Csere Gáspár többszörös magyar bajnok félmaratoni és maratoni távon. Beszélgetésünkből kiderül, mit ajánl az első maraton előtt, nála is vannak-e még holtpontok, vagy hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie, hogy az élsportban maradhasson.
Csere Gáspár 1991-ben született Budafokon, 7 évesen kezdett dobolni és atletizálni, 10 éves korában került a BEAC-hoz, és 12 éves kora óta Szabó Imre, azaz Imre bá' tanítványa. Az apja szerettette meg vele a futást, ő ugyanis amatőr hosszútávfutó volt. Mint több interjúban is elmondta, 7-8 éves korában már elvitte hosszabb futásokra. Eleinte az jelentette számára a motivációt, hogy őt utolérje.
Élete első félmaratonját 18 éves korában futotta, és rögtön olyan jól sikerült – 70 perc –, hogy edzőjével úgy látták, ő lehet az, aki megdöntheti a magyar maratonfutás csúcsát, amit Szűcs Csaba állított fel még 1993. április 25-én 2:12:10-es idővel a párizsi maratonon.
23 évesen futotta élete első maratonját, 2016-ban pedig már ott volt a riói olimpián, de gyomorproblémák és egy talpsérülés miatt végül nem tudta kifutni magát.
Az ELTE sportszervezői szakán szerzett mesterfokú diplomát, 2018-ban pedig elkezdte a doktori képzést is a Testnevelési Egyetemen, sport és társadalomtudomány modulon.
Többszörös magyar bajnok félmaratonon és maratonon, egyéni csúcsa maratonon 2:14:34, amit 2021 októberében futott Amszterdamban, a félmaratoni csúcsát pedig 2023 tavaszán döntötte meg, a Berlin Félmaratonon 63 perc 39 másodperces idővel ért célba.
Egy kislány édesapja, családjával Budapesten él. Hívő ember. A dobolást sem hagyta abba, a BEAC-ban alakítottak egy együttest, havonta egyszer próbálnak, és általában rock-, jazz- és blues-sztenderdeket játszanak.
Énbudapestem: Ki lehet teljesen ismerni a maratont?
Csere Gáspár: Azt nem mondanám. Azt hittük, a maratonfutásnak is megvannak a korlátai, hogy két óra alatti maratont például nem lehet futni, aztán tessék. Eliud Kipchoge már 2019-ben, nem versenykörülmények között ugyan, de 1:59:40-es maratont futott. Mindenesetre
a maratont is egy idő után elég jól ki lehet ismerni.
A két óra alatti futás mennyire köszönhető a technika fejlődésének és mennyire az emberi teljesítőképesség kitolásának?
Cs.G.: Igaz, hogy nem szabályos körülmények között futotta Kipchoge a két óra alatti maratont, de tartom őt annyira különlegesnek, hogy nem laboratóriumi körülmények között is meg tudja csinálni.
Mi teszi Kipchogét olyan különlegessé?
Cs.G.: Olyan tehetségek, mint ő, eleve csak tízévente születnek. Nála ráadásul szerencsésen futnak össze a szálak, gondolok például az elhivatottságára, az alázatára, a felkészültségére, ami arra enged következtetni, hogy a következő kiemelkedő futóra még nagyon sokat kell várnunk.
Mit üzennél azoknak, akik az első maratonjukra készülnek?
Cs.G.: Azt az elvet vallom, hogy
nem szabad túlságosan ráfeszülni:
bízzunk abban, hogy az ember már csak olyan, hogy a legnagyobb nehézségen is át tudja küzdeni magát. Ezt a képességet a maratonnál is fel tudjuk használni, ez bennünk van, csak hagynunk kell kibontakozni.
Azért nagyon fontos persze, hogy fizikailag is felkészüljünk rá: legalább fél, de inkább egy évet szánjon mindenki az edzésekre, amik között legyenek hosszú, kétórásnál is hosszabb futások, hogy átéljük, milyen, ha órákon keresztül kell futnunk.
Milyen mantra az, ami segíthet átlendülni a holtponton?
Cs.G.: Érdekes, mert van, akinek a mantrázás nem segít, sőt éppen emiatt feszül rá a futásra. A verseny előtt szánjunk arra is időt, hogy kiderítsük, mi melyik csoportba tartozunk. Ha segít, akkor nyilván érdemes az egyik félelmünkkel szembenézni ilyenkor. Hogy egy egyszerű példát mondjak: ha attól tartunk, hogy nem fog menni, mondogassuk azt: képesek vagyunk rá.
Én hívő emberként is bízom az elvégzett munkában, de azért a fő – úgymond – mantrám, hogy az Úr velem van, és ő erőt ad.
Azt szokták mondani, hogy 30-35 kilométernél érkezik el a holtpont, ez rád, a profira is érvényes? Nem lehet holtpont nélkül maratont futni?
Cs.G.: De, lehet, szerintem ez túl van misztifikálva. Az első maraton előtt állók is töröljék ki a fejükből. Megvan ennek egyébként az alapja, de nem szabad ráfeszülni. Ha jön, akkor jön, és
akkor majd úgyis megküzdünk vele.
Sokkal fontosabb, hogy végig maradjunk laza, oldott állapotban.
Olyat is hallottam, hogy maratonból is az első a legjobb, te hogy emlékszel a tiédre?
Cs.G.: Érdekes, én éppen az ellenkezőjét szoktam hallani – ahogy már beszéltük is –, hogy félelem lengi körül. Szerencsére mi is jó irányból közelítettük meg az első futásomat, nem stresszeltem rá, az első három maratonom minden centijére emlékszem, és mindhármat nagyon élveztem.
Most, hogy már jobban ismerem a maratonfutás rejtelmeit, és több kudarc is ért, gyakran előfordul, hogy jobban tartok tőle, mint a pályám elején. De hát az ember ilyen!
Mikor kerültél utoljára extázisba futástól?
Cs.G.: Ha a legutóbbi versenyem, a berlini félmaraton nem sikerült volna olyan jól, ahogy végül sikerült, most nehezen tudnék válaszolni erre a kérdésre. Azt viszont nagyon élveztem, végre megint önmagam voltam, nem éreztem fájdalmat, nem éreztem fáradtságot. Ahogy a Facebookon is írtam a verseny után, még fél perccel talán jobbat is futhattam volna ott.
A poszt végén hálát adtál Istennek, hogy felszabadított a terhektől. Milyen terhekre gondoltál?
Cs.G.: A megfelelési kényszerre. Ahogy tapasztaltabb és eredményesebb sportoló lettem,
a mentális része egyre nehezebb.
Azon pörgök, vajon tudok-e még fejlődni, vajon lesznek-e még egyéni csúcsok, vajon kijutok-e még erre vagy arra a versenyre – például a budapesti világbajnokságra?
Most az a filozófiám, hogy csakis egyetlen célt tűzök ki magam elé, hogy jól fussak, hogy kihozzam magamból a maximumot, mert ezt a terhet még el tudom viselni.
Bármelyik versenyen bármikor feltámadhat a szél, lehűlhet az idő, alakulhat úgy, hogy nem áll össze egy boly, de nekem nem szabad centiken és másodperceken agyalnom, mert attól görcsössé válik a mozgásom.
Lehet, hogy a maratonistáknál éppen azért 30-35 év a csúcsidőszak, mert fejben megérnek ezekre a gondolatokra?
Cs.G.: Szerintem igen. Most sem vagyok még öreg, de már akad egy-két életbölcsesség-morzsa a tarsolyomban. Hogyha már többször átmentünk a hullámvölgyeken, akkor érhetünk el igazán nagy eredményeket.
Melyiket tartod a legnagyobb mélypontodnak?
Cs.G.: Rögtön kettő is eszembe jut.
Az egyik a 2018-2019-es évekre tehető, amikor gerincsérvet kaptam, erősen fájt a derekam, állandóan kezelésekre jártam, és kilátástalannak tűnt a helyzetem. Másrészt a magánéletem sem alakult a legjobban. Akkor már több éve egyedül éltem, beszűkültem, barátokkal is kevésbé tartottam a kapcsolatot, és nagyon vágytam már egy társra. Szerencsére éppen akkor találkoztam valakivel, aki most már a feleségem. Ez a szerelem segített ki a mélypontból.
A másikat pedig az utóbbi két évben éltem át. A járvány alatt többször elkaptam a koronavírust, volt, hogy heteket kellett kihagynom, a posztcovid tünetekkel is meg kellett birkóznom. Le kellett mondanom egy csomó versenyt, sőt egész versenynaptáraim mentek a kukába.
Ezekből nehéz volt újra és újra felállni, és úgy nekimenni egy következő szezonnak, hogy remélhetőleg nem leszek beteg.
Soha nem éreztél még megkönnyebbülést, hogy nem kell többet edzened?
Cs.G.: Én még küzdök, mert úgy vagyok vele, hogy bár átéltem ezeket a veszteség sorozatokat, azért mellettük mindig jött egy-két nagyon kiemelkedő eredmény is. Amíg csak néhány nagyobb futás is kinéz nekem, szerintem van értelme csinálni.
Ezeket az éveket – ahogy említettük is, most vagyok a legjobb korban – ki akarom használni.
Akkor még nem fordult meg a fejedben a visszavonulás?
A futást soha nem szeretném abbahagyni.
Ha napi kétszer már nem is, de szeretném, ha heti négyszer-ötször tudnék rá időt szánni. Ugyanis én tényleg nagyon szeretem a futást, még versenyzőként is ez a legfontosabb mozgatórugóm. A versenyzést is csak fokozatosan, hogy úgy mondjam, ereszkedve szeretném abbahagyni.
Nekem nagyon tetszik, ahogy Józsa Gábor vagy Kovács Tamás csinálja. Olyan jó látni, hogy bár tudják, nem lesznek képesek a legjobbjukat hozni, még beállnak a 20 évesek közé, és együtt versenyeznek velük. Ez példaértékű.
Beda Szabolcs pedig elment ultrákat futni, és sorra nyeri a címeket.
Cs.G.: Az ultrázást is szeretném kipróbálni, de 100 kilométer fölé nem fogok menni.
Imre bá’-nak van egy szokása, ha úgy érzi, hogy futóként már túl vagy a csúcson, egyszer csak megkérdezi, nem próbálnád-e ki a gyaloglást.
Cs.G.: Ettől nem félek. A futásban azért sikerült olyan szintre eljutnom, ahonnan már békében visszavonulhatok. Tiszteletreméltó a gyaloglás is, senki ne értsen félre, de arra születni kell. Nekem sem a karakterem, sem a lábam nem olyan, hogy jó gyaloglóvá válhatnék.
Mit adnál át a kislányodnak abból, amit a futásnak köszönhetően ismertél meg?
Cs.G.: Azt hiszem, sok mindent máris elkezdett magába szívni, mert máris nagyon mozgékony. Szeretném a sportra nevelni, és örülnék, ha a futást választaná, de azt nem feltétlenül szeretném, hogy ő is versenysportoló legyen.
Hogy a kérdésre is válaszoljak, szeretném, ha ő is megtapasztalná, hogy
kitartással milyen nagyszerű dolgokat lehet elérni.
Egy 2018-as interjúban azt mondtad, idehaza magas szintű maratonfutásról nem beszélhetünk, a szakág éppen csak pislákol. Azóta láttál bármi változást?
Cs.G.: A hazai maratonfutás
továbbra is csak pislákol, nagyon szűk a szakág,
sajnos hiányos a szervezettség.
Amióta megszűntek a kismaratoni bajnokságok, immár több mint tíz éve, különösen látszik, hogy nincs utánpótlás. A kismaratoni versenyek voltak ugyanis azok, amiket megyei, fővárosi, országos szinten 18 éves korig rendeztek, és ahol a fiatalok megismerkedhettek az utcai futással. A gyerekekkel, persze, nem félmaratont és maratonokat futtattak, hanem korosztálytól függően 3-6-8-10-15 kilométereket.
Amire akkor, 2018-ban nem számítottam, hogy mindennek ellenére is bukkannak fel nagyon ügyes fiatal versenyzők, egyikőjük, Szemerei Levente például az egyik legkomolyabb kihívómmá is vált.
Ha már úgy csinálunk, mintha büszkék lennénk a hagyományainkra, miért pont a hosszútávfutást nem ápoljuk?
Cs.G.: Mert ebből a legnehezebb kivenni az eredményt. Az atlétika az olimpiai sportágak közül eleve az egyik legtöbb munkát igénylő, legnagyobb konkurenciával bíró sportág, a maraton meg aztán ezen belül is a legeslegnehezebb szám.
A maximum, amit ebben magyar emberként el tudsz érni, hogy mondjuk
az Európa-bajnokságon az élmezőnyben vagy.
Akik a magyar sportot most finanszírozzák, minek költsenek egy Európa-bajnoki tizedik helyezésre – ami egyébként így is hatalmas szó lenne.
Közben azt mondják, a futás népszerűsége töretlenül növekszik.
Cs.G.: Ebben bizakodom, hogy a piac esetleg betőkésíti a futást.
Budapest szerinted jól futható város?
Cs.G.: Egy hobbifutónak nem rossz, egyre több parkban található futósáv, ott a Margitsziget, a Városliget, reméljük, a Népligetet is mielőbb felújítják. A budai oldalon a dombok, a hegyek, az erdők szintén jó adottságúak, azonban a maratoni felkészülésre nem jó.
A belváros felé csak rövidebbeket lehet futni, én is többnyire Budaörs, Törökbálint, Budafok, Csepel irányába futok.
Mi az, amit fejleszteni lehetne?
Cs.G.: A kérdés szerintem nemcsak a futókat, hanem a bicikliseket is ugyanúgy érinti, bár ha bicikliúton futsz, lecsengetnek, és ők is száműznek.
Amikor ezt a várost átrajzolták, nem gondoltak sem rájuk, sem a futókra. Ahhoz, hogy jól futható várossá váljon,
több helyen meg kellene szüntetni a forgalmat,
amit viszont, feltételezem, nagyon sokan nem szeretnének, mert a magyar autós társadalom.
Hogy tetszik a vb útvonala?
Cs.G.: Tetszik. Az Andrássy út az egyik kedvenc budapesti útvonalam, sajnálom, hogy a BSI egy ideje kivette a Budapest Maraton útvonalából. Az nagyon jó döntés volt, ahogy szerintem a Lánchíd és a Várkert Bazár beemelése is.
Azt, hogy az Alagúton négyszer is át kell futni, kicsit túlzásnak érzem, az ugyanis a Krisztina körúttal együtt elég lassú rész, és arra is kíváncsi leszek, a sportórák hogyan fogják majd ott a GPS-jelet. Összességében, ha nem is kimondottan gyors, de jól futható pálya lett.
Mi kell ahhoz, hogy ott legyél a budapesti világbajnokságon?
Cs.G.: Ha május 31-ig meg tudom őrizni az itthoni elsőségem, akkor valószínűleg igényelnek nekem egy szabadkártyát, amit, ha egy nemzetközi bizottság pozitívan elbírál, akkor ott lehetek. De addig van pár versenylehetőség, például az április végi, Bécsbe kihelyezett magyar bajnokság, amelyeken minél jobban kell szerepelnem.
Hogy sikerült az alapozás?
Cs.G.: Bizakodó vagyok. A berlini félmaratoni egyéni csúcs jó alaphangot adott.
Megvan az esélyem egy újabb egyéni csúcsra.
Egy szó, mint száz, jó volt a felkészülés, sikerült csiszolni a korábbi kisebb hibákon.
Milyen hibákról van szó? Milyen hibái vannak még annak, aki több mint 20 éve versenyez?
Cs.G.: Mindig tanul az ember. Többet és keményebben kell edzenem, mint 20 évesen, mert – értelemszerűen – jobb szeretnék lenni, viszont ellentmondásos módon több pihenőt is be kell tudnom iktatni, mert nem regenerálódom már úgy, mint egy 20 éves. Ezeket az ellentétes hatásokat kellett valahogy összehangolni.
Közben családapa is lettem, és ha a gyerek éjszaka nem akar aludni, akkor én se fogok olyan jól aludni.
Egy időben sokat cikkeztek arról, hogy profi sportolók hogyan próbálnak 30 fölött is a csúcson maradni. A legenda szerint Cristiano Ronaldo például naponta ötször másfél órákat alszik. Neked van valami az életviteledben, amire felkaphatná az olvasó a fejét?
Cs.G.: Én viszonylag korán eldöntöttem, hogy nem szeretném mindenemet alárendelni a sportolásnak. Nyilván odafigyelek az étkezésre, a pihenésre, de családot alapítottam, és nem költöztem a jobb eredmény reményében külföldre.
Igaz, megadatott néhány éve, hogy főállásban csinálhatom a futást, ennek köszönhetően pedig
ebéd után például lepihenhetek,
de akkor is maximum egy órát alszom.
Követted az atlétika vb körüli politikai csatározást?
Cs.G.: Nagyjából igen.
A felkészülést nem zavarja, hogy politikai csatározás tárgyává vált a budapesti vb is?
Cs.G.: Amennyire én tudom, ezek korábban voltak, és nyugvópontra ért az ügy, most már nem érint. Nem titok egyébként, hogy nem egy tüntetésen voltam már életemben. Nem vagyok kimondottan mozgalmi ember, de ha valamit fontosnak tartok – nemcsak a személyes érintettség miatt, hanem közügyként is, azért, ha kell, felemelem a hangom.
Most úgy áll, sem orosz, sem belorusz atléta nem vehet részt a vb-n, az ő büntetésüket jogosnak tartod?
Cs.G.: Nagyon nem könnyű kérdés. Mivel itt nem sportpolitikai ügyről van szó, egy kicsit túlzásnak tartom, de próbálom együttérzően szemlélni az eseményeket. A legnagyobb gondom ezzel, hogy ennyire fekete-fehérré akarják tenni ezt a kérdést, és hogy alig van esélyünk a megértésére, mert
a források is általában végletesen mutatják be.
Az oroszok egyébként a dopping miatt kezdenek szerintem hozzászokni, hogy el vannak tiltva. Abban az esetben azért jobban egyet tudtam érteni a kollektív büntetésükkel, mert a dopping annyira átszőtte a rendszerüket, hogy a megtisztulásához sajnos ilyen drasztikus eszközökre is szükség volt.
Azon gondolkodtál már, hogy ennek a máris több mint 20 éves pályafutásnak hogyan forgatnád vissza a tapasztalatait?
Cs.G.: Azt tudom, hogy szeretném átadni a tudásomat. Mostanában egy módszertani könyvön gondolkoztam, de egyelőre nincs sok időm ilyesmire. Egy időben aktívabb volt a kommunikációm egyébként, többet posztoltam, és emiatt sok médium meghívott. Most kicsit visszahúzódtam, de ha újra aktuálisnak érzem, majd újra felpörgetem. A szakmában is maradnék, remélem, ez majd jól alakul, már vannak terveim.