Volt egy hely, kint és mélyen benned, álltál a színpadon, vagy feküdtél rajta, alig jött ki hang belőled, rekedtre énekelted magad, odalent sírva fütyültek, izzadva pumpálták a fejük felett a levegőt. Mintha az életük múlt volna rajta, pedig a te életed múlt rajta. Ez a #zenészekbudapestje
Talán nem is az első fellépésemé a legjobb sztorim a pesti éjszakából. Sőt, ez biztosan így van.
Az első DJ-szettem egy kis pinceklubban adtam valahol a Nagykörúton a 2010-es évek közepén. Abból leginkább az maradt meg, hogy a fellépésem után rögtön átmentünk az akkor még működő Corvin Clubba, korábbi munkahelyem utódjába, mivel annyira szörnyű arcok jelentek meg, hogy sokat próbált partizóként is inkább azt mondtam, ideje kávéházat váltani. Ennél szebb emlék arról az éjszakáról, hogy ott mutattam be a legjobb barátomat a menyasszonyának.
De a legjobb sztorim ennél korábbról való.
Épp jól megérdemelt munka utáni pihenésemet töltöttem a 20 éves Hyperspace nevű techno esemény után a komámnál, amikor déltájt makacsul hívni kezdett valaki a rendezvény infóvonalán. Mit lehetett tenni, felvettem. Zilált hangú fiatalember volt a vonal végén, aki csapongva állt neki a problémája kifejtésének, és valami olyasmit mesélt, hogy a rendezvény után mindenkit kizavartak, őt is, viszont bent maradt a nadrágja és a cipője.
Mondanom sem kell, hosszú este volt, indiszponáltnak is éreztem magam a hallottak miatt, úgyhogy gyorsan megpróbáltam összerakni, mire gondolhat a költő. „Mármint a ruhatárban maradtak a ruháid?” – tettem fel a kérdést. Elvégre ez csakis úgy történhetett, hogy betette a váltóruháját a ruhatárba, majd ott felejtette, de nyilván neki sem volt könnyű az estéje, nem bajlódott a részletek kibontásával.
Ebbe kicsit ráhagyóan bele is egyezett, és megkérdezte, fel tudom-e hívni a helyszín illetékeseit, hogy visszaengedjék a nadrágjáért és a cipőjéért. Persze már ekkor nem értettem, mit értett az alatt, hogy mindenkit kizavartak, lévén ilyen nem történt, hiszen ha történt volna, tudtam volna róla, olyan meg pláne nem, hogy valakit nem engedtek oda a ruhatárhoz. Mindegy, gondoltam, leegyeztetem az elhagyott tárgyak osztályának elérhetőségeit, és visszahívom, elvégre én sem lennék boldog, ha odalenne a váltóruhám, miután egész éjjel a baszatáskát pakoltam.
Így is lett, mondtam a fiatalembernek, milyen telefonszámon tud érdeklődni, ám ő nem volt elégedett a visszahívásommal, de jobb híján beletörődött.
Nem sokkal később újból csöngött az infóvonal, ezúttal egy másik szám hívott, amit lelkiismeretes munkavállalóként ugyancsak felvettem. Egy asszony volt a vonal végén, aki kissé kétségbeesetten közölte, hogy tudomása szerint az imént beszéltem az unokaöccsével, akinek problémája akadt a nadrágjával és a cipőjével. Mondtam, igen, illetve hogy már megadtam az elérhetőséget, ahol érdeklődhet az elveszett nadrág és cipő holléte felől.
Az asszony azonban nagyon határozott hangon közölte: ezt a kérdést most kell megoldani, hiszen az unokaöccse elvesztette a nadrágját. Akkor már úgy tűnt, lehet, hogy hulla fáradtan mégis hülye ötlet volt vodkanarancsot ebédelni, mégis megpróbáltam értelmezni, amit belemondtak a fülembe. Végül feladtam, és visszakérdeztem: „Valószínűleg rosszul értem, de azt állítja, hogy az unokaöccse alsónadrágban és maximum egy zokniban hagyta el a rendezvény területét?” „Igen” – felelte a hölgy, majd rögtön szabadkozott, hogy tudja, milyen furcsán hangzik ez, de a gyerek egy alsónadrágban vár a szomszédos hotelben, és mennének már haza vidékre.
Ekkor megkértem a hölgyet, engedje meg, hogy visszahívjam, hiszen felelős emberként mégsem röhöghettem bele hangosan a telefonba.
Miután sikerült túltennem magam a szemeim előtt felsejlő képen, amint egy ember alsónadrágban és legfeljebb egy pár zokniban járt-kelt a Hyperen, majd ugyanígy hagyta el a rendezvény területét, elhessegettem azt a logikus kérdést is, hogy mégis hogyan kerülhetett le róla a nadrág és a cipő, mi vezethetett idáig, vajon készült-e róla telefonos videó, és ha igen, hogyan juthatok hozzá?
Egyszersmind feltételes értelmet nyert az első híváskor kapott információ, miszerint kizavarták az embereket a rendezvény végén: a fiatalember látványa valószínűleg nem annyira illett bele a rendezvény összképébe, s ezért a biztonsági szolgálat emberei kivezették őt a helyszínről.
Ekkor felhívtam a helyszínen illetékes kolleginát, akitől előbb elnézést kértem, majd biztosítottam, hogy épelméjű vagyok, végül elmondtam neki, hogy egy vendég állítása szerint elhagyta a bulin a nadrágját és a cipőjét, és most ezek hiányában érdeklődik a hollétük felől. Ekkor kiderült, hogy a takarítószemélyzet tagjait érintetett fiatalember korábban már személyesen állította rá az elveszett nadrág és cipő felkutatására, ám nem jártak sikerrel, és erről rövidúton tájékoztatták is.
Ekkor kénytelen voltam rákérdezni: „És úgy is nézett ki, ahogy elképzelem?” „Pont úgy” – érkezett a válasz.
Ennél a pontnál már tudtam, mostantól valami más lesz, és sosem lesz már olyan, mint addig volt. Visszahívtam az aggódó nagynénit, akivel közöltem, hogy sajnos a kollégák a teljes leürítés és zsákolás után sem találtak sem nadrágot, sem cipőt, pedig már csak a kíváncsiság végett is alaposan átfésülték a területet. Ekkor a hölgy felháborodva közölte, tudja jól, mi történik egy ilyen rendezvényen, így ne is próbáljam meg elhárítani a szervezők felelősségét.
Én azonban határozott maradtam, és aznap délben harmadszor is visszakérdeztem: „Nézze el nekem, hölgyem, de ha jól értem, akkor az ön unokaöccse jelen pillanatban egy alsónadrágban és maximum egy pár zokniban ül egy hotelszobában, ahová minden bizonnyal ugyanígy vágott át a recepción, majd felhívta önt, hogy elhagyta a nadrágját, illetve a cipőjét egy buliban, és ez ön szerint a mi felelősségünk?” „Igen, tudom, hogy ez furcsán hangzik, de akkor is nonszensz, hogy ilyesmi egy rendezvényen megtörténhet!” – válaszolta.
Hogy árnyaljam a hölgyben élő képet, közöltem, évtizedes távlatban mérhető, hogy mióta járok ilyen rendezvényekre, amely során valóban láttam már egynéhány furcsaságot, de olyan, hogy valaki elhagyja a nadrágját és a cipőjét, amit visel, még egy Beatles-koncerten sem fordult elő soha. Ő azonban határozott maradt, és felvilágosított, hogy korábban rendőrként dolgozott Kőbányán, pontosan tudja, mi történik egy ilyen buliban.
Diplomatikusan lezárva a históriát, csak azt tudtam mondani teljes tisztelettel a hölgynek, hogy ha tudja, mi történik egy ilyen rendezvényen, akkor valószínűleg számára is világos, hogy az unokaöccse vagy olyan jól érezte magát, hogy cipőt, gatyát eldobva rohant be a tömegbe, vagy érdemes lenne megkérdezni tőle, mégis, hogyan sikerült nyomtalanul elhagynia egy nadrágot meg egy pár cipőt, ami korábban még rajta volt.
Ágoston Dániel 1986-ban született Budapesten. DJ, zenei producer, újságíró.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)