Nick Thorpe brit újságíró, dokumentumfilmes és író 1986 óta él Budapesten. A BBC News kelet- és közép-európai, és mint ilyen, a legrégebben itt állomásozó külföldi tudósító. Őt kérdeztük identitásról, utazásról, fákról és persze, rólunk, magyarokról, hiszen több mint 40 éve figyel minket újságíróként, íróként és köztünk élő családapaként is.
A Magyarországon eltöltött 40 év után inkább tartod magad angol újságírónak, vagy inkább magyar szerzőnek, útikönyvírónak?
Van olyan nap, amikor felébredek, és úgy érzem, hogy magyar vagyok, másnap meg teljesen angolos, és ellenállok a magyarságomnak. Egyébként változó, attól is függ, mit csinálok éppen. Ha egy nyári estén lent vagyok a Duna partján, a Lánchíd mellett és balkáni tánczenét hallgatok, miközben a fiam játszik a zenekarban és mindenki táncol, akkor Budapest a legszebb város a világon, én teljesen magyarnak érzem magam, és boldog vagyok, hogy 40 évvel ezelőtt idejöttem. Viszont néha, amikor vezetek vagy sétálok a városban és valaki dudál, mert dühös és rosszkedvű, olyankor alig várom, hogy vidékre, a Balaton-felvidékre vagy a tengerpartra meneküljek. De az van, hogy még mindig angol is vagyok, és a Duna és a Balaton együtt sem pótolhatják soha az óceánt, a tengerparton nőttem fel és nincs jobb számomra, mint erős szélben sétálni a tenger mellett. Szóval én mindkettő vagyok és örülök is ennek, szerintem a több identitás a mai világban inkább gazdagít, mint elvesz valamit.
Már gyakorlatilag az életed nagyobbik felét itt töltötted. Melyik volt az a pont, amikor rájöttél, hogy lehet, hogy itt maradsz végleg?
Nem tudom. Először '83-ban látogattam ide, mint turista. Kicsit politikai turista voltam, de azért turista. Arra emlékszem, hogy egy szót sem beszéltem magyarul és akkor még senki nem beszélt angolul, mi meg épp kerestünk egy kempinget. A Római kempingbe irányítottak, ahol olyan betonkemény volt a föld, hogy a sátrat nem is sikerült igazán felverni, ránk is omlott az éjszaka közepén. Ez az első élményem. A feleségemmel '86-ban találkoztam, az esküvőnk '91-ben volt. Amikor összeházasodtunk, akkor mondtam neki, hogy a munkám miatt – akkor már a BBC tudósítója voltam – igazából bárhol tudunk élni a világban, és kérdeztem, hogy mi legyen. Mondta, hogy tévedek, ha azt gondolom, hogy háromévente költözködni fogunk. Én mindig sok gyereket szerettem volna, ő pedig azt mondta, hogy a gyerekeknek kell egy stabil otthon. Végül öt gyerekünk született, és ezzel meg is nyerte ezt a beszélgetést. Egyébként nem álltam ellen nagyon, személyesen is és politikai szempontból is mindig érdekesnek találtam Magyarországot, soha nem unatkoztam itt, mint újságíró. De még az első kérdésre válaszolva, mindig szeretnék inkább író lenni, mint újságíró, és bár még mindig érdekel a politika, jobban szeretek könyvet írni és filmeket készíteni. Ez érdekesebb számomra most 66 évesen, mint a mindennapi politika. Bár azzal is fogok tovább foglalkozni, remélem, lesz még 40 évem minderre. Végülis David Attenborough is most ünnepelte a 100. szülinapját.
Ismered őt személyesen?
Nem, soha nem találkoztam vele, de egy ikonikus figura. Emlékszem, Szarajevóban voltam, amikor kitört a háború, és miközben a szerb propaganda háborús filmeket és nagyon harcias képeket vetített, a boszniai tévénél nyugtatni próbálták az embereket, és David Attenborough dokumentumfilmjeit sugározták aranyos majmokkal meg pingvinekkel.
Miért, vagy hogyan lettél újságíró?
Amikor idejöttem, illetve mielőtt idejöttem, akkor döntöttem úgy, hogy újságíró leszek, hogy azzal tölthessem a napom, hogy emberekkel beszélgetek. Ez egy jó lehetőségnek tűnt, hogy bárkit meg tudok így szólítani, és nem csak Magyarországon, hanem bármelyik országban, hogy: “Bocs, a BBC-től vagyok, van pár perced?” Ez egy jó indítás lehet bárkinél, mert az emberek többnyire ismerik a BBC-t. Emlékszem, voltam egyszer Kambodzsában, amikor választások voltak, és megállítottam egy mezítlábas nőt egy kis faluban és megkérdeztem tőle, hogy kire fog szavazni. “Nem mondom meg, ez a saját titkom. Viszont egy dolgot elárulok neked. Más pártra fogok szavazni, mint a férjem!” - felelte. Látszott, hogy alig tud írni-olvasni, de megértette a demokrácia lényegét, és ez nagyon tetszett nekem. Vagy pár évvel ezelőtt a román teherautósofőrökkel csináltam interjút, autópálya pihenőhelyeken, miután a brit kormány a Brexit után észrevette, hogy nincs elég kamionsofőr Angliában, és próbálták rábeszélni azokat a románokat, akiket korábban kirúgtak, hogy menjenek vissza. Ezekért vagyok még mindig újságíró igazából. Ahelyett, hogy ülök egy irodában, és más emberek híreiből dolgozom, inkább elmegyek egy büdös autópálya mellé egy mikrofonnal. Ma már egyre kevesebb az igazi újságíró, és egyre több az összegyűjtött információ, a más cikkek fordítása, az egyik újság mondta egy másik újságnak azt, hogy…nekem meg még mindig az a legjobb rész, amikor igazi emberekkel beszélhetek. Úgy, mint amikor írtam a könyveimet, az Utazás a Kárpátokbant, a korábbi menekültkönyvemet, a Duna-könyvet, rendszerváltásról szóló könyveimet. A lényeg azóta is és mindig ugyanaz.
Amikor elmész a Kárpátokba íróként, akkor ott gondolom nem azt mondod, hogy a BBC-től jöttél. Talán az sem mindegy, hogy angolul kérdezel vagy magyarul, mert nekik sem mindegy, hogy egy angol utazó kérdezősködik vagy valaki egy szomszédos országból.
Általában az ember örül, ha az ő anyanyelvén kezded, és aztán legfeljebb folytatod egy másik nyelven. Én eredetileg nyelvész voltam, elég jól beszélek franciául, németül, valamikor tanultam görögül és finnül is, a magyar ennek a hosszú sornak a végén van, bár most jobban beszélek magyarul, mint németül vagy franciául. De újságíróként vagy íróként a bizalom és az empátia számít. Ha csak 10 szót tudok szerbül vagy bosnyákul, bolgárul, szlovákul vagy ukránul, akkor is a helyi nyelven indítok, ha hamarosan kiderül, hogy alig beszélem a nyelvet. Ez egy udvariassági gesztus. Ha van egy juhász fent a hegyekben, vagy egy öreg nénivel találkozom a saját konyhájában, mindig próbálok az ő nyelvén megszólalni, köszönni, és aztán folytatni valamelyik nyelven, amit én vagy aki odavitt engem az ismer.
A könyvíráskor nem tudok azzal odamenni valakihez, hogy én a BBC-től vagyok, mert nem újságíróként mentem, hanem mint író. De az is elég érdekes szokott lenni az embereknek, hogy bocs, írok egy könyvet ezekről a hegyekről, van pár perced? Azért érkeztem ide ebbe a faluba, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tud mesélni, hogy milyen volt régen és hogy mi a helyzet most. Aranybányát nyitnak itt Erdélyben, vagy mi van a medvékkel, vagy a farkasokkal, vagy a juhokkal, vagy a változó klímával? Mi történt azzal a gyönyörű erdővel? Ilyen kérdéseket teszek fel, és talán meglepő, de az emberek akarnak mesélni. Mi mesélő lények vagyunk. Ezek általában öreg emberek, akik ott maradtak a falvakban, fent a hegyekben. Kevés a fiatal, és köztük én még mindig fiatalnak számítok. Az idősebb emberek szokták azt mondani, hogy ez a fiatalember azt szeretné tudni… Ez egy gyönyörű dolog a magyar nyelvben egyébként, egyrészt tisztelet is, és ha öt perccel korábban öregnek is éreztem magam, újra fiatal leszek.
Akár a Duna-könyvet nézzük, akár a Kárpátokat, ez a két könyv hasonlónak tűnik, mert a mi szemszögünkből mindkettő a magyar identitás részéről szól, a te nézőpontod viszont az is lehet, hogy azért vizsgálsz minket egyszerre és együtt, mert az ezeket körülvevő népek valahogy kulturálisan és történelmileg mégis mind összetartoznak, határoktól függetlenül.
Igen, én, mint észak-nyugat-európai ember érkeztem ide, és ami tetszik nekem egy magyar faluban, gyakran ugyanaz fog tetszeni egy szlovák faluban, a kárpátaljai vagy egy erdélyi székelyföldi faluban. Van egy olyan varázslat, nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a Kárpátok közt és a Kárpátokon túl is, amit én, mint egy messze földről érkezett ember észreveszek, miközben a helyi emberek csak a különbségeket látják meg. Én meg, mint külföldi látom a hasonlóságot, és azt is, ami értékes. Próbálok erről írni a könyveimben is, ezzel foglalkozom mint író és filmkészítő, hogy kinek mi az otthon érzés, mit jelent a kötődés. Szeretem a keletet, mindig jobban érdekelt, mert egzotikusabb. Nyugati emberként is mindig keletre akartam menni, és igazából csak véletlenül álltam meg Magyarországon, útközben Közép-Ázsia felé, eredetileg nem Budapest volt a célom, hanem Szamarkand. Mi gyerekkoromban gyakran költöztünk, mert amikor a papámnak lett új munkahelye, akkor el kellett búcsúzni a régi háztól, meg kerttől, meg a barátoktól, és mentünk. Nyugaton van egy olyan mobilitás, ami nagyon nem jellemző ezekben a keleti országokban.
Az angolszász kultúrában értéknek számít ez a mobilitás, gyakran furcsán is néznek valakire, aki egész életében ugyanabban a házban él és egy-két munkahelye van csak.
Igen, és persze az, hogy az ember könnyebben boldogul a Földön, és otthon tud lenni bárhol, az egy teljesítmény és egy érték, de ez nem áll ellentétben azzal, hogy van, aki teljesen otthon érzi magát egész életében ugyanabban a városi utcában, vagy egy faluban, vagy a mezőkön, mert a nagypapa régen még ott kapált. Samu fiam hajóskapitány, és az óceánon él. Van egy bázisa egy kis indonéz faluban, Lombok-szigeten, ahol van egy nagyon jó közösség, indonéz, európai, ausztrál, amerikai emberekkel. Ezek fiatal emberek, akik nagyon boldogan élnek ott, imádják a klímát, szörföznek, vitorláznak, úsznak, minden. Samu is, de ő aztán néha eltűnik két-három hónapra, viszont mindig visszamegy. Nemrég volt egy két és fél hónapos útja Thaiföldről Európába egy katamaránon. Szülőként persze nehéz az, hogy egyik fiú Indonéziában, másik fiú Skóciában, a harmadik fiú Indiában, a negyedik fiú Isztambulban. Az ötödik fiú ugyan itt él, mint zenész, de ő meg a zenekarával turnézik, nemrég voltak Spanyolországban.
Nem olyan nagy meglepetés, hogy a gyermekeid sem otthon ülő típusok.
Görögországban van egy hely, amihez erős kötődésem van, minden évben 17 éves koromtól 25 évesig ott töltöttem egy hónapot nyaranta és segítettem egy görög-angol családnak fügét szedni, szárítani, pakolni és eladni, és így ez a bizonyos falu, ez egy nagyon fontos hely az én világomban. Vagy olyan is volt, hogy 20 éves koromban Afrikába mentem, stoppoltunk a nővéremmel át a Szahara sivatagon. A fiúknak pedig sokszor meséltem az utazásaimról, és utaztunk is velük Angliába vagy Franciaországba, családot látogatni. Kell egy bizonyos bátorság vagy lendület az embernek, és valahogy a fiúk ezt örökölték. Sokat utaztam, mindig kevés csomaggal, és a fiúk ezt is valamennyire eltanulták. Persze sok nagyon jó dolgot örököltek a feleségemtől is, nem próbálok versenyezni vele. Büszkék vagyunk rájuk nagyon.
A büszkeség nagyobb vagy az aggodalom?
Szerintem nálam a büszkeség erősebb, a feleségemnél néha az aggodalom, például ha eltűnik az egyik fiú az óceán közepén három hétre. A legkisebb fiam most volt a Himalájában, és ő legalább szólt nekünk, ha tudta, hogy el fog tűnni, mert nem lesz térerő, a többi fiú nem szól. A második fiam, Máté, ő utálja a mobiltelefont, és nem lehet könnyen elérni, mert asztalosként dolgozik Skóciában, és a fa a legfontosabb neki. Ért az állatokhoz is, a barátnőjével vettek Kolumbiában három öszvért, és 2 és fél év alatt végigmentek a magas Andokon, háromezer méter fölött Kolumbiától Peruig.
És ha őket megkérdezi valaki az óceán közepén, vagy az Andokban vagy a Himalájában, hogy honnan is jöttek, akkor mit mondanak?
A feleségemmel direkt olyan neveket találtunk ki nekik, amik működnek magyarul és angolul is, de általában a magyar verziókat használják. Egyébként nagyon büszkék arra, hogy magyarok. Inkább magyarok, mint angolok. Talán 60 százalék magyar, 40 százalékban angol.
És ezzel te rendben vagy, ezzel a 60-40 százalékkal?
Persze, én nem érzem azt, hogy a nemzetiség egy védeni való kincs lenne. Inkább olyan ez mint egy áldás, az embernek az identitása nagyon fontos.
Ha hirtelen kell mondanod valamit, akkor mi a különbség a magyar és az angol életed között?
Én mindig úgy éreztem, már az első éjszaka után is, hogy a magyarok egy dél-európai nép. Olyan szenvedélyesek, mint az olaszok, a spanyolok vagy a dél-franciák, de könnyebben is békülnek ki a végén. Az angolok nehezebben lesznek dühösek, de aztán évekig tart a düh bennünk, és nem szoktunk beszélni róla. Erről vagyunk híresek mi angolok, hogy csak az időjárásról beszélünk, de az időjáráson belül próbáljuk a saját érzelmi világunkat visszatükrözni, bár azt is csak nagyon finoman. Én egy esős országban nőttem fel, és ha itt vagyunk Magyarországon és hetekig nem esik, akkor azt érzem, hogy elszáradok, mint egy levél, és alig várom, hogy legyen eső. Ugyanígy vagyok a széllel, ha nincs szél, ami itt gyakran megtörténik, akkor hiányzik nekem a szél. Tegnap este a Duna partján varázslatos volt a Lánchíd mellett, hogy fújt a szél. Igaz, hogy ez egy meleg szél, ami nem túl jellemző Angliában.
Váltsunk egy kicsit mélyebb témára: mit tanultak szerinted a magyarok a rendszerváltás óta? Hiszen pont előtte érkeztél ide, és az első sorból nézted végig az egészet.
Szerintem nagyon fontos egy országban, hogy az emberek azt érezzék, hogy tudnak változtatni, hogy nem muszáj eltűrniük egy bizonyos hatalmat, legyen ez a kommunizmus, vagy akármelyik kormány. Van elég szabadságuk, hatásuk a saját életükre, demokratikusan vagy tüntetésekkel tudnak változtatni, befolyásolni tudják az életüket. Nálunk volt például egy vita a házban, ahol élünk, a szomszéd ki akart vágatni egy fát a ház előtt, mert félt, hogy rá fog esni az autókra. Perrel is fenyegetett. Ezt nem bírom egyébként a városi emberekben, hogy mindenben valami veszélyforrást látnak. Aztán pár másik lakóval összefogtunk, elintéztük, hogy legyen egy favizsgálat, és végül meg lehetett oldani egy kis visszavágással is, és megmaradt a gyönyörű platánfa meg a vadgesztenye meg a kőris, és így, hogy megmentettük ezeket a fákat, gyönyörű maradt az utca. Ezt most csak azért említem, mert ez egy alap demokratikus kérdés, hogy a kompromisszumról szól a demokrácia. Például, ha van egy kormány, amit ha nem is szeretünk, akkor is az embereknek továbbra is tudniuk kellene beszélgetni mindenről. Nem hiszek abban, hogy egy dzsungelben kell, hogy éljünk, ahol folyton farkasszemet kell nézünk egymással, és valakinek mindig nyernie kell, másnak meg veszíteni. Egy demokráciában lehet olyan, hogy ha nem is nyer mindenki, de legalábbis elvan az eredménnyel. Én szeretnék, mint író és mint újságíró valahogy részt venni ebben a párbeszédben, és nem csak az ellentétekről beszámolni.
Sajnos szinte biztos vagyok benne, azok közül, akik ki akarták vágni a fákat, sokan nem is értették, hogy ti miért ragaszkodtok hozzájuk ennyire, egy csomó embernek a fa az még mindig nem képvisel semmilyen értéket.
Így van. Nem értik, hogy mi ezzel a baj, kivágjuk, aztán legfeljebb ültetünk újat. Ugyanez a beszélgetésem már megvolt egyszer erdészekkel Romániában. Ők azzal kezdték, hogy mutattak egy térképet, amin látszott, hogy ami 10-20-50 évvel ezelőtt zöld volt, az most is zöld. Kérdezték, hogy mi a problémám azzal, hogy kivágnak egy csomó fát, ha utána úgyis ültetnek majd. És igaz volt, hogy a térképen zöld, de nem mindegy, hogy ott egy csomó 300 éves bükkfa áll, vagy ki vannak vágva és mondjuk lucfenyő van helyette. Lehet, hogy a térképen még mindig zöld ez a rész, de onnan egy őserdő eltűnt a világból, ahol millió gyönyörű bogár és gombák, madarak, medvék, farkasok éltek, és most ennyivel szegényebb lett a világ. Őserdő nem csak Amazóniában, hanem Erdélyben is van.
40 éve figyelsz, talán jobban is ismersz minket, mint mi magunkat, mert te kívülről látsz minket. Mi a legjobb és mi a legrosszabb tulajdonságunk?
A magyarok nagyon tudnak ünnepelni és gyászolni. Mindkettőt. És bulizni, de az végülis benne van az ünneplésben. A rossz pedig, hogy nagyon türelmetlenek a magyarok. Gyakran kegyetlenek is egymással, ahelyett, hogy közös nevezőt keresnének. Ez egy nagyon nehéz dolog a magyaroknál, és ráadásul szerintem ez nem is egy újkeletű dolog.
Nem javul a helyzet?
Szerintem rosszabb lett. 40 évvel ezelőtt – talán azért, mert volt egy külső ellenség, az egypártrendszer – akkor mindenki valahogy együtt volt a hatalom ellen. Ma pedig a magyarok nagyon versenyeznek egymással az asztalról lehulló morzsákért, hogy kinek lesz több. Most 3 évente új autót vesznek, ami nagy szennyezéssel jár, pedig Budapesten van jó villamos, inkább azzal kellene utazniuk, az autó meg maradjon csak otthon.
Szívünkből szóltál. Végezetül tudsz nekem olyan dolgot mondani, amit a legjobban szeretsz és magyar dolog?
A fröccs.
Melyik fröccs? Tudod, sokféle van.
Két rész bor, egy rész buborékos víz, és valamilyen száraz, fehér Balaton-felvidéki bor.
A könyvei mellett itt tudtok még Nick Thorpe gondolataival találkozni egy feliratkozás után.