Szükség van-e mindentudó apafigurára?

A választás kimenetele, a taktika sikere szempontjából egyáltalán nem mindegy, miért szeretett bele a magyarok egy része megint a kádári apafigurába. Érdemes megismernünk tehát, miről is van szó, és hogy mit gondolnak erről a szakértők, nem igaz? A beszélgetést Pogátsa Zoltán, szociológus-közgazdász, egyetemi docens szervezte, és Bánki György pszichiáter, valamint Bokor László pszichiáter, orvosigazgató voltak a meghívott vendégek.

„A jó kormányzás kapcsán vannak olyan alapelvek, amelyek az értékprioritásunktól függetlenül léteznek, a jó kormányzás az transzparens, az társadalmi párbeszéden alapszik, az megbecsüli a szakértelmet, a különböző nézőpontokat, és nem hazudja a rendkívül bizonytalan világunkban a választópolgároknak, hogy

bízz mindent az okos vezetőre,

úgyis megoldja” – mondta a főpolgármester november elején a kampánynyitónak is beillő évértékelőjén, és nem kell éles eszű politológusnak lennünk, hogy lássuk, ezekkel a sorokkal valójában Orbán Viktorra utalt.

A beszélgetés elején felhozta az Andrássy úton – még Tarlós által – lefektetett műfű problémáját is, ami szerinte nem más, mint a rossz kormányzás szimbóluma. Van egy összetett probléma ugyanis, mint magyarázta, amivel kapcsolatban egyszerű választ adott az előző városvezetés, ami nemcsak, hogy nem oldotta meg a problémát, hanem súlyosbította is. „Ahelyett, hogy megoldottuk volna a problémát, elhitettük az emberekkel, hogy bonyolult kérdésekre vannak egyszerű válaszok,

pedig nincsenek, csak komplex válaszok”

– magyarázta Karácsony. Az utolsó mondatát pedig még az októberi beszédében is felhasználta.

 

„Ahogy egymással bánunk, az a mi városunk” – mondta október 23-i beszédében is a főpolgármester, Budapesten ezért is vonják be a városlakókat a fontos döntésekbe, és ezért kezelik a budapestieket felnőtt polgároknak, és nem hazudják nekik azt, hogy körülöttünk lévő sok-sok bonyolult kérdésre vannak egyszerű válaszok.

Arra, hogy Orbán egy ilyen mindentudónak látszó vezér lenne, utal többek között a gyorsan elhíresült 2021-es, Economistnak adott interjúban is, ahol arról beszélt, hogy alapvető különbség köztük, hogy Orbán például totális kontroll alatt tartja a pártját, miközben ő egy hatpárti együttműködés eredményeként jutott hatalomra, és utalt az Indexnek/ ATV-nek adott interjújában is, ahol azt mondta, „hiába van 13 éve Orbán Viktor tejhatalommal az ország élén, és uralt le mindent, az ügyészséget, a közmédiát, a gazdaságot,

mint egy nárcisztikus erőszaktevő,

még mindig meg van sértődve azon, hogy az ellenzék még létezik”.

A futball sem érdekelte

Hogy Orbán egy ilyen, Kádárt idéző apafigura lenne, természetesen nem Karácsony és nem is az Énbudapestem találta ki. Tölgyessy Péter például több interjúban párhuzamot vont a Kádár-rendszer és az orbánizmus között. Az egyik találó meglátása volt, hogy ahogy a kádárizmus megpróbálta a magyar hagyományba illeszteni, a hazai mintákhoz igazítani és élhetőbbé tenni a kommunizmust, úgy próbálja az orbánizmus megtenni ugyanezt a kapitalizmussal. Sőt 2016-ban Tölgyessy arról beszélt: Orbán alapvetően Mussolini „veszélyesen élni” tételét követi, naponta kell neki valamilyen legyűrendő ellenfelet találni.

Tölgyessy szerint Orbán a 2004-es népszavazás elveszítése után, 2006 környékén fordult a kádárizmus felé. „Ekkor vált világossá számára: egyedül a hagyományos jobboldali táborra támaszkodva nem képes legyőzni a baloldali koalíció pártjait. Hát megpróbálta elszeretni tőlük a kádári kisembereket és a gyermekeiket. Ez volt a »rosszabbul élünk« kampány.” Ugyanakkor még ő is azt mondta, hogy „Kádár konzervatív politikus volt Orbánhoz képest”.

Három évvel később viszont már úgy elmélkedett, hogy még korábban kell keresni az időpontot, amikor az egyébként elkötelezett nyugatos Orbán Viktor megindult a kádári apafigurává válás útján.

Orbánban 1994-ben törhetett el valami,

 

amikor Horn Gyula egy sérelemkampánnyal vezette sikerre a pártját. Orbán, akit akkor még barátjának tudott, „'94 után olyan depressziós volt, olyan elesett volt, hogy csak jégkorong meccseket tudott nézni, még a futball se érdekelte, és azt mondta, Péter, mi nem kellünk senkinek, ezeknek Horn Gyula kell. Ez volt az egyik döntő pillanat, amikor elkezdett elfordulni a nyugatos iránytól, és elkezdett a magyar közvélemény felé fordulni”. Hogy a nyugatosság, a modernség megbélyegzést kapott, tette még hozzá, abban óriási felelőssége volt az SZDSZ-nek is.

Egy emlékezetes, 2022-es tanulmány is felhívta rá a figyelmet, hogy Orbán Viktor és (nem mellesleg) Gyurcsány Ferenc spontán beszédeit egyaránt átitatják a hatalmi gőgre vagy mámorra jellemző nyelvi megnyilvánulások, amik könnyen összekeverhetők

a nárcisztikus személyiségzavarral.

A szűken vett értelemben gőgöt és elbizakodottságot jelentő hübrisz az antik görögök szerint az olyan ember mértéktelen és bűnös önteltsége, aki elvakultságában áthágja az isteni korlátokat, és önmagát az olümposziakhoz méri, jegyezte meg a Qubit. Mint a lap beszámolt róla, a hübrisz szindrómát olyan személyiségzavarként írták le David Owen és Jonathan Davidson idegtudós-pszichiáterek, amely – szemben például a bipoláris vagy nárcisztikus személyiségzavarral – csak akkor alakul ki, ha valaki hatalmi pozícióba kerül.

Éhség és gyengeség

Pogátsa azzal kezdte a beszélgetést, hogy az egyén és a közösség viszonyában sok mindent problematikusnak tartanak, de semmit nem tartanak olyan problematikusnak, minthogy azt gondoljuk, hogy a társadalomnak, a közösségnek olyan vezérre van szüksége, aki egyfajta atyaként vezeti. Arról szeretnének beszélgetni, folytatta Pogátsa, miért van erre igénye bizonyos társadalmaknak, szemlátomást a magyaroknak is, másoknak pedig miért nincsen.

A beszélgetést Bánki György pszichiáter – akinek 2016-ban jelent meg a nárcizmusról szóló könyve – azzal kezdte, van a nárcisztikusságnak egy olyan vetülete, amikor valaki nagyon vágyik arra, hogy tükröződjön. Ez a fajta nárcisztikus ember pedig, aki tükrözésre éhes, a lelke legmélyén, egy nagyon elzárt részen gyengének, sebezhetőnek, értéktelennek, rossznak, szégyentelinek érzi magát, és ezt ezzel a nagyon erős védelmi rendszerrel tartja kordában.

A tünet az, hogy

muszáj grandiózusnak lennie,

és ezért muszáj, hogy nagy – úgymond – bevételeket szerezzen másoktól. Ez a tükrözési éhség bizonyos embereket a vezetés felé visz, mert akkor aztán nagyon sok visszajelzést kaphat másoktól.

Hogyan lehet és kell ehhez viszonyulni? – tette fel a kérdést Pogátsa. Bánki úgy fogalmazta át a kérdést: sokkal fontosabb, hogy megszimatoljuk, hogy valakinek a nárcisztikussága veszélyes-e a közösségre nézve. Azok a nárcisztikusok, akik saját zsebre, a saját örömükre dolgoznak – akár önmaguk elől is rejtetten –, fokozatosan veszélyhelyzetek felé sodorják a mi létezésünket, identitásunkat. Azok a különösen veszélyes emberek, akik

valahol a paranoiditást súrolják,

mert ők szinte biztos, hogy olyan módon tartják össze a közösséget, hogy ellenségeink lesznek, és az ezek elleni küzdelemre hív majd meg minket. „Nem önmagában a nárcisztikusság veszélyes, hanem ez a kombináció.”

Bokor László pszichiáter egy érzékletes példán keresztül bemutatta, hogyan lehetne a hallgatóságokból egyszerű tömeget csinálni. Ha ő úgy érezné, hogy nem kap elég figyelmet, a moderátor, Pogátsa viszont túl sokat, megpróbálhatná megakadályozni, hogy a hallgatóság ennyi erővel ruházza fel Pogátsát, és fölvethetné a szempontot, hogy az idő egy ilyen pódiumbeszélgetésen elvileg a vendégeké és nem Pogátsáé. És hogy ne is egymás mögött, sorokban üljenek az érdeklődők, mert ez diszkrimináció, hanem alkossanak egy kört, és egyenrangú emberekként beszélgessenek, hiszen mindannyian – ilyen-olyan – polgárok.

Ha politikus lenne – és előrelátó –, egy ponton azt is megfontolásra érdemes ötletként felvethetné, hogy Pogátsa mit keres egyáltalán ott, ha egyszer nem is vezeti már a beszélgetést. „Legyen szíves, hagyja is el a helyiséget.” Bánkival máris dualizmust alkotnának, és

gyárthatnának egy legendát,

hogy fölszabadították magukat, és hogy ez így milyen klassz. Ha erre rá tudná venni a hallgatóságot, akkor itt lenne egy egyöntetűség, hogy neki milyen igaza van, és mindenki elfelejtené azt, hogy mégis csak úgy érkezett ide, hogy Pogátsa – miután széleslátókörű – meghívott két ürgét beszélgetni, mert szerinte az értékes dolog. Ennek az ideálnak a helyét elfoglalná valamifajta szabadságideál.

„Az történne, hogy én a saját eszmémet beviszem mindenkinek az eszméje helyére, hogy beülök mindenkinek az énideáljába, és onnantól én vagyok a meghatározója mindenki önbecsülésének. És ha én ezt elérem, akkor a tisztelt hallgatóság: tömeg, mert úgy működik, mint egy falka, mert azt gondoljuk, egyformák vagyunk. És ez egy eufórikus érzés, amivel vissza lehet élni.”

Amikor Bokor, mint mesélte, a tömegfolyamatról olvasott Gustave Le Bonnál, végig arra gondolt, hogy ezt a politikusoknak is olvasniuk kéne, mert ott le van írva, milyen veszélyes a tömegből hasonló módon csordát csinálni, és hogy ilyen veszélyes dolgot nem szabad csinálni. Erre pár hónappal később megtudta, hogy – a Tölgyessy által is említett – Mussolini pontosan tanulmányozta Le Bon műveit, és ami ott fenyegetésként volt leírva, arra ő azt mondta, hogy

„na, így kell csinálni”.

A vezér = fájdalomcsillapító

Bokor megjegyzi még: ahogy a példán keresztül is lehetett látni, vezérhez igazodni eufória,

• mert leegyszerűsít dolgokat,
• mert föloldja a dilemmákat.

Minél kritikusabb helyzetben van egy társadalom, az egyén is annál nehezebben találja benne az identitását. „A csodálat ezt az egészet elsimítja. Olyan erős identitást tud adni, ami az egyén belső bizonytalanságait elsimítja.” Az egyén saját fejlődése során összeszedett összes sérülésének a fájdalmát, a hiányainak a fájdalmát is mérsékelni tudja. Krízisben, tette még hozzá, nagyon megterhelő a társadalomban, a civilizációban való létezés, és minden, ami erős azonosulási lehetőséget ad, az fájdalomcsillapító. Minden háború védekezésként van előadva – pontosan azért, mert korábbi fájdalmakra apellálnak a vezetők ilyenkor.

Hogyan lehetne az állandó háborúskodásból, az állandó sértettségből, az állandó rettegésből kilépni? „Bár tudnánk” – hangzott egy egyszerű és őszinte válasz Bánkitól.

A legtöbb, ami kiderült, hogy szerencsés esetben nem olyan vezetőt választ a közösség, aki folytatja a számunkra is ismerős ellenségkereső motívumot, nem akarja megoldani az emberek helyett a problémáikat, nem újrakreálja a problémákat, hanem egy ún.

képessé tevő államot hoz létre.

Mindehhez Bokor is csak annyit tudott hozzátenni, hogy a megoldás valóban az lenne, ha sikerülne egy ún. reflektív vezetőt találni. Ez persze, jegyezte meg maga is, a vezérattitűd ellen van, hiszen a vezér éppen attól vezér, hogy nem gondolkodik, kételkedik, csak cselekszik, és meg van győződve arról, hogy jól csinálja, amit csinál.

A beszélgetés legérdekesebb pontja itt következett, Bokor ugyanis arról kezdett beszélni, hogy az imént felvázolt, destruktív vezérek eltávolodnak a realitástól, hiszen a hatalmuk hazugságokra épül, és a természetüknél fogva nem működhetnek hosszútávon jól. Itt persze, összenevetve megjegyezték, hogy ezt nem biztos, hogy a mi életünk léptékében kell elgondolni.

„Ha nincs veszély, de sokszor farkast kiáltok, azt ugyan sokszor megtehetem, de egy ponton túl egy ország működésének a rovására kezd menni. A kérdés az,

mikor kezdenek el nevetni a vezetőn,

hogy ugyanazt szajkózza.”

 

Ez egy nagyon nehéz és lassú folyamat, jegyezte meg rögtön, mert az ellenségkép legyártása, az összekovácsolás, egy plakátra is kifér. A kedvence ebből a szempontból a Magyarország a magyaroké-kampány, mert rövid is, mégis ügyesen sugallja, hogy valakik el akarják venni. De azt megfogalmazni, hogy adjunk teret a sokszínűségnek, és attól még Magyarország ugyanúgy a magyaroké, már csak bajosan férne ki, leginkább sehogy sem.

Az összetett üzeneteket, fogalmazta meg, nehéz eljuttatni az emberekhez, és hát, összetetten gondolkodni sem a legkönnyebb. A bonyolult kérdésekre ugyanis nincsenek egyszerű válaszok, a bonyolult kérdésekre komplex válaszok vannak, fogalmazta az ezzel kapcsolatos problémát Karácsony is, ahogy a cikk elején említettük. Ahhoz ráadásul, hogy jobb vezető érkezzen az ország élére, hangzott el később a beszélgetésben, fontos, hogy a keresleti oldal is változzon.

Hogy mindebből mi a tanulság?

• Egy jó ajánlat kell
• egy jó embertől,
• amire vevő a közönség.

Amíg ez nincs meg, lehet várni, hogy a vezért nevetségessé tegyék, vagy ő maga tegye végképp nevetségessé saját magát.

(Kiemelt kép: Orbán Viktor/Facebook)