Liszi néni közel negyven évig dolgozott a MÁV-nál, ebből harmincat a kőbányai járműjavító telepen. Visszavittük a helyszínre, és megdöbbent attól, amit ott látott.
Földi Jánosné (83), Liszi néni (az Erzsébet sváb, becézett alakja) kicsit csalódottan áll az Északi Járműjavító bejáratánál, miközben körülnéz. Egykori munkahelyének épületei meg sincsenek vagy az Opera Eiffel Műhelyház és a Közlekedési Múzeum kiállításai költöztek oda.
Liszi néni: - Ó, ez egész más! Itt volt a bélyegzőóra egy kis teraszon – mutat körbe az üres placcon – itt meg a konyha, 4 forint 20 volt egy lap, annyiért lehetett enni. A konyhán Kiss úr volt a nagyfőnök, mindig kérdezte, hogy mit főzök én az uramnak, hogy annak semmi nem jó.
ÉnBudapestem: - A férje is itt dolgozott?
- Igen, ő a hamuládás csoportban kezdte. Amikor még voltak gőzmozdonyok, amiket szénnel etettek, oda kellettek a hamuládások. Be kellett mászni, úgy kellett kiüríteni. A férjem a tanulóévei vége felé még nem volt túl nagy, mások meg már nem fértek be, úgyhogy ő ment. Ha meg már bent volt, időnként hegeszteni is kellett, így tanulta meg azt is.
Közben bementünk az Északi Járműjavító Dízelcsarnokának épületébe (ma a Közlekedési Múzeum kiállításai láthatók itt).
- És Liszi néni hogy került ide?
- Anyámnak volt három gyereke, másra nem volt ideje mellettünk, én meg szerettem volna egy szép tolltartót, így elmentem dolgozni. 13 éves koromban kerültem a rendezőre, a pályafenntartási szakaszra. Nagyon szerettek ott engem, a pályamester felesége mindig engem küldött el lóhúsért.
- Engedték, hogy olyan fiatalon dolgozzon?
- Igen, de csak nyáron, gyerekek nem dolgoztak iskolaidőben. Én fűpucoló voltam, fűtisztító volt beírva a munkakönyvembe. A vasútnál a legtöbben így kezdték. Az első órabérem 2 forint 22 fillér volt. Megérte a vasútnál dolgozni, nehéz is volt bekerülni, mert itt jól lehetett keresni és lehetett előre haladni. (Az 1914. XVII. t. szerint nem szakszerű munkára, rövid időre, vagy csak kisegítésképpen alkalmazott napszámosokra – amely minősítés alá a fűtisztítók is estek – nem volt törvényellenes akár egy nyolcéves gyermeket is dolgoztatni. - a szerk.)
- Mit csinál egy fűtisztító?
- Kaptam egy kapát meg egy rövid sínpályaszakaszt, azt kellett tisztára gyomlálni. A tarackos részekkel lassabban lehetett haladni, de itt jól megtanultam a kemény munkát tisztelni. Aztán ez megszűnt, mert vegyszerekkel hatékonyabb lett ugyanazt csinálni. Utána, 1965-ben kerültem ide Kőbányára, akkor 3800 ember volt itt. A raktárban dolgoztam, a kapaszkodó, az ablaktörlő, a motor, a zárak, az ablakok, a mozdonyülés – mind az én anyagom volt! Mindnek volt cikkszáma. Én nagyon szerettem itt lenni.
- Mi volt a legrosszabb?
- Én semmi rosszat nem tudok mondani. Na jó, ha muszáj, akkor az, hogy például rengeteg cikkszám volt, amivel dolgozni kellett. Rengeteg. Most is emlékszem: 840615 a mozdonyvezető székének a száma.
- Ó, ez is egész más! Itt, az Északin mentünk keresztül a raktárba. Azt is meg lehet nézni?
- Sajnos az le van zárva, ott nincs kiállítás.
- Odajárt hozzánk mindenki kávézni.
- Olyan jó volt a kávé?
- Olyan jó volt a társaság. Hárman voltunk lányok, időnként a telep másik végéből is hozzánk jártak át kávézni a férfiak. Ugrattuk is egymást, hogy tényleg a kávé miatt jönnek-e.
- Orvosi rendelők és irodák volt az Északiban, akkor még nem volt itt csukva egy ajtó sem, mert mindig dolgoztak mindenhol. Itt volt a 12 osztály.
- Milyen osztály?
- Az osztály a munkacsapat. A mi munkacsapatunk mindent elnyert, kitüntetéseket, jelvényeket, voltam kiváló dolgozó is. Pedig nem volt mindig könnyű, az '56-os forradalom után kipucolt disznó kocsikban tudtunk csak utazni, télen majd’ megfagytunk. Volt bent egy vaskályha, azt álltuk körül. Aztán harmincéves koromban megkaptam a párnás jegyet.
- Az mi?
- Az I. osztályú jegy, amit a Magyar Államvasutak törzsgárdájának tagjai kaptak elismerésül. Ingyen lehet vele utazni.
- Ó, köszönöm, hogy elhoztatok, de az egész nagyon más lett. Tudom, ennek is örülni kell, mert le is dózerolhatták volna az egészet és most lehetne a helyén valami áruház, de akkor is! 1993 januárjában mentem nyugdíjba, de nagyon-nagyon szerettem itt dolgozni. Azóta is rendszeresen összejárunk a régiekkel – már aki maradt – pont most hétvégén is összeülünk a kultúrban. Legalább majd tudok nekik mit mesélni, hogy mit láttam itt.
