Március 2-án, hétfőn, délután fél három körül több száz ember figyelte érdeklődön és mosolyogva, hogy mikor érkezik a fogas, kérdésünkre készséggel elmondták – mintha nem is lenne ennél természetesebb dolog a világon –, hogy Imre bácsit várják, mert ez a mostani Imre bácsi utolsó menete.
Talán csak az 1970-es években, vasárnap reggelente, az első havazás után lehetett akkora tömeget látni a fogaskerekű városmajori végállomásán, mint most. Mivel közvetlenül peron előtt, a pálya fölé célszalagot feszítettek ki, gondolhattuk volna azt is, hogy valamely extrém szabadidősportos csoport akciója zajlik. Ám ennek ellentmondott, hogy szinte minden társadalmi osztály és korosztály képviseltette magát. Valaki egy Imre bácsi feliratú táblát emelt a magasba.
Kedves szavak, csilingelés, hivatástudat
Persze, nem spontán verődött össze a peronon ennyi ember, de nem is BKV hirdette meg rendezvényként. Bármennyire hihetetlen, Imre bácsinak, azaz Kinde Imrének valóban komoly rajongótábora alakult ki – szinten mindenki, aki a fogaskerekű törzsutasának tekinti magát. Ők voltak, akik miután hírét vették a járművezető nyugdíjba vonulásának, kitudakolták mikor lesz az utolsó menete, és nagy titokban szervezték meg városmajori ünnepséget.
„Kedves Imre bácsi! Ha van jármű Budapesten, ami nemcsak utasokat szállít, hanem közösséget is épít, akkor az a Fogaskerekű vasút. És ebben a funkciójában jelentős szerepe van Kinde Imrének, mindannyiunk Imre bácsijának. Mindig életvidám, pozitív, hozzáállása az emberekhez, nagyban hozzájárult a »fogasozás élményéhez«. Minden gyerekhez van néhány kedves szava, csilingel a Fogaskerekűvel. De a felnőttekkel is szóba elegyedik, aktívan szövögeti a hegyvidéki lakosok kapcsolati hálóját! – írták a szervezők Facebook bejegyzésükben, hozzátéve, hogy még ahhoz is van türelme, hogy kedvesen udvariasságra tanítsa a kamaszokat, ellátja. „Mindenkihez van egy kedves szava, biztatása. Mindig jól informált a hegyi gyerekek felnövését illetően, nyomon követi cseperedésüket. Sokszor még évek múlva is érdeklődik egy-egy családtag után, és pontosan tudja, hol is tart az életben. Egészséges életszemléletével és életmódjával mindannyiunk példaképévé vált. Nem kell ecsetelni, mekkora kincs egy ilyen EMBER a mai világban!” – írták a bejegyzésben, amelyből az is kiderült, hogy Kinde Imre számára fogast vezetni több volt mint puszta megélhetés. Amióta megadatott neki ez lehetőség, tisztában volt azzal, valódi hivatásra is talált, az ebből fakadó hivatástudat pedig beteljesült.
Mindenhol mélyen
Erről pár nappal az esemény után személyesen is meggyőződhettünk, amikor azt kértük tőle, hogy szánjon ránk néhány percet. A helyszín mi más lehetett volna, mint a BKV városmajori járműtelepe, amelynek udvarán átsétálva rögtön egy mini-idegenvezetésben is részesülhettünk. A legtöbb szembejövő kolléga megjegyezte, hogy nem való neki a nyugdíjas-élet, ha ilyen gyorsan visszajött…
Azonban Kinde Imre életéből sok időnek kellett eltelnie, mire úgy döntött a sors, hogy megmutatja „a nagy lehetőséget” a Városmajorban. A többi már rajta múlott. Addig csupa vergődésből állt az élete – csupa rajta kívül álló okokból. Egy olyan székelyföldi faluban született, ahol mindenki magyarul beszélt. Az általános iskola elvégzéséig egyáltalán nem volt arra szüksége, hogy románul beszéljen, nem is beszélt, a faluban nem is volt, aki megtanítsa. Mindez a számára behozhatatlan hátrányt jelentett. Az 1970-es években, Ceaușescu Romániájában még a tökéletes román nyelvtudás sem garantált semmit, a nem tudás viszont egyértelműen hátrányt elentett. Ezért Kinde Imre legfeljebb betanított munkásként tudott elhelyezkedni az egyre mélyebbre süllyedő országban. Megnősült, fia született, 1985 óta tervezte, hogy átszöknek Magyarországra, ám ez csak 1989-ben, forradalom előtt sikerült. A románok ugyanis legjobban azokat büntettek akik át akartak szökni Magyarországra, akkoriban az járta, nincs annál rosszabb, mint ha szökés közben élve lfognak el. Annál még az is jobb, ha lelőnek. „Hiába próbálkoztunk egyszer Kelet-Németországból Nyugat-Németországba, máskor pedig a Magyarországról Szlovéniába átszökni, nem sikerült. Magyarországon ráadásul el is fogtak bennünket, és kizrólag a határőr jóindulatán múlott, hogy nem lett belőle komoly ügy” – emlékezett vissza a keserű évekre Kinde Imre, hozzátéve, hogy a gyerek miatt sem mertek volna megtenni. „A határ mellett dolgoztam, és az egyik kollégámról nemcsak az derült ki, hogy korábban a határon dolgozott, de az is, ahogy azzal keres magának kis kiegészítőt, hogy embereket visz át a határon. Minket is így juttatott át, a lakásunkat adtuk neki cserébe” – jegyezte meg. Magyarországon először rokonokhoz mentünk Nyugat-Magyarországra, a Levél nevű településre. A levéli rokonok – a Bálint család minden tagja szeretettel fogadott be minket, és segítettek érzelmileg/anyagilag az új életünk indulásában, amiért mindig hálásak leszünk. Később a feleségem kérésére Budapesten telepedtünk le, albérletbe a XVI. kerületbe, 1994-ben tudtunk saját lakást vásárolni. 1996-ban a BKV trolibusz üzemének szerelőműhelyében kaptam állást. De amikor megtudtam, hogy a cég fogaskerekű jármű vezetői tanfolyamot hirdet, azonnal jelentkeztem. És azonnal megéreztem, hogy ezt a munkát nekem találták ki. Itt annak ellenére is a természetben, szép tájakon járhatok, hogy Budapestről van. Nekem, falusi gyereknek az erdő, a madarak hangja, sokkal inkább kedvemre való volt, mint négy fal között, a műhelyben” – mondja Imre bácsi.
Ahhoz, hogy ezt a munkát élvezni tudja, kellő elhivatottságra, tehetségre is szükség volt, ugyanis a fogas bonyolultabb üzem a járművezetők számára, mint a villamos. Igaz ez annak ellenére is, hogy ma már hivatalosan 60-as villamosként jelölik, a fogast. Másfajta vezetési stílust követel hegymenetben, és megint másikat a völgymenetben, mint mondja, különösen az utóbbinál kell nagyon körültekintőnek lenni, mert ha a 44 tonnás monstrum kontroll híján megindul lefelé, akkor már nagy a baj. Kinde Imre azonban nemcsak észnél volt a fogas vezetőállásában, de ahhoz is nagyszerű érzéke volt, hogy pozitív életszemlélet átadja az utasoknak. E szemléletet még Romániában tette magáévá, amikor a legnagyobb nélkülözések ellenére is megfogadta, hogy úgy lázad a szomorú, igazságtalan, és embertelen rendszer ellen jókedvvel, őszinteséggel és emberséggel lázad.
Nekünk még a fogas is örült
Ma már elmondhatja azt is, hogy küldetése sikerrel járt. Az utasok hamar megkedvelték a mindig mosolygó, nótás kedvű fogaspilótát, akinek segítőkészsége minden körülmények között megmutatkozott. A legelképzelhetetlenebb módokon is. „Nem egyszer »hazakísért« – én már gyalog mentem a sötétben, ő pedig a fogaskerekűvel lépésben haladva világított mellettem, amíg el nem értem a kivilágított lépcsőkhöz” – írta az egyik kommentelő az ünnepi poszt alá, de Imre bácsi mentőangyalként járt el akkor is, amikor tanárt keresett a tanulásban lemaradó gyereknek, felkutatta az elveszett igazolvány tulajdonosát. Még arra is odafigyelt, hogy afelől érdeklődjön, hogy utasa biztonságban hazatért-e egy-egy késői műszak után. Ráadásul Imre bácsiért még a legeslegkisebbek is rajongtak. „Annyira jó emlék, hogy mindig csilingelt nekünk Imre bácsi, amikor a bölcsi utáni fogasozás utáni délutani sétánkat tettük! Különlegesnek éreztük magunkat, hiszen nekünk még a fogas is örült!” – osztotta meg egy kommentelő anyuka felejthetetlen élményét, de a hozzászólásokból az is kiderült, hogy híre volt a Hegyvidéken túl is: „Nagyon szerették a fiaim Imre bácsit, novemberi fogaskerekűzésünk örök emlék marad az összes közül” – írta Tatabánya mellől a barcás sapkás apuka és családja!”
Az esemény szervezői pedig ezzel zárták ünnepi bejegyzésüket: „Egyszer azt mondta nekünk Imre bácsi: »Engem biztos szeret a Jóisten (mondjuk én is szeretem Őt!), hogy ilyen helyen dolgozhatok, ilyen jó munkahelyem van!« – Mindannyiunk számára egyértelmű, hogy a Fogaskerekű Vasútnak nemcsak az utazóközönsége lelkes, hanem a kollégák is, akiknek elhivatottsága lelkesítő mindannyiunknak, és akik lehetővé tették, hogy Imre bácsi különleges személyisége kibontakozhasson.Mi mind szerencsések vagyunk, hogy ismerhetjük Őt!”
Mindehhez legfeljebb annyit fűzhetünk hozzá, hogy Kinde Imre az élő bizonyítéka annak, hogy a világ sokkal jobb hely is lehetne, mert valójában ilyen kevésen múlik.