A képzőművésszel új festményeiről és a fővárosról beszélgettünk, a két téma egyébként is összecseng. Ráadásul a kiállítás címe: Az én Budapestem. Megtekinthető szombaton és vasárnap a Viadukt teraszon 10-23 óra között.
– „Zseniális, beindítja az agyműködést, tessék felszabadultan asszociálni” – írták tizenöt évvel ezelőtt első kiállításodról, de majdnem ugyanezt írhatnánk most is. Annak ellenére, hogy azon a bizonyos első kiállításon kivágott rajzok voltak, most pedig festmények; akkor gyerekek voltak a főszereplők, most a Budapest...
– Pedig annyira nem vagyok budapesti, hogy magyar sem vagyok. Orosz vagyok, aki Budapesten nőtt fel. Hivatalosan moszkvai vagyok, de nemhivatalosan mégis budapesti, hiszen 1988 augusztusától itt élek. Öt éves korom óta.
– Kicsivel a rendszerváltás előtt költöztél ide. Mennyit változott a város 35 év alatt?
– Ez igazából nem foglalkoztat. Amikor gyerekként idejöttünk, akkor lenyűgözött. Különösen az, hogy mennyivel tisztább Moszkvánál. Aztán 2009-ben, amikor visszamentem, arra csodálkoztam rá, hogy Moszkva sokkal tisztább, mint Budapest. Hosszú ideig nem érdekelt a város, pedig sok helyen laktam. Kezdetben Zuglóban, aztán Pesterzsébeten, utána jött a kilenc, a hat, a nyolc, az öt, szóval a belváros. De csak azóta merem azt mondani, hogy Budapest egy élhető város, amióta jó pár éve átköltöztem Budára.
– A kiállítás ajánlójában azt olvastam, hogy a Budapest-sorozatod „egyöntetűen a város iránt érzett szenvedélyes szerelemről szól”.
– Nem tagadom.
– Hogyan lettél „szerelmes”?
– Mindig is az voltam, azt hiszem. Ám témaként egy abszurd helyzet nyomán kezdett el foglalkoztatni. Egy nagyrabecsült kollégával, Javier Mayorallal, azaz Pulpbrotherrel álltunk a Parlament előtt, és az jutott az eszünkbe, hogy megkérünk egy járókelőt, csináljon rólunk egy turistafotót. Ami teljes nonszensz, mivel egy budapesti nem csináltat Budapesten ilyen képet. A fotó elkészült, és annyira kedves emlékké vált, hogy tulajdonképpen ez ihletett meg, hogy budapesti képeket kezdjek festeni. A másik efféle nagy élmény meg a Margit-hídról látható panoráma. Nagyon szeretem festeni, ahogy a Parlamentet is. Szimbolikusnak találom, hogy Budán meg ott van a Szabadság-szobor. Azt is többször megfestettem. Meg azt is, hogy az egyik oldalon a Parlament, a másikon a Szabadság-szobor.
– Ideális párosítás.
– Épp ez fogott meg! A Parlament és Szabadság szobor szembenállása. Egészen pontosan az a tény, hogy a Margit híd bizonyos részén olyan a kilátás, hogy „magyar törvényhozás háza” eltakarja a szabadság szobrát. De ahogy haladok tovább a hídon, Buda felé, úgy bukkan elő és alakul ki ez a szembenállás. Az, hogy van olyan nézőpont, ahonnan „vagy-vagy helyzet” van, valójában vicces is lehetne. Sajnos nem az.
– Korábban nem festettél?
– Nem lett volna értelme. Egyébként sokáig nem is gondoltam arra, hogy festeni fogok.
– Hogyan jutottál el idáig?
– Már gyerekként sokat rajzoltam, szerettem is rajzolni, rajzból is érettségiztem. De az apukám és a nagypapám többször is leült velem, hogy elmagyarázzák, hogy nem vagyok tehetséges, ne is pazaroljam erre az időmet. Úgyhogy magyar szakra mentem, meg marketinggel foglalkoztam, de egyszer csak hirtelen – úgy 15 évvel ezelőtt – visszajött a rajzolás: elkezdtem szatirikus rajzokat, ha úgy tetszik, karikatúrákat készíteni. Azt szoktam mondani, hogy ezek egykockás képregények. Többnyire társaságban készültek, és jelen idejűek voltak, azt ábrázolták, ami éppen ott történt. Volt valakinek egy jó beszólása, akkor abból lett rajz. Ha valaki furcsán tartotta a cigit, akkor abból. Ilyen egyszerű rajzokkal foglalkoztam egészen a járványig, de mivel akkor nem tudtam találkozni emberekkel, inspiráció sem volt. Tulajdonképpen kényszerűségből fordultam befelé, és kezdtem el festeni. Elsősorban absztrakt dolgokat, de a Balaton felvidékről készítettem tájkép-sorozatot is. A távolság foglalkoztatott rajzban és festészetben egyaránt. Budapest nem érdekelt. Az közel volt. Annyira nyilvánvaló és kézenfekvő témának tűnt, hogy észre sem vettem.
– A Balaton-felvidék is eléggé nyilvánvaló és kézenfekvő.
– De a Balaton-felvidékkel nem voltak efféle problémák. Az szép volt, le akartam festeni. Budapesten is láttam szép dolgokat, de azokat nem tartottam akkor még annyira fontosaknak, hogy lefessem őket. A Balatont akkor festettem, amikor hiányzott. Budapest nem hiányzott. De amióta úgy alakult az életem, hogy nem járok már a Balatonhoz, és több időt töltök Budapesten, jobban ki vagyok arra éhezve, hogy itt szép dolgokat lássak.
– Milyen szép dolgok vannak itt?
– Ahogy már mondtam, imádom a Margit hídról a látványt. Nagyon régóta hezitálok, hogy emigrálni kellene, de mindig arra jutok, hogy olyan várost kellene találjak, ahol van szebb dolog a Margit hídi panorámánál. Egyelőre nem találtam ilyet. Például a nemrég ültetett fák a pesti alsó rakparton. Elkezdtem összeszámolni őket, öt után abbahagytam, mert biztos voltam benne, hogy huszonhét fa van ott, és a Hableány-hajókatasztrófa áldozatait szimbolizálják. Nem tudtam, hogy miből gondoltam ezt, de már e szerint festettem meg a huszonhét fát, és azóta sem számoltam meg őket.
– Lezártnak tekinted a Budapest-sorozatot?
– Inkább kezdetnek érzem. Rengeteg témám van még, és alig várom, hogy újra be tudjak vonulni a műterem-galériámba.
