Volt egy hely, kint és mélyen benned, álltál a színpadon, vagy feküdtél rajta, alig jött ki hang belőled, rekedtre énekelted magad, odalent sírva fütyültek, izzadva pumpálták a fejük felett a levegőt. Mintha az életük múlt volna rajta, pedig a te életed múlt rajta. Ez a #zenészekbudapestje!
Amikor énekesként az első koncertemet próbálom felidézni, rögtön a Titanic nyitójelenete ugrik be, amikor a főhősnő igencsak megöregedett énje meséli el a történetét. 14 éve volt, és mintha egy teljesen más élet emlékeit hívnám elő.
Mi anno a psychobilly szerelmesei voltunk, aminek itthon a popularitását és a színtér méretét úgy lehet a legjobban leírni, hogy nem csak név szerint tudtuk megnevezni a rendszeres koncertlátogatókat, hanem a legtöbbnek még a címét is tudtuk. Sikerült úgy beleválasztanunk a műfajba, hogy még az underground rock ’n’ roll berkein belül is néha magyarázatra szorult, hogy mi fán terem ez a szubkultúra. „Szhájkóó-miiii?!?” – hangzott rendszeresen a kérdés, de mi nyilván imádtuk ezt. A világ összes természetellenes hajszíne megfordult ez időben a fejemen, és a legnagyobb természetességgel kombináltuk a pin-up, a punk és a horror stílusjegyeit. Creeper cipő nélkül pedig élni sem volt érdemes. Tim Burton büszke lett volna ránk. Nagyon kilógtunk a sorból, mindezt egy olyan időszakban, amikor még az individualitást kevésbé ünnepelték a népek. Ennek köszönhetően még külföldön is ezer méterről kiszúrtuk egymást, és biccentéssel konstatáltuk, hogy „Billy? Billy.”
A legelső koncertünk is ilyen családias környezetben zajlott. Dürer Kert, kisterem, lehetett talán 50-60 ember (de simán lehet, hogy csak így éltem meg, és igazából huszan se voltak), mindenki ismert mindenkit. Persze abban a szituációban a kisterem egyáltalán nem tűnt kicsinek, sokkal inkább egy hodálynak éreztem. Kristálytisztán emlékszem, hogy a nagybőgősünknek az volt élete legeslegelső koncertje. Előtte sosem láttam rajta, hogy bármi kizökkentené a nyugalmából, itt viszont nem voltam arról meggyőződve, hogy nem fordul-e pillanatokon belül sarkon. Így bekapcsolt nálam a túlélő ösztön, hiszen nyúlbélából csak egy fér meg egy zenekarban, és teljesen jogtalan és alaptalan önbizalommal léptem a színpadra – pedig az égvilágon semmihez sem értettem, ami ezt indokolttá tette volna.
A régi Dürer sajnos már nem létezik, mint ahogy a fűzők sem, amikkel szemrebbenés nélkül bulizni indultunk. A zenekar viszont igen. Persze nem ragadt a múltban, ahogy én sem, de imádom a történetünk eredetét.
Radnóti Zsuzsa énekesnő, a The Hellfreaks nevű hardcore/punk zenekar frontembere.
(Kiemelt kép: Radnóti Zsuzsa / Fotó: Merész Márton/Énbudpestem)