A díjnyertes, A villamos című kötetnél nem állt meg a Kovács-Szinvai szerzőpáros, A metró csak a második lépés volt egy remélhetőleg hosszú úton.
Könyvet megjelentetni is olyan, mint zenével foglalkozni vagy filmet forgatni; ha az első befutott, mindenki azt nézi majd, hogy az alkotók vajon meg tudják-e ismételni a sikert vagy ez a véletlen műve volt. Ezzel a kíváncsisággal nyitottuk ki Kovács Tamás György és Szinvai Dániel Metró című, új könyvét.
Pár oldal után már itt is az első benyomás: a könyv egyik trükkje, hogy más-más szinteken, de egyszerre szórakoztatja a lelkes nagyszülőket, a részletgazdag képeket nyelvüket kidugva követő gyerekeket és a kis kézikamerás metrós tartalmakat katalogizáló gyűjtőket is. Az infotainment az információ szórakoztató formában történő átadására utaló szóösszetétel, a A metró az oktatásnak vagy a szórakozva tanulásnak az a szintje, amit a gyerekeinknek mindannyian kívánunk. Semmi fehérjeszintézis, nem is logaritmus, az általános műveltség kiterjesztése a városi közlekedésre egyértelműen egyértelműen hasznosabbnak tűnik és vitathatatlanul több iskolást érdekel és érint.
A metró a A villamoshoz képest is szintlépés, szó szerint. A metrót mindig is övezte valami plusz mágia, hiszen le kell menni hozzá a föld alá. A mozgólépcső csak egy csillagkapuként üzemelő átjáróként szolgál, pár másodperc monoton minimaraton, lefelé a Föld középpontja felé, miközben összenézhetünk azokkal, akik onnan jönnek, ahová mi pont készülünk. Odalent aztán jön a huzat, zúg az alagút, villámgyors fénypászmák közelednek, a beszállási szándékot pedig nem kell jelezni, mert csak pár másodpercünk van az utazás megkezdéséig. A metró mégis népszerű, mert gyakran jár, a felszínen bármi történhet, futóverseny, tüntetés, egy rocksztárt elrabolnak az UFO-k, a föld alatti közlekedésre biztosan számíthatunk. Két megálló között pont el tudunk olvasni egy-egy oldalt is, ami pont egy porciónyi tudásadag. A könyv A fúrópajzstól a mozaikcsempéig alcíme arra utal, hogy valóban teljes spektrumában vizsgáljuk a metrós közlekedést – az alagútfúrás evolúciójával kezdjük az áttekintést, amikor a XIX. század végén még rentábilis üzletnek tűnt metrót építeni, ezért az első lépéseket a legtöbb helyen vállalkozók befektetéseinek köszönhetjük. Miközben bebarangoljuk a világot Párizstól New Yorkon át Tokióig, különböző metrótörténeti érdekességekkel bombázhatjuk magunkat, és ahogy olvassuk a kisebb epizódokat a földrészek között ugrálva, úgy áll össze egy egyre teljesebb kép a metró intézményéről. Az apró kis mozaikokból egy misszió illetve üzenet is kirajzolódik: az agglomeráció és a belváros összekötése a nagyvárosok és a metrók legfontosabb jövőbeli feladata.
A könyv formátuma maradt, újra 34, szó szerint mesésen illusztrált oldalon csalinkázhatunk alagutakban, egyensúlyozhatunk monorailek tetején, kereshetjük a kiutat egy metropolisz alatti elhagyatott megállóhoz szervezett urbex-élményen. A Metró illusztrációit ugyanaz a Szinvai Dániel, mint aki a Villamosról szóló könyvért is Szép Magyar Könyv-díjat kapott gyerek és ifjúsági könyv kategóriában. Nagyjából most is arra lehet számítani, hogy a már-már fotórealisztikus képek tökéletes részletgazdagságban világítják meg a szöveges részek által kijelölt utat. A szavakért pedig az a Kovács Tamás György felelős, akinek nemcsak a Budapesttel kapcsolatos tudásszomja olthatatlan, de neki köszönhetően most már azt is tudjuk, hogy Kairóban a piramisok mellett a modernitást a jegyeket ellenőrző automata metrókapuk képviselik, hogy állomásként üzemelő ragyogó palotákat találunk Moszkva alatt, a svédek pedig robbantott barlangokat használnak Stockholmban ugyanebből a célból. Sőt, a könyv arra az esetre is tanácsot ad, ha beesünk a sínek közé – ilyenkor vajon mit kell tennünk?