mellett hosszú ideig el tudtam időzni. Az unokatestvéreim is tanultak zenélni, és emlékszem, hogy a szüleim egyszer úgy jöttek haza egy koncertjükről, hogy milyen ügyesek voltak, meg mennyire büszkék lehetnek magukra.
– Csak azt ne mondd, hogy gyermeki féltékenység kerített hatalmába!
– Nem, inkább felcsigázott a lelkesedésük. Akkor azt mondtam, hogy én is szívesen zenélnék, bár akkor még semmilyen komoly kapcsolatom nem volt a zenével. Hét évesen azonban elkezdtem hegedülni, és akkor szinte minden értelmet nyert számomra.
– Odaálltál a szüleid elé, hogy apa, anya, úgy döntöttem, hogy mától hegedülni fogok?
– Nem, eredetileg zongorázni szerettem volna, viszont a szüleim azt mondták, hogy inkább hegedüljek. Ráadásul nem év elején kezdtem el, hanem évközben, így nem lehetett zongoraszakra beiratkozni, hegedűre viszont lehetett, így hegedülni kezdtem. Később persze felvettem a zongorát is, szóval egyáltalán nem bántam meg a hegedülést.
– És ez automatikusan vitt téged a komolyzene irányába?
– Ami nagyon tetszett a klasszikus zenében, hogy nem egyhangú és nem sematikus. Attól függetlenül, hogy a barokk zene, meg a klasszikus zene is elég sematikus, de máshogy, mint a könnyűzene. Tizenhét-tizennyolc éves koromig így nem is nagyon hallgattam könnyűzenét.
– Húha!
– Igen, ezt most pótlom éppen. De egyébként ez sem igaz teljesen, mert Black Eyed Peas-t hallgattam Fergie-vel, őket mindig nagyon szerettem. De rajtuk kívül csak klasszikus zenét hallgattam.
– És azon belül?
– Az első időszakomat inkább Vivaldi határozta meg, de szerettem Bachot is. Aztán később jött a romantika, ami meg is maradt Csajkovszkijval, aki 12 éves korom óta a kedvencem. Amikor pedig 17-18 évesen elkezdtem figyelni a könnyűzenére, elkezdtem figyelni a 20. századi zenére is, Bartókra, Sztravinszkijra.
– Kurtágig és Ligetiig is eljutottál?
– Hogyne, és nem csak hallgatni kezdtem például Ligetit, de értelmezni is, szóval mondhatni az egyetemi alapképzésem során sikerült velük, illetve a modern zene ezen irányvonalával megismerkedni.
– A klasszikus-, vagy komolyzenét a laikusok úgy képzelik, hogy borzasztóan szigorú megoldások és hagyományok mentén dolgozik, és csak halál komoly arccal lehet hangversenyeket komponálni. Pedig a kísérletezés itt is éppen annyira létező dolog, amit te gyakorolsz is azzal, hogy beleszövöd az autentikus cigányzenét a műveidbe. Mennyire működik ma a kísérletezés a komolyzenében?
– Szerintem ma már nem ez a fő irányvonal és ettől elválasztanám a fúziót. Inkább a 20. század második felére volt jellemző kísérletezés egy zongora szétfűrészelésével, vagy amit például John Cage csinált a 4’33-mal, vagy Ligeti a metronómokkal. A 21. században inkább azt érzem, hogy a zeneszerzőknek inkább a múltszázad törekvéseit kell beemelni, vagy visszaemelni a mostani zenébe. Ha engem kérdezel, szerintem ilyen értelemben tisztul a zene és nem az, van, mint a 20. században, hogy minden a tizenkétfokúság, amiben legyen meg mind a 12 hang, akár egymás fölött, egymás mellett, mindenhogy. Szerintem most már befogadhatóbbá kell tenni a zenét.
– Merthogy ennyire elszaladtunk a kísérleti zenével?
– Igen, és emiatt szerintem bizonyos fokig megszűnt a kapcsolat a közönséggel. Persze a 20. század elején még nem élt ilyen formában a könnyűzene, a sznobizmus viszont igen, így működni tudott, de mára ez szerintem teljesen kiürült. Ebből fakadóan nekünk, klasszikuszene-szerzőknek tennünk kell azért, hogy az emberek újra bejöjjenek a koncertekre. És ezért még nagyon-nagyon sokat kell tennünk.
– Azt mondod, hogy a könnyűzene felé kell vinni a komolyzenét?
– Nem, de hozzáteszem, hogy terveim között szerepel produceri dolgokat is csinálni, főleg az elektronikus zene irányában. De az egy másik dolog.
– Említettük, hogy amolyan szignód a komolyzene cigányzenével való fuzionálása. Küldetés ez a részedről, vagy ennyire mélyen inspirált a cigányzene?
– Származásomat tekintve azt hiszem, hogy mindkét felvetés megállja a helyét. De érdekes dolog ez, mert valahogy, amikor írom a darabjaim, és visszaolvasom őket, azt látom, hogy mindegyiknek az alapja a cigányzenéből ered. Most már ezt egyre jobban bele tudom építeni, illetve ugyanígy ki is tudom emelni olyan formában, hogy az jól működjön. Mindettől függetlenül azért is tartom jónak ezt az irányvonalat, mert a 20. században szinte senki nem foglalkozott cigányzenével, leszámítva az operetteket, de ezt nem tekinteném a magaskultúra részének, még akkor sem, ha egyébként én kedvelem őket. Így azt hiszem, hogy ebben nagyon sok lehetőség van, hiszen rengeteg cigány népdalt lehet még gyűjteni, ami más népek zenéjéről mára alig mondható el.
– Neked ez szándékodban áll?
– Szándékomban mindenképpen áll, csak ehhez rengeteg pénzre, rengeteg energiára és sok emberre van szükség.
– Van erre támogatási lehetőség? Egyáltalán a műveid létrehozására, bemutatására van támogatásod?
– Én állami támogatást eddig soha nem kaptam, hiába nyújtottam be bármilyen pályázatot. Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka, de azt hiszem, hogy ez még kreatívabbá tesz, hiszen teljesen más megoldásokat kell találnom ahhoz, hogy be tudjam mutatni egy új művem. Mondhatnám úgy is, hogy magamnak kell megtalálnom ehhez az utat, mert 20 éves koromtól máig hajlamos voltam azt remélni, hogy ez beindul majd magától, de most már belátom, hogy ez nem így működik. De ez van, csinálni kell.
– Ezzel együtt jelentős sikereket tudhatsz magadnak már így is. A 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson bemutatott műved lett az első lovári nyelven íródott mise a zenetörténetben. Hogyan éri el ezt egy húszas évei elején járó zeneszerző?
– Ez egy izgalmas kérdés, mert néha én sem tudom, hogy történhetett. Volt egy tanárom a Bartók konziban, Lakatos György, akivel azóta is nagyon jóban vagyok. Ő volt a kamaratanárom, és vele rengeteget beszéltem zeneszerzésről. Utána zeneszerző lettem az Akadémián, jöttek az első sikerek, versenyeredmények, neki pedig ennél a lehetőségnél találnia kellett egy olyan roma zeneszerzőt, aki megbízható, meg tudja csinálni és nem hakniként tekint a dologra.
– Tehát ez egy koncepciózus felkérés volt?
– Igen. Eleve nemrég fordították le a Bibliát lovári nyelvre, így adta magát a roma mise megszületése is, aminek szövegét szintén Ferenc pápa hagyta jóvá. Utána jött a lehetőség, hogy ezt meg lehet zenésíteni.
– Mennyi idős voltál te ekkor?
– Amikor megkaptam a lehetőséget a misére, akkor húsz éves.
– És olyankor mi van, amikor eléd állnak, hogy akkor tiéd a zenetörténet első lovári miséjének megzenésítési lehetősége?
– Hát ezt akkor fel se fogtam. De hozzátartozik, hogy egy teljes nyarat gondolkodtam azon, hogyan is álljak neki, miközben egy nagyon nehéz éven voltam túl az Akadémián, és azt terveztem, hogy azt a nyarat végig fogom bulizni. De végül elég jól oldottam meg a feladatot – legalábbis úgy hiszem.
– Hogy került képbe a Budapest nyitány megírásának lehetősége?
– Hát leginkább úgy, hogy megpróbáltam, hátha bejön. És bejött. És azt hiszem, hogy elég jól rá is éreztem arra, hogy hol van a keresztmetszete annak, amit a zsűri szeretne, illetve mi az, amivel bele tudom tenni mindazt, amit szeretnék. És talán azért is lett ez nyerő, mert mindenki azt gondolta, hogy erre a pályázatra egy nagyon egyszerű dúr-moll, fanfárszerű, szignálszerű dolgot kell írni, ami megvan az én művemben is, de én belevittem a 20. századi nagy elődök hangzásvilágát például a mikropolifónia, vagy a Bartók-felfogás által.
– Hogyan lehet belekomponálni a három város egyesítését és a főváros összetett kulturális-történelmi-urbanisztikai identitását egy zeneműbe?
– Az egész darab három részből áll, amire már rá lehetett húzni, hogy van Pest, van Buda, illetve Óbuda. De nem is ez volt a legfőbb irányvonal, hanem inkább az, hogy Pestet, Budát és Óbudát többször próbálták már meg egyesíteni, és mégis csak harmadik próbálkozásra sikerült, 150 évvel ezelőtt. Ezt a viszontagságot pedig szerettem volna bemutatni, illetve az egyesítés óta eltelt idők hangulatát, amiből én külön kiemeltem Trianont, amiről sokféle kontextusban beszélnek manapság, de számomra mindig egy fontos kérdés volt ez a történelmi tragédia, amire mindenképp szerettem volna reflektálni. De benne van a szovjet elnyomás, még előbb az osztrák-magyar monarchia időszaka, majd a rendszerváltás és a szabadság ideje – amiről viszont már mindenki maga döntse el, hogy mennyire éli meg szabadságként.
– Jó ideje élsz már Budapesten. Milyennek látod a várost és milyen hatással van rád?
– Szeptemberben lesz 11 éve, hogy itt élek és nagyon imponáló volt a tudat, hogy ide költöztem. Salgótarjánból nézve Budapest hatalmas, a szülővárosom lélekszáma akkora, mint itt egy kerületrészé, így nagyon nagy hatás is volt ez számomra. Nagyon érdekes volt, hogy éjszaka vannak emberek az utcán, vagy az, hogy koncert után még be lehet ülni simán kedden éjszaka meginni egy sört valamelyik kocsmában. Nagyon a szívemhez nőtt a város, és főleg a Duna. Amióta itt lakom, azóta nagyon szoros kapcsolatban vagyok a folyóval, rengetegszer megyek oda csak gondolkodni.
– Zenén?
– Zenén is, de néha csak úgy a semmin gondolkodni. De nem egyszer volt olyan valóban, hogy meg kellett írnom egy darabot, és csak kiültem ott az egyik lépcsőre a Margitszigettel szemben, felírtam pár hangot, pár érzelmet, és végül megszületett a darab. Most már egyébként néha érzem, hogy talán egy kicsit túl nyüzsgő a város. A rengeteg zene mellett pedig néha jól esik a csend, de ettől még mindig nagyon a szívemben van Budapest.
(Kiemelt kép: Ruzsa Rania/Főváros)