A Hollywoodot is megjárt színésznő két és fél éve dolgozik a Margit-projekt testületében, 2022 végén megalakította a Társasházi Számvizsgálók Országos Egyesületét (TSZOE), legújabban pedig a Kultudvar programsorozat háziasszonya. Osvárt Andreával többek között arról beszélgettünk, szerinte milyen egy jó közös képviselő, miért olyan nehéz jó szakit találni Magyarországon, milyen ügyeket intéz a második kerületben és hogy melyik politikai oldal a humánusabb.
- Mik a jó közös képviselő ismérvei?
- Ha én ezt most felsorolnám, letelne az időnk. A szempontok is folyton változnak, alakulnak. Ha az előző tapasztalatlan volt, a következő legyen idősebb, ha az előző nő volt, akkor következőnek próbáljunk ki egy férfit, ha az előző túl engedékeny volt, a következő legyen szigorúbb. Már csak emiatt is hosszasan lehetne sorolni.
- Valamit biztosan ki tudsz emelni.
- Az ideális közös képviselő lakjon helyben, legyen maga is tulajdonos, legyen egyben házmester, gondnok, értsen a pénzügyekhez, a műszaki dolgokhoz, legyen kiváló kommunikátor, és ha lehet, még jobb pszichológus. De ilyennel én még nem találkoztam. Nem azt mondom, hogy nincsenek jó közös képviselők, épp ellenkezőleg, csak azt, hogy szerintem
ez a világ egyik legnehezebb munkája.
- Nektek továbbra is jó a viszonyotok?
- Állandóan változik. Egy társasházban is vannak stresszesebb napok, történhet csőtörés, vagy bejöhet egy váratlan kiadás – éppen, ahogy egy családban is. Egy családon belül is vannak jobb és rosszabb napok, konfliktusok, nagy összeveszések és nagy kibékülések. Szerintem továbbra is jól kiegészítjük egymást. Én szeretek mindent rendben látni, adminisztrálni, digitálisan vezetni az ügyeinket, ő pedig szívesen leül, és elbeszélget a nyugdíjas nénikkel.
- Miért olyan nehéz jó szakembert találni Magyarországon?
- Ez nagyon jó kérdés. Mi most fogunk pereskedni egy szakemberrel, aki egyszerűen, úgy ahogy volt, félbehagyta a munkát. A jó szakemberek – jó asztalosok vagy lakatosok például – annak ellenére is el vannak havazva, hónapokra, sőt évekre előre le vannak foglalva, hogy drágák. Emiatt aztán a közgyűlés a legolcsóbbat választja ki, az meg olyan munkát végez, amilyet: hogy előbb-utóbb lehet keresni egy másikat, aki kijavítgatja a hibáit, és befejezi a munkát.
- Hogyan engedhetik meg maguknak, ha olcsóbbak is, hogy szar munkát végezzenek?
Kihalt, vagy kihalóban van az a generáció, amelyiknek az adott szó, a tisztesség még érték volt.
A szüleimnél, akik vidéken élnek, azért még látom, hogy akadnak ilyen szakik, Budapesten viszont tényleg alig találni. Összetesszük a kezünket, ha olyan szakembert sikerül kifognunk, aki időben jön, megcsinálja a munkát, ami aztán annyiba is kerül, mint amennyiben megállapodtunk, időben el is készül vele, és még jó minőségű is lesz. Azért mostanra nem kérdés, sokkal többet ér a profi, még ha többet is kér, mert a végén olcsóbban jövünk ki, és stresszelni se kell rajta.
- Sokat éltél külföldön, ha Hollywoodban nem is kellett asztalost hívnod, Olaszországban találkozhattál szakikkal – ott milyen a helyzet?
- Hát, Olaszországban sem szívesen mennék bele ilyen helyzetekbe. Egyik télen például elromlott a fűtés, és körülbelül egy hét kellett, mire kijött a gázszerelő, és akkor sem tudta megcsinálni, még vissza kellett jönnie. Szóval ilyen azért máshol is előfordul.
- Két éve azt nyilatkoztad, idővel majd eldől, hogy szélmalomharcot vívsz-e. Nem csappant a számvizsgálással kapcsolatos lelkesedésed?
- Nem, a lelkesedésem, köszönöm, megvan, sőt a tenni akarásom is, mert látom, hogy másképp nem megy. Magyarországon mindenki arra vár, hogy a másik csináljon valamit, ahelyett, hogy ő maga venné kezébe a dolgokat. Meggyőződésem, hogy minden problémánknak ez a gyökere:
a másikat fennhangon szidjuk, magunkat pedig minden felelősség alól felmentjük.
Abban hiszek, hogyha látják az emberek, hogy valamit így is lehet csinálni, akkor abbahagyják, hogy a másikra mutogassanak.
- Hogy alakulhatott ez így?
- Mindig azt szoktam mondani, hogy a kommunizmus tehet róla. Kinevelt egy olyan generációt, ami abban bízik, hogy majd valaki más (lásd: az állam) mindent megold helyette. Ami pedig a társasházakat illeti: a 2003-as társasházi törvényt – ami már, jelzem, 20 éves – mindenki úgy értelmezte, hogy minden a közös képviselő dolga, de a közös képviselő csak azt tudja végrehajtani, amiről a tulajdonosoktól felhatalmazást kap – amiről ők döntöttek, ők finanszíroznak, amit ők szeretnének. Ha nincs a tulajdonosok között egyetértés, vagy– továbbmegyek – nagy ívben tesznek a dolgokra, és nem járnak közgyűlésre, vagy ha nem gondolkodnak hosszútávon (több évre előre) és nem szavazzák meg az előrelépéshez szükséges pénzek összedobását, a közös képviselő nem tehet semmit: felveszi a havi díjazását és ennyi. Ennél károsabb hatása kevés dolognak van, mert így pénz nem lesz, az ingatlan műszaki, és esztétikai állapota csak avul, a folyamatosan emelkedő árakat nem tudjuk utolérni; ergo szemmel láthatóan csökken az ingatlanunk és a vagyonunk értéke az évek alatt.
Szóval tulajdonosi szemléletváltás is kellene.
Nagyon jól tudom, milyen szegénység van, és hogy nehéz akár 3, akár 5, főleg 10 évre előre látni, hiszen jelenleg mindenki azon aggódik, hogyan élje túl az adott hónapot, emiatt aztán csak még rosszabb döntések születnek.
- Sokan azt mondják, ahelyett, hogy távolodnánk, megint a kommunista reflexek, a kommunista világ köszönnek vissza.
- Ezt én is így látom. Érdekes, hogy a történelem máris megismétli önmagát. Amit az emberek olyan borzalmasnak ítéltek évtizedeken át, most szinte üdvözölnek: hogy majd a – nem szoktam kimondani a nevét – megoldja. Ha ő vezér, akkor minden rendben lesz. Megint minden felelősséget rátolnak másra.
- Hogyan lehetne megszakítani a kört?
- Én mindenkinek szívből javaslom, hogy egy rövid időre tegye próbára a szerencséjét külföldön, mert
az önállósodás a legnagyobb ajándék, amit az ember kaphat.
Eleinte, persze, nehéz, mert nincsen család, nincsenek barátok, nincs szociális háló, ám akkor rájöhetünk, hogy egyedül is meg tudjuk oldani a dolgainkat. Ettől aztán életképesebbé válunk, onnantól pedig már nehezebb zavarba hozni minket.
- Hogyan talált meg téged a Kultudvar programsorozat?
- Az köztudott, hogy a Margit-negyed projektben évek óta aktív vagyok. Hogy emiatt, vagy más miatt gondolták úgy Sebestyén Áronék, hogy jó ötlet lenne megkeresni engem, ki tudja. Lehet, hogy ha már egyszer én vagyok a Margit-negyed közösségi fővédnöke, adta magát, hogy az eseménysorozatot is „matronáljam”.
- Az a fajta ember vagy, aki szeret bekukucskálni udvarokba?
- Én szeretek, de sajnos annyira megfertőzött már a társasházi ügyintézés, hogy miközben sokan gyönyörködni, ámuldozni ugranak be lépcsőházakba, én leginkább a faliújságot szoktam lefotózni. Azt figyelem, máshol miket és hogyan kommunikálnak a lakók, hogy él-e az adott ház, hogy van-e – úgymond – gazdája. Látok olyan házakat is, ahol 30 éves tűzvédelmi házirendek lógnak a falakról, amiket valószínűleg soha senki nem olvasott.
- Tavaly azt nyilatkoztad, hogy az önkormányzatnál új szerepek is nyílhatnak.
- Igen, már a Margit-negyed kommunikációját is segítem, emellett ügyelek arra is, hogy az ingatlanhasznosítással kapcsolatos érdeklődők ügyintézése is olajozottabban haladjon, próbálom a szálakat összefogni, nehogy az osztályok között elvesszen valami információ.
- Egy Hollywoodot megjárt színésznő, ha jól értem, egyetlen lépésre került attól, hogy közszolgaként dolgozzon.
- Én ezt úgy élem meg, hogy eddig is a köz szolgálatában dolgoztam. Engem színésznőként is mindig az motivált, hogy másoknak vagy örömet tudjak okozni, vagy néhány értékes üzenetet, gondolatot közvetítsek.
Ez is, az is ugyanaz a munka: értéket teremtünk.
Örülök, hogy a Margit-negyed fejlődésén dolgozhatok, és hogy egyéb képességeimet is ki tudom használni, például, hogy precíz vagyok, vagy hogy jobban kommunikálok.
- Sokat változott a város az elmúlt 10 évben, mióta itthon vagy?
- Én nagyon elégedett vagyok Budapesttel. Mindig a tömegközlekedést szoktam kiemelni, annyira fantasztikus: megbízható, gyors és hatékony. Aki a belvárosban éli az életét, annak autótulajdonosnak sem kell lennie. Nem titkolt vágyunk, lehet ez is utópisztikusan hangzik, hogy a Margit körút nevű belvárosi autópályát egysávosra csökkentsük, hogy kevesebb legyen a kipufogógáz, hogy szélesebbek legyenek a járdák, és több gyalogos használhassa őket. De hát, nem hiszem, hogy a következő néhány évben ez összejön.
- Követed a Lánchíd körül kialakult vitát?
- A nagy beruházások körüli vitákat (amilyen a Lánchíd is, a metró vagy a Blaha Lujza tér voltak) már kevésbé követem, és nem is szeretek részt venni bennük. A hírekre továbbra is rákattintok, szavaztam a Lakógyűlésen is, de én a második kerületre szeretek koncentrálni.
- Korábban azt nyilatkoztad, szeretnéd kisvállalkozásokkal, olasz mintára benépesíteni a körutat, ismerkedni a tulajdonosokkal, személyes kapcsolatot kialakítani az itteniekkel. Szereztél ismerősöket a Margit körúton?
- Igen, hadd legyek erre büszke, mert az egyik ezzel kapcsolatos projektet én találtam ki. A Mechwart ligettől a Margit hídig rengeteg ugyanis az üres üzlet, mert ez egy megálló nélküli, hosszú villamos szakasz, ahol emiatt aztán alacsony a gyalogosforgalom is. A karácsony közeledtével tavaly indítottunk egy „Körúti Karácsonyi Kirakat” (KKK) akciót – mivel gyerekkoromban mindig úgy rácsodálkoztam a kivilágított budapesti kirakatokra –, így, hogy ha más nem, teremtsük meg mi, a Margit körúti üres kirakatokban a karácsonyi hangulatot. Ennek apropóján végigjártuk egy kolléganőmmel a Margit körút egy részét, és bekopogtunk mindenhova, hogy terveznek-e valamilyen díszítést, és képzeld el, több helyen is leültettek minket, meséltek a helyről, felhoztak egyéb ügyeket is, például, hova szeretnének biciklitárót, vagy hol zavaróak szerintük a rolleresek. Szép lassan tehát, de alakulnak a kis személyes kapcsolatok.
- Mit szeretsz Budapestben a legjobban?
- Itt érzem otthon magam. Sokat utazom, szeretek turistáskodni, most jöttem haza például Berlinből, de nekem, mint mondtam, ez az otthonom. Bármerre is jártam, bárhol is éltem korábban,
egy idő után mindig azt éreztem, hogy nem tartozom oda.
- Azt mondtad, a választás után arra jutottál, hogy amíg Magyarországon élsz, elfogadod az itteni helyzetet, és nem fogod szidni a rendszert. Hogyan tudod megállni, hogy ne hergeld fel magad a híreket olvasva?
- Képes vagyok kicsekkolni. Önuralom. Ha valamiről tudom, hogy nincs ráhatásom, azzal eleve kevesebbet foglalkozom. Emellett megpróbálom objektíven nézni a vitákat, meghallgatom az érveket és az ellenérveket is, próbálok tanulni mindkét féltől. Azt is mondhatnám, egyelőre csak megfigyelek, aztán majd, ha bölcsebb leszek, és úgy érzem valamivel kapcsolatban, hogy tudom a megoldást, talán már nyilatkozni is fogok. Addig viszont teljesen felesleges egy újabb véleményt kitenni a Facebookra.
- Úgy hangzik, mintha politikusi pályára készülnél.
- Eljátszottam a gondolattal, de a társasházi berkeken belül is azt tapasztalom, hogy nagyon meg tud viselni egy-egy valótlan állítás, vagy a tájékozatlanságból fakadó, káros ostobaság. Ilyenkor azért nehéz türtőztetnem magam, és nehezen alszom éjjel. És ez csak egy társasház, nem egy városnyi ember, pláne nem egy ország. Szóval nem vagyok én még eléggé felvértezve ahhoz, hogy politikusi pályára lépjek.
- Látva a választás éjszakáját, illetve az ellenzéki térfélen folyó csatározást, még mindig azt mondod, hogy humánusabb a baloldal?
- Abszolút humánusabb. Viszont egyre inkább azt látom, hogy
a humánum kevés ahhoz, hogy megoldjunk dolgokat.
Egy 50 lakásos társasház esetében sem engedhetjük meg, hogy csak azért, mert 3 lakó anyagi nehézségekkel küszködik, a másik 47 lakónak is romoljon az anyagi helyzete, hiszen komoly vagyonvesztésről van szó minden egyes elhalasztott vagy elmulasztott intézkedés esetén.
A közös képviselőnek nem a szociális ellátás a feladata, hanem az ingatlankezelés.
Muszáj rendet tartani. Ha én 20 évvel ezelőtt vettem 2 ingatlant, és az egyikben folyamatosan karbantartottak, megtakarítottak, betervezték a felújításokat; az mennyit ér ma a másikkal szemben, ahol semmi nem történt és omlik a vakolat? Ezen érdemes lenne elgondolkodni.
- Egyetértenél azzal, hogy akinek több pénze van, az többet is tegyen a közösbe?
- Igen. Én például tudom, hogy valamivel jobb anyagi helyzetben vagyok sok szomszédnál, bele is tettem már a házba többet, mint amennyit kellett volna, volt, hogy a lakók tudta nélkül. Azt mondom egyébként, meg kell találni a közös költség esetében azt a pontot, ami mindenkinek megfelelő lehet, a többiek is ki tudják fizetni, és nem megy pusztulásba a ház sem. Az lenne az ideális, ha sikerülne feljebb húzni azokat, akik lejjebb vannak. Itt hangsúlyozom, hogy különbség van a ki „tudják” vagy ki „akarják” fizetni között. Az adókat sem akarjuk, mégis ki valahogy ki „tudjuk” fizetni. Egy magasabb közös költség pedig sokkal jobb, mint az adó, hiszen a saját életedre, életteredre költöd azt a pénzt, és jó eséllyel te, vagy az unokáid fogják ennek a hatását később a bőrükön érezni.
- Azt mondtad korábban, nagyon fontos, hogy célokat tűzzünk ki magunk elé, előtted milyen célok lebegnek most?
- Ez nem publikus, mert babonás vagyok.
- Ha nem indiszkrét a kérdés, kicsit visszakanyarodva, mit csináltál Berlinben?
- Egy stábvetítésen voltam. Tavaly forgattunk egy hatrészes sorozatot, amit ősszel az Amazon Prime-on fognak streamelni. Egy tinédzserkorú gyermek svéd édesanyját alakítom, végre utolértem a koromat.
Annyi érdekessége még mindenképp van a filmnek, hogy Helena Zengel játssza a lányomat, ő egy 13 éves kollegina, akinek már van egy Golden Globe-jelölése. A sorozatot németül forgattuk, és nagyon örülök neki, hogy nem szinkronizáltak le, így saját hangomon szólalok meg.
- Nevezhetjük ezt a visszatérésednek?
- Igen, mondhatjuk. A koronavírus-járvány alatt nem dolgoztam annyit, szóval igen, akkor volt egy kis leállás. A szünet egyébként nagyon kellett nekem, hogy újradefiniáljam magam, beleérjek egy újfajta karakterbe. A szakma most már, remélem, nem a magassarkúban tipegő jócsaj szerepeknél gondol rám, hanem egy kicsit többet gondolkodó, többet cselekvő karakterként.
- Hogy látod a régi szerepeidet?
- Egy sztereotípia voltam, sokszor inkább csak dekoráció – bár nem szeretném a kreditjeimet alulértékelni. Most, hogy kicsit bölcsebb vagyok, már nem akarok más lenni, vagy másnak tűnni, mint aki vagyok.
Nem akarom elveszíteni az egyéniségemet, hiszen éppen ez a legfőbb érték.
Ha valaki pont egy rövid hajú, magyar lányt keres a következő filmjéhez, akkor ne egy Barbie-babát találjon helyettem, akinek Kaliforniában folyamatosan azt mondták, hogy legyen hosszú haja, és ne legyen akcentusa.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)