Az idén 30 éves Anima Sound System jubileumi turnéja április végén indul, de előtte még Szerb Antal életművét szórakoztatóan boncolgató zenés-irodalmi előadásra is készül a közelmúltban könyvvel is jelentkező Prieger Zsolt, a zenekar vezetője, aki Magyar Borival most szombaton a MáraiKultba is ellátogat, hogy előadja női szentek hipermodern írásaiból összeállított Nők, eksztázisban című darabját. Interjú.
– Zenélsz, írsz, tanítasz, három helyen vagy egyszerre, miközben a világtól majdnem elvonultan töltöd a magánéleted. Régóta ismerjük egymást, de még mindig nem tudom, hogy tudsz ennyi mindennel ilyen odaadással foglalkozni.
– Azt csinálom, amit szeretek, műfaji kötöttségek nélkül, így könnyű odaadónak is lennem. A világtól nem vonultam el, hiszen olyan messze vagyok a belvárostól, mintha mondjuk Mátyásföldön élnék. Inkább azt érzem, hogy a világ kellős közepén élek, a patak partján, az erdőhöz közel, ahonnan ha mégis hív a kötelesség, a sűrűn közlekedő vonattal fél óra alatt a Déli pályaudvaron vagyok. Ennek köszönhetően nemcsak sokat vagyok a természetben, de mindig ott vagyok Budapesten is, ha kellek ott, vagy ha nekem kell a város. Tanítani is Budára járok, egy normafai szakkolégiumba, egyetemisták közé, ami meg ugyanolyan élvezet, mint dalt szerezni, könyvet írni, vagy éppen olvasni, más koncertjére, kiállítására vagy színházba járni.
– Két nagy szerelmed a zene és az irodalom, amiket zenés irodalmi estekbe kovácsolsz időről időre. A Csokonai-ested mellett a Budapesti Tavaszi Fesztiválra Szerb Antal-előadásoddal fogsz érkezni. Hogyan alakulnak ki a fejedben, hogyan valósulnak meg és mitől tudnak 2023-ban vonzóak lenni az ilyen események?
– Az ötletek jönnek sorban egymás után, nem kell nekik könyörögnöm, hogy jöjjenek, De a Csokonai-est nemcsak az én territóriumom, hanem inkább hármunk dolga: közösen alkottuk meg Subicz Gábor és Balázsovics Mihály, avagy MC Tink barátaimmal és annyiban különbözik a többi irodalmi-zenés darabomtól, hogy ebben túlteng a jazz és hip-hop iránti elkötelezettség, talán több benne a humor és a csokonais férfiszenvedély. A Szerb-előadást, melynek Szent Szerb Antal legendája a címe, pedig április 30-án mutatjuk be, régóta tervezem, ráadásul a Rumbach Zsinagógában valósul meg újra, ahol a tavalyi Tavaszi Fesztiválon Mészöly Miklós lírai életművéből raktunk össze hasonló szövegtestet.
– Említettem, hogy „elvonultan” éled a magánéleted. Teszed mindezt Martonvásáron, ahol képzeletbeli szomszédod lett a környék hajdani grófnője, Brunszvik Teréz, akivel levelezésed nemrég egy kötet formájában is megjelent a Corvinánál. Milyen a kapcsolatotok, miről leveleztetek?
– Ez egy régóta formálódó, és aztán elég hamar, gyors karcsapásokkal megírt könyv, mely tele van a fotóimmal is, s nemcsak Martonvásárról, hanem a közeli, költői szépségű Válról, Párizsról és Jeruzsálemről is beszámolok Teréznek, aki nemcsak kora nagy modernistája, népnevelője, nőfelszabadítója volt, hanem Beethoven és Pestalozzi barátja is, s akinek már akkor természetes volt, hogy a nő nem tartozék, kistáska, hanem önálló entitás, és ezt tűzön-vízen át képviselte is. Szóval volt miről „beszélgetnünk”. Teréz utazott, látott, s tapasztalatait művészi módon alkalmazta a magyar rónán, nélküle nem lenne kisdedóvás, s nem lenne persze az önmagára és a nőnevelés fontosságára ébredt unokahúg Teleki Blanka sem, aki nemcsak közeli rokona, hanem legjobb tanítványa is volt. Ha valami fontos mondandója a könyvnek, akkor az az, hogy miképp fedezhetjük fel magunkban a nőit, mi férfiak is. Világunkat áthatja az az előítélet, hogy férfiak által meghatározott-indukált spektakuláris valóságban még az Istent is férfinak láttatjuk, miközben ez szerintem merő blaszfémia.
– Nem is olyan rég azonban még Budapesten tobzódtál, amit többször gyakoroltunk együtt is. Az idő az, ami megváltoztatja az embert abban, hogy végül Martonvásáron kössön ki, vagy ez inkább egy szándékos manőver volt nálad? 
– Így hozta az élet, amelyben persze nincsenek véletlenek. Vidéken élek, madárcsicsergésben. Martonvásár az én Skóciám, aki meg e párhuzamosság jogosságában kételkedne, jöjjön el, nézzen rá a kastélyra, benne az interaktív Beethoven múzeumra. A dolgozószobám hol a könyvtáram, hol a kastély tó körüli sétánya, és közben, hogy ott élek, meg csodamód valahogy intenzívebb, tartalmasabb lett a kapcsolatom szülővárosommal, Szombathellyel és Budapesttel is. Sokkal többet vagyok igazán jelen mindkét helyen, mint korábban. Mert a kocsmák falát támasztani többnyire csak jelképes, s nem igazi jelenlét.
– Van Prieger Zsoltnak saját Budapestje? És ha igen, milyennek látja azt?
– Sok Budapestem van, de amit a legjobban szeretek, azt hiányolom is a legjobban a mai Pestből. Ez pedig a szépernős-szomorys-zsidó-német Budapest, aminek ha érezni akarom a markáns jelenlétét, akkor memoárokhoz, regényekhez és költői művekhez kell fordulnom. Vagy van még egy jó módszerem: idejövök Újlipótvárosba, ahol a fotótok is készültek a beszélgetéshez, mert itt valamikképp még érzem az illatát annak a korszellemnek, amiről most beszéltem, a Szent István parkban például, amikor a botor módon kiszanált Lukács György-szobor helyére állok a fűben vagy amikor a Bauhaus-házakat csodálom, amikor meglátogatom a lányomat a Tátra utcai munkahelyén, vagy amikor megállok beszélgetni barátaimmal, akikkel pontosan ott folytatjuk a kommunikációt, ahol abbahagytuk évekkel ezelőtt.
– Szombathelyen születtél, a fővárosban éltél, nemrég pedig vidékre költöztél. Értelmezhető szerinted még az a népi-urbánus ellentét, ami szerint a vidék és a főváros egzisztenciálisan és szellemileg valamilyen módon szemben áll egymással? Kérdezem mindezt direkt, mert tudom, hogy erős megvetője vagy a kétosztatúságnak.
– A népi-urbánus ellentét egy idiotizmus, sosem érdekelt, vagy még inkább: mindig is megvetettem az efféle mesterséges dichotómiát. Ez kreatív elmék számára sosem volt releváns gondolat, nekem meg olyan, mintha meg kellene szabadulnom az egyik karomtól, vagy mintha szét kellene választani magamban a szombathelyi Weöres Sándort a budapesti Pilinszkytől, a nagyapámmal együtt nevelkedő Lázár Ervint a kisbaconi-budapesti Benedek Elektől. Ez a kettősség csak a frusztráltakat teszi még frusztráltabbá, a városi és falusi kultúra úgy függ össze, mint egy ház alapja a tetejével: szétválaszthatatlan. Vagy ha a nemzettestet tényleg egyes idióták szét akarják választani politikailag, és így persze társadalomlélektani szempontból is, akkor az eredmény azt lesz, amit magunk körül látunk: egy meghasonlott, békétlen ország, ahol az emberek nem tudnak egymással szót érteni.
– Harminc éves lesz a zenekarod, az Aquanistan című album – ami az egyik legnagyobb hatású lemeze a magyar popzenének – pedig húsz éves lett. Hogy tervezed a megünneplését, és hogyan emlékezel vissza a lemezre, illetve a harminc évre?
– Az Anima élete folyamatosan zajlik, idén is több lemezre készülünk, sok koncertünk is lesz, amelyből az első, sokvendéges fellépés a szintén évfordulós, 20 éves a38-hajón lesz, ahol nemcsak megnyitjuk az idei, 30 éves turnénkat, de eljátszunk több dalt a sokak számára fontos Aquanistan című lemezünkről, ráadásul olyan formában, hogy azokat kiváló barátaink fogják velünk énekelni: Frenk, Nóvé Soma, Miczura Mónika és mások. Mindez április 29-én.
– Most jöttél haza Erdélyből, ahol a Nők extázisban című előadásoddal voltál. Milyen szálak fűznek Erdélyhez és milyen extázisban vannak azok a nők?
– Ha már Martonvásárt, Budapestet és Szombathelyt emlegettem életem főbb helyszíneiként, akkor nagyon gyorsan Erdélyt is ide kell citálnom: Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely szintén meghatározó kontextusok, amelyekben jó megmártózni minél sűrűbben, és ha mindez nem történik meg, akkor fizikai vágyat érzek a visszatérésre. Szerencsére sokat lépünk fel ott, koncerttel és irodalmi esttel is, sőt, a Kedves Teréz! című könyvemnek is előbb volt Sepsiben bemutatója 1 hete, mint az említett három anyaországi városban. Úgyszólván hazajárok. A nőkhöz, a női spiritualitáshoz hasonlóan szoros szálak fűznek, mint Székelyföldhöz, részben ezért is csináltam meg a Nők, eksztázisban című darabot, amiben kizárólag női szentek korukat meghazudtoló szövegeit szerkesztettem egybe és írtam hozzájuk zenét. Két erdélyi előadás után most az első kerületben található MáraiKultban adjuk elő március 18-án, szombaton, már nagyon várjuk a találkozást.
(Fotó: Merész Márton/Énbudapestem)