Három évtizede áll a színpadon és a kamerák előtt, számtalan komoly szerep találta már meg, számos komoly nehézség is érte. Ő azonban feladás helyett a továbbhaladást választotta. Szabadszájú és individualista, aki nem szégyell beszélni nehézségeiről, a tabu témákról és a közéletről – bár az utóbbival egyre kevesebbet foglalkozik. Interjú.
– Nagyon nyíltan kezelsz egy csomó témát, amelyekre a társadalom tabukként tekint, támadási felületként értelmez: alkoholizmus, rehabilitáció, függőségek. Te nem tartasz ilyesmitől?
– Jó lenne adni erre valami bölcs és tökös választ, de egyelőre nem tudok. Persze, sok barátom van, akik szerint zártabban kellene kezelnem ezeket a kérdéseket, de úgy vagyok vele, hogy ha ezzel segítek embereknek, ha azt látják, hogy a Nagy Zsolt is szarban volt és mégis ki tudott belőle mászni, akkor vállalom a támadásokat. Ráadásul én ebből dolgozom.
– Mármint a színpadon?
– Persze. És ha ott nem félek kirakni, akkor a való életben miért féljek? Azon kívül nem hiszem, hogy bárki jogosan támadható azért, amit elszenvedett az életben. Én nem választhattam meg azt, ami gyerekként történt velem. Persze arról tudok dönteni, hogy hogyan és mikor nyílok meg erről a dologról, de ha jobban belegondolok, az is a velem történt események következménye, hogy most erről beszélni tudok. És őszintén szólva örülök, hogy nem okozott bennem mindez nagyobb gubancot, hiszen nem egy megkeseredett, bezárkózott emberré váltam, hanem olyasvalakivé, aki tud a problémáiról beszélni.
– De az emberek nagyon szeretnek ítélkezni mások felett.
– És ez legyen az ő szegénységük. Nagyon sokat elmond valakiről az, hogy hogyan véleményez másokat.
– Téged érdekel, hogy mit gondolnak rólad?
– Hogyne. A visszacsatolás mindig nagyon fontos. Ráadásul én ebből élek. Ha nem figyelnék rá, akkor vélhetően rossz szakmában dolgoznék. De azt is mindig meg kell nézni, hogy ki mondja, miért mondja és milyen helyzetben mondja.
– Például?
– Például, ha én beszélek erről és azt valaki rosszul használja fel. Volt, akinek azért beszéltem a problémáimról, hogy használja őket. Viszont ez nem azt jelenti, hogy az egész anyagodat erre építed fel és azt adod neki címnek, hogy „XY vagyok, alkoholista” azért, hogy jobban felfigyeljenek rá. Pláne, hogy a riportnak csak egy kisebb része szólt arról, hogyan jövök ki abból a szarból, amiben vagyok. Mindenesetre az jó, hogy sokaknak ad valamiféle erőt mindez, hogy igenis kell segítséget kérni, ha szükség van rá. Én örülök neki, ha ezzel bárkinek segíteni tudok.
– Közös sorsvállalás ez?
– Nem feltétlenül, csak örülök, ha segítenek másoknak, mert tudom, hogy milyen szar benne lenni egy kilátástalannak tűnő helyzetben, ahonnan nem látsz ki. Tudom, hogy milyen menni az őrületbe és milyen megalázó helyzetekbe tudja magát sodorni az ember. Ebből a szempontból viszont leszarom, ha valaki azt mondja, hogy „na, a hülye drogos”, mert ez nem nekem ciki.
– Mindeközben mégiscsak elsőgenerációs értelmiségiként költöztél Budapestre és váltál az ország egyik legismertebb színészévé. Milyen érzés ez?
– Hát ahogy idősödöm, egyre biztosabban látom, hogy bizonyos körök soha nem fognak teljesen elfogadni vidéki elsőgenerációs értelmiségiként. És nem csak ezért, hanem mert sokszor tényleg nincs meg bennem az a tudás.
– Mármint?
– Mármint, hogy ezek az emberek könyvespolcok mellett nőttek föl és már az iskolában két nyelven beszéltek. Ezek nekem kimaradtak, nem volt rá lehetőségem, így én teljesen máshogy birkózom meg a problémákkal, mint ahogy ők. És ezzel nincs is semmi baj, félre ne értsd. Arról van szó, hogy mások vagyunk, más körülmények közül jövünk és ezt sokan máshogy értékelik.
– De valahol mégiscsak van közös pont.
– Szerintem minden emberrel van valahol közös pont. Éppen a rehabon értettem meg, hogy rengeteg embert tesz ugyanolyanná a függőség. El tudtam fogadni, hogy ugyanolyanok vagyunk, hiszen tök mindegy, hogy hány diplomád van, ugyanolyan függő vagy mint én, én pedig ugyanolyan, mint te. Éppen ezért a függők között nincs semmilyen szorongásom, velük bármit meg tudok osztani, míg egy hatdiplomás hatodik generációs értelmiségivel már nem biztos.
– Valószínűleg zárkózottabbak is az ilyen témákat illetően.
– Valószínűleg.
– Ennek ellenére nem vagy kívülálló.
– Hát az biztos, hogy végtelenül megtisztelő, amikor a Krasznahorkai engem kér meg, hogy a születésnapján olvassak fel egy részletet a könyvéből, vagy amikor a Cserhalminak bemutatkozom és ő azt mondja, hogy tudja ki vagyok. Ezek kurva jó és nagyon fontos érzések.
– Egy tavalyi interjúdban azt mondtad, hogy az országban legendás színészek dolgoznak megalázó bérekért. Lehetséges, hogy az emberek már nem becsülik annyira a teljesítményt és a tehetséget a színészekben?
– Az embereknek ehhez semmi köze.
– Hanem?
– Egy ilyen kicsi országban politikai akarat kellene ahhoz, hogy a kultúra támogatásával a színészek megbecsült tagjai legyenek a társadalomnak. De ugyanez más szakmákra is igaz, gondoljunk csak a pedagógusokra vagy a kórházi dolgozókra. Ugyanis a politika határozza meg azt, hogy milyen intézményeket hoz létre, hogyan és kik által működteti azokat. De ott, ahol Rákay Philip és Vidnyánszky Attila határozza meg mindezt, ott nem sok jót remélek. De ugyanúgy meghatározhatná egyébként a Fővárosi Önkormányzat is azt, hogy melyik fizetési kategóriába esnek a színészek.
– Lehetne ezt valahogy igazságosabbá tenni?
– Biztosan, csak akarat kellene hozzá.
– Te hiszel egyébként az igazságos társadalomban?
– Nézd, én anarchista vagyok és remélem, hogy egyszer ennek mentén épülhet fel ez a társadalom. Alá-fölé rendeltség nélkül. De nincsenek illúzióim. Kvázi demokráciában élünk, de gyakorlatilag meg nyilvánvalóan nem, ha pedig a gazdaságra nézel, a piacra, ott sem létezik a demokrácia. Az emberek életét pedig akárhogy is, de a piac határozza meg. Ha pedig ez nem működik demokratikusan, akkor nincs miről beszélni. Viszont ezzel együtt hiszek az emberi jóságban, a hűségben, a jóakaratban és abban, hogy lehetséges háború nélkül élni. Csak ezzel kapcsolatban is akarat kellene.
– Mégsem tervezed elhagyni az országot?
– De, megfordult már a fejemben. Legalábbis, ha sokáig marad a jelenlegi helyzet, akkor el kell mennünk innen. A nagyobbik fiam már kint él Amerikában és a többinek is javasoltam, hogy menjenek egy másik országba, ahol élhetőbb a légkör.
– De nektek felnőttként azért nem olyan egyszerű már egzisztenciát építeni, nem?
– Én simán el tudom képzelni. Tehetséges, gondolkodó embernek tartom magam, aki szeret dolgozni és hisz magában. De itthon hiába dolgozom, mint egy állat, látom, hogy mi az eredménye.
– Ha már munka: színházban sokat szerepelsz, de mi a helyzet a filmekkel?
– Megmondom őszintén, hogy filmekkel egy ideje már nincs semmilyen megkeresés. Amire beadtunk pályázatot, azt elkaszálták, egy Bécsben élő barátunk nagyjátékfilmjét pedig egy hamburgi cég fogja támogatni. Szóval úgy tűnik, hogy legközelebb tulajdonképpen egy német filmben fogok szerepelni.
– Tendencia ez? Thuróczy Szabolcs és Nagy Ervin is ilyesmi helyzetről beszélt nekem legutóbb.
– Mást komolyan, szerinted Rákay Philip mikor hívna meg engem bármelyik filmjébe?
– És ha hívna, akkor mennél?
– Látod, jó a kérdés: nem mennék.
– Reményed van a jövőt illetően?
– Ezen a téren? Nincs. Az RTL maradni fog, esetleg magánemberek, ha finanszíroznak nagyjátékfilmeket, akkor azok meg tudnak valósulni, meg a külföldi filmek. Politikai szempontból pedig szintén nincs. Már látom, hogy nem volt jó ötlet megszólalnom a választásokkor, hiszen világos, hogy valójában ez az ellenzék sem akar igazán változást, mivel nagyon jól ellébecolnak azzal a havi néhány gurigával, amit a képviselői fizetésükként kapnak. Semmilyen nagy víziót nem látok már.
– Valami azért csak hajt előre.
– Az életben maradás. Hogy életben maradjak. Meg az, hogy tisztességgel tudjak reggelente a tükör elé, meg a gyerekeim elé állni. Ez hajt előre.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)