Ott volt az az aranysárga képkeret. Hogyhogy elsőre nem vettük észre? Fentről eshetett le. Talán pont akkor lazult ki egy szög az égből. Belebújtunk a keretbe és már nem kellett exponálni, mi lettünk benne a fénykép. A hús-vér, megörökített pillanat - Bazánth Ivola képeiből nyílt kiállítás a Csányi5-ben.
Ivolával kicsit mindketten vidékiek vagyunk. Ő kicsit dabasi, én kicsit celldömölki. Ő csipetnyit debreceni, én meg szombathelyi. Ő a Mátészalka melletti Kisarban élt, én Szentendrén. Ráadásul ő be is járta a fél világot, mégis budapesti maradt. Minden másodpercben. Vérbeli pesti ő. Dolgozott a 168 Óránál, a Jelen hetilapnál, volt színházi, reklámügynökségi és kórházi fotós. Láthatjuk képeit a Reformátusok és Erzsébetváros lapjaiban, a Sajtófotó kiállításokon, galériákban és még a tokiói tárlatokon is.
Megörökítette a budai bőséget, a pesti balsorsot. A hétfő nyomát, a vasárnap nyomorát. Fotózta a 21. századot a pesti vakolatokon, a ráncokat a vakolatlan arcokon. Ő úgy fényképez, ahogy mi élünk. Miközben exponál, elvisz, ha kell. Meghallgat, hümmög, simogat. Fegyelmez, veled sír, megkínál. Figyel rád, lát benned, megmutat. A fotózás a hatodik érzéke. A szaglás, a tapintás, az ízlelés, a hallás és a látás után.
Ő ismertette meg velem Budapestet. Amíg nem találkoztunk, csak átautóztam a városon. Jött szembe a nagy ház, meg a kicsi, a piros lámpa, a fehér zebra, a kék sziréna. Az üvegen túl elsuhant előttem a város. Ha bekapcsoltam volna az ablaktörlőt, talán le is törli. Nem maradt volna Budapestből semmi, csak egy vékony csík az üvegen. Bogarak halnak meg így, mielőtt éltek volna. Ivola tanított megállni a sültkrumplis előtt. Ő mutatta meg a templom rácsait Óbudán. A kinyíló ablakokat odafenn, a bezáródó embereket odalenn.
Családi asztalánál ülünk. Fent, a hatalmas fotón Ray Charles zongorázik, a szobában a képen Bono üvölt. Ivola mártásokat hoz, zöldséget, csirkét. A nyitott ablakon át behallatszik a bulinegyed zaja. Nevetünk. Panaszkodunk. Bosszankodunk. Mesélünk. Vagy inkább bosszankodunk, nevetünk, mesélünk, panaszkodunk. Élünk. Vastagon szedve. Bolddal, nem kurzívval!
Ivola Wesselényi utcai. Oda valósi, ahova dajdajozni járnak az angol legénybúcsúsok. Ahol az ortodox zsidó fiatalok sietnek a zsinagóga felé. Ahol húszas fiúk vonulgatnak az alkonyban. Akár a vadludak, hol észak, hol dél felé. Ahol mindenki keres valakit, aki meghallgatja, miért kellett átzokognia az elmúlt éjszakát.
A titkos pesti szalonokat együtt fedeztük fel. A Múzeum körúti nagypolgári lakást, ahova emailben lehetett jelentkezni. Ahol a házigazdák zsíros kenyérrel, borral vártak minket. Ahol színészek játszottak nekünk, miközben a földre terített matracokon üldögéltünk. Vagy a Somogyi Béla utcai Keret Klubot. A Moszkvától Londonig ismert lakáskocsmát. Ahol Kukac urat, a vásott kutyát simogattuk. Ahova költők, írók, egyetemisták és turisták járnak. Ahol vaskályhában duruzsol a tűz. Egy képkeret lóg a bejárat fölött.
Pont olyan, mint amilyet egyszer a Hajógyári Szigeten találtunk. Ivola fundálta ki, hogy húzzunk piros sapkát és grillezzünk a téli fagyban. Ő meg fotózott minket, a tétova, gerilla-Mikulás csoportot. A hírlapírót, a tévést, a képszerkesztőt. A tördelőt, a fogtechnikust, az ügyvédet. A számítógépes rendszerek szakértőjét, az elektroműszerészt. Mindazokat, akik a sovány láng mellett ott bolondoztak a feketedő Duna parton, a nyakukba boruló adventi estében.
Szóval, ott volt az az aranysárga képkeret. Hogyhogy elsőre nem vettük észre? Fentről eshetett le. Talán pont akkor lazult ki egy szög az égből. Belebújtunk a keretbe és már nem kellett exponálni, mi lettünk benne a fénykép. A hús-vér, megörökített pillanat. Ez a talált keret a mi talált barátságunk. Összetart minket egymással és Budapesttel. És összetart minket majd Budapest nélkül is, ha úgy hozza a sors.
Ivola együtt létezik a budapesti kirakattal. A csokissal, a kacat ruhással, a habfürdő illatúval, a csillogóval, a lepattanttal. Kis híja volt, hogy ő is egy kirakatban született meg. Édesanyja ugyanis kirakatrendező, grafikus volt. Naná, hogy Ivola szereti a próbababákat, a kirakatokat, rendszeresen fotózza is őket. Egyszer a 400-ban vártam az interjúalanyra, gondterhelten kinéztem az ablakon. Ám a meghívott helyett őt pillantottam meg, csőre töltött géppel állt az utcán, várt arra, hogy akár egy kirakatbabát, engem is lefotózhasson.
Nincs Sziget Fesztivál nélküle. Oda nemcsak dolgozni járunk, bár Ivola rendszerint ezért van ott. Táncolunk, sorban állunk sörért, rántott húsos szendvicsért, hazafelé egy churrosért. De előtte meghallgatjuk a másik kedvenc zenekarát. Szolidarítunk. Olykor fogat összeszorítva. Vagy röhögve. Félrenézve. Mert persze, nem kell a zenei stílusokban egyetértenünk. Kerekeztünk vele a pesti parton a Népsziget felé. Ahol a gyerekek kavicsokkal játszottak és pancsoltak a langyos nyári vízben. Bicikliztünk a budai parton. Megvolt a Dunaparty megálló, a vörös, emeletes, angol buszbüfé, a lángos, a bor meg a meleg este.
Kajakkal árral szemben mentünk fel a Dunán, utána tüzet raktunk a Rómain. Én „vágtam a fát hűvös halomba”. A lányok főztek, a gyerekek szaladgáltak. Ilyenkor „az ember szétnéz, mosolyog.” Szétnéz végig a Duna-parton, Budapest utcáin. És látja, az állványon álló munkásokat, a Vígszínház bejárata előtt ülő hajléktalanokat. A kamerába nevető idős párt. Az utcán táncoló fiatal lányokat, az egymásra borulva alvó harmonikásokat.
Mindannyiunkat: a budapestieket. És a várost. Aminek vagyunk lakói.
(A szöveg a kiállítás megnyitóján hangzott el. Bazánth Ivola tárlata január 4-ig tekinthető meg a Csányi5-ben, az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban)
(Kiemelt kép: Bazánth Ivola)