Rendhagyó történet a két vonatállomás közötti telefonálás veszélyeiről, aminek az apropóját az adja, hogy 75 éve ezen a napon indult el a Gyermekvasút.
„A MÁV Széchenyi-hegyi Úttörővasút Üzemfőnöksége felvételt hirdet az 1975. szeptember 15-én induló úttörővasutas és -postás tanfolyamra. Jelentkezhetnek azok a budapesti és Budapest környéki úttörő pajtások, akik az általános iskola IV., V. és VI. osztályos tanulói, tanulmányi eredményük legalább 4-es átlagú, egészségi szempontból úttörővasutas szolgálatra megfelelnek és az iskola úttörőcsapata javasolja őket erre a kitüntetésre” – olvasom a Postaügyi Értesítő című kiadvány 1975. augusztus 19-i számában, és megpróbálom felidézni, hogy annak idején találkoztam-e hasonló felhívással – persze nem találkoztam.
És mivel azt is képtelenségnek tartom, hogy a Postaügyi Értesítőre előfizetett volna az iskolám vezetése, sokkal életszerűbb, hogy valami belső levelezésen keresztül juthatott el a felhívás híre Lágymányosra.
Az biztos, hogy úttörőcsapati javaslatról szó sem volt. Amennyire emlékszem,
az osztályfőnökünk állított be azzal, hogy lenne itt egy ilyen lehetőség,
egyáltalán nem tűnt lelkesnek, izgatottnak stb. Ahogy mi sem. Ketten jelentkeztünk az osztályból, inkább kíváncsiságból, mint „hivatástudatból”, az viszont egyáltalán nem volt hatással ránk – pedig az osztályfőnök különösen ezt a részt hangsúlyozta ki –, hogy aki elvégzi a tanfolyamot, az felvételi nélkül bekerülhet a vasúti szakközépiskolába.
A 4-es átlagú bizonyítvány valóban követelmény volt – az egyetlen őszinte érdeklődő az osztályunkból pedig Jenő lett, akinek terepasztala is volt, és 3,7-es bizonyítványa miatt mehetett –, orvosi vizsgálatra nem emlékszem. Homályosan dereng, hogy az első összejövetelre abban a bizonyos vasúti szakközépben került sor, és az egész sokkal inkább volt nyomasztó és ijesztő, mint izgalmas és érdekfeszítő. Ilyennek képzeltem később a katonaságot.
A fő motívum az volt, hogy
mi tulajdonképpen kiválasztottak vagyunk, mert ide csak megbízható gyerekeket küldenek,
de a fegyelem nemcsak ezért alapkövetelmény. „A vasút olyan, hogyha nincs fegyelem, az emberéletekbe kerülhet” – jegyezte meg oktatónk, amivel egyből kijelölte azt is, hogy innentől kezdve mindenki csak akkor szólalhat meg, ha kérdezik. Természetesen ő is a szakközépiskolát jelölte meg a dicsőség otthonául, a nyári táborozást csak afféle kiegészítő extraként említette.
A tanfolyam elméleti része valamelyik hétköznap este zajlott a szakközépiskolában, a gyakorlat vasárnaponként a vonalon. Modellszemaforok és igazi váltók, sorompók ÉS lebélyegzett menetjegyek villannak be, de leginkább az, hogy az elméleti órákon mindig sötét volt – télen volt a tanfolyam –, no meg az, hogy az oktató a kelleténél gyakrabban emelte fel a hangját. Utólag már-már büszke vagyok arra, hogy nekem sikerült legjobban kiborítanom. Szinte zengett az iskola.
Pedig nem volt ebben semmi szándékosság. Azt az epizódot gyakoroltuk kurblis telefonnal, amikor a vonat elindul az egyik állomásról. Ilyenkor a vasutasnak – talán a forgalmi szolgálattevőnek – telefonon kell értesíteni a következő állomás illetékesét. Nos, nekem jutott az a nem túlságosan megerőltető feladat, hogy a telefont felvegyem. „Halló” – mondtam természetesen, nem is sejtve, hogy mekkora hibát követtem el. De a többiek sem sejtették, csak azt látták, hogy az oktatónak vörösödni kezd a feje. Majd magából kivetkőzve üvölteni kezd: „Mi az, hogy halló? Mi az, hogy halló?” De mivel még ekkor sem volt teljesen világos, hogy mi a baja, gyorsan hozzátette:
Nem mondunk a telefonba olyat, hogy halló. Azt mondjuk: Előre!
(Az idősebbek talán emlékeznek rá, hogy ez az „Előre!” volt akkoriban az úttörőköszöntés; úgy mint a „Jó szerencsét!” a bányászoknál vagy az „Erőt, egészséget!” a katonáknál.) Mondanom sem kell, hogy ezen üvöltözős kioktatás után egy életre megtanultam, hogy „Előre!”, de egyúttal beláttam azt is, hogy az addig is meglehetősen nyomasztó úttörővasutas tanfolyam nem nekem való. Az eset után szüleim legnagyobb döbbenetére közöltem, hogy én ezt nem csinálom tovább. Becsületükre legyen mondva, igazolták, hogy „családi okokból” nem folytathatom, ami azért volt fontos, mert „csak úgy” nem lehetett ott hagyni az úttörővasutas tanfolyamot.
Persze ezzel nem szeretnék sem általánosítani, sem valamiféle borzalmas helynek beállítani az idén 75 éves üzemet. Csak a saját történetem mondtam el, ami sokkal inkább szabályt erősítő kivétel volt, mint bevett gyakorlat. Vélhetően az is az én bajom, hogy azóta lassan 50 év telt el, de most sem érzem azt, hogy életem nagy lehetőségét szalasztottam el így.
Az Úttörővasút 1989-ben, a rendszerváltás idején változtatott nevet, azóta Gyermekvasútnak hívják, és vélhetően ideológiamentesen, a megfélemlítés és az ordibálás pedagógiainak szánt eszközét legcsekélyebb mértékben sem használva működnek.
(Kiemelt kép: Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény/Fortepan 1979)