Bryan Black régi motoros az indusztriális zenében, Motor (haha) nevű duójának volt talán legnagyobb hatása a műfajra, ráadásul Prince hangtechnikusaként kezdte. Black Asteroid néven vált az egyik legjellegzetesebb hangzású előadóvá, a projekttel többször is megfordult Budapesten. Legutóbb gyalog járta be a várost, és sikerült elkapni egy interjúra, hogy meséljen kezdeti időkről, punkságról, önazonosságról, Depeche Mode-ról, budapesti benyomásokról és tervekről. Interjú!
– Ahogy Julie Andrews angol színésznő javasolta, „kezdjük az elején mindjárt, az elején kezdeni jó”: egyik első munkád a zeneiparban rögtön Prince mellett talált, a legendás Paisley Parkban. Hogyan történik meg mindez egy emberrel?
– A kilencvenes években megalapítottam a Halo Black nevű egyik első zenekarom Minneapolisban. Ez egy hibrid stílusú valami volt, amiben keveredett a techno, az indusztriális és a rockzene, amire óriási hatással volt többek között a Nine Inch Nails. Akkoriban azon kevés Minneapolis-i arc közé tartoztam, akik szintetizátorokat és samplereket használtak, és így léptem fel a First Avenue-ban, ahol Prince a Purple Raint is rögzítette. És azt hiszem, hogy
Prince szerette volna ezt a hangzást és ezt a technikát belevinni a zenéjébe, szóval meghívott minket a Paisley Parkba fellépni, ami után az emberei odajöttek,
hogy nincs-e kedvem a technikusaként dolgozni, aki a szintetizátorait és a samplereit gondozza. Prince-nek ugyanis nem voltak felvett hangjai soha, mindent élőben adtak elő addig. Éppen ezért nagyon nehéz volt több mint 50 olyan sample-t folyamatosan rendben tartani a szintijeiben, amik hozzá mérten tökéletesek voltak. De végül megoldottam, és így lettem a hangtechnikusa.
– Később megalapítottad a Motort Olivier Grassettel, ami egyértelmű kritikai siker volt, és ami megtetszett a Depeche Mode-alapítótag Martin Gore-nak is, és végül előzenekarként turnéztatok velük. Hogyan emlékszel erre az időszakra?
– Talán mondhatom, hogy életem egyik legelképesztőbb élménye volt, hiszen mindegyik állomáson stadionokban léptünk fel, ami mindenhol több tízezres nézőszámot jelentett, akár esett, akár fújt. Arról nem is beszélve, hogy
konkrétan a színpadról láthattam folyamatosan az egyik kedvenc zenekaromat.
Eleinte persze mindenki figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert a Depeche Mode rajongói a legrosszabbak a világon, mert borzalmasan kritikusak mindennel, még a zenekarral is, szóval tuti, hogy nem fognak szeretni benneteket. De igazság szerint ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltam, amiben alighanem közrejátszott, hogy Martin a korábbi turné során beválogatta a zenéket a koncert előtti playlistbe, így nem volt teljesen ismeretlen a hangzásunk a rajongók számára. Sőt, éppen ezért rögtön ezekkel a zenékkel is nyitottunk, amivel meg is nyertük őket magunknak.
– Martinnal dolgoztatok is együtt.
– Az akkor történt, amikor Dave Gahannek, a Depeche Mode névadójának komoly egészségügyi gondjai akadtak a gyomrával, és félbe kellett hagyni a turnét. Addig mi Berlinben voltunk, és írtunk egy dalt annak reményében, hátha meg tudjuk nyerni hozzá magunknak Martint, mint közreműködőt. Nagy szerencsékre bejött az elképzelésünk, bár azt hittem, ő majd saját szöveget fog énekelni benne, de amikor elküldtem neki egy szövegvázlatot, némi kiegészítéssel végül azt énekelte fel, ami nagyon örömteli meglepetés volt nekem. Miután pedig megjelent a dal, több zenei listában is hosszú ideig a top 40 között szerepelt – pedig nagyon nem popdal volt, hanem kifejezetten kísérleti zene.
– Hogyan jött a képbe Black Asteroid?
– Amikor a Motort megalapítottuk, azzal ellenreakciót szerettünk volna létrehozni az akkori technóval, pontosabban a minimal technóval szemben, szörnyen unalmasnak találtuk a korai 2000-es éveket ebből a szempontból. Viszont jóleső dolog, hogy a Justice és Boys Noize még így is minket említett később, mint inspirációs forrásukat.
A Motorral három lemezünk jelent meg, addigra pedig nagyon sokan csinálták már azt, amit mi, vagy legalábbis hasonló módon, szóval úgy éreztem, hogy itt az ideje szünetet tartani, és szólókarrierbe kezdeni.
Ekkor álltam elő a Black Asteroid projektemmel, technós gyökerekből építkező határozott hangzással. A techno-DJ és producer Chris Liebing pedig, akit még a Mute Recordsos időkből ismertem, mondta, hogy küldjek neki demókat, amik végül annyira bejöttek neki, hogy a CLR nevű kiadójánál rögtön meg is jelentette a debütáló lemezem. Bevallom, hogy bár a technóban otthon voltam előadók kapcsán, de kiadók tekintetében kevésbé, szóval nagyon izgalmas volt látni, ahogy a kiadványra reagáltak.
– Azt mondtad, hogy a Motor ellenreakció volt a technóval szemben...
– Igazad van, pontosítanom kell: az akkori techno középszerűségével szemben volt az, amire reagálva be szerettük volna hozni a stílusba a punk és a rockzene energiáját.
– Igen. De akkor mit gondolsz a mai technóról, ami ugyancsak egy szörnyen kiszámítható, és soha nem látott módon népszerű dologgá vált.
– Mint minden népszerűvé váló stílust, a technót is túlpörgetik, annyira gyors és annyira kiszámítható, hogy idővel biztosan össze fog omlani, és vissza fog térni a saját alapjaihoz. Most nagyon mennek a trance-es, hard technós és gabberes dolgok, ami bizonyos szempontból szerintem jó, mert nagyon sok fiatal srácot szólítanak meg, viszont mindig úgy voltam vele, hogy az igazán egészséges egyensúlyhoz azzal teszek hozzá, ha a trendekkel szemben alkotok valami izgalmasat.
– Megéri a trendekkel szemben alkotni? Mármint nem lenne könnyebb igazodni hozzájuk?
– Dehogynem lenne könnyebb, sőt biztos vagyok benne, hogy sokkal több pénzem is lenne ebből az egészből, ha követném a trendeket. Nagyon sok DJ barátom van, akik konkrétan egyik napról a másikra váltottak irányt, amihez hasonló fordulatokat ma is sokat látunk. És bárcsak képes lennék erre, de egyszerűen nem megy, mert nem tudok olyan zenét produkálni vagy játszani, amihez belül semmi közöm nincs. Értem én, hogy valahol ez is egy meló, napláne biznisz, de én a zenére még mindig művészetként tekinet. És hiszem, hogy az, amit csinálok, hosszútávon hatást tud gyakorolni.
– Többször is jártál már Budapesten. Először 2009-ben a Depeche Mode-dal, aztán 2010-ben az A38-on, később pedig Black Asteroidként is felléptél a Sziget Fesztiválon és a Hyperspace-en is – legutóbb pedig múlt szombaton tetted ezt az Arzenálban. Láttál valamit a magyar fővárosból?
– Ahogy mondtad, lassan 15 éve, hogy először jártam Budapesten, amiről az első emlékem valójában az A38-hoz köt, dacára annak, hogy tudom, először egy stadionban játszottunk itt (a Puskásban – a szerk). De ezek az első élmények többnyire abból álltak, hogy megérkeztem a városba, lejátszottuk a bulit, és már mennünk is kellett szinte rögtön tovább. Viszont azt láttam még így is, hogy egy gyönyörű város, ahol mindenki nagyon kedves, szóval amikor először volt lehetőségem rá, akkor megpróbáltam hosszabban is itt maradni. Egy alkalommal volt, hogy turistaként jöttem ide pár napra, de a mostani Black Asteroid-turné alkalmával fordult elő először, hogy több napot is itt töltöttem, így végre alaposan fel tudtam mérni magamnak Budapestet.
– Nagy sétáló hírében állsz.
– Így van, aminek nemcsak egészségügyi, hanem praktikus okai is vannak, mint például felfedezni magadnak egy fővárost.
Szóval most három budapesti napot szinte csak azzal töltöttem, hogy arra sétáltam, amerre a lábam vitt, napi legalább 15 mérföldet.
– New York-iként milyennek látod Budapestet?
– Talán a legjobban az fog meg benne, hogy nagyon sok gótikus dolgot találni benne, de nekem az egész városnak van valahogy egy speciálisan gótikus hatása, ami keveredik azzal a kelet-európai romantikával, amit amerikaiként látok benne. Nem tudom megmondani pontosan, hogy mi ez, de sétáltam olyan környékeken, amikre azt mondták páran, hogy inkább kerüljem el, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy veszélyben lennék. Nagyon gazdag karaktere van városnak, és sokakkal ellentétben Kelet-Európa legszebb városa szerintem nem Prága, hanem Budapest – sokkal szebb.
– És mik a terveid a nyárra? Nem maradsz egy kicsit nálunk?
– Szezonban? Nem megy. Most épp a második Black Asteroid albumon dolgozom, amiről három szám vár még befejezésre, és az a tervem, hogy idén késő ősszel megjelentetem. Előtte azonban, mint minden évben, elutazom Tokióba egy hónapra, hogy összeszedjem magam a nyári turnéból és fesztiválokból, aztán hazamegyek New Yorkba.
– De azért még találkozhatunk majd veled Budapesten, ugye?
– Amint lehetőségem lesz rá, hogyne!