Széki Dezső hosszú életének túlnyomó része az autóbuszok és fotográfia szeretetében telt. A 94 éves korában elhunyt járművezetőre emlékezünk.
„E kötetet kézbe véve, azt hiszem, nincs emberfia, aki ne a képeket nézegetné első körben, a gyerekek lelkesültségével falva ezeket a ma már muzeális dokumentumokat. Talán valami atavisztikus ösztönt mozgósítanak bennünk a buszok, hiába, gyerekek maradunk örökké” – írta Könyvhét című lap 2009-ben, amikor megjelent a Buszos könyv című képeskönyvem. Pontosabban Széki Dezsővel közös képeskönyvünk, hiszen ha nem ismerem meg a nyugdíjas buszvezetőt, bizonyosan eszembe sem jutott volna, hogy a könyvet írjak buszokról. Már csak azért sem, mert a Buszos könyv voltaképpen miatta készült el. Nem is elsősorban azért, mert Széki Dezső munkája során nemcsak másfél millió kilométert vezetett balesetmentesen, hanem azért, mert ráérő perceiben fényképeket is készített munkájáról: az autóbuszokról, a kollégákról, a forgalomról, a garázs életéről. Tudni lehetett, hogy több száz képből álló archívuma felbecsülhetetlen érték, hiszen sajátos szemszögének köszönhetően nem különösebben izgalmas foglalkozások, a buszvezetőé, a kalauzé, a szerelőé kerülnek más megvilágításba.
Interjú 1989-ben
De ezt már húsz évvel a könyv megjelenése előtt is tudtam. A nyolcvanas évek végén, kezdő újságíróként a BKV üzemi lapjánál dolgoztam, ahol egyébként akkoriban nyolc-tíz újságíró és három profi fotós működött. Ennek ellenére a lap „fotóarchívumát” egy nagyobb méretű doboz testesítette meg, ahol egy csomó olyan buszos képet találtam, ami már-már muzeálisnak hatott. E képek a hatvanas-hetvenes években készültek, és olyan Ikarusok voltak rajta, amelyeket addigra (egészen pontonosan a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján) már kivontak a forgalomból.
A gyerekkori emlékeket felidéző fotók még úgy is nosztalgiát ébresztettek bennem, hogy akkoriban még alig múltam húszéves. Nem csoda, hogy a képek hátulján szereplő fotós neve – Széki Dezső – felkeltette az érdeklődésemet. Noha a képek komponálása, kidolgozása egyértelműen profit idézett, az idősebb kollégáktól megtudtam, hogy Széki Dezső valójában buszvezető volt, és csak külsősként dolgozott a lapnak. Ami persze nem esett nehezére. Már csak azért sem, mert amellett, hogy szenvedélyes fotográfus volt, legalább ilyen szenvedéllyel vezette a buszokat, így a hobbi és a hivatástudat összeforrt.
1989-ben ismerkedtünk meg, amikor interjút készítettem vele, és megtudtam a fenti tényeket. Ekkor már nyugdíjba vonult, így a buszok fotózása is kissé háttérbe szorult az életében, de mint a beszélgetés során kiderült, hobbiját már akkor összekötötte a munkájával, amikor 1948-ban – még kalauzként – alkalmazta őt a BKV elődje a BSZKRT. Így aztán több évtizedet ölelt fel buszfotózási szenvedélye, amiről már akkor tudni lehetett, hogy páratlan közlekedéstörténeti gyűjtemény. Szerencsére ezzel ő is tisztában volt, és mint mondta, nyugdíjas éveiben arra is lesz ideje, hogy rendszerezze a buszos képeket.
Nyolcvan fölött digitálisan
Az interjút követő években is tartottuk a kapcsolatot, rengeteg képét láttam, úgyhogy húsz év múltán meglehetősen ihletetten kerestem fel a könyv ötletének ügyében, amit nagy örömmel fogadott. Ekkor már 80 éves volt, de teljesen naprakész – ami a technikát illeti. Míg korábban ő hívta elő, és nagyította képeit, 2000-es évek végén átállt a digitális fotózásra, a számítógépes utómunkákra. Ráadásul beszerzett egy szkennert is, hogy az archív képeit bedigitalizálja.
„Voltunk mi beszkártosok, fakávék, faüsök, békávésok” – utalt Széki Dezső az 1989-es interjúban arra, hogy ő 1953-tól buszvezetőként végig ugyanott dolgozott, de a cégtáblát olykor-olykor átfestették és új közlekedési vállalatot hoztak létre.
Mi, buszosok azt mondtuk, hogy csak a kishajót nem tudjuk pótolni, mert bárhol volt baj, küldtek minket, és percek alatt elhordtuk az utasokat. Ilyen volt ez a negyven év
– foglalta össze buszos pályafutását Széki Dezső 1989-ben, nem is sejtve, hogy életének második felét szinte teljes mértékig a fotózásnak szentelheti. „Érdekes, izgalmas és jó” – mondta az interjúban a buszvezetésről, de rögtön hozzátette, hogy nagyon nehéz munka is. A fotózással kapcsolatban nem voltak efféle fenntartásai, nagy lelkesedéssel fényképezett, és különös büszkeséggel töltötte el, ha valamelyik lapban, később pedig könyv alakban is megjelentek a képei. Ám ez nem azt jelentette, hogy abbahagyta volna, épp ellenkezőleg. Még a nyolcvanas éveit is a fotózás kötötte le, jól emlékszem, hogy amikor utoljára beszéltünk – 2016-ban –, épp arra volt nagyon büszke, hogy az 1956-ban készült képeit beválogatták a Nemzeti Múzeum évfordulós, forradalmi kiállítására.
Ám Széki Dezsőnek nemcsak a képei nyűgöztek le, legalább ennyire hatott az a derű és életigenlés is, amit találkozásaink során tapasztalhattam. Minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy különösen hosszú életet kapott sorstól. 94 évesen úgy távozott, hogy emlékét nemcsak szerettei, de a Budapestért, a közlekedéstörténetért rajongók is megőrzik.
