Idén is irdatlan mennyiségű, jobbnál jobb koncert volt Budapesten: ember legyen a talpán, aki fel tudja sorolni mindet. Nyilván mindenkinek megvolt a saját kedvence, e gyűjtés szerény, ám annál több koncertet látogató írójának is, aki most összeszedte azt az öt koncertet, amely a legjobban tetszett neki az évből.
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy hajlamos vagyok azt hinni, néha túlzottan szubkulturális beállítottságú vagyok, ezért igyekeztem elkerülni a sznobizmus látszatát, és árnyalni a listát olyan bulikkal is, amelyek kvázi a mainstream térből valók. Sőt, talán többségbe is került az utóbbi kategória, bár már régóta teljesen értelmezhetetlennek tartom a mainstream kontra underground diskurzust. Szóval álljon itt az az öt koncert, amit 2023-ban a legjobban élveztem.
Depeche Mode
Már csak azért sem fordulhat elő, hogy ne a Depeche Mode Puskásban adott koncertjét tegyem legelsőként erre a listára, mert egyrészt teljesen elfogult vagyok a zenekarral, másrészt a feleségem a Somebody című számukra sétált elém az esküvőnkön. Ráadásul Martin Gore-t a világ egyik legjobb zeneszerzőjének tartom az elfogultságomtól függetlenül is, Dave Gahan pedig az a fazon, amilyen lenni szeretnék 61 évesen.
Mégsem ez a buli volt számomra az év csúcspontja. Miután véget ért a koncert, az alábbi gondolatokat írtam fel magamnak hazafelé:
- Mindenekelőtt nem bántam volna, ha egy lemezbemutató turnén négy számnál többet is hallok a lemezről., amit éppen bemutatnak. Ehhez képest kaptunk egy bazi nagy, ám kétségtelenül tisztességes DM Klub bulit közvetlenül a zenekartól, amely egyébként vitathatatlanul a világ egyik legnagyobb élőzenei együttese.
- Nincs elviselhetetlenebb embertípus a bulizással 20 éve felhagyott középosztálybelinél, aki a Nagy Esemény örvén nekifutásból issza le magát takony picsa részegre 10 perc alatt családostól, társaságostól.
- Nincs elviselhetetlenebb embertípus a bulizással 20 éve felhagyott középosztálybelinél azért sem, mert azon háborog egy stadionkoncerten, hogy ott emberek jönnek-mennek, illetve néha egymáshoz is szólnak, és nem csak a koncertet hallgatják áhítattal. Az ilyen helyzetek elkerülésére ott van például a színház.
- Ha egyáltalán megélem azt a kort, amit Dave Gahan és Martin Gore, és csak fele ennyire leszek energikus, akkor én egy nagyon elégedett idősödő ember leszek.
- Az a profizmus, alázat, könnyedség, humor és önirónia, ami ezekben a csávókban van, csak és kizárólag a szemünk előtt lebegő örök irányadó példa lehet.
- Hiába vagyok felemás érzésekkel a Memento Mori-turné budapesti koncertje kapcsán, összességében mégis csodálatos volt látni ezeket a nagyra nőtt és mára meg is öregedett gyerekeket. Annak tükrében pedig egyenesen megható volt mindez, hogy Fletch nem csatlakozhatott ehhez a turnéhoz. Mindez pedig érezhetően nyomot hagyott a megmaradt két tagon, akik hatásvadászat és önsajnáltatás helyett elképesztő méltósággal és eleganciával jegyzik meg a közönség számára, hogy érdemes emlékezni a halálra. De csak könnyedén, nem túl komoly arccal.
Billie Eilish
Habár 37 évesen egyáltalán nem gondolom magam öregnek, be kell látnom, akadnak már olyan (pop)kulturális jelenségek, amiket kevésbé értek. Ilyennek tűnt Billie Eilish is. Ám az ő esetében szerencsére még csak annyi történt, hogy nem merültem el a zenéjében elég mélyen. Tettem mindezt azért, vagyis hogy éppen nem tettem, mert hallgattam a SoundCloudról a zenébe szivárgott motyogó énekről alkotott prekoncepcióimra és egész egyszerűen lekönyveltem egy agyonhájpolt fiatal énekesnőnek. Aztán meghallgattam a No Time To Die című Bond-film azonos című betétdalát, amit Billie Eilish Hans Zimmerrel közösen jegyez, és megnéztem vele a Letterman-interjút, és egy baromi okos, tehetséges lányt láttam.
Aztán jött a hír, hogy fellép a Szigeten, én pedig úgy voltam vele, hogy már csak a korszellem megtapasztalása miatt is meg akarom nézni. És hát mindez egy olyan döntésnek bizonyult, ami vitathatatlanul a 2023-as év legerősebb koncertélményévé vált.
Billie Eilish ugyanis nemcsak, hogy egy rohadt izgalmas koncertet adott a testvérével (és állandó szerzőtársával), valamint egy szuper session dobossal, de teljesen világossá vált, hogy egy kora ellenére elképesztően profi, szerény, alázatos és döbbenetes színpadi jelenléttel bíró énekesnő.
Mindehhez tartozott egy olyan színpadkép és olyan vizuális orgia, amilyet még életemben nem láttam, Billi Eilish pedig teljesen egyértelműen az évtized egyik legjelentősebb zenészévé vált a szememben.
She Past Away, Body Of Pain
A már kétszer is emlegetett Fekete Zaj komoly elfogultság tárgya az esetemben, hiszen nagyon kevés olyan rendezvénysorozatot tudok mondani, amely annyira őszintén, lelkesen és korrektül tud működni, mint ez. Mindazonáltal zenei irányvonalában, intellektualitásában és esztétikájában is olyan, mint amilyen én lennék, ha fesztivál/rendezvény lennék.
Az A38-hoz érkezve a szokásos nagyüzem fogadott, a tetőteraszon valami ultrasúlyos hardcore/metal koncert ment, a hajóorrban dubstep dübörgött, az étteremben meg tán valami fogadás volt. A Hajó gyomrában DJ pajtásommal nekiálltunk inni, a helyszín pedig lassan elkezdett megtelni, a prágai EBM-duó Body of Pain pedig már szép tömeg előtt adhatott koncertet.
Jan Vytiska és Tereza Ovčačíková pillanatok alatt megtalálta a hangot a közönséggel és a harmadik dalra rendesen meg is mozdult a Dunán úszó hajó a lábunk alatt. A Body of Pain pedig nem viccelt: jeges, minimalista EBM bulit tartottak, és nemes egyszerűséggel belevertek minket a padlóba. Egy rövid átállás után aztán fél tízkor már színpadon is volt a két török post-punk legenda és egy vérprofi koncertet adtak a műfaj elmebetegeinek.
Gyakorlatilag az összes nagy klasszikus elhangzott – kimondottan acélos és kőkemény hangzásúra tekerve, sőt meglepetésként, még egy kiadatlan új dalt is villantottak a közönség nagy örömére. A She Past Away nem véletlenül a színtér egyik legnagyobbja: vérprofi és mégis emberi zenészek. Ezzel együtt azt kell mondanom, hogy a Body of Pain számomra sokkal jobban tetszett, viszont ettől függetlenül ez a buli tök egyértelműen az év legjobbjai között volt.
VNV Nation, Black Nail Cabaret
Gőzöm sincs, hogy Ronan Harris EBM/Futurepop zsenijére mennyi ideig vártam, mígnem végül – szintén a Fekete Zaj szervezésében – eljött a Dürer Kertbe, méghozzá a Black Nail Cabaret felvezetésével, akik egyébként is ritkán járnak Budapestre. Mármost azon túl, hogy életemben először a tánctérről hallgathattam végig azt a dalt a BNC-től, aminek single lemezére magam készíthettem az egyedüli remixet, és olyan élmény volt, hogy a vélt arroganciám ellenére majdnem kirohantam a helyszínről az ujjaimat tördelve, a tatabányai dark pop páros úgy adott egy egészen elképesztő koncertet, hogy Emke hangszálgyulladással énekelte azt végig. Stílus, elegancia, elképesztően profi színpadi jelenlét, szerénység és alázat volt itt is – minden, ami a Black Nail Cabaret-ra jellemző.
Aztán jött Harris egy kétórás koncerttel, amit két szintissel és egy dobossal zavart le olyan könnyedséggel, mintha csak egy lecsót főzött volna a fiainak. Ami hasonlat különösen áll annak tekintetében, hogy Harris olyan volt azzal a három sráccal a színpadon, mint az az apuka, aki egyedül nevelte fel három fiát, de azt nagy szeretetben és odaadással, karácsonykor pedig mindenki szeretne adni neki legalább egy pulcsit és még egy tányér levest.
Ezzel együtt, vagy inkább ennek ellenére egy iszonyatosan szerethető, nagyon erős, profi és hiba nélküli koncert volt, amire nagyon régóta vágyott már a hazai dark-electro közösség, és ennek meg is lett a maga sikere.
Sisi
Mint régi hiphop-rajongó, még annak ellenére is kezdtem gyomorrontást kapni a triolázó cintányérral agyonfűszerezett, minimalista és dörmögő raptől, hogy egyébként megleltem annak is a báját. Határozott álláspontom szerint most egyébként is Krúbi a legjobb rapper, ám amikor Sisi koncertjére elmentem a Szigeten, úgy voltam vele, hogy ez nem feltétlenül van már így a továbbiakban.
Adott ugyanis egy 21 éves csaj, aki úgy pattog mezítláb a színpadon, mint kecskeszar a deszkán, és úgy rappel, hogy a hajam ketté állna, ha lenne. Szóval adta magát, hogy megnézzem az Akváriumban is, nagyobb volumenben. És hát olyan is lett a buli: telepi flow, boomboxok, kvázi gettókályhák, graffiti – igaz, hogy ez nagyon érezhetően egy újrafelfedezése annak, ami a 90-es években eredetileg létezett hiphop néven. Sisi azonban ezt valahogy úgy hozza, mintha tényleg onnan jönne, s teszi mindezt őszintén, rohadt szórakoztatóan és eredeti módon.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)