Háromszoros olimpiai bajnok, európai- és világbajnok, Világkupa-, Világliga- és Euroliga-győztes vizilabdázó, edző, jogász. A MATE-GEAC-MSA gödöllői férfi vizilabda vezetője, a Nagy Sportágválasztó kommunikációs vezetője és az Ötpróba nagykövete az Énbudapestemnek a szurkolásról és annak hatásáról, az olimpiai falvak különbségeiről beszélt, illetve arról, hogy a sport emberileg milyen sokat tud adni egy gyereknek.
– Most ért véget az olimpia: milyen érzésekkel ültél le a képernyő elé szurkolni, mennyire viseltek meg a vizilabda meccsek?
– Kiskoromtól kezdve sportfogyasztó vagyok, apuval az egyik klasszikus közös programunk volt a sok munkája mellett, amikor volt ideje, néztük az összes sportrendezvényt a tévében. 2016-ban a Nagy Sportágválasztó kommunikációs vezetője lettem, így hivatalból is nagyon sok sportággal megismerkedtem, és ki is próbáltam. Ezen a rendezvényen 111 sportágat mutatunk be és 25 hangszert, érdemes szeptember 13-14-én kilátogatni. Természetesen mindig nagyon szurkolok a magyar csapatoknak, érdekelnek a nemzetközi nagy teljesítmények is. Nagyon tudok szomorkodni, örülni, drukkolni, együttérezni, a vízilabdában különösen.
Az, hogy a magyar férfi válogatott bejutott a legjobb négy közé, és végül negyedik helyen zárt, felemás érzés. Fontos bejutni a legjobb négy közé egy versenyen, de aztán szomorú a negyedik hely két vereséggel.
Varga Zsolt olimpiai bajnok bajtársam a szövetségi kapitány, Varga Dénessel együtt nyertünk aranyérmet Pekingben, akkor ő volt a legfiatalabb a csapatban, most már ő a legöregebb: nyilván szurkoltam a fiúknak is és nekik is.
– Hogy bírtad idegekkel az ötmétereseket, vagy a bronzmeccset?
– 2012-ben a londoni olimpián játszottam utoljára magyar válogatottal, a 2013-as barcelonai világbajnokságot már a tévé előtt követtem. Akik velem nézték, azt mondták, hogy borzalmas szurkoló vagyok, kiabáltam, ütöttem az asztalt, nagyon szorítottam a fiúknak. Ehhez képest mára lenyugodtam, inkább az volt nehéz, ahogy alakultak a mérkőzések sok feszültséggel, ötméteresekkel, videóbíróval.
– Három kontinensen is versenyeztél olimpián, van különbség ilyen szempontból a sportolók számára?
– A rendező ország habitusa mindig érződik. Kína hatalmas ország, Pekingben háromszor-négyszer annyi önkéntes dolgozott, mint más olimpiákon. Minden nagyobb kereszteződésben állt vagy harminc önkéntes. Nagyon figyeltek arra, hogy a környezet, a kertészeti rész az olimpiai faluban nagyon jó legyen – ez például Athénban kifejezetten gyenge volt, az egy nagyon száraz időszak volt, így az egy sivárabb olimpiai falu volt. Ausztráliában pedig meglepően hűvös volt, mert a szeptember-októberi időszak ott tavasznak minősül, még a pulóver is elkelt. Nyilván egy ázsiai olimpián több ázsiai étel van és a feliratokkal is meggyűlik a bajunk. A rendező ország csapata mindig nagyon sok érmet nyer, mert nagyon komoly felkészülési programot építenek fel a sportágak a hazai olimpiára.
– Sok kritika érte a párizsi olimpiát a kajától elkezdte a Szajna vizén át. Te hogyan láttad ezt szakmai szemmel?
– A lehető legteljesebb képet hallok és látok: ismerősök, sportemberek és nézők is voltak kint. Iszonyatosan magasak voltak a nézőszámok, tízezrek voltak kint minden versenyen. A szó legszorosabb értelmében nagyon színes a kép, sok minden jó és profi, de ilyenkor tényleg nagyon nem mindegy, hogy milyen körülmények között kell élni és készülni a versenyzőknek, az olimpiai falu is valakinek tetszik, valakinek nem. Nagyon vegyes, amit én láttam és hallottam.
– Szerinted milyen olimpia lenne Budapesten?
– Vizekben jól állunk, úgyhogy nekünk nem lenne probléma egy hosszú távú úszás megrendezése, mint Párizsban a Szajnában. A magyar szervezők minden sportversenyen minden sportágban, eddig bármilyen nagy versenyt rendeztünk, a szívüket-lelküket belerakták.
Nagyon meg szerették volna mutatni, hogy egy tízmilliós ország mit tud kihozni egy világversenyből.
A sportban is fontos beletenni az edzésmunka mellett ezt a fajta elszántságot, győzni akarást és fókuszt. Ez a szervező munkában is fontos, ebben szerintem egészen erősek vagyunk. Sem a gazdasági, sem a politikai oldalhoz nem értek, én csak azt mondom, hogy emberi és sportemberi oldalról meg tudnánk csinálni.
– Említetted, hogy Párizsban is nagyon jó nézőszámok voltak: a hazai közönség a szurkolásra tényleg annyit hozzá tud adni egy sportoló teljesítményéhez?
– Abban a pillanatban, amikor valami nem annyira megy, elfáradtál vagy az oxigénhiány zavarja a teljesítményedet, ha akkor jön egy őrült nagy szurkolás, az nagyon fel tudja dobni az embert. Alapból is azon van a fókusz az eredményesség érdekében, hogy a legjobbat kihozzam magamból akkor is, ha megfájdult az ujjam, szúr az oldalam, valamit hibáztam.
Csak a feladatra koncentrálok, és erre rá tud segíteni a közönség.
Nekünk a 2001-es budapesti Európa-bajnokság volt nehéz ebből a szempontból: ez volt az olimpiai győztes csapat első nagy versenye, óriási volt a közönség részéről az elvárás, hogy az olimpiai bajnok csapat a hazai pályán biztosan nyer majd. Ilyen értelemben a bronzérem kudarc volt: hiába edzettünk sokat, hiába készültünk, hiába szerettünk volna nagyon erősen győzni, nem sikerült.
– A mentális egészség fontos témája ennek az olimpiának: hogy az edzésmunka mellett fejben is ott kell lenni a megfelelő teljesítményhez. A ti időtökben ez nem volt ennyire téma, mi a véleményed erről a folyamatról?
– Valahogy fordítva volt nálunk, mi belül foglalkoztunk ezzel, és dolgoztunk rajta csapatszinten, de kifelé kevesebb szó esett róla. Ez a téma most jobban ki van rakva a közvélemény elé, ami nem baj, mert ez is része a sportnak. Egyrészt az egy tévhit, hogy mindig nyer a bajnok, mert nem mindig ő nyer. Tévhit, hogy a bajnoknak mindig minden sikerül.
A bajnok attól bajnok, hogy a kudarcok után nagyon gyorsan tud felállni, a bajnok nagyon gyorsan tud alkalmazkodni a körülményekhez, a személyes és a külső körülményekhez is, vagy akár egy sérüléshez.
Djokovics a térdműtétje után egy hónappal már játszott Wimbledonban! Az úszósportban komoly áttörés volt, amikor Johnny Weissmüller a 100 méteres gyorsúszást 1 percen belül tudta teljesíteni: ma 46 másodperc a világcsúcs. Ebben a kiemelkedő teljesítményben szerepet játszanak olyan technikai dolgok, mint a bukófordulók, a delfinezés tökéletesítése, de az is, ha mentálisan tudnak fókuszálni a teljesítményükre és a győzelemre.
– Sokat dolgozol fiatalokkal, nekik is ezt adod át? Megváltozott a fiatalok viszonya a versenysporthoz?
– Az én életem nagy szerencsémre a gyerekekről és a sportról szól. A Nagy Sportágválasztón és az Ötpróbán is fővárosi és országos rendezvényeken buzdítjuk a magyar lakosságot a sportolásra. Itt a MATE-GEAC-MSA gödöllői férfi vízilabda szakosztályában több mint száznyolcvan gyermekkel dolgozunk, plusz a felnőtt csapat, összesen kétszáz feletti sportolónk van. Azt próbálom átadni, hogy a gyerekek a sportolással meg tudják alapozni a jövőjüket emberileg, hogy megbízható munkaerők, megbízható barátok, családtagok legyenek, ezt a fókuszt és teljesítményt át tudják majd a munkába, családi életbe is ültetni.
A sport segítségével sok emberi értékkel gazdagodhatnak, és ez a legfontosabb hosszú távon, hogy jó emberek, értékes emberek legyenek.
Aki tehetséges és szorgalmas is, abból lehet jó vízilabdázó is. A mentális készüléssel is foglalkozunk, ez 30 évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, nem törődött ezzel Magyarországon, de Európában sem senki. A gyerekek már másképp állnak hozzá a versenysporthoz, a szülőktől, a felnőttek világából csapódik rájuk közvetve borzasztóan sok hatás, a Covid, a háború, az infláció, a külpolitika, a belpolitika. Megjelenik ez a feszültség az ő lelkükben is, hogy milyen bonyolult összetett a minket körülvevő világ, az iskolában és az edzésen is magas elvárások vannak. A sport ebben is segít, hiszen délelőtt tanulsz az iskolában, a szellemedet építed, délután az edzésen fizikailag levezetted a feszültséget, felszabadultan ott vagy egy csapatban, emberi értékekkel gazdagodsz. Nagyon sok olyan sportoló gyereket ismerek Magyarországon és itt nálunk Gödöllőn is, akik jó tanulók, jó sportolók, céltudatosak és jó rájuk nézni.
– 2008 óta vagy díszpolgár Budapesten, sokat játszottál külföldön, most itt Gödöllőn találkozunk. Milyen a viszonyod a magyar fővárossal?
– Erzsébetváros és Budapest város díszpolgára is lehettem: ez óriási elismerés és megtiszteltetés annak a kissrácnak, aki a Klauzál térről indult minden nap edzésre meg iskolába. Budapest mindig is a szívem csücske volt és lesz, az Andrássy úton mindig sóhajtok egy nagyot, imádok végigmenni rajta gyalog, autóval, bárhogyan. De az utóbbi időszakban én nagyon megszerettem a budapesti agglomerációt is. Mondom ezt úgy, hogy belvárosiként azelőtt gyalog jártam iskolába, edzésre, bulizni, színházba, szórakozni, már a külső kerületek is olyan távolinak tűntek, Budára sem nagyon mentem át. Most mégis azt mondom, hogy szerintem Budapest egysége a vonzáskörzetével teljes, a Pilistől a ráckevei Duna-ágig.
– Neked melyik a kedvenc uszodád Budapesten?
– A vízilabdázás bölcsője a margitszigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda, imádom minden medencéjét. De a vízilabdás pályafutásom előtt is nagyon sokat jártam a Palatinus Strandra. Jó, hogy hogy vannak a városon belül is, több kerületben is felújított strandok, uszodák, nekem nyilván a versenyuszodák a kedvenceim, a Császár-Komjáditól és a Kőér utcai, akkor még Honvéd-uszoda.
Nagy szívfájdalom, hogy nem működik már a Tungsram strand Újpesten, nagyon sok jó csapattárssal készültünk ott abban a nagyon-nagyon hideg vízben a Duna-parton.
Különleges hangulata volt, saját kis világban készülhettek ott a vizilabdások, az edzések mellett sok szép emléket őrzök onnan óriási palacsintázásokról, dinnyezabálásokról.
– Hajós Alfréd, Komjádi Béla, Székely Éva: sok létesítményünk van olimpikonokról elnevezve. Te minek örülnél, ha Kiss Gergely nevét viselhetné?
– Szeretnék jó sokáig élni, és nem biztos, hogy életemben el fognak nevezni rólam bármit is. Egyébként is, hatan lettünk háromszoros olimpiai bajnokok és 21 olimpiai bajnok vizilabdázó van, úgyhogy nagy a választék, hogy kiről lehet elnevezni utcát, teret vagy egy uszodát. De már ért az a megtiszteltetés engem, hogy két tornatermet is elneveztek rólam, nagyon megtisztelő volt ott lenni ezeken az avató ünnepségeken.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)