Ribi Jenő 14 éves korában, szakmunkástanulóként került a BKV-hoz, és ma is a BKV dolgozója. E hétköznapi tényállításban azonban van egy elképesztő csavar: a belépés 1971 nyarán történt.
A rendszerváltás után egyre kevesebb cég juttatásai között tűnt fel a törzsgárda-idők elismerése, ami persze legfőképp annak volt köszönhető, hogy a vállalat általában előbb szűnt meg, minthogy törzsgárdaként értelmezhető korba lépjen. Ám az azóta eltelt majd’ negyven év alatt – kivételt erősítő szabályként – maradtak azért olyan cégek is, amelyeknél nem vált múlt idejűvé a törzsgárda intézménye. Ezek közé tartozik a BKV Zrt. – egykoron Budapesti Közlekedési Vállalat – is. Nemrég a társaság Akácfa utca székházának dísztermében, Karácsony Gergely főpolgármester közreműködésével rendezték meg az évi rendes törzsgárda-ünnepséget, köszöntve mindazokat, akik 30, 35, 40, 45 és 50 éve dolgoznak a fővárosi közlekedési társaságnál.
De az idén olyan kitüntetettet is az emelvényre szólítottak, aki immár 55 éve békávés.
Ribi Jenő 1971-ben lépett be az akkor még csak három éves közlekedési vállalathoz. Hogy ez mennyire rég volt, jól példázhatja, hogy a vadonatúj M2 metró még csak a Deák tér és az Örs vezér tere között közlekedett, a kisföldalatti végállomása a Városligetben, a Széchenyi fürdő előtt volt, még csak próbajáratban futott néhány Ikarus 280-as csuklós busz, a legkorszerűbb budapesti villamosnak pedig Ganz csuklós járműve, az ún. ipari csuklós számított.
És itt álljunk is meg, mert ez utóbbi volt az a járműtípus, amely hősünk életét döntően befolyásolta.
Ribi Jenővel, jelenlegi munkahelyén, a Kelenföldi kocsiszínben találkoztunk. Elsőre azt hittük, valakit leküldött maga helyett, mert a fiatalos megjelenésű, életvidám férfi láttán úgy véltük, legfeljebb akkor jöhet ki az 55 éves törzsgárda-matek, ha a BKV-óvodában (a rendszerváltás előtt több BKV-óvoda is működött) eltöltött éveket is beszámították. De természetesen nem.
69 éves, de egy tízest simán letagadhatna, akár tizenötöt is.
„Hivatalosan négy éve vagyok nyugdíjas” – jelenti ki. – De nincs ennek különösebb jelentősége, mivel azóta is itt dolgozom, csakis így jöhetett csak ki az 55 év. Egészen pontosan 1971. július 28. óta vagyok a BKV alkalmazottja. Nyáron szereltem fel ipari tanulóként, az iskola szeptemberben kezdődött, a villamos járműszerelő szakmát attól az évtől kezdték oktatni” – mondja, és ezzel meg is érkezünk a Ganz-csuklósokhoz. Amelyek 1971-ben nemcsak külsőségeiben, de a műszaki tartalmat illetően is az addigiaknál sokkal korszerűbb (halkabb, takarékosabb, gyorsabb stb.) villamosok voltak. Míg elődéjéről, az UV-típusról az járta, hogy szerelése egy 14-es villáskulccsal és egy kalapáccsal megoldható, az ipari csuklós a titokzatos áramkörei és érzékeny kapcsolói arra figyelmeztettek, hogy ezt a kocsit nem szerelni, hanem ápolni kell, mert ennek lelke van, nem tűrőképessége. Noha akkoriban olyan munkaerőhiány volt cégen belül, hogy a BKV lasszóval fogdosta az új belépőket, az újdonságnak számító villamos járműszerelést a legjobbak tanulhatták.
Akik többnyire különböző véletlenek egybeesése következtében találtak rá hivatásukra, mivel azokban az időkben a BKV-hoz leggyakrabban a szülők vagy egyéb hozzátartozók, ismerősök hozták az friss munkaerőt. (Ami azt eredményezte, hogy. a vállalaton belül valóságos „dinasztiák” alakultak ki.) De az akkori BKV máshogy is működött, mint a mostani;
1968-as alapításától a rendszerváltásig állami »szocialista nagyvállalatként«, mintegy 25 000 alkalmazottal, és a legváltozatosabb munkakörökkel.
Merthogy BKV alkalmazott volt az említett óvodák személyzete, miként a lakóépületeket is építő főosztály alá tartózó kőművesek és szobafestők, a takarítók, a különféle segédmunkások, vagy éppen Thököly úton álló művelődési ház népművelője, a vállalati üdülők és csónakházak kultúrosai. És így talán az sem annyira meglepő, hogy a BKV legalább tíz szakiskolának is gazdája volt. Ezzel együtt viszonylag kevesen jelentkeztek utcáról a vállalathoz, de az általános iskola utáni szakképzések tekintetében már vegyesebb volt a kép.
Jenő az osztálytársával az akkoriban slágerszakmának számító autókarosszéria-lakatos képzésre jelentkezett, de amikor a felvételkor – látván a jó bizonyítványát – felajánlották számára az érdekesebbnek tűnő villamos-járműszerelő iskolát, élt a lehetőséggel. Azt soha nem tudjuk meg, hogy az efféle „pályaeltérítések”, illetve annak a hangsúlyozása – a mindössze 14 éves diákoknak –, hogy vegyék megtiszteltetésnek a felkérést, mennyiben volt a manipuláció – mert különben senki sem jelentkezett volna –, de Jenő egyáltalán nem bánta meg. Nemcsak az érdekelte, hogy »mitől megy a villamos«, de a trükkök és titkok is, amelyeket az idősebb kollégák mutattak meg neki. Mint mondja, nem tapasztalt szakmai féltékenységet a tekintetben sem, hogy neki az iskolában olyan új technológiákat tanítottak, amelyek az idős szakik számára ismeretlenek voltak, nekik is akkor kellett megtanulniuk.
Tizenévesként meg sem fordult a fejében, hogy a BKV-val való elköteleződés egy életre szól.
Jól érezte magát, s természetesen élt azokkal a kedvezményekkel, amelyeket a vállalat nyújtott a pályakezdőknek. „Ösztöndíjat adtak, és igen kedvező munkaszerződést kínáltak. Ebben az volt a legvonzóbb, hogy mivel a villamos-járműszerelés hiányszakmának számított, a BKV-nak olyan szerződése volt a honvédséggel, ami magamfajta sorkötelesek számára nagyon vonzó volt: ugyanis 2 év helyett csak három hónapra kellett bevonulnom. Ez azzal járt, hogy 28 éves koromig a cégnél kellett maradnom, ami már csak azért sem okozott nehézséget, mert ebben a szakmában máshol úgysem tudtam volna elhelyezkedni” – jegyzi meg.
Első inasévét a kisföldalatti azóta megszűnt Dózsa György úti „Dózsa” főműhelyben töltötte, innen került a Hungária kocsiszínbe és itt fejezte be tanulmányait. A Hungária a hetvenes években a legtöbb ipari csuklós „otthona” volt, a mostani közlekedésbarátok szeme minden bizonnyal már annak hallatára is felcsillan, hogy akkoriban olyan, réges-rég megszűnt villamosjáratok is a Hungáriához tartoztak, mint például a Batthyány tér és Budafok között közlekedő 9-es, de Jenőt vélhetően amiatt irigyelnék leginkább, hogy neki még megadatott – pontosabban, munkaköri kötelessége volt –, hogy a napi forgalomban résztvevő kéttengelyes villamosokat, például 1500-asokat hozzon rendbe, amelyeknek utolsó példányait 1984-ben selejtezték.
„Nemigen volt hozzájuk alkatrész, és amelyeket kényszerből fel is újíítotak nem voltak 100 százalékosak. Nekünk kellett kivenni, megcsinálni a hibás alkatrészeket, és amit amit meg lehetett javítani, azt megjavítottuk. Megjavítottuk és úgy tettük vissza, és gyakran a félreállított villamosokból szedtük ki a megfelelő alkatarészt” – idézi fel Ribi Jenő
azokat az időket, amikor a donorvillamosokat még nem nevezték donorvillamosnak.
– Muszáj volt lerabolnunk azokat a villamosokat, mert a másikat forgalom kellett adni, nem volt helyette másik. De ha például két hét múlva megjöttek az igényelt alkatrészek, akkor vissza az egész, úgyhogy sok esetben dupla munkákat végeztünk az alkatrészellátás akadozása miatt. A régi villamosoknál maradva, a 2007-ig közlekedő UV-k valóságos megváltásnak tűntek őseikhez képest. Velük csak a vége felé voltak gondok, – a gyors selejtezések miatt nem maradtak donorok –, de még 50 év után is mentek, lehetett rájuk számítani. Ráadásul ha el is romlottak, a kocsiszínig el tudtak vánszorogni, nem volt szükség vonatásra, így a forgalmat sem kellett leállítani”.
Az UV-k kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Jenő munkahelyén, a Kelenföld kocsiszínben jelenleg kizárólag olyan Ganz-villamosokat tárolnak, amelyek 50 éve forradalmasították a fővárosi villamosközlekedést, most viszont a legrégebbi járművek. Húsz éve ugyanez volt a helyzet az UV-kal, Kelenföld volt számukra a végállomás. Azért érdemes ezt kiemelni, mert ennek alapján már-már törvényszerű, hogy az 55-ös törzsgárdista is itt dolgozik. De a törvényszerűség helyett találóbb a „körülmények alakulása” szókapcsolat használata.
Ribi Jenő békávés pályafutása ugyanis szinte minden tekintetben Budafok kocsiszínhez kötődik. Negyven évig dolgozott itt, itt ismerte meg a feleségét, ide járt be, amikor megszületett fia és a lánya, és még akkor is, amikor az első unokák… És ide járt be dolgozni, amikor a családi házukat építették. Közben fel sem tűnt, hogy eltelt tíz év, húsz év, harminc és negyven. Karrierje annyiban hasonlatos a veterán UV- Ganz-villamosokéhoz, hogy ő is pár évvel a nyugdíjkorhatár elérése előtt került Kelenföldre. Amúgy az 55 év alatt ez volt az egyetlen nagyobb változás a munkakörét illetően is; a szerelői munkát 2015-ben a fizikailag kevésbé megerőltető minőségi ellenőrire válthatta.
„Lehet, hogy ha akkor ott maradok Budafokon a műszaknál, már én is nyugdíjas lennék, de itt a MEO-nál nincs olyan fizikai munka, amit ne bírnék. Amúgy a főnököm is úgy egyezett bele a váltás, hogy ha lehet, maradjak nyugdíj után is, mert nemigen van ember. Nem terveztem, hogy maradok még 5 évet, de amikor aktuálissá vált a nyugdíj, akkor valahogy magától értetődő volt, hogy maradjak. Most is ez a helyzet: nem célom, hogy a 60 éves törzsgárdán is megkapjam az elismerést, de amíg egészségem van – és elsősorban azt kívánom magamnak, hogy legyen egészségem –, addig nem esik nehezemre munkába járni.”